Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1952-01-25 / 4. szám
UTUNK Szerkeszti: GAÁL GÁBOR SZERKESZTÉSÉRT FELEL A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Megjelenik hetenként pénteken CARAGIALE HÁZÁRA LELT írót ünnepel az ország. Az az ország, ahol 60 év eltelhetett s „havi kétszáz sosem telt" a toll szerelmesének, ha a középiskolánál magasabb fokon akarta egész népét tanítani. Abban az országban, ahol a munkájából élő ember mindig szegény volt — ma a gazdagodó nép ünnepli nagy íróját, Ion Luca Caragialet. Mi tette halhatatlanná Caragialet? Egy közmondás szerint rossz harcos az, kit ellensége dícsér. Nos, Caragiale élete végéig harcos volt, jó harcos. S éppen ezért, kiválóságának visszhangját ritkán hallhatta a napilapok hasábjairól. A „pasoptista“ Costache Caragiale tanítványa volt; a Balcescu-forradalom híveit apostolokhoz hasonlította. S méltón ezekhez az apostolokhoz — kíméletlenül és nyíltan szembeszállt ellenségeivel, az egész polgári-földesúri rendszerrel. Gúnyolta, pellengére állította a szörnyszövetség egyensúlyozó kétpárt-rendszerét, ennek a rendszernek minden fonákságát és összes alattomos és fennhéjázó, pénzsóvár és érdekhajhász alakját. Íme, a polgári-földesúri rendszer Romániájának ural „két bandába tömörülve — melyeket fennhéjázón történelmieknek neveznek: — a liberálisok és a konzervatívok —, némely barbár vándortörzsnél becstelenebből, törvényt, emberiességet, istenfélelmet nem ismernek s ez az oligarchia hoz törvényeket és kormányoz . .. egész rendszere abban merül ki, hogy pillanatnyilag megbékéltesse a saját érdekeit és örökkévalóvá tegye azt a szent szervezetet, amelyet Itt demokratikusnak neveznek.“ S tovább: „míg a felszínen megoldás nélkül, mind nagyobb lendülettel kavarog a vidám tivornya, a mélyben egy egész nép óriási anyagi és erkölcsi nyomorúsága jajgat — pedig ez a nép egyedüli alapja, egyedüli valósága, egyedüli értelme a román nemzeti államnak . .. Ez a világ ott a melyben csak azt tudja, mit jelent baromként meghalni, de nem tudja, mit jelent emberként élni s most fogát csikorgatja: Mi most nem csak földet akarunk!... Földet és emberhez méltó életet akarunk! ...“ Színdarabjaiban és pillanatképeiben, novelláiban és karcolataiban, publicisztikájában Ion Luca Caragiale kertelés nélkül, leleplezte a polgári demokráciát. „A nagy tömegeket felölelő paraszti osztály érdekeinek tulajdonképpen egyetlen természetes képviselője sincs a képviselőházban ..." — írja mély felháborodással. A „történelmi“ pártok váltogatják egymást az ország úriszalonokban megterített asztalainál — „jönnek a mieink, mennek a mieink“ — s a dolgozó nép kínlódva cipeli az igát. Farfuridi és Caţavencu, Dandanache és Trahanache birtoka ez az ország ,a a nép e birtok jobbágysága. A junimisták, amidőn Caragiale, ragyogó tehetségével, feltűnt az akkori Románia Irodalmi életében, szövetségest reméltek benne a zsírosabb falatokért folyó politikai harcaikban. Ám keservesen csalódtak. Caragiale nem hajlandó semilyen oligarcha udvari bohócává lenni; nem közömbös tréfacsináló — szatírája egyformán fordul a liberálisok és a konzervatívok, a junimisták felé — az egész polgári „demokrácia“ ellen. Ti-Li alakjában, a mandarin alakjában még az a junimista is, aki nem akarja, kénytelen felismerni Titu Liviu Maiorescut, a politikai és irodalmi reakció vezérét. S aki — román közmondással élve — továbbra is a kisujja mögé rejtőzne, annak Caragiale félreérthetetlenül szemébe vágja hitvallását s egyben büszkén közösséget vállal a Május Elsejét ünneplő tömegekkel, a munkásosztállyal: „A vasárnapon a Cismigiuban összegyűlt népnek és a mi újságunknak van egy közös vonása; egyik is, másik is a becsületesebb és derűsebb idők eljöveteléért harcol. Ők a szervezkedés és a politikai harcok útját választották, mi a csípős tréfának, a világot kormányzó ostobák kigúnyolásának útját választottuk. Amit mi akarunk kiirtani, azt akarják kiirtani ők is.