Szabad Szó, 1950. január-március (52. évfolyam, 1-76. szám)

1950-01-15 / 13. szám

Száz évvel ezelőtt, 1850 január 15-én született a román irodalom nagy költője, Mihail Eminescu. Amikor született, addigra már lezajlottak Európa forradalmai... Escntescu ifjúkora arra az időre esik, amikor a polgárság Európa- szerte lemondott arról, hogy forradalmi úton valósítsa meg követeléseit. Mindenütt, így Romániában is kereste a kiegyezés útját a feudális nagybirtokossággal . Eminescu olyan társadalmi viszonyok között él’t és működő't, amelyek nem engedték, nem engedhették meg tehetségének teljes kibontakozását. A kantalizmus és a feudalizmus összefogása, öszszeforrása Romániában is döntő társadalmi következményekkel járt. Valósággal koalíció keletkezett a burzsoá és a földesúri rétegek között s ez a koalíció hosszú évtizedeken keresztül kizsákmányolta az ország dolgozó népét. Ugyanebben az időben azonban a forradalmi mozgalmak is megjelennek Romániában. 1872-ben létrejött a „Romániai Munkások Általános Szövetsége“, amely az orosz narodnyik-mozgalomra támaszkodia. Később, a nyolcvanas években már a marxizmus eszméi is elterjednek. Eminescu költészettében mindezek a tényezők mély nyomot hagynak s innen magyarázható költészetnek számos ellentmondása, így időnkint felbukkanó konzervativizmusa, soraitzmusa, másrészt azonban forradalmisága, a munkásmozgalom iránti fogékonysága. Eminescu költészetének egyik legjellegzetesebb és leggyakrabban visszatérő motívuma a kapitalista, a burzsoá-társadalom gyűlölete. Eminescu azonban igen sokszor a feudalizmus felől, a nagybirtokosok szemszögéből nézi a kapitalista előtörést, tehát konzervatív, maradi szempontból — ez költészetének negatív vonása. Másrészt azonban oly erős benne az elnyomott nép iránt érzett szeretet, annyira élesen látja a proletariátus szerepét, hogy költészete végső fokon me-Lháláló, mégis forradalmi kéi eszét. Eminescu — írja Ion Viner — a kizsákmányolt tömegek mellett állott, szerepttel tekintett az egyszerű emberek felé és gyűlölete azok ellen irányult, akik kizsákmányolták és kirabolták a népet. Verseiben gyakran fordulnak elő bíráló megjegyzések a burzsoáföldesúri társadalommal szemben. Egyik versében élesen bírálja is, kizsákírányozó osztályok értelmiségi rétegét. Felmagasztalja azokat az EMINESCU írókat, akik a 48-as forradalmi korszakot ábrázolták. Életkörülményei, tulajdon belső ingadozásai arra kényszerítették, hogy egy konzervatív lapban dolgozzék l éhbérért, valósággal napszámosként. S mégis, ebben a korban nem volt román költő, aki oly hevesen leplezte volna le társadalma hibáit. „Angyal és démon“ című versében hevesen támadja az uralkodó, kizsákmányoló osztályokat s jellemző, hogy a konzervatív bojárokat sem kíméli, holott maga ebben az időben egy konzervatív lapnál dolgozott. Verseiben leleplezi a burzsoáfeudális állam törvényeinek ki- kikmányoló osztályalapját, a kizsákmányoló osztályok hazafias frazeológiájának igazi tartalmát. Számos versében énekli meg a kizsákmányoltak világát, a dolgozó emberek különböző típusait, akik hozzá hasonlóan, nyomorúságos éhbérért áldozzák fel munkaerejükiket. A kizsákmányolok elleni hatalmas népi mozgalmak erőteljes visszhangot váltottak ki belőle. A I „Császár és proletár“ című verse bizonyítja, hogy az