Új Magyar Szó, 2012. január (8. évfolyam, 1-20. szám)

2012-01-27 / 18. szám

2012. január 27-29., péntek-vasárnap | _______________________________SZEMLE 15 Egy szabadságharcos kalandjai Orbán kuruckodása és ’a demokrácia szíve’ Biaskó László Gergő NÉPSZABADSÁG Pár jó tanáccsal meg lehet­ne könnyíteni a miniszterel­nök dolgát, hogy a Martin Schulznak tett ígéretéhez hí­ven valóban az Európa-párti vonalon maradjon. Lehetne neki javasolni például, hogy ne az Európai Uniót vádol­ja, ha az Európai Parlament­ben kritizálják politikáját. Megfontolandó lenne továb­bá, hogy a kormánypárti po­litikusok ne úgy utaljanak Európára, mint valami szük­séges rosszra - bár kétségte­len, vannak gondok a térség­ben. És ami a legfontosabb: nem az utolsó utáni pillanat­ban kellene észbe kapni, amikor már majdnem vesz­ve van minden, de a kor­mány hitelessége minimu­mon. Mert hát mennyivel bölcsebb lett volna, ha a mi­niszterelnök időben közli: befejeztük a „kuruckodást”, szükség van az EU-ra és az IMF-re, méghozzá gyorsan. Ezzel kellett volna telehar­sogni a médiát, s nem azt su­gallni folyton fölényeskedve, hogy az a bizonyos három­betűs szervezet pénzt akar adni, de nekünk az miért is kéne, hiszen megállunk a sa­ját lábunkon is. Derekasan, egyenes gerinccel kellett vol­na a kamerákba mondani: teljesítjük az EU elvárásait, cserébe megkapjuk a hitelt, és nem mellékesen is. (Ez utóbbiról mostanában szere­tünk megfeledkezni.) Ha minden csatornából ez szólt volna, talán a Békeme­net szervezői sem választják azt vezérjelszónak, hogy „Nem leszünk gyarmat”. Sőt, az egész demonstráció okafogyottá vált volna (per­sze nem, hiszen a Békeme­net inkább szólt a kormány­fő személyi kultuszának megerősítéséről, mint bármi másról), ha Orbán Viktor korábban már megüti azt a békülékeny hangnemet, amit csak legutóbbi brüsszeli útján tett meg, így azonban egész Európa (a most már igencsak szerethető Európa) láthatta, hogy mit üzennek a demonstrálók, Orbán szim­patizánsai. Mégis nagyon fontos mo­mentum, hogy a kormány mellett kiálló százezer (vagy több) ember „csupán” el­szenvedője annak a kor­mányzati propagandának, amely szerint a nyugati szo­ciáldemokraták és liberáli­sok rárontanak az országra, a külföldi nagytőkéről és spekulánsokról már nem is beszélve. Mindezek tudatá­ban pedig már az is teljesen világos, hogy Orbánnak mi­ért olyan hatalmas feladat az Európa-párti vonalon tartani a szavazóit. Eddig ugyanis mindent sikerült elkövetnie annak érdekében, hogy azok, akik hittek benne - és még inkább neki -, elfordul­janak az EU-tól. Őket ez­után valóban arról kell majd meggyőznie - ha komolyan vehetjük a Martin Schulznak tett kijelentését hogy az Európai Parlament tényleg „a demokrácia szíve”. Ez azonban egyenlő lesz a poli­tikai kudarc beismerésével. Tényleg számítanak az intézmények? Francis Fukuyama, The American Interest Az elmúlt évtizedben a fej­lesztést érintő és az összeha­sonlító politikai tanulmá­nyokban a bűvös szó „az in­tézmény számít” volt - azaz hogy nem lehet gazdasági növekedést vagy emberi fej­lődést elérni olyan intézmé­nyek nélkül, mint a jogálla­miság, az átlátható és elszá­moltatható kormányzás, az alacsony korrupció és ha­sonlók. A kijelentés gyakor­lati alapja mindazonáltal gyengébb, mint sokan gon­dolnák. Nagyon sok ország, kezdve Kínával, egy generá­ció alatt hatalmasat lendült előre anélkül, hogy olyasmi­vel rendelkezett volna, amit mi „ jó kormányzásnak” hí­vunk. Másfelől az USA és Nagy-Britannia úgy vitte véghez az ipari forradalmat, hogy kormányaik a mostani­nál lényegesen korruptak voltak, és kevésbé potensek. Az intézmények relevanci­ájának megkérdőjelezését a Magyarország új alkotmá­nya fölött zajló vita teszi ért­hetőbbé. A január elsején életbe lépett törvény valósá­gos „tűzvihart” kavart az Európai Parlamentben és másutt. A dokumentum Or­bán Viktor és a Fidesz vá­lasztási győzelmének a ter­méke, a konzervatív párt 2010 óta kétharmados több­séggel rendelkezik a