Új Magyar Szó, 2012. június (8. évfolyam, 101-119. szám)
2012-06-08 / 105. szám
2012. június 8-10., péntek-vasárnap maszol.ro UMSZ-SZINKEPSZEMLE II. Mélyre, egyre mélyebbre A jogállam vége Mészáros Tamás Minden demokratikus berendezkedés alapja - legalábbis a nyugati típusú jogállamokban hogy végső soron bárki bármilyen ügyben bíróság előtt keresheti az igazát. Hogy az állam polgárai nemcsak egymást perelhetik, hanem magát az államot, valamint annak intézményeit, a hatóságokat, a cégeket, a társadalmi szervezeteket és az egyházakat. És ez természetesen fordítva is igaz, vagyis valamennyi vitás relációban fennáll a polgári kereset lehetősége. A legfelső bírói fórum jogerős döntéseinek végrehajtása pedig kötelező - azzal a magától értetődő megszorítással, hogy az ítélet nem lehet visszamenőleges hatályú. Ezeket a jogelveket semmiféle törvény nem írhatja felül, ha politikai erővel, akár a parlamenti többség jóváhagyásával ez mégis megtörténik, akkor az illegitim, alkotmányellenes beavatkozás megszünteti a demokratikus jogállamot. Magyarországon minden jel szerint eljutottunk idáig. Lapzártakor még hátravan ugyan a médiatörvény zárószavazása, de az Országgyűlés kormánypárti kétharmada már a múlt héten elfogadta azokat a módosító indítványokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a médiahatóság az első fokon, sőt már a fellebbviteli eljárásban megszületett ítéleteket sem köteles végrehajtani. Visszamenő hatálylyal érvényteleníthet pályázati döntéseket, s persze a folyamatban lévő és majdani perekben hozott határozatokat sem kell érvényre juttatnia. A kormánypárt kezébe vette az igazságszolgáltatást, aggálytalanul kiiktatja a bírói hatalmat, és saját akarata szerint dönt ellenérdekű felek vitájában. Ezzel a honi jogállamnak befellegzett. Amiből alapvető kérdések sora következik. Mindenekelőtt persze az, vajon számíthat-e még az ország Alkotmánybíróságának védelmére. Normális körülmények között ez nem volna kétséges. Csakhogy egyrészt a taláros testületet feltöltötték a kormánypárt jelöltjeivel, akik jobbára igyekeznek szabotálni a kényes témák tárgyalását - lásd például a bírák kényszernyugdíjazását, amelyben nem döntenek sürgősséggel, vagyis a törvény végrehajtása előtt. Másrészt, ha hoznak is olyan méltányos határozatot, mint amilyen a médiabiztos posztjának megszüntetése, arra meg egyszerűen fütyül a kormánypárt - minthogy a neki nem tetsző alkotmánybírósági döntést egyszerűen negligálja. Jogbiztonság tehát már ebben a tekintetben sincs. Maradna az Európai Unió, pontosabban az egyes biztosok fellépése, hiszen itt nem csupán a médiaszabályozás anomáliájáról van szó, hanem nyilvánvalóan az alapjogok megsértéséről. Bekapcsolódhat az Európa Tanács és vele szoros együttműködésben a Velencei Bizottság. Ámde eddig is láthattuk, végtére milyen hatásfokkal képesek interveniálni az Orbán-rezsim „forradalmi” úzusa ellen. Legutóbb maga az Európa Tanács főtitkára távozott azzal az ígérettel Budapestről, hogy a velenceiek vizsgálatának megállapításai alapján a kormány végrehajtja a magyar jogrendszer korrekcióját. Amikor a még csak az úgynevezett non paper formában rögzített kifogáscsomag megérkezett, a kurzus illetékesei azzal söpörték le, hogy csupán a küldeményt átadó tisztségviselő magánvéleményét tartalmazza. Aztán pár nappal ezelőtt az Európa Tanács elküldte immár kizárólag a médiatörvényre