elnyomatás korszakában Románia egyik nagy költője lángoló sorokban fejezte ki a proletariátus harcát. Eronesicut igen nagymértékben érdekelte az orosz forradalmárok harca a cári uralom ellen. írásaiban ott vannál a szeretet jelei, amelyek- Ikel az orosz forradalmárok harcát kísérte s a gyűlölet jelei a cári kizsákmányolás és a véres terror ellen. Eminescu költészete — írja róla Ion... Witner — tele van meleg emberséggel s műveinek többsége az élniakarás himnusza. A költő tévelygéseinek, gondolkozásmódja reakciós és elmaradott elemeinek forrása az, hogy nem ismerte a társadalom fejlődési törvényeit. Verseiben súlyos csapást mért a misztikus vallási propagandára, mely anyjnyira meggyökeresedett az elmaradott tömegeiben. Míg az egyház a meléngbolt felé fordította az emberek pillantását, addig Eminescu a tömegek teküntetét az egyszerű em''erre összpontosítana, a kor számos nagy problémáját felszínre hozta slyan költészetet teremtet, amely választ igyekszik adni a társadalom kérdéseire, az embernek és a művésznek a társadalomban betöltő szerepére. Felfedezte a román népköltészet kiapadhatatlan gazdagságát — ő az első nagy román kölő, aki felhasználja a nép legendáit és regéit, alkotóelemmé teszi a népköltészet ritmusait és formáit A román irodalmi nyelvet addig elképzelhettlen magaslatra emelte. A román költészet romantikus korszakának ő a csúcspontja. Alakját a reakciós kritikusok és irodalomtörénészek meghamisították. Csalódott, pesszimista költőnek ábrázolták, hogy így nagy forradalmi jelenőségét elhallgassák. A Román Népköztársaság munkásosztálya, miután legyőzte azokat, akik oly véresen zsákmányolták ki a net és a nép törekvéseinek költőjét, helyesen értékel Eminescut s az őt megillető helyre emeli a román nemzeti kultúrában. Eminescut ünnepük ma nem esik Románia népei, hanem a baráti demokráciák népei és az egész haladó emberiség, amelynek Eminescu egyik nagy költője volt. Tamás bátya kunyhója Az Úttörő Színház bemutatója AZ ÚTTÖRŐ SZÍNHÁZ bemutatta H. Beecher Stowie regényének dramatizált változatát, amelyet Alexandra Erostein alkalmazott színpadra. Beecher Stowe asszony regénye, amelyet átdolgozott kiadásban mindannyian olvastunk gyermekkorunkban, a múlt század közepének nagy társadalmi eseménye volt. Ez a regény leplezte le a ,,szabad“ Amerika szégyenét, a négerek rabszolgaságát. A regény komoly jajkiáltás volt, amelyet az egész világon meghallottak. Valósággal világtörténelmi szerepe volt ennek a műnek, lelkiismeretet ébresztett s az amerikai értelmiségiek és fehér dolgozók, farmerek és munkások legjobbjai álltak ki a négerek mellé, azok, akik később az Észak és a Dél harcában a haladás ügyéért, a néger rabszolgák felszabadításáért harcoltak. A KITÜNŐEN SIKERÜLT színpadi átdolgozás átmenti a regényből mindazokat az elemeket, amelyek megvilágítják a múlt század közepi amerikai társadalom szörnyűségeit Felvonulnak a társadalom különböző típusai, a vadállati kegyetlenségű déli ültetvényes, a „humanista“ frázisokat hangoztató északi földbirtokos. Látjuk azokat a tisztességes fehérembereket, akik életük kockáztatásával is segítségére sietnek a szökött négernek s megjelennek a néger rabszolgák különböző jellegzetes alakjai is: a lázadó, szabadság után shitó néger s ez a fajta néger, aki még lélekben is