Új Magyar Szó, 2012. január (8. évfolyam, 1-20. szám)
2012-01-27 / 18. szám
Hétvégi melléklet Szerkeszti: Ágoston Hugó, Szonda Szabolcs 2012. január 27-29., péntek-vasárnap Készült a Communitas Alapítvány támogatásával Az otthontalanság éles derűje Százhatvan éve született és száz éve hunyt el Ion Luca Caragiale A máig meghatározó fontosságúnak és hatásúnak bizonyuló, sokat idézett román próza- és drámaíró kettős évfordulója jegyében mellékletünk e heti számának első két oldalán emlékezünk a - mondhatni - mindenkori román társadalmat éles szemmel és olykor csípős, olykor megértő humorral feltérképező, átvilágító, leképező szerzőre. Ehhez Hegedűs Géza irodalomtörténész érzékletes portréírásából válogattunk kiadósabb részleteket, illetve Cseke Gábor ez alkalomra készült fordításában közöljük Caragiale egyik, stílus és téma tekintetében is jellegzetes írását, a Boborul című sajátos „krónikát”. Hegedűs Géza_________________ Talán igazuk van azoknak, akik Caragialét a román irodalom legvilágirodalmibb alakjának tekintik. Holott a XIX. század óta a román lírai költészet is, a regényírás is behozta azt az elmaradást, amelyet a török hódoltság óta valamennyi közép- és kelet-európai kultúra kénytelen volt tudomásul venni. (...) A román értelmiség mindig is tudta, hogy szavaik és nyelvszerkezetük a franciákéval, olaszokéval, spanyolokéval rokon. A náluk is egyszer szükségessé váló nyelvújítás főleg francia minta alapján gazdagította az irodalom és a közbeszéd nyelvét. Amióta az ország neve Románia és a nyelvük román, az irodalom-költészet legjobbjai igyekeztek a francia mintához közelíteni. Adtak is jó néhány színvonalas költőt és maradandó regényírót a közös európai kultúrának. De olyan színpadi szerzőjük, akit egész Európa tudomásul vesz és maradandóan besorol a színházak állandó szerzői közé, igazán csak egy van a XIX. században: Caragiale. Ugyanúgy szellemi rokona a kortárs francia szerzőknek, például Sardounak, mint az akkori legjobb magyar színműíróknak, például Csiky Gergelynek. Az élete - kereken hatvan évet kapott a sorstól - felettébb zaklatott volt. Amikor született, még nem is volt román állam. De volt már román irodalom és román színház. A család benne is élt ebben a kulturális légkörben. (...) 26 éves korában viharos sikert arat kitűnő komédiája, a Zűrzavaros éjszaka. Ekkor - a hetvenes években - már van Román Királyság, Bukarest a főváros, és a hamar közismert író-költőszínpadi szerző bukaresti lakos. Megélni azonban versekből és humoreszkekből sehogy se lehet, még a sikeres vígjáték honoráriuma sem olyan jelentékeny, hogy nyugodtan lehessen írni, olvasni, újságokban vitatkozni, még kevésbé családot alapítani. A jó gyakorlati érzékű, művelt és gátlástalanul foglalkozást választó író volt házitanító, köztisztviselő, vasúti vendéglő - „resti” - vezetője, újságíró, sörcsarnok-tulajdonos, színigazgató, egy ízben csaknem egy egész évig a romániai színházak főigazgatója. Közben a színházak lelkesen várják vígjátékait, csak éppen keveset fizetnek. A vicclapok várják humoreszkjeit, csak alig fizetnek valamit. Ha verset ír, minden lap készséggel közli, de ugyanezek a lapok sokkal több pénzt adnak egy politikai vitacikkért. Népszerű, sikeres, de örökös pénzzavarban él. Közben az irodalmi élet meglepően idegenkedik tőle. Itt közrejátszik az indulatokat kiváltó irigység. A haladó és maradi írók abban egyetértenek, hogy képtelenek elviselni Caragiale sikereit, tehetségét, kifogyhatatlan mondanivaló-gazdagságát. Ő megpróbál otthont találni, előbb a konzervatív írók körében. Ott kinézik, elviselhetetlenül haladó, liberális embernek és művésznek tartják. Akkor közeledik a haladó körökhöz, ott maradisággal vádolják, mert eszménye a francia klasszicizmus túlfegyelmezett drámaszerkesztése. Akárcsak legklasszikusabb eszményképe, Voltaire, közel két évszázaddal előbb vallja és gyakorolja, hogy a legmodernebb eszméket a legklasszikusabb, tehát legközérthetőbb formában kell kifejezni. (...) Caragiale bravúros drámaszerkesztő. Vígjátékainak cselekménye komikus helyzetekben komikus alakok mozgatása. Az akkori román társadalom különböző rétegeinek szélsőséges típusait teszi nevetségessé. A Leonida nagyságos úr és a reakció a fontoskodó kispolgár tévképzeteit, nagyzolását, olykor vakrémületét teszi nevetség tárgyává. Legkitűnőbb vígjátéka, Az elveszett levél a politikai pártok egymás ellen acsarkodó, valójában ugyanolyan jellegű eszmehamisításait és a képmutató politikusok álságait figurázza ki olyan meggyőző