Új Élet, 1975 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-10 / 7. szám
SZÍNHÁZ bemutató szentgyörgyön Dupla vagy semmi... elé írt bevezetőben a maga "szerény madáchi kísérletének" nevezi darabját Illyés Gyula — de az előadás feszültebb pillanataiban akkor is bizonyosan eszünkbe jutott volna Az ember tragédiája, ha történetesen nem ismerjük a szerző műhelyvallomását. (És nem éppen a Tragédia ez év eleji — marosvásárhelyi — megjelenítése lett volna mostanság a legnagyobb színházi élményünk.) Ember és társadalom, egyén és közösség viszonyának korunkbeli izgató-faggató kérdéseire keres korunkbeli írástudóhoz méltó, felelős gondolkodásból fakadó — tehát kiérlelt, megvívott, lelkiismeretet ébresztő s nem andalítóan csitító — választ Illyés ebben a drámában. Az igazán értelmes élet lehetőségét vizsgálja szigorú, töprengő logikával, nagy költő-elődök vízióira emlékeztető művészi építményt teremtve, hogy végül is az újrakezdésben — annak mindenkori lehetőségében — mutasson fel számunkra a keserves kudarcokból, sikertelen próbákból kivezető utat. „Az én válaszom nem a mondatokban van. A fölrázás megkísérlésében" — mondja. Pontosan rávilágít ezzel a Dupla vagy semmi... (teljes címén: Dupla vagy semmi, azaz két életet vagy egyet se) többsíkú képrendszere, gazdagon telített eszmeisége helyes megközelítésének kiindulási pontjára, és ugyanakkor a színrevitel cseppet sem jelentéktelen nehézségeire is. Csak a legőszintébb elismerő szavakkal szólhatunk tehát a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház vállalkozásáról , arról a merész kezdeményezőkészségről, új értékek iránti fogékonyságról, ahogyan Illyés Gyula tavaly év végén megjelent munkáját röviddel a pécsi ősbemutató után műsorra tűzte. (Valószínűleg ez a legjobb ellenszere a „vidékiségnek": szüntelenül igényes feladatokkal birkózva küzdeni a porondon. A középszerrel és a selejttel való csendes megalkuvás, amire sajnos nem egy példát láthatunk színházaink háza táján, csakis a középszer és a selejt posványos térhódításához vezethet.) Amit itt a színpadon látunk: játék a játékban. Illyés Gyula bravúros drámaírói leleménnyel teremti meg azonban a látvány harmonikus egységét. Az élet és a művészet szétválaszthatatlanságának ősi élménye is kifejezésre jut ezáltal; a játékon belül végbemenő játék karmesterének, a Bábjátékosnak minden „mozdulata" — egész kétségbeesett kísérlete — olyan hangsúlyt kap ily módon, hogy a világ és a szellem embere, a nyers valóság és a meg nem alkuvó humánum szembefeszülése fokozatosan a darab egyik izgalmas vonulatává szerveződik. De voltaképpen mire is kell vállalkozni a Bábjátékosnak, hogy halasztást nyerjen a Zsoldos katona képében hirtelen érte jött Halálnál ? A civakodó, egymás ellen áskálódó Hegyi, Völgyi és Erdei család összebékítését, zavartalan közösséggé való kovácsolását kíséreli meg egy rögtönzött bábjáték lejátszásával. Megkísérli — mert ez a dolga erre kapott megbízatást. A Halállal alkudozni is lehet: ha sikerül az embereket meggyőznie, közös érdekeik, emberségük boldogító aktába terelnie, nem csupán halasztásban — örök életben részesül. A kísérlet nem sikerül, és a Hegyiek, a Völgyiek csak akkor döbbennek rá, hogy valahol „elvétették" a játékot, amikor a Zsoldos Halál könyörtelenül magával viszi áldozatát, a Bábjátékost, aki előbb még fejükre olvassa a zord ítéletet, mely végső reményvesztettségének foglalata: „A szégyen röhögteti meg az embert, hogy mennyi szép szándék, erőfeszítés, áldozat, mennyi nyugalom és élet föláldozása pazarlódon arra, hogy csak egy kicsit is mások legyetek". Mintha A vén cigány költője szólana... Emberek — népek és nemzetek —, értsetek szót egymással; fogjatok kezet egymással; éljetek békességben, a közösség törvényei