magyar Országgyűlésben, és így ké­pes módosítani az alkot­mányt is. Az új alkotmány kitér egy sor szociális kérdés­re, például a fogantatás pilla­natától kezdődő életfoga­lomra, valamint a házasság­ra mint egy nő és egy férfi egyesülésére. Rick Santo­­rumnak alighanem tetszene ez az alkotmány, miközben az európai bírálatok egy ré­sze éppen az említett szociá­lis kérdéseket illeti. És bár nem tükrözik a személyes preferenciáimat, nem ezek aggasztanak; természetesnek tartom, hogy ezekben a kér­désekben a magyarok ma­guk döntsék el, melyik oldal­ra állnak. Orbán alkotmányával az a nagy baj, hogy gyengíti a végrehajtó hatalommal szembeni intézményes féke­ket, a többi közt csökkenti az alkotmánybírák nyugdíjkor­határát, felszámolja a köz­ponti bank függetlenségét, magához ragadja a médiát szabályozó hatóságot, a Fi­desz előnyére módosítja a választási törvényt, és olyan rendelkezéseket vezet be, amelyek gyengítik a költség­­vetés törvényhozás általi el­lenőrzését. Ez az a pont, amikor az intézmények már nem szá­mítanak. Önmagában a ha­talom, amellyel az új alkot­mány felruházza a magyar kormányt, semmivel nem nagyobb, mint amivel a brit miniszterelnök rendelkezik hagyományosan. Az angol jegybank függetlenségét 1998-ban teremtették meg; brit alkotmánybíróság nem létezik, tehát a törvényalko­tásnak nincs bírói fékje; nem kétharmad, hanem már az alsóház minősített többsége képes felborítani bármilyen törvényt, beleértve az ango­lok legendás sajtószabadsá­gát védő jogszabályokat. Kö­vetkezésképp az igazi kü­lönbség Orbán Magyaror­szága és a klasszikus brit kor­mányok között nem a hata­lomnak a politikai rendsze­ren belüli formális elosztásá­ban keresendő. A probléma az, ahogyan a hatalmat fel­használják: senki nem bízik abban, hogy Orbán Viktor és Fidesz felelősen használnák a hatalmukat. A bizalmat­lanságot alátámasztja, aho­gyan magát az alkotmányt „átverték” az Országgyűlé­sen, kevés hajlandóságot mutatva arra, hogy a magyar társadalom jelentős részét foglalkoztató súlyos aggá­lyoknak teret engedjenek. Orbán viselkedése a diktáto­rokra jellemző érzékenység­ről árulkodik: inkább felszá­molja az ellenzéket, mint hogy bírókra keljen vele. Már az is hatalmi visszaélés­ként tekinthető, ahogyan a Fidesz az alkotmányba be­vitte politikai preferenciáit: ha a jövőben leszavazzák is, a Fidesz után jövő kormány­nak szintén kétharmados többségre lesz szüksége, hogy megváltoztasson olyan dolgokat, mint az adókulcs vagy az azonos neműek há­zassága, amikről különben rendes törvényeknek kellene rendelkezniük. Ezzel szemben a westmin­­steri rendszerben meghono­sodott „demokratikus dikta­túra” éppen azért tudott mű­ködni Anglia történelme so­rán, mert az angol politika alapelve a mértéktartás: no­ha többeket csábított a gon­dolat, csak nagyon kevés mi­niszterelnök használta a többségét arra például, hogy elhallgattassa az ellenzéki sajtót. Az új magyar alkot­mány nem önmagában rossz, hanem amiatt, amit felfed alkotóinak hosszú tá­vú hajlamairól. Két lehetséges tanulság adódik. Először is, ma Euró­pában a legfontosabb intéz­ményes fékeket az EU és a szélesebb értelemben vett nemzetközi közösség bizto­sítja (...) Orbán szétcincálta a magyar gazdaságot, de fe­lelősségre az Európai Parla­ment, az Európai Bizottság, az IMF - és más nemzetközi intézmények - vonta. A de­mokratikus normák betarta­tása manapság az egyik leg­fontosabb funkciója az EU- nak és a nemzetközi szervek­nek. Másodszor, a nemzetközi szabályok toldozgatásának a célja végső soron ez lehet: el­venni a fékek és ellensúlyok létező demokratikus rend­szeréből, vagy hozzátenni ahhoz. Ez utóbbi történhet, ha van politikai akarat, még akkor is, ha a jelenlegi rend­szerben sok a vétóval játsza­dozó szereplő, különben a rossz szereplők még a leg­jobban megtervezett intéz­ményeket is leépíthetik. Vé­gül is, az intézmények talán tényleg nem számítanak. (Fordította: Sz. L.) Haladás, maradás, Orbán és ellenzéke Pető Péter NÉPSZABADSÁG