megmaradt rabszolgának s nem mi megszökni, inkább halálra korbácsoltatja magát. A darab átdolgozója igen szerencsés kézzel elhagyta az érzelgős, a problémákat inkább elkendőző részleteket, a vontatott lírai mozzanatokat. A mese menete nem mindig hibátlan, a szálak gyakran összekuszálódnak s a gyermekek nem mindig tudják követni a történés menetét. A darab eleven, érdekes és izgalmas s a rendezők — Fábri Zoltán és Horvai István — olykor túlontúl fokozzák is az izgalmat Kelleténél több a nyíltszíni korbácsolás — kevesebb többet mondott volna. A darab nevelő hatása azonban igen nagy, mert a fiatal néző figyelmét, részvétét, egész emberségét felkelti s leleplezi előtte azt az amerikai társadalmat, amelyben a négerek sorsa ma sem különb, mint száz éve volt. A SZEREPLŐK lelkesen, mély együttérzéssel játszottak. Tamás bácsit Horváth Jenő alakította megindító játékában, olykor tragikus egyszerűséggel. Mádi-Szabó Gábor a lázadó néger alakjában nyújtott kitűnő játékot. Jó, volt Zách János, az emberséges mérnök, aki teljes szívével az igaz ügy mellé áll. Horváth Tivadar és Greguss Zoltán hibátlanul érzékeltették a kegyetlen elnyomók embertelenségét. Berky József, Dékány László, Halasy Mária, Apor Noémi, de a többi szereplő is jól megállta a helyét. A darab fordítása Gábor Andor kitűnő munkája. (*) Megérkeztünk Korocsára. . Tíz óra felé kisütött a nap; a város szikrázott a vakító fehér fényben. Foghíjas , srázsorai beleszédültek. Minden fehér volt és minden ragyogott; a szalmatetős viskók, a bádoggalfedett emeletes ház és az üres tetők. •'y ’’ ■> — Ez a világ legszebb városa, — mondta Miklós. — Gyere szállást keresni." A város zsúfolva volt katonasággal, házról,házra jártunk, mint a kéregetők, de katonák aludtak még a kemencék emeletes padkáin is. Egyesével, kettesével talán beszorulhattunk volna ide vagy amoda, de nem akartunk szétsza-Imulmni. . . Egyre távolabb s távolabb kerültünk a templomtól, nyolc kocsink úgy kullogott mögöttünk, mint az éhes szelendékfalka. Éhesek is voltunk, már nem is a gyomrom fájt tőle, hanem a fejem. Sorra nyitottam ki a beszálmazott ajtókat és olyan gépiesen, mint a rádió pontosidő-bemondója, kérdeztem magyarosított orosz nyelven: — Szoldatijeszt? Vagy nem is kérdeztem, mert a sűrű, büdös levegő páráján át azonnal, megláttam a magyar katonaruha szelíd dohányszínét. Még szerencse, hogy a fáradt katonaság összekeveredett, a trágyabrikett csípős, édeskés füstjével. Szerencse, mondom, mert így könnyűszerrel tudtam ellentállni a meleg csábításának. Pedig hogy hívott, csalogatott: gyere, te fáradt katona. Oldd meg a derékszíjad és vesd el magad a szalmán. Melegedjél. Aludjál. Persze, hogy a meleg tündértestet öltött, de szőke fején a bűz kígyói sziszegtek., Kimenekültem előlük a harsogó, józan hidegbe. Úgy látszik, a tündérnek megtetszettek bajuszomon a pindurka jégcsapok, utánam osont és kézen fogva vezetett. Kígyóit a házban hagyta. Kis ház előtt állt meg és kacagva rámutatott. Benyitottam. A ház olyan volt, mint az eseményi női cipő: kívül kicsi belül tágas. És, nem, volt benne katona! Nagyot ugrottam: — Egy kis szauna és megalszunk benne mind a húszon! Már nyomomban is voltak a bajkársak. A kemence-ágyról lekászálódott egy másfoltos arcú, pici aszszony, a belső kis szobában felfedeztünk egy