vonatkozó elvárásainak hatvanegy (!) pontban felsorolt, több mint negyvenoldalas listáját. Ezt a kormányzat azóta is agyonhallgatja, a parlamentben még csak említés sem esett róla. A játék már jó ideje úgy folyik, hogy Orbán vagy Navracsics, netán Martonyi vagy Fellegi Pesten és Brüszszelben, Berlinben és Washingtonban ezt-azt látszólag elfogadnák, különféle kötelezettségeket vállalnak is, miáltal időt nyernek, mert mind az európai, mind az amerikai politika megdöbben, hogy magyar „partnereik” bizonyos fogalmakat kiiktattak a szótárukból. Elsősorban a szavahihetőséget. Sem a nyilvános fogadkozások, sem a zárt ajtók mögötti megállapodások nem érnek semmit. A kormányzati emberek Hillary Clintont éppúgy valami pitiáner bújócskával próbálják lefárasztani, mint Barrosót vagy Merkelt; mintha azt hinnék, előbb-utóbb majdcsak feladják a meccset, mert rájönnek, hogy az orbáni rendszeren úgysem tudnak fogást találni, viszont számtalan más és nagyobb bajuk is van a világban, mint a magyar renitencia. Végső soron pedig úgy gondolják, ha az ország népének ez a félfeudális ingovány, ez a demokráciaparódia megfelel, akkor hagyjuk rájuk. Ha nem, majd a választáson megmutatják. Csakhogy Orbánék most messze túlléptek minden határon. Először a választási törvénnyel tették világossá, hogy a leváltásukat minden eszközzel ellehetetlenítik. És itt is van az újabb botrány: a következő két évben elvonnák a pártok állami támogatását, ami egyet jelent működés- és kampányképtelenségükkel. Ha ehhez hozzávesszük azt az eltökélt félelemkeltést, ami a jogállamiságot kiiktató, „törvényes” megtorlások valódi célja, akkor már senki nem áltathatja magát azzal, hogy a magyar választópolgár majd „helyretolja a kizökkent időt”. Mert már csak az a törvény hiányzik, hogy bármi legyen a voksolás eredménye, egyedül a Fidesz nyerhet. így Andrassew Iván NÉPSZABADSÁG Napok óta arra vártam, hogy jön a hír: összeült a Fidesz központ bizottsága, majd a párt frakciója, és mentális alkalmatlanság miatt leváltotta Orbán Viktort, miután miniszterelnökhöz méltatlan módon végképp komolytalanná tette Magyarországot az EU és az IMF-tárgyalásokon. Ezzel rontotta a befektetői bizalmat, sokmilliárdos veszteséget okozott a gazdaságnak, a lakosságnak, különösen a devizaadósoknak. Arra a beszédre gondolok, amelyben kijelentette, hogy el kell utasítani az EU által javasolt válságkezelést, ám ezt a diplomácia „táncrendje” miatt úgy kell előadni, „mintha barátkozni szeretnénk”. Természetesen nem ült össze a Fidesz kemény magja. Sőt egyetlen egy fideszes - vagy KDNP-s - politikus vagy rangos jobboldali értelmiségi nem akadt, aki ki mert volna állni, hogy kimondja: Orbán alkalmatlan, amortizálódott, illő tisztelettel, érdemei elismerése mellett el kell küldeni pihenni. Ehelyett szemrebbenés nélkül betonoznak, hatalmat persze, építgetik az államot, lehetőleg olyanra, hogy ha - egyáltalán nem véletlenül - át kell adni a kormányzást a Jobbiknak, akkor az már a készbe üljön, a komfortos diktatúrába, ne kelljen tovább fáradni forradalmi átalakításokkal. Nem hiába ült egy polgári kör élmelegében Orbán és Vona. Fává nőtt az ott kelt mag. Pár napja, amikor Magyarország elnöke cselből küldte vissza a Lex Klubrádiót, azt gondoltam, ha cinikus módon megint elfogadják, akkor bármi megtörténhet. Az új büntető törvénykönyvben még nem szerepel ugyan a halálbüntetés