erővel, hogy mindmáig újra meg újra felelevenítik a világ legkülönbözőbb színpadain. Már nemcsak román otthonában, de egyre szélesebb körben veszik tudomásul, hogy a kor egyik legjobb, olykor gyilkos szatírájú vígjátékírója, amikor - 1890- ben - egy döbbenetes tragédiával bizonyítja, hogy nem zárkózott egyetlen műfaj vagy egyetlen gúnyos életszemlélet korlátai közé. Ez a Megtorlás című komor, de szorongásaiban is igen hatásos dráma. Először történik itt, hogy a román parasztság kegyetlen körülményei adják a feszült drámai konfliktust. A kritika tanácstalan volt, hiszen esztétikailag kétségtelen remekműről kellett véleményt mondani. De a vígjátékok esetében főleg a közéleti férfiak sértődtek meg, a Megtorlástól azonban a földesurak is, az éppen meggazdagodó polgárok is. Az írókat pedig meghökkentette, hogy az oly sikeres komédiaíró ezzel a komor, de nem kevésbé hatásos tragédiával nagy lépéssel vitte még tovább az egész román drámairodalmat. A legelképesztőbb rágalom következett. (...) Feljelentés érkezett ellene, hogy a Megtorlást nem is ő, hanem egy Kemény István nevű magyar író írta, s ezt Caragiale egyszerűen lefordította. Egy olyan sok nyelvet jól tudó embertől minden kitelik. Hiszen az is közboszszúságot okozott, hogy ez a hol színigazgató, hol kocsmáros, hol politikai publicista olyan sok nyelvet jól tud. Latinul, franciául, németül, olaszul írt, olvasott, beszélt. Megértette az orosz és még néhány szláv nyelv szövegeit is. Magyar ismerőseivel - bár rossz, pontosabban franciás hangsúlyozással - magyarul beszélgetett. (...) A botrányosnak ígérkező per komédiába torkollott. A bírák nem csak a dráma magyar eredetijét nem találták, de az is kiderült, hogy Kemény István nem is létezik. Erre a feljelentők azonnal módosították a vádat, közölték, hogy ez a dráma Tolsztoj egyik novellájának dramatizálása. Ha a munka Caragialéé is, a téma nem az övé. Ehhez meg kellett volna találni a Tolsztoj írta eredetit. De ez se került elő. A bíróság kénytelen volt felmenteni a megrágalmazott írót. Neki azonban elment a kedve az örökös védekezéstől. Tudta, hogy ő a legjobb román színpadi szerző, de azt is tudta, hogy hazájában nem szeretik. Két évvel a paraszttragédia bemutatása, sikere és a rákövetkező persorozat megindulása után hátat fordított hazájának. Berlinbe költözött, 52 éves volt. A német lapok örömmel fogadták kritikai élű humoros írásait. Németül persze ugyanolyan biztonságosan írt, mint anyanyelvén. És itt végre tiszteletdíjai békés életet biztosítottak számára. (...) Világhíres íróként halt meg ott, távol a hazától, 60 éves korában. A halottat azután otthon is nagy elismerés övezte. Azóta is világirodalmi klasszikus. (A szerző Világirodalmi arcképcsarnok című munkájából. Forrás: MEK) Ion Luca Caragiale portréja egy 1920-as plakáton Ion Luca Caragiale (1852-1912) Klasszikus román próza, drámaíró, költő, újságíró. 1852. január 30-án jön világra a Dâmboviţa megyei Haimanale községben (ma: I. L. Caragiale). Már fiatalon verseket ír titokban, de irodalmi debütjére csak az 1870-es évek elején kerül sor a Ghimpele (A tüske) című folyóiratban. Az 1870-es évek elején, apja kívánságára, írnok a Prahova megyei törvényszéken. 1871-ben, apja halála után, előbb a jászvásári (Iaşi) színháznál, majd a bukaresti Nemzeti Színháznál súgó és írnok. 1879-ben először mutatták be színpadi művét, az O noapte furtunoasă (Zűrzavaros éjszaka) című darabot. Ettől kezdve drámaíróként is egyre ismertebb (1880: Conu Leonida faţă cu reacţiunea / Leonida naccsás úr és a reakció; 1884: O scrisoare pierdută / Az elveszett levél). 1881-1883 között Neamţ és Suceava megyék tanfelügyelője, 1885-től a bukaresti Sf. Gheorghe líceumban tanít helyettesként. Ugyanebben az évben bemutatják D’ale carnavalului (Farsang) című színdarabját, és megszületik fia, Mateiu Caragiale, aki később jelentős író lesz. 1893-ban kiadja és vezeti a Moftul román (kb.: A román szeszély) című szatirikus folyóiratot. 1900-1901-ben jelenik meg Momente şi schiţe (Pillanatképek és karcolatok) című rövidpróza-gyűjteménye. 1901- ben plágiummal vádolja meg egy hírlapíró, Năpasta (Megtorlás) című művét egy magyar szerző egyik darabja másolmányának tartva. A bíróság ezt rágalomnak minősíti, és az íróként szintén jelentős ügyvéd, Barbu Stefǎnescu Delavrancea védőbeszédének köszönhetően is tisztázódik az ügy. 1903-ban Caragiale Berlinben telepszik le, miután nagyobb összeget örököl. 1912. június 22-én hunyt el berlini otthonában, valószínűleg szívroham következtében.