“ (Moftul Román, Május 1. 1893). íme, Caragiale rokonszenvvel fordul a munkásosztály, az egyetlen következetes forradalmi erő felé — habár még nem ismeri fel történelmi szerepét, s nem áll közvetlen kapcsolatban a forradalmi munkásmozgalommal, nem vesz közvetlenül részt benne. Ennek fő oka: a szociáldemokrata mozgalomba befurakodott „nagylelkűéit" (generoşii), opportunisták. E szociáldemokraták „alkotmányossága“, „parlamentarizmusa“, „legális útjai“ egyáltalán nem csábítják a parlamenti csetepaték jogos csúfolóját, a törvényhozás és a törvények osztály-jellegének leleplező- jét. Ghereához intézett egyik berlini levelében szemére veti az opportunista szociáldemokratáknak, hogy „össze akarják békíteni a kecskét a káposztával“. Égve a burzsoáföldesúri rendszer Iránt érzett gyűlölettől, ezeket írja: „Hogyan? egy zsarnok, hajdúk és főhajduk bandá-jával... rendőrök, katonák ... néhány bestiális csapatával... örökre képes elhódítani, megalázni és kicsúfolni, kínozni és terrorizálni az egész világot... és valaki, ennek a szerencsétlen világnak a közepén, aki képes megakadályozni az aljasság és gyilkosság folytatását, habozik vállalni ezt a kötelezettséget__?“ Az a tény, hogy Caragiale oly sokoldalúan leplezte le a polgári demokráciát, az, hogy kora társadalmának legjellegzetesebb — minden ország burzsoáziájára legjellemzőbb — vonásait fedte fel, időszerűvé teszi művét ma is, a „nyugati demokrácia“ leleplezéséért folyó harcban. Szatírája pontosan célbatalál a Wall Street világában, habár ez a „demokrácia“ gyalázatosságában, aljasságában régen túlhaladta mindazt, amit Caragiale évtizedekkel ezelőtt felismert. Jellemző, hogy Caragiale nem csupán a hazai ú. n. választásokkal foglalkozott — mivel a választások jellege összesűrítette a polgári demokrácia fő ellentmondásait, — hanem az amerikai választásokról is írt. Gúnyosan mutatja fel az amerikai választás legfőbb kellékeit: a rumot és a pisztolyt. Amikor az amerikai szenátorok még nem fenyegetőztek baktériumfegyverrel és az atombombával, Caragiale így írt: „az amerikaiak kedvelt fegyvere a pisztoly ..." S ahogyan az amerikai életmód urai üldözik bírálóikat, Howard Fastot, Albert Maltz-ot és a többit — úgy fordult az akkori román élet minden hatalmassága Caragiale ellen. Ismeretes, hogy a „Román Királyi Akadémia“ — Dobrogeanu- Gherea kritikai írásaival egyetemben — Caragiale művét is visszautasítja. Caragialet, a román nép igaz fiát hazaárulással vádolták azok, akik árverésen kínálgatták ez ország kincseit. S a támadások szünet nélkül követik egymást. Nagy port ver fel a Calon-per. Caragialet azzal vádolják, azzal rágalmazzák, hogy Megtorlás című művét egy (különben nem is létező) Kemény István nevű magyar írótól plagizálta. Pályázik a Nemzeti Színház igazgatói állására — s ki más volt méltóbb erre a tisztségre? — visszautasítják. Színdarabjait meghamisítják, szövegükben, előadásukban is ... A sajtó ócsárol, rágalmaz vagy hallgat. A kritikusok fehérre mosnák a szatíra méregzöld tintáját. Caragiale szatíráját szeretnék, ha Trahanache és Farfuridi „egy politikus“ lenne s nem A liberális vagy konzervatív vezető politikus. Az Elveszett levél külvárosi környezetet mutató díszletekkel kerül színre, külvárosi zugpolitikusok édeskés szerelmi bonyodalmaként. Caragialet előbb élesen támadják, mert „kompromittálja, rágalmazza“ a román népet , s itt román népként önmagát tüntette fel a szörnyszövetség. De gyorsan felismerik, hogy a fegyver visszafelé sült el, hogy, bár távolról sem ők jelentik a román népet, de a szatíra — az valóban nekik szól. S már vetnék le a rájuk szabott inget, mosnák le magukról a caragiale jelzőket, úgy tesznek, mintha együtt kacagnának a szerzővel. Valóban azonban kínos vigyor ül ki az arcukra s szeretnék meg-nem-történtté tenni az egészet, szeretnék elhallgattatni, valahová a hátsó sorokba, veszélytelen tréfamesterré kinevezni a nagy realista írót... De amikor egyszer, negyven évvel ezelőtt, az erdélyi írók, mint nagy humoristát köszöntik, Caragiale remegve ugrik fel, öklével az asztalra csap s így kiált: — Én nem vagyok humorista! Én mélységesen érző ember vagyok! Mélységesen érző emberekre, igaz írókra azonban nem volt szüksége a burzsoáziának.Caragiale anyagi gondokkal küzd. Vlahujához írott leveléből idézzük: ........egyszemélyben súgó és másoló vagyok a színháznál, egy nagy nyomdában két újságnál is korrektor és még órákat is adok néhány gyermeknek, így együttvéve keresek annyit, hogy amíg jogi tanulmányaimat befejezem, fenntartsam magamat és családomat...“ S Caragiale kénytelen külföldre menekülni kora hatalmasságai elől. Élete utolsó óráiban így szólt fiához: „Egész életemen át dolgoztam ... személyemben híres embert adtam Romániának, híres embert, aki éhenpusztulna, ha munkájából kellene megélnie ...“ S amidőn 1912-ben eltávozik az élők sorából , négy hónapig fekszik a kis berlini temetőkápolnában ... Felesége súlyos anyagi gondokkal küzd: egyedül képtelen hazaszállíttatni a nagy halottat. Végül Ghereához fordul segítségért: ........Mi történik, mit határoznak erről a szerencsétlenről, aki elhagyottan és elfeledve nyugszik idegen temetőben ... Vártam, tűrtem, de nem bírom tovább ... Ha tehet valamit, az égre kérem, jöjjön segítségemre ...!“ Így bánt el a burzsoázia a román nép legnagyobb írójával! De — elmúlt fölöttünk már a sötétség. A „román árendás“ felszabadult bérese szivéhez szorítja a nagy alkotó műveit. A kommunisták visszaadták Caragialet a népnek — és Caragiale hazára lelt e földön. ... Írót ünnepel az ország — ahol csak a Trahanachék hangját visszhangozták azelőtt a termek, néhány év alatt százezrek, milliók ismerkedtek meg Caragiale művével, amely szüntelenül emlékeztet bennünket a tegnap és a tegnapelőtt sötétségére, megtanít jobban becsülni eredményeinket, s leleplezi csorbítatlan időszerűséggel a mai polgári demokráciákat is. A mi dolgozóink szívükbe zárták a nagy írót s itt, a dolgozók szívében, a felszabadult földeken és üzemekben meleg otthonra, igaz hazára lelt az elnyomatás éveinek sokat üldözött fáklyahordozója. r -------------------- MAJTÉNYI ERIK I.L. CARAGIALE Vallóé az urak meg*megveregeé£ék, és belérugnak, La háéné fordiéoéé .. . Gúnnyal pingáléa országnyúzók rendjéé. Mi visszás volé, 5 azon éorzíévéé, hogy felismerjük. Fél 5 szerelemmel csüggeté a népen, kifoszépéé hazán, tseléé s bitó volé, honpolgár és ember, mosolygó bölcs. — Az írása csalán. Szagával derék szeme közé vágoéé, hőkölé előle bankár és király, egy becsületes, jobb hazára vágyoéé, de cél volé akkor, gyilkos és sivár . . . Az országoé