félkezű alvó férfit. Úgy vettük, birtokunkba a házat, olyan türelmetlen örömel, hogy még egy „Zdrasztvujtyé“-t se vetettünk oda nekik. Miklós a tűz körül matatott, négyen elmentek szalmáért és úgy látszik, a tündér ott várta őket az ajtó körül, mert a zsúfolt városban tíz perc alatt találtak négy köteggel. Már sötétedett. Nem sokat teketóriáztunk, a földre hintettük a szalmát, voltak, akik csak úgy ruhástul mindjárt végigheveredtek rajta. A szoba levegője lassan felmelegedett, de mi még mindig vacogtunk. Úgy tapadtam a kemence meszes faláéra, mint a kedves testéhez, de a meleg csak nem akart átjárni— Várj — mondotta Miklós —, mindjárt kész a tea. Szalonna is van hozzá, összenevettünk. — Parancsoljon, méltóságos uram, — hajbókolt Miklós. —■ A meleg szoba előállt. A tea előállt. A szalonna repesve várja méltóságod, fogafehérét. Újra nagyot nevettem rá, de tovább vacogtam. Azután szigorú képet vágtam. — És a forró fürdő. Zsán? A fürdő hol marad? — Az jó volna, — mondta Gyuszi. — Most olvadt, fel rajtunk a ránkfagyott tegnapi veríték. Iztán fázom. A forró víz talán meggyógyítana. Csakugyan: a fázás úgy rázott még mindig bennünket, mint a láz, orvosság kellett rá. Megittuk a teát és befaltuk a szalonnát. A házigazda rendületlenül horkolt a kis belső szobában. A májfalosképű asszonynak se híre, se hamva. — Te, ez meglógott előlünk, — mondta Miklós. — Pedig olyan csúnyácska, szegény, Isten látja telkemet, még arámenős“ Kovács sem tett volna, kárt benne Egy kis víz azért jó lett volna mosakodáshoz, de teljesen ránksötéted”'s nem tudtuk, hol a kút, fáraónk voltunk valamennyien és nem is vitt rá a lélek, hogy kiküldtek valakit. Végre lehántottam magamról a köpenyt és a báránybőrbekecset. Nekikészülődtem a lefekvésnek. Nem vettem észre, mikor nyílt az ajtó, de egyszerre csak ■mellettem állt a májfogasarcú asszony. ■ Segített leráncigálni a sok réteg ruhát, még a zubbonyt is levetette, azután az ingemet kezdte huzigálni. Ez megbolondult, gondoltam. Megfogta a kezemet és vonszolt a konyha felé. A konyha közepén, támlátlan széken teknő állt. Valódi, nagy, magyar mosóteknő. És mint egy nagy, szelíd állat púposodott fel belőle a gőz. Az asszony kézzel-lábbal magyarázta, hogy vetkőzzem le. Levetettem hát az inget. — Istye, istye — mutogatott a nadrágom felé. — Mégr, még. — Akkor menj ki, — mondtam és tuszkoltam az ajtó felé. Szívesen megfürdöm, de nézőközönség nélkül. Az orosz asszony azonban visszanyomakodott az ajtótól, nagy fehér rongyot és szappant húzott elő egy fiókos szekrényből és megfogta a fejemet. Szelíd erőszakkal lenyomta a tarkómnál fogva a kád fölé, mint gyermekkoromban édesanyám és már emelte is a rongyot. Két kezemre támaszkodtam a teknőben. Anynyira eleresztettem magam, hogy szinte kézenálltam. Lágyan és forrón simogatott végig a rongy. Elernyedtem. Engedtem, hogy azt tegyen velem ez az orosz asszony, amit akar. Nők érezhetnek ilyesmit, gondoltam. Nem láttam, csak hallottam, hogy a fiúk rendre kiözöklenek a konyhába. Először végigfutott a hátamon a puha ronggyal, megkerülte a nyakamat, azután kissé átkarolt és megdörgölte a mellemet. Kihűlt bőrömön, mint valami ,bárányborsuba, göndörödött a gőz. Most rádörgötte a szappant. A rongyot félretette és a tíz ujjával mosdatott Ügyesen, jólesen és fürgén