Új Magyar Szó, 2012. január (8. évfolyam, 1-20. szám)
2012-01-27 / 18. szám
2012. január 27-29., péntek-vasárnap | _______________________________SZEMLE 15 Egy szabadságharcos kalandjai Orbán kuruckodása és ’a demokrácia szíve’ Biaskó László Gergő NÉPSZABADSÁG Pár jó tanáccsal meg lehetne könnyíteni a miniszterelnök dolgát, hogy a Martin Schulznak tett ígéretéhez híven valóban az Európa-párti vonalon maradjon. Lehetne neki javasolni például, hogy ne az Európai Uniót vádolja, ha az Európai Parlamentben kritizálják politikáját. Megfontolandó lenne továbbá, hogy a kormánypárti politikusok ne úgy utaljanak Európára, mint valami szükséges rosszra - bár kétségtelen, vannak gondok a térségben. És ami a legfontosabb: nem az utolsó utáni pillanatban kellene észbe kapni, amikor már majdnem veszve van minden, de a kormány hitelessége minimumon. Mert hát mennyivel bölcsebb lett volna, ha a miniszterelnök időben közli: befejeztük a „kuruckodást”, szükség van az EU-ra és az IMF-re, méghozzá gyorsan. Ezzel kellett volna teleharsogni a médiát, s nem azt sugallni folyton fölényeskedve, hogy az a bizonyos hárombetűs szervezet pénzt akar adni, de nekünk az miért is kéne, hiszen megállunk a saját lábunkon is. Derekasan, egyenes gerinccel kellett volna a kamerákba mondani: teljesítjük az EU elvárásait, cserébe megkapjuk a hitelt, és nem mellékesen is. (Ez utóbbiról mostanában szeretünk megfeledkezni.) Ha minden csatornából ez szólt volna, talán a Békemenet szervezői sem választják azt vezérjelszónak, hogy „Nem leszünk gyarmat”. Sőt, az egész demonstráció okafogyottá vált volna (persze nem, hiszen a Békemenet inkább szólt a kormányfő személyi kultuszának megerősítéséről, mint bármi másról), ha Orbán Viktor korábban már megüti azt a békülékeny hangnemet, amit csak legutóbbi brüsszeli útján tett meg, így azonban egész Európa (a most már igencsak szerethető Európa) láthatta, hogy mit üzennek a demonstrálók, Orbán szimpatizánsai. Mégis nagyon fontos momentum, hogy a kormány mellett kiálló százezer (vagy több) ember „csupán” elszenvedője annak a kormányzati propagandának, amely szerint a nyugati szociáldemokraták és liberálisok rárontanak az országra, a külföldi nagytőkéről és spekulánsokról már nem is beszélve. Mindezek tudatában pedig már az is teljesen világos, hogy Orbánnak miért olyan hatalmas feladat az Európa-párti vonalon tartani a szavazóit. Eddig ugyanis mindent sikerült elkövetnie annak érdekében, hogy azok, akik hittek benne - és még inkább neki -, elforduljanak az EU-tól. Őket ezután valóban arról kell majd meggyőznie - ha komolyan vehetjük a Martin Schulznak tett kijelentését hogy az Európai Parlament tényleg „a demokrácia szíve”. Ez azonban egyenlő lesz a politikai kudarc beismerésével. Tényleg számítanak az intézmények? Francis Fukuyama, The American Interest Az elmúlt évtizedben a fejlesztést érintő és az összehasonlító politikai tanulmányokban a bűvös szó „az intézmény számít” volt - azaz hogy nem lehet gazdasági növekedést vagy emberi fejlődést elérni olyan intézmények nélkül, mint a jogállamiság, az átlátható és elszámoltatható kormányzás, az alacsony korrupció és hasonlók. A kijelentés gyakorlati alapja mindazonáltal gyengébb, mint sokan gondolnák. Nagyon sok ország, kezdve Kínával, egy generáció alatt hatalmasat lendült előre anélkül, hogy olyasmivel rendelkezett volna, amit mi „ jó kormányzásnak” hívunk. Másfelől az USA és Nagy-Britannia úgy vitte véghez az ipari forradalmat, hogy kormányaik a mostaninál lényegesen korruptak voltak, és kevésbé potensek. Az intézmények relevanciájának megkérdőjelezését a Magyarország új alkotmánya fölött zajló vita teszi érthetőbbé. A január elsején életbe lépett törvény valóságos „tűzvihart” kavart az Európai Parlamentben és másutt. A dokumentum Orbán Viktor és a Fidesz választási győzelmének a terméke, a konzervatív párt 2010 óta kétharmados többséggel rendelkezik