nyomasztó fagymakarca, urak páncélja, vastag, sunyi jég. Legyen tavasz! Ezért szállt tolla harcba, ezért ontotta szíve melegét. Szép kikeletkor büszkén ünnepeljük, szabad hazánkra tenger fény zuhog... Ahogy minket — úgy kell őt szeretnünk, és lesújtani, — ahogy ő tudott. I. L. CARAGIALE SZONETT Agostino Mazzoli baritonnak ajánlom, az Ernani c. operában való fellépte alkalmából. Te, kinek hangja bűvöl és országokat hódít, ha trónod elé lépsz, mint király, állsz meg ott. Rád csodálattal nézünk, mi, hű alattvalóid, amíg megkoronáznak a zengő dallamok. Mert ünnep van: a hangok mesés föltámadása, itt állunk s hódolunk a hatalmad előtt. Koronád fénnyel csillog, hogy minden néped lássa Király! Mi veled tartunk, s nem leszünk hitszegők. A királyok eltűnnek, mert bent, a homlokoknak bezárt ős rejtekében ma új vágyak lobognak Szabadságért kiállnak, hogy a királyok értsék, összetörik a trónt, kik görnyedtek alatta, de .. . készen áll a nép a nemes hódolatra, ha művész a király és jogara: a szépség. Fordította: Bajor Andor. I rímes cu Ion Caragiale _________________ TANULJUNK CARAGIALETÓL A műhelyben, író műhelyében állandóan fejlődő, gazdagodó irodalmunk mindegyre veti fel az írásmesterség legfontosabb kérdéseit. Alig hangzott el a vita lírai költészetünk kérdéseiről az Utünk hasábjain, a Népköztársaság írószövetségének kolozsvári fiókja a bírálat kérdéseit tárgyalta meg, miután az Ütünkkal kapcsolatban a Párt kolozsvári Tartományi Vezetősége adott az írásra és az íróra tartozó elvi értékű útmutatást. Most pedig egy teljes hónapja — nagy kultúrforradalmi eredmény ez! — haladó irodalmi hagyományunk egy olyan nagysága, mint Caragiale áll előtérben ... Caragialet ünnepeljük országszerte, Caragiale válogatott művei jelentek meg magyarul a napokban ... A műhelyben, az író műhelyében Caragiale műveiből felmérhetetlenül sokat tanulhatnak alkotóink. „Megtalálják bennük — mint ahogy ezt Caragiale művei magyar nyelvű kiadásának előszava is kiemeli — a tömör és erőteljes realizmus mintaképét, a lényeges kiválasztásának és a felesleges elvetésének művészi készségét, a teljes összhangot a tartalom és a forma között, azt, hogy minél tökéletesebb, minél kidolgozottabb formában, a lehető leghívebben, legteljesebben fejezze ki a ártalmat. A „tömör és erőteljes realizmus“, a „lényeges kiválasztása és a felesleges elvetése", a tartalom és forma összhangja — mind olyan szempontok, amelyek, az elsősorban lényeges valóságismereten és a harcos eszmei mondanivalón kívül, a leginkább kell, hogy foglalkoztassák íróinkat. Márpedig szépprózaíróink többsége, épp ezeknek a szempontoknak az egymással kellő módon való öszsze nem hangolása miatt, maradt le az elbeszélés kisebb formáiban. Caragiale abban is nagy példa íróink számára, hogy az írásnak olyan — mondhatni — törpe formájából, mint a karcolat, milyen éles és hatásos fegyvert kovácsolhat a nép ügyével szenvedélyesen együtt tartó író mély és átható valóságismeretű, a hradásellenes erőikkel folytatott harcában. Caragiale életpályája szakadatlan harc a tőkés-földesúri rendszer ellen, abban az időben, amikor már megszilárdult a tőkések és földesurak szövetsége Caragialenak ez a harca azonban nemcsak tartalma világában, hanem írásai megnyilvánulási formájában is változatos. Miután a tőkés földesúri szövetséget nagy politikai vígjátékaiban (Viharos éjszaka, Elveszett levél) a legátfogóbb oldaláról leleplezte és megtámadta, a leleplezést és az állandó támadást ez ellen a rendszer ellen színpadi műveinél