Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1952-01-25 / 4. szám

UTUNK Szerkeszti: GAÁL GÁBOR SZERKESZTÉSÉRT FELEL A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Megjelenik hetenként pénteken CARAGIALE HÁZÁRA LELT írót ünnepel az ország. Az az or­szág, ahol 60 év eltelhetett s „havi kétszáz sosem telt" a toll szerelme­sének, ha a középiskolánál magasabb fokon akarta egész népét tanítani. Abban az országban, ahol a munká­jából élő ember mindig szegény volt — ma a gazdagodó nép ünnepli nagy íróját, Ion Luca Caragialet. Mi tette halhatatlanná Caragialet? Egy közmondás szerint rossz har­cos az, kit ellensége dícsér. Nos, Caragiale élete végéig­­ harcos volt, jó harcos. S éppen ezért, kivá­lóságának visszhangját ritkán hall­hatta a napilapok hasábjairól. A „pasoptista“ Costache Caragiale ta­nítványa volt; a Balcescu-forradalom híveit apostolokhoz hasonlította. S méltón ezekhez az apostolokhoz — kíméletlenül és nyíltan szembeszállt ellenségeivel, az egész polgári-föl­desúri rendszerrel. Gúnyolta, pellen­gére állította a szörnyszövetség egyensúlyozó kétpárt-rendszerét, en­nek a rendszernek minden fonáksá­gát és összes alattomos és fennhéjá­zó, pénzsóvár és érdekhajhász alak­ját. Íme, a polgári-földesúri rendszer Romániájának ural „két bandába tömörülve — melyeket fennhéjázón történelmieknek neveznek: — a libe­rálisok és a konzervatívok —, né­mely barbár vándor­törzsnél becste­lenebből, törvényt, emberiességet, istenfélelmet nem ismernek s ez az oligarchia hoz törvényeket és kor­mányoz . .. egész rendszere abban merül ki, hogy pillanatnyilag meg­békéltesse a saját érdekeit és örök­kévalóvá tegye azt a szent szerve­zetet, amelyet Itt demokratikusnak neveznek.“ S tovább: „míg a felszínen megoldás nélkül, mind nagyobb len­dülettel kavarog a vidám tivornya, a mélyben egy egész nép óriási anyagi és erkölcsi nyomorúsága jaj­gat — pedig ez a nép egyedüli alap­ja, egyedüli valósága, egyedüli ér­telme a román nemzeti államnak . .. Ez a világ ott a melyben csak azt tudja, mit jelent baromként meghal­ni, de nem tudja, mit jelent ember­ként élni s most fogát csikorgatja: Mi most nem csak földet akarunk!... Földet és emberhez méltó életet aka­runk! ...“ Színdarabjaiban és pillanatképei­ben, novelláiban és karcolataiban, publicisztikájában Ion Luca Cara­giale kertelés nélkül, leleplezte a polgári demokráciát. „A nagy tö­megeket felölelő paraszti osztály ér­dekeinek tulajdonképpen egyetlen természetes képviselője sincs a kép­­viselőházban ..." — írja mély fel­háborodással. A „történelmi“ pártok váltogatják egymást az ország úri­­szalonokban megterített asztalainál — „jönnek a mieink, mennek a mieink“ — s a dolgozó nép kínlódva cipeli az igát. Farfuridi és Caţaven­­cu, Dandanache és Trahanache bir­toka ez az ország ,­a a nép e bir­tok jobbágysága. A junimisták, amidőn Caragiale, ragyogó tehetségével, feltűnt az ak­kori Románia Irodalmi életében, szövetségest reméltek benne a zsí­rosabb falatokért folyó politikai har­caikban. Ám keservesen csalódtak. Caragiale nem hajlandó semilyen oligarcha udvari bohócává lenni; nem közömbös tréfacsináló — szatí­rája egyformán fordul a liberálisok és a konzervatívok, a junimisták felé — az egész polgári „demokrácia“ el­len. Ti-Li alakjában, a mandarin alakjában még az a junimista is, aki nem akarja, kénytelen felismerni Ti­tu L­i­viu Maiorescu­t, a politi­kai és irodalmi reakció vezérét. S aki — román közmondással élve — továbbra is a kisujja mögé rejtőzne, annak Caragiale félreérthetetlenül szemébe vágja hitvallását s egyben büszkén közösséget vállal a Május Elsejét ünneplő tömegekkel, a mun­kásosztállyal: „A vasárnapon a Cis­­migiuban összegyűlt népnek és a mi újságunknak van egy közös vonása; egyik is, másik is a becsületesebb és derűsebb idők eljöveteléért har­col. Ők a szervezkedés és a politikai harcok útját választották, mi a csí­pős tréfának, a világot kormányzó ostobák kigúnyolásának útját vá­lasztottuk. Amit mi akarunk kiirtani, azt akarják kiirtani ők is.“ (M­o­f­­tul Román, Május 1. 1893). íme, Caragiale rokonszenvvel for­dul a munkásosztály, az egyetlen kö­vetkezetes forradalmi erő felé — ha­bár még nem ismeri fel történelmi szerepét, s nem áll közvetlen kapcso­latban a forradalmi munkásmozga­lommal, nem vesz közvetlenül részt benne. Ennek fő oka: a szociálde­mokrata mozgalomba befurakodott „nagylelkűéit" (generoşii), opportu­nisták. E szociáldemokraták „alkot­mányossága“, „parlamentarizmusa“, „legális útjai“ egyáltalán nem csá­bítják a parlamenti csetepaték jogos csúfol­óját, a törvényhozás és a törvé­nyek osztály-jellegének leleplező- jét. Ghereához intézett egyik berlini levelében szemére veti az op­portunista szociáldemokratáknak, hogy „össze akarják békíteni a kecs­két a káposztával“. Égve a burzsoá­­földesúri rendszer Iránt érzett gyűlö­lettől, ezeket írja: „Hogyan? egy zsarnok, hajdúk és főhajduk bandá-j­ával... rendőrök, katonák ... né­­hány bestiális csapatával... örökre képes elhódítani, megalázni és kicsú­­folni, kínozni és terrorizálni az egész világot... és valaki, ennek a sze­rencsétlen világnak a közepén, aki ké­pes megakadályozni az aljasság és gyilkosság folytatását, habozik vállalni ezt a kötelezettséget__?“ Az a tény, hogy Caragiale oly sokoldalúan leplezte le a polgári demokráciát, az, hogy kora társadal­mának legjellegzetesebb — minden ország burzsoáziájára legjellemzőbb — vonásait fedte fel, időszerűvé teszi művét ma is, a „nyugati demokrácia“ leleplezéséért folyó harcban. Szatírá­ja pontosan célbatalál a Wall­ Street világában, habár ez a „demokrácia“ gyalázatosságában, aljasságában ré­gen túlhaladta mindazt, amit Cara­giale évtizedekkel ezelőtt felismert. Jellemző, hogy Caragiale nem csu­pán a hazai ú. n. választásokkal fog­lalkozott — mivel a választások jel­lege összesűrítette a polgári demo­krácia fő ellentmondásait, — hanem az amerikai választásokról is írt. Gúnyosan mutatja fel az amerikai választás legfőbb kellékeit: a rumot és a pisztolyt. Amikor az amerikai szenátorok még nem fenyegetőztek baktériumfegyverrel és az atom­bombával, Caragiale így írt: „az amerikaiak kedvelt fegyvere a pisz­toly ..." S ahogyan az amerikai életmód urai üldözik bírálóikat, Howard Fastot, Albert Maltz-ot és a többit — úgy fordult az akkori román élet minden hatalmassága Caragiale el­len. Ismeretes, hogy a „Román Ki­rályi Akadémia“ — Dobrogeanu- Gherea kritikai írásaival