a magyar Országgyűlésben, és így képes módosítani az alkotmányt is. Az új alkotmány kitér egy sor szociális kérdésre, például a fogantatás pillanatától kezdődő életfogalomra, valamint a házasságra mint egy nő és egy férfi egyesülésére. Rick Santorumnak alighanem tetszene ez az alkotmány, miközben az európai bírálatok egy része éppen az említett szociális kérdéseket illeti. És bár nem tükrözik a személyes preferenciáimat, nem ezek aggasztanak; természetesnek tartom, hogy ezekben a kérdésekben a magyarok maguk döntsék el, melyik oldalra állnak. Orbán alkotmányával az a nagy baj, hogy gyengíti a végrehajtó hatalommal szembeni intézményes fékeket, a többi közt csökkenti az alkotmánybírák nyugdíjkorhatárát, felszámolja a központi bank függetlenségét, magához ragadja a médiát szabályozó hatóságot, a Fidesz előnyére módosítja a választási törvényt, és olyan rendelkezéseket vezet be, amelyek gyengítik a költségvetés törvényhozás általi ellenőrzését. Ez az a pont, amikor az intézmények már nem számítanak. Önmagában a hatalom, amellyel az új alkotmány felruházza a magyar kormányt, semmivel nem nagyobb, mint amivel a brit miniszterelnök rendelkezik hagyományosan. Az angol jegybank függetlenségét 1998-ban teremtették meg; brit alkotmánybíróság nem létezik, tehát a törvényalkotásnak nincs bírói fékje; nem kétharmad, hanem már az alsóház minősített többsége képes felborítani bármilyen törvényt, beleértve az angolok legendás sajtószabadságát védő jogszabályokat. Következésképp az igazi különbség Orbán Magyarországa és a klasszikus brit kormányok között nem a hatalomnak a politikai rendszeren belüli formális elosztásában keresendő. A probléma az, ahogyan a hatalmat felhasználják: senki nem bízik abban, hogy Orbán Viktor és Fidesz felelősen használnák a hatalmukat. A bizalmatlanságot alátámasztja, ahogyan magát az alkotmányt „átverték” az Országgyűlésen, kevés hajlandóságot mutatva arra, hogy a magyar társadalom jelentős részét foglalkoztató súlyos aggályoknak teret engedjenek. Orbán viselkedése a diktátorokra jellemző érzékenységről árulkodik: inkább felszámolja az ellenzéket, mint hogy bírókra keljen vele. Már az is hatalmi visszaélésként tekinthető, ahogyan a Fidesz az alkotmányba bevitte politikai preferenciáit: ha a jövőben leszavazzák is, a Fidesz után jövő kormánynak szintén kétharmados többségre lesz szüksége, hogy megváltoztasson olyan dolgokat, mint az adókulcs vagy az azonos neműek házassága, amikről különben rendes törvényeknek kellene rendelkezniük. Ezzel szemben a westminsteri rendszerben meghonosodott „demokratikus diktatúra” éppen azért tudott működni Anglia történelme során, mert az angol politika alapelve a mértéktartás: noha többeket csábított a gondolat, csak nagyon kevés miniszterelnök használta a többségét arra például, hogy elhallgattassa az ellenzéki sajtót. Az új magyar alkotmány nem önmagában rossz, hanem amiatt, amit felfed alkotóinak hosszú távú hajlamairól. Két lehetséges tanulság adódik. Először is, ma Európában a legfontosabb intézményes fékeket az EU és a szélesebb értelemben vett nemzetközi közösség biztosítja (...) Orbán szétcincálta a magyar gazdaságot, de felelősségre az Európai Parlament, az Európai Bizottság, az IMF - és más nemzetközi intézmények - vonta. A demokratikus normák betartatása manapság az egyik legfontosabb funkciója az EU- nak és a nemzetközi szerveknek. Másodszor, a nemzetközi szabályok toldozgatásának a célja végső soron ez lehet: elvenni a fékek és ellensúlyok létező demokratikus rendszeréből, vagy hozzátenni ahhoz. Ez utóbbi történhet, ha van politikai akarat, még akkor is, ha a jelenlegi rendszerben sok a vétóval játszadozó szereplő, különben a rossz szereplők még a legjobban megtervezett intézményeket is leépíthetik. Végül is, az intézmények talán tényleg nem számítanak. (Fordította: Sz. L.) Haladás, maradás, Orbán és ellenzéke Pető Péter NÉPSZABADSÁG