szerint! — hangzik felénk Illyés Gyula súlyos figyelmeztetése a Dupla vagy semmi... sorai közül. Egy kivételes arányú életmű, egy töretlen szellemi magatartás, egy, a társadalmi elkötelezettség jegyében formálódott alkotói pálya erkölcsi fedezete hitelesíti ezt a mindig időszerű figyelmeztetést. Ügyszeretetből, nemes fogékonyságból vizsgázott jelesre a sepősiszentgyörgyi együttes ezzel a vállalkozásával. Seprődi Kiss Attila, a rendező, érzékeny intellektuális készséggel fejtette meg a darab bonyolult jelrendszerét , s az adottságok határán belül olyan előadást állított színre, melyben az illyési mondanivaló legfontosabb elemei világosan, tisztán jutottak kifejezésre. Elképzelhetünk, persze, egészen más arányokat, gondolati íveket felvetítő értelmezést is; egyetemesebb csengésűt, modernebbet, bölcseletileg gazdagabbat... Most azonban csakis a látottakról beszélhetünk; a lelkes szereplőgárdáról: Zsoldos Árpád, Técsy Sándor, Győry András, Molnár Gizella, D. Vásárhelyi Katalin, Péterffy Lajos, Csergőffy László és a többiek szép teljesítményéről; Kemény Árpád célszerű, drámai hangulatot teremtő díszleteiről — mindarról, ami ezt az országos bemutatót emlékezetes eseménnyé avatta. (Ne feledkezzünk meg végül — legalább egy-két dicsérő szó erejéig — a tartalmas, ízléses műsorfüzetről sem.) NAGY PÁL VA 2 I .,a Győry András, Molnár Gizella és Zsoldos Árpád az előadás egyik jelenetében Foto Bortnyik j (re-Cfr hl V -a oL c£a-«Z-€a-'£/. € S Isi (Uav'W ^ f~ *$ aJU-) «X Dl. A szerző vallomása megjelent a műsorfüzetben FŐVÁROSI SIKER: DANTON Camil Petrescu világirodalmi értékű történelmi drámáját, a Dantont, közel ötven évvel megírása után vitte először színpadra nemrég a fővárosi Ion Luca Caragiale Nemzeti Színház. A mintegy 300 könyvoldalt kitevő darabról évtizedekig az volt a vélemény, hogy könyvdráma, s mint ilyen, sem terjedelménél, sem szerkezeténél fogva nem alkalmas színpadra. A felszabadulás előtti években ennek a felfogásnak a kialakításához hozzájárult a darab forradalmi szelleme is... Camil Petrescu remekének bemutatását a bukaresti Nemzeti Színházban most jórészt az tette lehetővé, hogy az új épületben az együttes olyan színpaddal, olyan műszaki felszereléssel rendelkezik, amely szinte csábított ennek a nagy feladatnak a vállalására. — Arra törekedtem — mondotta Horea Popescu, a darab rendezője —, hogy minél inkább hűségesek maradjunk a dráma szelleméhez, mondanivalójához. Úgy véltük, hogy most, amikor a Danton első ízben kerül színre, mindenekelőtt az ellentmondásosságukban látványos események és hősök arányait, a történelmi dráma mélységesen emberi jellegét kell kidomborítanunk. Egy olyan mű színpadi értékeit akartuk hangsúlyozni, amelyet hosszú időn át alkalmatlannak tartottak a színpadra, mert kétszáz szereplője van, számtalan epikus jellegű jelenetre oszlik stb. Remélem, hogy mindezeket a nehézségeket sikeresen küzdöttük le. Meggyőződésem, hogy Camil Petrescu drámájának bemutatásával sikerült olyan előadást produkálnunk, amely a történelmi eseményeket idézve, a ma nézőjéhez szól. Valóban, a Nemzeti Színház együttesének előadása négyórás tartama ellenére sem fárasztó, mindvégig feszült érdeklődéssel kapcsolódik hozzá a közönség. A szereplők többsége — Mircea Albulescu (Danton), Radu Beligan (Robespierre), Emanoil Petruţ, George Moto, Florin Piersic, Gheorghe Cozoroci, Mihai Fotino, Damian Crîşmaru, Matei Gheorghiu, Traian Stănescu, Carmen Stănescu, Ilinca Tomoroveanu — kitűnő alakításokkal, Paul Bortnovski, funkcionális díszleteivel, Florica Mălureanu és Maria Stoienescu a korhű jelmezek tervezésével járult hozzá ahhoz, hogy a Danton bemutatója az idei fővárosi színházi évad egyik legkiemelkedőbb eseménye legyen. (m.t.) Mircea Albulescu — Danton alakítója