bevezetése - korán javasolta a Jobbik -, de bármikor bevezethetik. Sőt, ha úgy gondolják, hoznak egy felségsértési törvényt, visszamenőleges hatállyal, és aki sértőt írt, mondott vagy gondolt Orbánról, azt kivégzik. Mondom: bármit megtehetnek. Bármit. Minden készen van a totális diktatúrához. Az EU majd hüppög, ejnyebejnyéz, Orbán meg azt mondja, hogy ja hát ez csak átmeneti, egy-két év, mert rendet kell teremteni. „Akkor jó!” - mondja majd az EU - „Már azt hittük, hogy komoly a dolog”. Aki okos, lassan csomagol. Amíg nyitva a határ. Évtizedeken át nem értettem, hogyan történhetett meg ezzel a néppel az, ami 1944-ben, aztán 1949-ben, aztán 1957-ben megtörtént. így Fütty A szerk. NÉPSZABADSÁG A Debrecen veretlen futballistáit ünneplő tömeg a város főterén kifütyülte Kósa Lajos polgármestert, amin láthatólag ő maga lepődött meg a legkevésbé. „Hol a stadion?!” Szokás szerint ezt harsogták neki a szurkolók. A polgármester azonban tényleg nem csodálkozott, hozzászokott ő már ahhoz, hogy a Loki szurkolói rendszeresen kifütyülik a stadionépítésre vonatkozó, eddig beváltatlan ígéretei miatt. Jól kezeli az efféle helyzeteket. Jól kezelte a legutóbbi kifütyülését is, megint megígérte, immár sokadjára, hogy meglesz a stadion. Ez nem kérdés szerinte. Az viszont kérdés, hogy azok a csalódott drukkerek, akik eddig a Fidesznek szurkoltak, vajon mikor követik a debreceni példát. Nemcsak a fütyülést, hanem a számonkérést is. Mikor kezdenek végre érdeklődni, ha bárhol az országban meglátják a Fidesz ügyvezető alelnökét? Mikor, hányan és milyen hangerővel fogják tőle tudakolni, hogy hol a megígért gazdasági növekedés? Hol az életszínvonal-emelkedés? (...) Hol a GDP-növekedés? Hol az adósságcsökkentés? Hol tart az egymillió munkahely megteremtése? Hol a középosztály megerősítése? Hol a kiszámítható családtámogatási rendszer? Hol a szociális háló? Hol az agrárium kiemelt támogatása? Hol az építőipar föllendítése? (...) Hol a forint árfolyama? Hol a létbiztonság? Hol a jogbiztonság? Hol az alkotmányosság? Hol vannak a fékek és ellensúlyok? Hol van hazánk nemzetközi tekintélye? Válaszoljon, alelnök úr. De kérjük, ne csak ígérgessen megint. Nagylaci Tóth Ákos NÉPSZABADSÁG Nagy László visszatérhetett a magyar kézilabda-válogatottba röviddel az olimpia előtt, mivel iszonyatos pénzekkel és szponzori szerződéssel addig édesgették a sikerre éhes veszprémi csapatba odafentről, a sportszerető magyar kormányból, amíg rá nem bólintott, hogy igen, akkor jön, jön haza, az ő szeretett hazájába, amelynek az elmúlt években azért folyton folyvást beintett. Beintett, mert odakünn, Spanyolhonban több pénzt kapott, világsztárrá vált, Leo Messivel parolázhatott, imádták, és akárhányszor csak hívták, ugyan, jöjjön már, segítse már hazája válogatottjának sikerét, jöjjön, hadd imádják itt is, jöjjön, legyen ismét a nagy magyar átlövő, de már a nemzet színeiben, akinek kezétől reszketnek a kapusok, mert istenadta tehetség, hát ugyan, állítsa már szülőhazájának szolgálatjába, jöjjön, jöjjön már, de nem, ilyenolyan ürügyekkel elhajtott mindenkit, mert ő a Barcelona-mezéből inkább ácsingózott a spanyol válogatottba, s most, hogy hazaédesgették, megteszi a magyar is, van ilyen, a kapu meg csak kapu, be kell varrni a pipába a labdát, egyszerű ez a profiknak. Nélküle, a világ egyik legjobbja nélkül jutottak ki az olimpiára a mi magyarjaink, és