Új Élet, 1975 (17. évfolyam, 1-24. szám)

1975-04-10 / 7. szám

SZÍNHÁZ bemutató szentgyörgyön Dupla vagy semmi... elé írt bevezetőben a maga "szerény madáchi kísér­letének" nevezi darabját Illyés Gyula — de az előadás feszültebb pillanataiban akkor is bizonyosan eszünkbe jutott vol­na Az ember tragédiája, ha tör­ténetesen nem ismerjük a szerző műhelyvallomását. (És nem éppen a Tragédia ez év eleji — maros­vásárhelyi — megjelenítése lett volna mostanság a legnagyobb szín­házi élményünk.) Ember és társadalom, egyén és közösség viszonyának korunkbeli izgató-faggató kérdéseire keres ko­runkbeli írástudóhoz méltó, fele­lős gondolkodásból fakadó — te­hát kiérlelt, megvívott, lelkiisme­retet ébresztő s nem andalítóan csitító — választ Illyés ebben a drámában. Az igazán értelmes élet lehetőségét vizsgálja szigorú, töp­rengő logikával, nagy költő-elő­dök vízióira emlékeztető művészi építményt teremtve, hogy végül is az újrakezdésben — annak min­denkori lehetőségében — mutas­son fel számunkra a keserves ku­darcokból, sikertelen próbákból ki­vezető utat. „Az én válaszom nem a mondatokban van. A fölrázás meg­kísérlésében" — mondja. Pontosan rávilágít ezzel a Dupla vagy sem­mi... (teljes címén: Dupla vagy semmi, azaz két életet vagy egyet se) többsíkú képrendszere, gazda­gon telített eszmeisége helyes meg­közelítésének kiindulási pontjára, és ugyanakkor a színrevitel cseppet sem jelentéktelen nehézségeire is. Csak a legőszintébb elismerő szavakkal szólhatunk tehát a sep­siszentgyörgyi Állami Magyar Szín­ház vállalkozásáról , arról a me­rész kezdeményezőkészségről, új értékek iránti fogékonyságról, aho­gyan Illyés Gyula tavaly év végén megjelent munkáját röviddel a pécsi ősbemutató után műsorra tűzte. (Valószínűleg ez a legjobb ellenszere a „vidékiségnek": szün­telenül igényes feladatokkal bir­kózva küzdeni a porondon. A középszerrel és a selejttel való csendes megalkuvás, amire saj­nos nem egy példát láthatunk színházaink háza táján, csakis a középszer és a selejt posványos térhódításához vezethet.) Amit itt a színpadon látunk: játék a játékban. Illyés Gyula bra­vúros drámaírói leleménnyel te­remti meg azonban a látvány har­monikus egységét. Az élet és a művészet szétválaszthatatlanságá­nak ősi élménye is kifejezésre jut ezáltal; a játékon belül végbeme­nő játék karmesterének, a Bábjá­tékosnak minden „mozdulata" — egész kétségbeesett kísérlete — olyan hangsúlyt kap ily módon, hogy a világ és a szellem embere, a nyers valóság és a meg nem al­kuvó humánum szembefeszülése fokozatosan a darab egyik izgal­mas vonulatává szerveződik. De voltaképpen mire is kell vállalkozni a Bábjátékosnak, hogy halasztást nyerjen a Zsoldos kato­na képében hirtelen érte jött Ha­lálnál ? A civakodó, egymás ellen áskálódó Hegyi, Völgyi és Erdei család összebékítését, zavartalan közösséggé való kovácsolását kí­séreli meg egy rögtönzött bábjá­ték lejátszásával. Megkísérli — mert ez a dolga­ erre kapott meg­bízatást. A Halállal alkudozni is lehet: ha sikerül az embereket meg­győznie, közös érdekeik, ember­ségük boldogító aktába terelnie, nem csupán halasztásban — örök életben részesül. A kísérlet nem sikerül, és a Hegyiek, a Völgyiek csak akkor döbbennek rá, hogy valahol „elvétették" a játékot, ami­kor a Zsoldos­ Halál könyörtele­nül magával viszi áldozatát, a Bábjátékost, aki előbb még fejük­re olvassa a zord ítéletet, mely végső reményvesztettségének fog­lalata: „A szégyen röhögteti meg az embert, hogy mennyi szép szán­dék, erőfeszítés, áldozat, mennyi nyugalom és élet föláldozása pazar­lódon arra, hogy csak egy kicsit is mások legyetek". Mintha A vén cigány költője szólana... Emberek — népek és nemzetek —, értsetek szót egymással; fog­jatok kezet egymással; éljetek bé­kességben, a közösség törvényei szerint! — hangzik felénk Illyés