Ha a magyar baloldalt Orbán Viktor és értelmezhetetlenül hideg és igazságtalan politikája is képtelen a megújulás irányába lökni, akkor ideje kiosztani a csapolt sör, egy pár virsli mustárral menüt, s szűk körben megtartani a progresszív gondolat búcsúbuliját. A miniszterelnök legutóbb a Darányi Ignác Terv bemutatóján így fogalmazott: „Ott tartunk, hogy a falusi emberek ma nagyáruházakban vásárolják meg azt az élelmiszert, amit egyébként a saját kertjeikben is megtermelhetnének.” Nyilván volt oka kikelni e korszerűtlen gyakorlat ellen: a család felcsúti házánál alighanem lelkesen gondozza a megannyi zellerfélét, répakülönlegességet, s burgonyaunikumot. Nem is tehet mást, mert a falusi nem válogathat: ott a vidék, szántson, vessen, arasson, kereskedjen. Ha esetleg valaki nem ért a szép szóból, annak kedvéért a felsőoktatási keretszámokkal igyekeznek tovább magyarázni az üzenetet. Mind a száz, államilag finanszírozott képzésre kiválasztott joghallgató Budapesten tanulhat. Nincs mit elemezni a döntésen: nemhogy hátrányos helyzetű gyerek, de még átlagos kisvárosi srác sem jut be a TOP 100-ba. Ez az a mennyiség, amelyet a budapesti és a nagyvárosi elit kitermel. A szerencsétlen sorsú gyerek az érettségi idejére képtelen ledolgozni azt a kulturális hátrányt, amelynek leküzdése nélkül esélytelen a versenyben. A melós szülők utóda abban az életkorban nem rivalizálhat még a több nyelven beszélő felmenők gyermekével. (Persze különös tehetségű kivételek mindig akadnak.) A felsőoktatás kvázi arisztokrata elitképzővé alakításával Orbán és kormánya világossá tette: helyesnek tartja, ha a születés helye határozza meg a gyermek életét. E nemes gondolat jegyében a társadalmi mobilitás csatornáit el is dugaszolta. Ne törekedjen senki előre, ne akarjon többet, mint amit a sors rendelt neki, termeljen inkább karfiolt a kertben. (Nem azokról beszélünk, akik hivatásuknak tekintik a földművelést.) Ám alighanem akad néhány millió ember ebben az országban, ki elutasítja a kasztrendszert, s olyan világban hisz, amelyben a tehetség, a tanulás, az érdem visz előre. Ahol létezik a haladás. Látszólag semmi köze a magyar problémához, de a Policy Network progresszív agytröszt mind erőteljesebben presszionálja az Ed Miliband vezette brit középbalt, hogy építse újra gazdasági hitelességét, mert csupán a fenntartható gazdálkodás szolgálja hosszú távon a társadalmi igazságosságot. Nem ártana, ha itthon is világossá válna, mi az, ami nem Orbán. Ha a progresszív szervezetek előállnának például a tervvel, amely a felsőoktatást a pénzügyi reatitásokat figyelembe véve az esélyegyenlőség jegyében építené újjá, s amely nyitott, dinamikus, szabad világ képét rajzolja meg, nem pedig egy archaikus, félfeudális szisztémáét. A „nem úgy, mint Orbán” egy lakossági fórumra elég ugyan, de a jó kormányzáshoz fölfoghatatlanul kevés. Ha többre nem futja, ideje kiosztani a virsliket. Orbán Viktor - egyenes beszéd otthon is, Európában is (csak nem ugyanaz) Lélekölés -és „Békemenetet” szerveznek január 21-re közismert jobboldali személyiségek, kik „a kommunizmus és posztkommunizmus lélekölő évtizedei után” „hazánk felvirágoztatását” várják és remélik az Orbán-kormánytól. A kiáltványt kibocsátó szervezők között van Széles Gábor , nagyvállalkozó. Nos, lehet, hogy a kommunizmus és a posztkommunizmus évtizedei Széles lelkét megölték, de pénztárcájának egészen bizonyosan nem ártottak. Olyannyira nem, hogy „a kommunizmus” utolsó évtizedében ez a jeles férfiú már egyike volt Magyarország leggazdagabb embereinek. Cége, a Műszertechnika névre hallgató informatikai magánvállalkozás akkortájt (a Controll, a Microsystem és talán két-három más magáncég mellett) a nagyok között is a legsikeresebbnek számított, a tulaj pedig közirigység tárgya. Csak nem adta el a lelkét a (vörös) ördögnek, mint Faust? Mert ha igen, akkor nem volt mit megölni. LJ IRODALOM 1