mozgékonyabb és több irányban harcoló műfajban, a karcolatban viszi tovább. Ha politikai vígjátékaiban kigúnyolta a korabeli polgárság egy csomó jellegzetes típusát s leleplezte és pellengérre állította a kizsákmányoló osztályok politikai szövetségét, a karcolatok szélesre tárt arcvonalán a tőkés-földesúri rendszer egész politikai, erkölcsi fertőjével száll szembe s megsemmisítően nevetségessé teszi a tőkés-földesúri rendszer politikai, művelődési intézményeit, erkölcseit, szokásait, a rendszer és emberei minden embertelenségét. A nyolcvanas évek vígjátékai után a kilencvenes évek karcolatai — a vígjátékok nagy formája után a karcolatok kis formája — korántsem Caragiale alkotói lendületének az ellankadását vagy alkotó erejének a csökkenését, illetve „szétforgácsolását“, hanem épp ellenkezőleg, alkotó képességének a minden irányú mozgósítását és tűzbevetését jelenti. Amit a színpadon oly nagyszerűen megcsinált, tipikus jellemeket tipikus helyzetekben, a színpad nyelvén, vagyis a legélesebben és a legtömörebben közölve mondanivalóit, dialógusban, — ezeket az alkotói erényeket most mind ebbe a kis formába viszi át Miért? A színpad lehetőségei könnyen elzárulhattak előtte. A színpadon (mint ahogy meg is tették) könnyen megnyirbálhálták és eltorzíthatták a mondanivalóit. A színpad után szükségszerűen más formában kellett megnyilvánulnia, ha tovább akarta vinni a harcot Igaz, írhatott volna regényt. De miért nem írt Caragiale sohasem regényt? Miért nem mélyült színpadi remekei után a regényírásba? Itt egy kérdést kell röviden érinteni. Azt a kérdést általában, hogy mi hozza létre a műfajokat? Az író számára döntő társadalmi kérdések művészi megragadásának az igénye. Hogy milyen műfaj jelentk£yzik vagy uralkodik valamely írónál, az attól függ, hogy milyen súlyú és milyen természetű társadalmi kérdések megragadása válik kikerülhetetlenné számára. A valóság széles ábrázolásának formája természetesen a regény. A múlt század kilencvenes éveiben azonban Caragiale törekvéseinek regénybeli ábrázolása, (az igazi regény lehetősége) a valóság akadályába ütközik. A tőkés-földesúri rendszer ebben a szakaszában (Caragiale szemében) nélkülözi az erőteljes és széles epikai ábrázolást lehetővé tevő társadalmi erőt, a munkásosztályt, minek következtében a valóság fejlődésének lényege — a régi és új harca — nagy formában, epikaliag nem testesíthető meg Caragiale részéről. A tőkés-földesúri rendszer kilencvenes évekbeli valóságában a polgárság és a feudális osztály ellentéte már nem létezik, hiszen a „szörnyszövetség“-ben kiegyeztek egymással, az igazi ellentét viszont — a munkásosztály és hősei, valamint a tőkés földesurak között — Caragiale előtt még nem tudatosak. A harcos Caragiale számára ezért marad a valóság nagy formákban való tükrözése helyett a valóság szakadatlan, pillanatnyi támadásának és formábaöntésének harcos emberi és művészi kötelezettsége, persze a valóságismeret olyan gazdagságával s a támadó szenvedély olyan eredével, mely ezt a kifejezésbeli, műfaji lehetőséget, a karcolatot legmagasabb művészi színvonalra emeli.Ez a helyzet Caragiale karcolatéinak termő, alakító, meghatározó helyzete. Caragiale karcolaténak nagyszerűsége épp abban áll, hogy azokat nem valamely írói taláékonyság hívja életre, hanem a valóság támadást kihívó anyaga, illetve ennek az anyagnak a gyilkos szatírája, a megsemmisítésre megért természete. Miből állanak lényegében véve Caragiale karcolatai? Mi az anyaguk? Hogyan fogja meg Caragialeezt az