egyetemben — Caragiale művét is visszautasítja. Caragialet, a román nép igaz fiát hazaárulással vádolták azok, akik ár­verésen kínálgatták ez ország kin­cseit. S a támadások szünet nélkül követik egymást. Nagy port ver fel a Calon-per. Caragialet azzal vádol­ják, azzal rágalmazzák, hogy Meg­torlás című művét egy (különben nem is létező) Kemény István nevű magyar írótól plagizálta. Pályázik a Nemzeti Színház igazgatói állására — s ki más volt méltóbb erre a tiszt­ségre? — visszautasítják. Színdarab­jait meghamisítják, szövegükben, előadásukban is ... A sajtó ócsárol, rágalmaz vagy hallgat. A kritikusok fehérre mosnák a szatíra méregzöld tintáját. Caragiale szatíráját szeret­nék, ha Trahanache és Farfuridi „egy politikus“ lenne s nem A libe­rális vagy konzervatív vezető poli­tikus. Az Elveszett levél külvárosi környezetet mutató díszle­tekkel kerül színre, külvárosi zug­­politikusok édeskés szerelmi bonyo­dalmaként. Caragialet előbb élesen támadják, mert „kompromittálja, rá­galmazza“ a román népet , s itt ro­mán népként önmagát tüntette fel a szörnyszövetség. De gyorsan felisme­rik, hogy a fegyver visszafelé sült el, hogy, bár távolról sem ők jelen­tik a román népet, de a szatíra — az valóban nekik szól. S már vetnék le a rájuk szabott inget, mosnák le magukról a caragiale­ jelzőket, úgy tesznek, mintha együtt kacagnának a szerzővel. Valóban azonban kínos vigyor ül ki az arcukra s szeretnék meg-nem-történtté tenni az egészet, szeretnék elhallgattatni, valahová a hátsó sorokba, veszélytelen tréfa­­mesterré kinevezni a nagy realista írót... De amikor egyszer, negyven évvel ezelőtt, az erdélyi írók, mint nagy humoristát köszöntik, Cara­giale remegve ugrik fel, öklével az asztalra csap s így kiált: — Én nem vagyok humorista! Én mélységesen érző ember vagyok! Mélységesen érző emberekre, igaz írókra azonban nem volt szüksége a burzsoáziának.Caragiale anyagi gon­dokkal küzd. Vlahujához írott leve­léből idézzük: ........egyszemélyben súgó és másoló vagyok a színháznál, egy nagy nyomdában két újságnál is korrektor és még órákat is adok né­hány gyermeknek, így együttvéve keresek annyit, hogy amíg jogi ta­nulmányaimat befejezem, fenntart­sam magamat és családomat...“ S Caragiale kénytelen külföldre menekülni kora hatalmasságai elől. Élete utolsó óráiban így szólt fiához: „Egész életemen át dolgoztam ... személyemben híres embert adtam Romániának, híres embert, aki éhen­­pusztulna, ha munkájából kellene megélnie ...“ S amidőn 1912-ben eltávozik az élők sorából , négy hónapig fekszik a kis berlini temető­kápolnában ... Felesége súlyos anyagi gondokkal küzd: egyedül képtelen hazaszállíttatni a nagy ha­lottat. Végül Ghereához fordul se­gítségért: ........Mi történik, mit ha­tároznak erről a szerencsétlenről, aki elhagyottan és elfeledve nyug­szik idegen temetőben ... Vártam, tűrtem, de nem bírom tovább ... Ha tehet valamit, az égre kérem, jöjjön segítségemre ...!