most vele küzdhetnek vállvetve. Nagy Lászlónak mindegy is, melyik csapatból ontja a gólokat, ahol épp jobban megfizetik, ilyen ember, az ő dolga, kap majd szép autót, A kategóriásat, elfér majd benne ez a nagy ember, hirdetheti a cég nagyszerűségét, nő majd a kereslet azok körében, akiknek volt pénzük hazahívni őt. Hanem. Van ez a kormány, a magyar kormány, amely csábította haza ezt a derék fiatalembert a nemzet nagyobb üdvére, fel a sportsikerekért, a hazáért, amiért semmilyen ár nem túl nagy, ott áll mellette mosolyogva a miniszterelnök-helyettes, az az ember, aki igen szépen szokott beszélni a hazáról, a nyugatról, itt ez a kormány, amely fülkeforradalommal vetett véget a magyarellenesek víg éveinek, van már napja a nemzeti összetartozásnak, van rendszere a nemzeti együttműködésnek, van víziója a nemzethalálnak, van vágtája a nemzetnek, van nagy nemzet, nagy magyar, nagy magyar, Nagy-Magyarország és Tokaj szőlővesszeje, van fölkenés, újratemetés, megszentelés, magyarellenes magyar, magyar magyar, magyar úr és magyar ugar, magyar nábob dögivel, értük érik a kalász Kunság mezein, van szellemi honvédelem, csárda, Magyarország tortája, minden, mi szem-szájnak ingere, a magyaroknak még saját, külön bejáratú Istenük is van, és most már itt van a mi Nagylapink is, hála a mi szeretett kormányunknak, és dehogyis róla szól ez a történet, megbocsátanak neki mindent, amikor ontja a gólokat, hanem arról, hogy vagyunk néhányan, akik itt élünk, és azért, mert itt szeretjük élni a magunk mindennapjait, ez is egyfajta hazaszeretet, még ha jelentéktelennek, csenevésznek tűnhet is, annyira jelentéktelennek, hogy ne legyen gond ismét jól szembeköpni bennünket, mit se számít. At eredő bűntelenség JÓL ÉLET ÉS A BIRODALOM Kormányzatunk a minap „itt az urna, hol az urna?” - játékot játszott Nyirő József, a „székely apostol” hamvaival. Felemelő. (...) A magyar öncsalás legújabb, émelyítő szatírjátékán megtudtuk azt is, hogy mi, székelyek és magyarok, Nyirő József népe vagyunk. Csakugyan? Nyirő, a „látó ember”, 1941 novemberében, a vitágégés kellős közepében, a ragyogó homlokú Joseph Goebbels Reich Ministerről áradozik: „nemcsak nagy, hanem jó ember is, akit nemcsak kell, hanem szeretni érdemes is”. A „küzdő embert” 1945. november 6-án igazán nagy tisztesség érte: beválasztották a Szálasi-féle nemzetgyűlés közoktatási bizottságába. Kultúrtörténeti szempontból mondhatni a legjobb helyre került. Végtére is volt régóta finomra hangolt közoktatási koncepciója: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel! Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában, a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztíthattak bennünket a saját hazánkban!” Radnóti Mikós három nap múlva ért Abdára. 1945. január 16-a, újabb kultúrtörténeti csúcspont: az ekkor már Sopronban ülésező parlamentben, napirend előtti felszólalásban mond köszönetet a Német Birodalom és Vezére segítségéért, hogy „acélos kézzel ragadhassunk fegyvert a magunk megmentésére”. Az acélos kézben nem is volt hiba: Szerb Antalt tíz nap múlva verték agyon nyilas suhancok a balfi munkatáborban. Meg Halász Gábort, Sárközi Györgyöt... A soproni bécsi dombról ellátni Balfra. A Nyirő-performansz egyik emlékezőjével szólva: a sírok beszélnek helyettünk. Orbán Viktor - túl minden határon Nyirő József - Joseph Goebbels Reich Ministert nagyon szerette