Ha a magyar baloldalt Or­bán Viktor és értelmezhetet­lenül hideg és igazságtalan politikája is képtelen a meg­újulás irányába lökni, akkor ideje kiosztani a csapolt sör, egy pár virsli mustárral me­nüt, s szűk körben megtarta­ni a progresszív gondolat búcsúbuliját. A miniszterelnök legutóbb a Darányi Ignác Terv bemu­tatóján így fogalmazott: „Ott tartunk, hogy a falusi embe­rek ma nagyáruházakban vásárolják meg azt az élelmi­szert, amit egyébként a saját kertjeikben is megtermelhet­nének.” Nyilván volt oka ki­kelni e korszerűtlen gyakor­lat ellen: a család felcsúti há­zánál alighanem lelkesen gondozza a megannyi zeller­félét, répakülönlegességet, s burgonyaunikumot. Nem is tehet mást, mert a falusi nem válogathat: ott a vidék, szántson, vessen, arasson, kereskedjen. Ha esetleg vala­ki nem ért a szép szóból, an­nak kedvéért a felsőoktatási keretszámokkal igyekeznek tovább magyarázni az üze­netet. Mind a száz, államilag finanszírozott képzésre kivá­lasztott joghallgató Budapes­ten tanulhat. Nincs mit ele­mezni a döntésen: nemhogy hátrányos helyzetű gyerek, de még átlagos kisvárosi srác sem jut be a TOP 100-ba. Ez az a mennyiség, amelyet a budapesti és a nagyvárosi elit kitermel. A szerencsétlen sorsú gyerek az érettségi ide­jére képtelen ledolgozni azt a kulturális hátrányt, amely­nek leküzdése nélkül esélyte­len a versenyben. A melós szülők utóda abban az élet­korban nem rivalizálhat még a több nyelven beszélő fel­menők gyermekével. (Persze különös tehetségű kivételek mindig akadnak.) A felsőoktatás kvázi arisz­tokrata elitképzővé alakítá­sával Orbán és kormánya vi­lágossá tette: helyesnek tart­ja, ha a születés helye hatá­rozza meg a gyermek életét. E nemes gondolat jegyében a társadalmi mobilitás csa­tornáit el is dugaszolta. Ne törekedjen senki előre, ne akarjon többet, mint amit a sors rendelt neki, termeljen inkább karfiolt a kertben. (Nem azokról beszélünk, akik hivatásuknak tekintik a földművelést.) Ám aligha­nem akad néhány millió ember ebben az országban, ki elutasítja a kasztrend­szert, s olyan világban hisz, amelyben a tehetség, a tanu­lás, az érdem visz előre. Ahol létezik a haladás. Lát­szólag semmi köze a ma­gyar problémához, de a Policy Network progresszív agytröszt mind erőteljeseb­ben presszionálja az Ed Miliband vezette brit közép­balt, hogy építse újra gazda­sági hitelességét, mert csu­pán a fenntartható gazdál­kodás szolgálja hosszú tá­von a társadalmi igazságos­ságot. Nem ártana, ha itt­hon is világossá válna, mi az, ami nem Orbán. Ha a progresszív szervezetek elő­állnának például a tervvel, amely a felsőoktatást a pénzügyi reatitásokat figye­lembe véve az esélyegyenlő­ség jegyében építené újjá, s amely nyitott, dinamikus, szabad világ képét rajzolja meg, nem pedig egy archai­kus, félfeudális szisztémáét. A „nem úgy, mint Orbán” egy lakossági fórumra elég ugyan, de a jó kormányzás­hoz fölfoghatatlanul kevés. Ha többre nem futja, ideje kiosztani a virsliket. Orbán Viktor - egyenes beszéd otthon is, Európában is (csak nem ugyanaz) Lélekölés -és „Békemenetet” szervez­nek január 21-re közismert jobboldali személyiségek, kik „a kommunizmus és posztkommunizmus lélek­ölő évtizedei után” „hazánk felvirágoztatását” várják és remélik az Orbán-kormány­­tól. A kiáltványt kibocsátó szervezők között van Széles Gábor , nagyvállalkozó. Nos, lehet, hogy a kommu­nizmus és a posztkommu­nizmus évtizedei Széles lel­két megölték, de pénztárcá­jának egészen bizonyosan nem ártottak. Olyannyira nem, hogy „a kommuniz­mus” utolsó évtizedében ez a jeles férfiú már egyike volt Magyarország leggazda­gabb embereinek. Cége, a Műszertechnika névre hall­gató informatikai magán­vállalkozás akkortájt (a Controll, a Microsystem és talán két-három más ma­gáncég mellett) a nagyok között is a legsikeresebbnek számított, a tulaj pedig köz­irigység tárgya. Csak nem adta el a lelkét a (vörös) ör­dögnek, mint Faust? Mert ha igen, akkor nem volt mit megölni. LJ IRODALOM 1

Next