“ Így bánt el a burzsoázia a román nép legnagyobb írójával! De — el­múlt fölöttünk már a sötétség. A „román árendás“ felszabadult bérese szivéhez szorítja a nagy alkotó mű­veit. A kommunisták visszaadták Caragialet a népnek — és Caragiale hazára lelt e földön. ... Írót ünnepel az ország — ahol csak a Trahana­­chék hangját visszhangozták azelőtt a termek, néhány év alatt százezrek, milliók ismerkedtek meg Caragiale művével, amely szüntelenül emlékez­tet bennünket a tegnap és a tegnap­előtt sötétségére, megtanít jobban be­csülni eredményeinket, s leleplezi csorbítatlan időszerűséggel a mai pol­gári demokráciákat is. A mi dolgo­zóink szívükbe zárták a nagy írót s itt, a dolgozók szívében, a felszaba­dult földeken és üzemekben meleg otthonra, igaz hazára lelt az elnyo­matás éveinek sokat üldözött fáklya­hordozója. r --------------------­ MAJTÉNYI ERIK I.L. CARAGIALE Vallóé az urak meg*megveregeé£ék, és belérugnak, La háéné fordiéoéé .. . Gúnnyal pingáléa országnyúzók rendjéé. Mi visszás volé, 5 azon éorzíévéé, hogy felismerjük. Fél 5 szerelemmel csüggeté a népen, kifoszépéé hazán, tseléé s bitó volé, honpolgár és ember, mosolygó bölcs. — Az írása csalán. Szagával derék szeme közé vágoéé, hőkölé előle bankár és király, egy becsületes, jobb hazára vágyoéé, de cél volé akkor, gyilkos és sivár . . . Az országoé nyomasztó fagy­makarca, urak páncélja, vastag, sunyi jég. Legyen tavasz! Ezért szállt tolla harcba, ezért ontotta szíve melegét. Szép kikeletkor büszkén ünnepeljük, szabad hazánkra tenger fény zuhog... Ahogy­­ minket — úgy kell őt szeretnünk, és lesújtani, — ahogy ő tudott. I. L. CARAGIALE SZONETT Agostino Mazzoli baritonnak ajánlom, az Ernani c. operában való fellépte alkalmából. Te, kinek hangja bűvöl és országokat hódít, ha trónod elé lépsz, mint király, állsz meg ott. Rád csodálattal nézünk, mi, hű alattvalóid, amíg megkoronáznak a zengő dallamok. Mert ünnep van: a hangok mesés föltámadása, itt állunk s hódolunk a hatalmad előtt. Koronád fénnyel csillog, hogy minden néped lássa Király! Mi veled tartunk, s nem leszünk hitszegők. A királyok eltűnnek, mert bent, a homlokoknak bezárt ős­ rejtekében ma új vágyak lobognak Szabadságért kiállnak, hogy a királyok értsék, összetörik a trónt, kik görnyedtek alatta, de .. . készen áll a nép a nemes hódolatra, ha művész a király és jogara: a szépség. Fordította: Bajor Andor. I rímes cu Ion Caragiale _________________ TANULJUNK CARAGIALETÓL A műhelyben, író műhelyé­­ben állandóan fejlődő, gazdagodó irodalmunk mindegyre veti fel az írásmesterség legfontosabb kérdé­seit. Alig hangzott el a vita lírai köl­tészetünk kérdéseiről az Utünk ha­sábjain, a Népköztársaság írószö­vetségének kolozsvári fiókja a bí­rálat kérdéseit tárgyalta meg, mi­után az Ütünk­kal kapcsolatban a Párt kolozsvári Tartományi Vezető­sége adott az írásra és az íróra tar­tozó elvi értékű útmutatást. Most pedig egy teljes hónapja — nagy kul­­túrforradalmi eredmény ez! — ha­ladó irodalmi hagyományunk egy olyan nagysága, mint Caragiale áll előtérben ... Caragialet ünnepeljük országszerte, Caragiale válogatott művei jelentek meg magyarul a na­pokban ... A műhelyben, az író műhelyében Caragiale műveiből felmérhetetlenül sokat tanulhatnak alkotóink. „Meg­találják bennük — mint ahogy ezt Caragiale művei magyar nyelvű ki­adásának előszava is kiemeli — a tö­mör és erőteljes realizmus minta­képét, a lényeges kiválasztásának és a felesleges elvetésének művészi készségét, a teljes