Színház, 2010 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2010-01-01 / 1. szám
CARAGIALE ÉS KORUNK Tompa Andrea A politika fordítása. A fordítás politikája ION LUCA CARAGIALE AZ ELVESZETT LEVÉL CÍMŰ DARABJÁNAK FORDÍTÁSAIRÓL „Minden másban a véleményem az, hogy Erdély hová tartozik.” Caragiale-Rusznyák-Mohácsi-Mohácsi: Egy elveszett levél A XIX. századi, nálunk kevéssé ismert és nem túl gyakran játszott román szerző darabjából eddig kilenc fordítás készült. Ezt a meglepően nagy, a Shakespeare-fordításokéval vetekedő számot (még a sokat játszott Csehov-daraboknak is legfeljebb négy adatott meg) esztétikai és politikai megfontolások indokolták, és nem is mind színpadra készült. A magyarul 1922-ben Kolozsváron bemutatott Az elveszett levelet mintha minden későbbi premierjére újra kellett volna fordítani. Minden rendszer és rendszerváltozás, a darabbeli politikumhoz való viszonyának megfelelően, új diskurzust követelt, és kikényszerítette a maga új szövegét. Hogy a darab aktuális legyen, vagy éppen ellenkezőleg, hogy eszünkbe se jusson róla a jelen idő. A fordítások tehát duplán, mint színpadi és mint politikai tartalmú szövegek is árulkodnak születésük idejéről és egy adott kultúrába való beágyazottságukról. Az alább vizsgált fordítások közt van olyan, amelyik historizál, akad adaptáció, veretes nyelvű, irodalmi műfordítás, a jelennel való párbeszédet vagy kultúrák közötti dialógust kezdeményező szöveg, filológiailag egzakt munka és erősen ideologikus textus, végül találunk radikális jelen idejű átiratot is; van fordítás, amely a színpad számára készült, van, amely könyvkiadásra. De bármilyen legyen is a végeredmény, a fordítóval beszüremkedik a kor, a történelmi kontextus, a tér-idő, az aktuális politikai beszédmódok vagy éppen egy holt, politikamentes, absztrakt idő (amelynek szintén megvan a maga beszédmódja), a tiszta irodalom eszményének lenyomata, s persze a kulturális hagyomány, amely meghatározza vagy éppen fogva tartja a fordítót. Írásomban elsősorban a kultúrák közötti fordítás, közvetítés létrejöttét elemzem a fordítás adott kora irodalmi kánonjának szempontjából, így a fordításelmélet egyéb, elsősorban nyelvi fogalmai most háttérbe szorulnak; foglalkozni kívánok viszont a szövegek jelenidejűségével, kontemporaneitásával, illetve historizálásával. A kontemporaneitás a mű és olvasója idejének egybeesését jelenti, a diskurzusok egyidejűségét, a historizálás pedig két külön időt, érzékelhető távolságot tételez fel mű és befogadó között. A nyelvi különösség fordításának vizsgálata kulcskérdés Caragiale darabja esetében, amely nyelvileg bonyolult, rontott szöveg. A kultúrák közötti fordítás egyik kulcskérdése tehát az, hogy a fordító úgy viselkedik-e, mint egy antropológus, azaz beszámol, tudósít a „másikról”, és tudást termel (az idegen kultúráról, ez esetben a románról), avagy a „másikból” sajátot hoz létre. Sarkítva: az új, fordított szöveg létrehozása során a másik vagy saját maga megismerése-e a célja. És az utóbbi esetben létrejön-e egy úgynevezett saját diskurzusalapítás: a célkultúrában milyen státus elfoglalására tör az új szöveg. Caragiale darabjának kilenc fordítása kilenc évtized alatt valójában a magyar-román kulturális kommunikáció történetét is modellálhatja, legalábbis ennek egyik, román forrásszövegről magyar célszövegre irányuló formáját (egy teljes kulturális kommunikációs modellhez egy magyar szerző román fordításainak vizsgálatát is el kellene végezni - és vajon találnánk-e olyan darabot, amelynek megközelítőleg ennyi fordítása van?). Ezt a magyar-román párbeszédet az udvarias és kényszerű kíváncsiságtól az ideologikus elvárásokon át a tényleges „szóba állásig” olyan történelmi hullámvasútként jellemezhetjük, amelynek állomásait bonyolult tabuk bástyázzák körül, és történelmi terhek súlyosbítják. A fordító által képviselt kulturális látószög kitapinthatósága, a fordító rejtőzködése vagy megmutatkozása szintén elemzés tárgya lehetne. Az antropológus-fordító, a közvetítő láthatatlan, míg a saját diskurzust alapító tapinthatóvá teszi önmagát, saját kultúráját, korát. Felhasznált fordításelméleti munkák: Wolf Lepenis: A kultúrák fordíthatósága. N. Kovács Tímea: Kultúrák, szövegek és határok: a fordítás. In A fordítás mint kulturális praxis. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004, valamint Sirkku Aaltonen: Time-sharing on stage. Drama Translation in Theatre and Society. Multilingual Matters, Clevedo-Buffalo-Toronto- Sydney, 2000. A különösség fogalmát Viktor Sklovszkijtól kölcsönzöm (A művészet mint eljárás, azaz az Iszkussztvo kak prijom című tanulmányából). Sklovszkij az osztranyenyije (elidegenített forma) és zatrudnyennaja forma (megnehezített vagy nehézzé tett) forma kifejezéseket használta; egyiknek sincs megnyugtató magyar fordítása. Ezt a szempontot részletesebben egy másik Caragiale-darab, a Farsang kapcsán fejtettem ki (lásd SZÍNHÁZ, 2004. augusztus).