anyagot? Milyen célból? Caragiale harcos, kora társadalmával szemben lázadó író, olyankor, amikor lázadását a legmeggyőzőbben kell kifejezni, mind az állapotok elviselhetetlen rothadtsága, mind pedig e rothadtság megszüntetésének sürgőssége miatt Caragiale emiatt a sürgősség és elviselhetetlenség miatt is választja mondanivalói számára a karcolatok rövid és célszerű útját amikor eszmei mondanivalóit nem bonyolultabb vagy hosszabb cselekményekhez fűzi, hanem a cselekményt háttérben hagyja s magának a valóságnak a jelenségeit, a tőkésföldesúri rothadás folyamatának a tüneteit állítja elénk. Caragiale karcolataiban ezért a novellával szemben például az anyag nem valamely cselekmény alakulása, hanem csak a valóság egyes darabjainak a megvilágítása, de mindig úgy, hogy ezek a töredékeknek látszó darabok mégis az egészet tükrözik. Ez a töredékesség és vázlatszerűség tehát szintén rém valamilyen mesterkéltség, hanem a tőkés-földesúri rendszer állapotai feletti halaszthatatlan tiltakozás következése. Caragiale karcolatai szenvedélyes hirtelenséggel kiszakadó írásai a tőkés-földesúri rendszer ellen lázadó alkotónak. A karcolat szerkesztésben, művészi vonásai mind az alkotó alaphelyzetéből következnek. Hogy azután Caragiale karcolatai számos olyan vonással rendelkeznek, hogy a legtöbb egyúttal egy nagyobb formának az eszmei, tartalmi magva, ez épp a karcolatok tipikus alakokat és helyzeteket megragadó erejére utal: a legtöbb karcolat tovább folytatható a gazdagsága és a realizmusa miatt az epikai vagy drámai nagyobb formák felé Nem is egyhangúak tehát még műfajilag sem ezek a karcolatok. Sőt, szinte valamenynyiek más és más — ha szabad ezt a kifejezést használni — a hangja, más és más a formai kialakítása, bár mindegyik ez írónak ugyanabból az alapmeghatározottságából következő megnyilvánulásai A karcolat legközvetlenebb változata Caragialenál valamely emberi alak portréja (pl. A román honfi, a Honfiné őnagysága, A hazafias tudós stb.). Ezekben a portrékban az író közvetlen közelről rajzol, persze nem valamely létező egyént, hanem mindig egy típust. A karcolat típusainak— a kidolgozás szempontjából — természetesen megvannak a maga sajátosságai. Caragiale karcolatainak típusai a szűk keretek között, a rövid terjedelemben persze másként formálódnak ki, mint a dráma, a regény vagy akár a novella típusai. Mindenekelőtt nem a fejlődésükben kapjuk őket, hanem készen s a további sorsukra sincs kilátásunk. Előre, hátra befejezettek. Itt van például a Honfiúé őnagysága című karcolat. Hogyan ábrázol ebben Caragiale? Leiróan. Ez a leírás azonban a típus jellemvonásait képszerűen pergeti elénk. Olvasás közben küönböző helyzeteken keresztül kísérjük, amikor minden ilyen helyzet — külön kép. Például: „Akár gazdag, afkár szegényebb, gyakran megtörténik vele, hogy amikor a kereskedő félrenéz, csupa szórakozottságból a muffiába vagy a napernyőjébe ejt valamit." A terhetetlenségében kapzsi és kapzsiságában kielégíthetetlen burzsoa dáma íme, máris előttünk áll. Ezután tüstént egy más helyzetben ragadja meg Caragiale: „Kocsiját mindig keresztbe állítja meg az utcán.