összhangot a tar­­talom­ és a forma között, azt, hogy minél tökéletesebb, minél kidolgo­zottabb formában, a lehető leghíveb­ben, legteljesebben fejezze ki a ár­talmat. A „tömör és erőteljes realizmus“, a „lényeges kiválasztása és a feles­leges elvetése", a tartalom és forma összhangja — mind olyan szempon­tok, amelyek, az elsősorban lényeges valóságismereten és a harcos eszmei mondanivalón kívül, a leginkább kell, hogy foglalkoztassák íróinkat. Már­pedig szépprózaíróink többsé­ge, épp ezeknek a szempontoknak az egymással kellő módon való ösz­­sze nem hangolása miatt, maradt le az elbeszélés kisebb formáiban. Caragiale abban is nagy példa íróink számára, hogy az írásnak olyan — mondhatni — törpe formá­jából, mint a karcolat, milyen éles és hatásos fegyvert kovácsolhat a nép ügyével szenvedélyesen együtt tartó író mély és átható valóságis­­meretű, a h­radásellenes erőikkel folytatott harcában. Caragiale életpályája szakadatlan harc a tőkés-földesúri rendszer el­len, abban az időben, amikor már megszilárdult a tőkések és földes­urak szövetsége Caragialenak ez a harca azonban nemcsak tartalma világában, hanem írásai megnyilvánulási formájában is változatos. Miután a tőkés­ földesúri szövetsé­get nagy politikai vígjátékaiban (Viharos éjszaka, Elveszett levél) a legátfogóbb oldaláról leleplezte és megtámadta, a leleplezést és az ál­landó támadást ez ellen a rendszer ellen színpadi műveinél mozgéko­nyabb és több irányban harcoló mű­fajban, a karcolatban viszi tovább. Ha politikai vígjátékaiban kigúnyol­ta a korabeli polgárság egy csomó jel­legzetes típusát s leleplezte és pellen­gérre állította a kizsákmányoló osz­tályok politikai szövetségét, a karco­latok szélesre tárt arcvonalán a tő­kés-földesúri rendszer egész politi­kai, erkölcsi fertőjével száll szembe s megsemmisítően nevetségessé teszi a tőkés-földesúri rendszer politikai, művelődési intézményeit, erkölcseit, szokásait, a rendszer és emberei minden embertelenségét. A nyolcvanas évek vígjátékai után a kilencvenes évek karcolatai — a vígjátékok nagy formája után a karcolatok kis formája — koránt­sem Caragiale alkotói lendületének az ellankadását vagy alkotó erejének a csökkenését, illetve „szétforgácso­­lását“, hanem épp ellenkezőleg, al­kotó képességének a minden irányú mozgósítását és tűzbevetését jelenti. Amit a színpadon oly nagyszerűen megcsinált, tipikus jellemeket tipi­kus helyzetekben, a színpad nyel­vén, vagyis a legélesebben és a leg­tömörebben közölve mondanivalóit, dialógusban, — ezeket az alkotói eré­nyeket most mind ebbe a kis formá­ba viszi át Miért? A színpad lehetőségei könnyen el­zárulhattak előtte. A színpadon (mint ahogy meg is tették) könnyen megnyirbálhál­ták és eltorzíthatták a mondanivalóit. A színpad után szükségszerűen más formában kellett megnyilvánul­nia, ha tovább akarta vinni a harcot Igaz, írhatott volna regényt. De miért nem írt Caragiale soha­sem regényt? Miért nem mélyült színpadi remekei után a regény­írásba? Itt egy kérdést kell röviden érin­teni. Azt a kérdést általában, hogy mi hozza létre a műfajokat? Az író számára döntő társadalmi kérdések művészi megragadásának az igénye. Hogy milyen műfaj jelentk£y­zik vagy uralkodik