Gyula súlyos figyelmeztetése a Dupla vagy semmi... sorai közül. Egy kivételes arányú életmű, egy töretlen szellemi magatartás, egy, a társadalmi elkötelezettség jegyé­ben formálódott alkotói pálya er­kölcsi fedezete hitelesíti ezt a mindig időszerű figyelmeztetést. Ügyszeretetből, nemes fogékony­ságból vizsgázott jelesre a sep­­­ő­siszentgyörgyi együttes ezzel a vál­lalkozásával. Seprődi Kiss Attila, a rendező, érzékeny intellektuális készséggel fejtette meg a darab bonyolult jelrendszerét , s az adottságok határán belül olyan előadást állított színre, melyben az illyési mondanivaló legfontosabb elemei világosan, tisztán jutottak kifejezésre. Elképzelhetünk, per­sze, egészen más arányokat, gon­dolati íveket felvetítő értelmezést is; egyetemesebb csengésűt, mo­dernebbet, bölcseletileg gazdagab­bat... Most azonban csakis a lá­tottakról beszélhetünk; a lelkes szereplőgárdáról: Zsoldos Árpád, Técsy Sándor, Győry András, Mol­nár Gizella, D. Vásárhelyi Kata­lin, Péterffy Lajos, Csergőffy Lász­ló és a többiek szép teljesítményé­ről; Kemény Árpád célszerű, drá­mai hangulatot teremtő díszletei­ről — mindarról, ami ezt az orszá­gos bemutatót emlékezetes ese­ménnyé avatta. (Ne feledkezzünk meg végül — legalább egy-két dicsérő szó erejéig — a tartalmas, ízléses műsorfüzetről sem.) NAGY PÁL VA 2 I­ .,a Győry András, Molnár Gizella és Zsoldos Árpád az előadás egyik jele­netében Foto Bortnyik j (re-Cfr hl V -a oL c£a-­«Z-€a-'£/. € S Isi (Uav'W ^ f~ *$ aJU-) «X Dl.­­ A szerző vallomása­ megjelent a műsorfüzetben FŐVÁROSI SIKER: DANTON Camil Petrescu világirodalmi ér­tékű történelmi drámáját, a Dantont, közel ötven évvel meg­írása után vitte először színpadra nemrég a fővárosi Ion Luca Cara­­giale Nemzeti Színház. A mintegy 300 könyvoldalt ki­tevő darabról évtizedekig az volt a vélemény, hogy könyvdráma, s mint ilyen, sem terjedelménél, sem szerkezeténél fogva nem alkalmas színpadra. A felszabadulás előtti években ennek a felfogásnak a ki­alakításához hozzájárult a darab forradalmi szelleme is... Camil Petrescu remekének be­mutatását a bukaresti Nemzeti Színházban most jórészt az tette lehetővé, hogy az új épületben az együttes olyan színpaddal, olyan műszaki felszereléssel rendelkezik, amely szinte csábított ennek a nagy feladatnak a vállalására. — Arra törekedtem — mondotta Horea Popescu, a darab rendező­je —, hogy minél inkább hűsége­sek maradjunk a dráma szellemé­hez, mondanivalójához. Úgy vél­tük, hogy most, amikor a Danton első ízben kerül színre, mindenek­előtt az ellentmondásosságukban látványos események és hősök ará­nyait, a történelmi dráma mélysé­gesen emberi jellegét kell kidom­borítanunk. Egy olyan mű szín­padi értékeit akartuk hangsúlyoz­ni, amelyet hosszú időn át alkal­matlannak tartottak a színpadra, mert kétszáz szereplője van, szám­talan epikus jellegű jelenetre osz­lik stb. Remélem, hogy mindeze­ket a nehézségeket sikeresen küz­döttük le. Meggyőződésem, hogy Camil Petrescu drámájának be­mutatásával sikerült olyan elő­adást produkálnunk, amely a tör­ténelmi eseményeket idézve, a ma nézőjéhez szól. Valóban, a Nemzeti Színház együttesének előadása négyórás tar­tama ellenére sem fárasztó, mind­végig feszült érdeklődéssel kap­csolódik hozzá a közönség. A sze­replők többsége — Mircea Albu­­lescu (Danton), Radu Beligan (Ro­bespierre), Emanoil Petruţ, George Moto, Florin Piersic, Gheorghe Cozoroci, Mihai Fotino, Damian Crîşmaru, Matei Gheorghiu, Tra­­ian Stănescu, Carmen Stănescu, Ilinca Tomoroveanu — kitűnő ala­kításokkal, Paul Bortnovski, funk­cionális díszleteivel, Florica Mă­­lureanu és Maria Stoienescu a korhű jelmezek tervezésével járult hozzá ahhoz, hogy a Danton bemu­tatója az idei fővárosi színházi évad egyik legkiemelkedőbb ese­ménye legyen. (m.t.) Mircea Albulescu — Danton ala­kí­tója

Next