“ Újra a nagyburzsoá tempó, az önteltség, a magának az egész , ettől minden pillanatban előnyöket harácsoló ember tipizálása, képben, röviden. Vagy: „Számára — írja Caragiale — ■csak két olyan város létezik, amelyekben egyáltalán érdemes élni: Paris et Bucarest" A típust annyiraelevenen adja Caragiale, hogy ebbena mondatban megszólaltatja típusát kozmopolita, nyegle dölyfével, s ahogy az a két város nevét idegen kötőszóval kapcsolja össze. És így tovább, lépésről-lépésre, mondatrólmondatra, kép kép után s előttünk áll a típus teljesen, elevenen. Kétségtelenül mindez hézagos. Még a nevét sem mondja meg Caragiale, és azt sem, hogy dámája honnan jött s hogyan lett ilyen. Ezt az író részéről kifejezően nem is várjuk. A kiegészítést a képek sora után maguk is meg tudjuk tenni. Képzeletünkbe így is befészkelte magát. Harsányan nevetünk rajta, azután pedig felháborodottan tiltakozunk ellene. Felismerjük, hogy a burzsoá jólét és poshadtság tette ilyenné. Onnan jön és oda megy vissza. Ott romik és rohad tovább. A rendszer „virága“. Típus: Caragiale minden karcolata ilyen röviden, ilyen teljességgel és elevenséggel állítja elénk a tőkés-földesúri világ egy-egy típusát s ezekkel mindig a tőkés-földesúri társadalom valamely lényeges tünetét leplezi le. S ebben a leleplező erejében Caragiale szinte kimeríthetetlen. Típusai sohasem ismétlődnek. Nem is ismétlődhetnek. Hiszen ha ismétlődnének, szűkülne a tőkés-földesúri rendszer elleni támadása, arcvonala. Nem ismétlődnek tehát a lényeget, a tipikust kifejező módozatai sem. A Honfivé önagyságában a típus kidolgozása változatos képek révén történik s ezek a képek a személyt emelik ki elsősorban. Csakugyan ez esetben az a szükséges, hogy az író ezt a típust az előtt, aki még nem ismeri, felfedezze, bemutassa, leleplezze és nevetségessé tegye. A fajliszta románok című karcolat esetében más az eljárása. Itt már nem valami személy tipizálásáról van szó, hanem egy mozgalom, a polgári sovinizmus leleplezéséről. így lesz a karcolat anyaga a „Fajtiszta Románok Egyesülete" alapszabályzatának szatirikus bemutatása. Viszont, bár ez az anyag, mégis képzeletünk kiegészíti egy „fajtiszta" általános képével s ez a kép olyan teljes, hogy később történetileg igazolódott a hitlerizmus típusaival. A karcolatok egyik, típusokban legmesteribb példánya A román bérlő. Ez az írás nem tesz ki száz nyomtatott sort, mégis megismerkedünk benne a kitipizált k zsákmányolt paraszttal, a kizsákmányoló bérlővel, a kizsákmányoló által megfélemlített bíróval, a prefektussal, az alprefektussal s mindezek egymáshoz való viszonyulásával, az egész tőkés földesúri rendszer elnyomó, kizsákmányoló, brutális és embertelen rendszerével, szemérmetlen képmutatásával. Mindezzel tipikusan alig száz sorban. Bátran mondhatjuk: ez a karcolat rövidségében, kifejező és ábrázoló erejében, politikai és művészi hatásában világirodalmi remek. Mi a titka mindennek Caragialenál? Valóságismerete, a kizsákmányolt néppel való együttérzése. Ilyen remeklésre ilyen kis formában, erre a valóban drámai sűrítésre, a valóság ilyen átfogó és ilyen mély, minden összefüggést ábrázoló tükrözésére csak az képes, akinek a számára Ján nem téma, hanem hazafias nagy emberi ügy. A karcolatoknak épp a szűk terjedelem miatt, lényeges eleme a rövidítés. Rövidítés az ábrázolásban, rövid rés a mondatokban. Kifejező példánya ennek a Táviratok, éppen a táviratok távirat-szövegével s menynyi ember, milyen élesen, a rendszer egész belső rothadságát ilyen mégrehatóan megragadva! Az egész tőkésföldesúri rendszer feltárul előttünk. Kiderül, hogy a kisvárost ebben a világban milyen ügyek és „szenzációk" foglalkoztatják. Hogy hogyan keletkezik, nő, bonyolódik egy kisvárosi hecc ebben a világban országos üggyé és hozza mozgásba az ú. n. legmagasabb fórumokat, holott az egésznek semmi erkölcsi magva és értelme nincs, arra azonban elegendő, hogy