valamely írónál, az attól függ, hogy milyen súlyú és milyen természetű társadalmi kérdé­sek megragadása válik kikerülhetet­­lenné számára. A valóság széles ábrázolásának formája természetesen a regény. A múlt század kilencvenes éveiben azonban Caragiale törekvéseinek regénybeli ábrázolása, (az igazi re­gény lehetősége) a valóság akadályá­ba ütközik. A tőkés-földesúri rend­szer ebben a szakaszában (Caragiale szemében) nélkülözi az erőteljes és széles epikai ábrázolást lehetővé tevő társadalmi erőt, a munkásosz­tályt, minek következtében a való­ság fejlődésének lényege — a régi és új harca — nagy formában, epi­­kaliag nem testesíthető meg Cara­giale részéről. A tőkés-földesúri rendszer kilencvenes évekbeli való­ságában a polgárság és a feudális osz­tály ellentéte már nem létezik, hi­szen a „szörnyszövetség“-ben ki­egyeztek egymással, az igazi ellen­tét viszont — a munkásosztály és hősei, valamint a tőkés­ földesurak között — Caragiale előtt még nem tudatosak. A harcos Caragiale szá­mára ezért marad a valóság nagy formákban való tükrözése helyett a valóság szakadatlan, pillanatnyi tá­madásának és formábaöntésének harcos emberi és művészi kötelezett­sége, persze a va­lóságismeret olyan gazdagságával s a támadó szenve­dély olyan eredével, mely ezt a kife­­jezésbeli, műfaji lehetőséget, a kar­colatot legmagasabb művészi szín­vonalra emeli.Ez a helyzet Caragiale karcolatéi­nak termő, alakító, meghatározó helyzete. Caragiale karcolaténak nagysze­rűsége épp abban áll, hogy azokat nem valamely írói taláékonyság­ hívja életre, hanem a valóság táma­dást kihívó anyaga, illetve ennek az anyagnak a gyilkos szatírája, a megsemmisítésre megért természete. Miből állanak lényegében véve Caragiale karcolatai? Mi az anya­guk? Hogyan fogja meg Caragiale­­ezt az anyagot? Milyen célból? Caragiale harcos, kora társadal­mával szemben lázadó író, olyankor,­­ amikor lázadását a legmeggyőzőb­ben kell kifejezni, mind az állapotok elviselhetetlen rothadtsága, mind pedig e rothadtság megszüntetésé­nek sürgőssége miatt Caragiale emiatt a sürgősség és elviselhetetlenség miatt is választja mondanivalói számára a karcolatok rövid és célszerű útját amikor eszmei mondanivalóit nem bonyolultabb vagy hosszabb cselek­ményekhez fűzi, hanem a cselek­ményt háttérben hagyja s magának a valóságnak a jelenségeit, a tőkés­földesúri rothadás folyamatának a tüneteit állítja elénk. Caragiale kar­colataiban ezért a novellával szem­ben például az anyag nem valamely cselekmény alakulása, hanem csak a valóság egyes darabjainak a meg­világítása, de mindig úgy, hogy ezek a töredékeknek látszó darabok mégis az egészet tükrözik. Ez a töredékes­ség és vázlat­szerűség tehát szintén rém valamilyen mesterkéltség, ha­nem a tőkés-földesúri rendszer álla­­potai feletti halaszthatatlan tiltako­zás következése. Caragiale karcolatai szenvedélyes hirtelenséggel kiszakadó írásai a tő­kés-földesúri rendszer ellen lázadó alkotónak. A karcolat szerkesztésben, művé­szi vonásai mind az alkotó alaphely­zetéből következnek. Hogy azután Caragiale karcolatai számos olyan vonással rendelkeznek, hogy a leg­több egyúttal egy nagyobb formának az eszmei, tartalmi magva, ez épp a karcolatok tipikus