csinálta: nem,-, csak megtisztította, de fel is vess-áttette a bőrömet, éreztem, hogyangyors iden az apró erekben a vér. Mikor átdolgozta mnden porcikámat, törülközőt kapott elő és rám-borította Félszememmel láttam, hogy a törülközőt a kemencéről veszi le, meleg volt és puha, mint egy cica. — Te, te — lelkendezett Miklós BOLDIZSÁR IVÁN: A KOROCSAI A mai magyar falu legidőszerűbb kérdései a „Tavaszi záporában Szabó Pál nyilatkozik új darabjáról A Nemzeti Színház Szabó Pál „Tavaszi zápor“ című darabjának bemutatására készül. Az új darabbal kapcsolatban az író többek között a következőket mondotta: — Darabom a társas gazdálkodás körül ma a magyar falvakban sistergő, kavargó kérdéseket veti fel. Ezekre a kérdésekre is igyekszik megadni a választ. A darab írása közben állandóan előttem lebegő cél az volt, hogy a színpadon megelevenedő cselekmény és hőseim magatartása a ma valóságát tükrözzék. De ezentúl célomvolt az is, hogy a darab problémáinak kibogozásán keresztül utat mutassak az új élet felé. — Hőseim amellett, hogy az osztályharc hordozói, kiteljesedett egyéniségű emberek. Azok az erények, amelyek a lelkek legmélyén az elnyomás legsötétebb éveiben is meghúzódtak, ma a szocializmus építésének tisztaságában és derűs optimizmusában kibontakoznak és kivirágzanak. Így virágzik ki az én hőseim között a tiszta barátság és a tisztet szerelem, az igaz és szép emberi érzések. — Meggyőződésem — és ezt a meggyőződést tükrözi a „Tavaszi zápor“ című dráma is —, hogy a parasztság számára egyetlen járható út van: a mezőgazdaság szocialista építésének útja, a társasgazdálkodás. Darabomban a problémák megoldódnak és ,a szereplők — dolgozó parasztok — rálépnek a társasgazdálkodás útjára. Ez a megoldás azonban nem kiagyalt, hanem a való életnek megfelelő. Élethű ez a megoldás azért, mert a magyar dolgozó parasztság nemcsak a Nemzeti Színház színpadán, de a falvak és tanyák világában is mindnagyobb számban ismerik fel a fejlődés szükségletét. Nagy örömömre szolgálna, ha darabom meggyorsítaná azt a fejlődést, amelynek végén a magyar dolgozó parasztság olyan boldog, elégedett, szép életet élő közösség lesz, mint amilyen a Szovjetunió kolhoz-parasztsága. A magyar írók Eminescu-ünnepsége A Magyar Írók Szövetsége Eminescu születésének századik évfordulóján, vasárnap délelőtt 11 órakor a Művészeti Szövetségek Házában Eminescu-ünnepséget rendez, amelynek folyamán felolvassák Darvas József méltatását Eminescuról. Beszédet mond Gergely Sándor, az írószövetség elnöke. Palotai Erzsi és Horváth Ferenc Eminescuverseket szavalnak, Török Erzsi román népdalokat énekel, Kadosa Pál Bartók Béla „Román tánc“-át adja elő. Közreműködik a Vásárhelyi-kórus. Az Eminescu-centenárium Országos Bizottsága zarándoklatot rendezett Eminescu sírjához. A kegyeletes ünnepségen nagyszámú író, akadémikus, valamint a szovjet és magyar küldöttség vett részt. Sahighian író emlékbeszédében kiemelte, hogy a Román Munkáspárt kezdeményezésére Eminescut visszaadták a népnek, amelyet annyira szeretett. Ezután Leonidze szovjet író hangsúlyozta, hogy a koszorú, amelyet a szovjet írók és költők nevében helyez Eminescu sírjára, hódolat e román irodalmi nyelv megteremtőjének. Barabás Tibor a magyar írók nevében emlékezett meg kegyelettel Eminescu nagy költői egyéniségéről.