egy üres szájhős márólholnapra az államügyészi hivatalba emelkedjék, a legmagasabb hatósági aszisztenciával. Ilyenek votak a tőkés-földesúri közhatalom funkcionáriusai! Az említett rövidítés eljárása természetszerűen vezet a tisztára dialógusra rövidített karcolatokhoz. (Pl. a Kebelbarátok, Kánikula, Five - clock, 214. , stb.) És így tovább A Caragiae-féle karcolat — mint műfaj — hihetetlenül gazdag és változatos. Előfeltétele természetesen éppen azért, mert a tőkés-földesúri rendszer lényeges vonásainak a legrövidebb kifejezése — a rendszer valóságának mélyreható, széles és alapos ismerete. Caragiale változatos élete, sokféle foglalkozása, megélhetéséért folytatott küzdelme azonban nem csupán előiskolája a karcolatok valóságismeretének, hanem egyúttal a karcolatokban meghúzódó fájdalmas-haragos szenvedély és szatíra tápanyaga. Mindezekben persze az írónak a tőkésföldesúri rendszerhez való viszonya a meghatározó. Meghatározó Caragiale tiltakozó, lázadó, a tőkés-földesúri rendszert lerombolni igyekvő magatartása és életfeladata. Caragialeban, mint kora társadalmáról — bár nem tudományosan, de — magasfokúan tudatos alkotóban, világosan élt a tőkés-földesúri rendszer felháborító igazi képe a valóság mindazon tipikus folyamataival és szereplőivel együtt, amelyek a tőkésföldesúri rendszert oly elviserhetetlenné tették. Élt Caragialeban ugyanúgy, mint ahogy ez élt a Caragiale szatírájának erkölcsi alapot kölcsönző népben, úgyannyira, hogy ezt a rendszert elég volt a „töredékeiben", „hézagosan", „vázlatosan“ megragadnia, hogy a karcolat a rendszert egészében leleplezze és elítélje. Elegendő egy-egy alak s már az egész rendszer előttünk áll. A Caragiale-féle karcolat a tőkésföldesúri rendszer bűnös egészének és rothadt tüneteinek (számunkra a maradványainak!) a legéberebb és a legfrissebb tekintettel megragadott alkotási módja, amelyben, rövidsége ellenére, a nemzet előhaladása érdekében, a tőkés-földesúri rendszer legteljesebb leleplezésével a kor egyik leglényegesebb mondanivalóit közli az író olvasóival. A Caragiale-féle karcolat száz, kétszáz soros terjedelmeiben nemcsak tükörképe a tőkésföldesúri rendszernek, hanem szatírájával — ha nem is elvi, eszmei útmutatással — a tőkésföldesúri rendszer ellen harci fegyver, így torkolt Caragiale írói tevékenysége — ebben a nemben is — abba a folyamatba, amely a történelem erői, a párt vezette munkásosztály és a Szovjetunió segítségével a magyar dolgozó nép és így a hazai magyar irodalom felszabadításához is vezetett Caragiale ezért klasszikusa a magyar dolgozóknak és tanítómestere a magyar íróknak. Mindenesetre, Caragiale alkotó módszerei nem utánozhatók. Példa marad azonban — hogy még egyszer kiemeljük — tömör és erőteljes realizmusa, a lényeges kiválasztásának és a felesleges elvetésének caragiale művészi készsége, valamint az az összhang, amit Caragiale elért műveiben a tartalom és forma között Példa azzal a mérhetetlen előnnyel íróink számára, hogy a valóság megismerésében — és így a típusalkotásban is — a művelődés legmagasabbrendű eszméi, a marxizmus-leninizmus eszméi segítik és vezérelik őket, nem egy művészet- és irodalomellenes korban, mint aminő a tőkés-földesúri rendszer világa volt, hanem a szocializmus művészetet, irodalmat felszabadító nagyszerű korában. GAÁL GÁBOR MEGJELENT a nagy román író születése 100. évfordulója alkalmából ION LUCA CARAGIALE I. Színművek II. Novellák, karcolatok III. Karcolatok, cikkek és bírálatok (Állami Irodalmi és Művészeti Könyvkiadó)