alakokat és helyzeteket megragadó erejére utal: a legtöbb karcolat tovább folytatha­tó a gazdagsága és a realizmusa miatt az epikai vagy drámai na­gyobb formák felé Nem is egyhan­gúak tehát még műfajilag sem ezek a karcolatok. Sőt, szinte valameny­­ny­iek más és más — ha szabad ezt a kifejezést használni — a hang­ja, más és más a formai kialakí­tása, bár mindegyik ez írónak ugyanabból az alapmeghatározottsá­gából következő megnyilvánulásai A karcolat legközvetlenebb válto­zata Caragialenál valamely emberi alak portréja (pl. A román honfi, a Honfiné őnagysága, A hazafias tu­dós stb.). Ezekben a portrékban az író közvetlen közelről rajzol, persze nem valamely létező egyént, hanem mindig egy típust. A karcolat típusainak— a ki­­dolgozás szempontjából — természete­sen megvannak a maga sajátosságai. Caragiale karcolatainak típusai a szűk keretek között, a rövid terjede­lemben persze másként formálódnak ki, mint a dráma, a regény vagy akár a novella típusai. Mindenek­előtt nem a fejlődésükben kapjuk őket, hanem készen s a további sor­sukra sincs kilátásunk. Előre, hátra befejezettek. Itt van például a Hon­fiúé őnagysága című karcolat. Ho­gyan ábrázol ebben Caragiale? Leiróan. Ez a leírás azonban a tí­pus jellemvonásait képszerűen per­geti elénk. Olvasás közben kü­ön­­böző helyzeteken keresztül kísérjük, amikor minden ilyen helyzet — kü­lön kép. Például: „Akár gazdag, afkár szegényebb, gyakran megtörténik vele, hogy ami­kor a kereskedő félrenéz, csupa szó­rakozottságból a muffiába vagy a napernyőjébe ejt valamit." A terhetetlenségében kapzsi és kapzsiságában kielégíthetetlen bur­­zsoa dáma íme, máris előttünk áll. Ezután tüstént egy más helyzetben ragadja meg Caragiale: „Kocsiját mindig keresztbe állítja meg az utcán.“ Újra a nagyburzsoá tempó, az ön­teltség, a magának az egész , ettől minden pillanatban előnyöket ha­rácsoló ember tipizálása, képben, röviden. Vagy: „Számára — írja Caragiale — ■csak két olyan város létezik, ame­lyekben egyáltalán érdemes élni: Paris et Bucarest" A típust annyira­­elevenen adja Caragiale, hogy ebben­­a mondatban megszólaltatja típusát kozmopolita, nyegle dölyfével, s ahogy az a két város nevét idegen kötőszóval kapcsolja össze. És így tovább, lépésről-lépésre, mondatról­­mondatra, kép kép után s előttünk áll a típus teljesen, elevenen. Kétség­telenül mindez hézagos. Még a ne­vét sem mondja meg Caragiale, és azt sem, hogy dámája honnan jött s hogyan lett ilyen. Ezt az író részéről kifejezően nem is várjuk. A kiegé­szítést a képek sora után magu­k is meg tudjuk tenni. Képzeletünkbe így is befészkelte magát. Harsányan nevetünk rajta, azután pedig felhá­borodottan tiltakozunk ellene. Felis­merjük, hogy a burzsoá jólét és pos­­hadtság tette ilyenné. Onnan jön és oda megy vissza. Ott romik és rohad tovább. A rendszer „virága“. Típus: Caragiale minden karcolata ilyen röviden, ilyen teljességgel és eleven­séggel állítja elénk a tőkés-földes­úri világ egy-egy típusát s ezekkel mindig a tőkés-földesúri társadalom valamely lényeges tünetét leplezi le. S ebben a leleplező erejében Ca­ragiale szinte kimeríthetetlen. Típu­sai sohasem ismétlődnek. Nem is ismétlődhetnek. Hiszen ha ismétlőd­nének, szűkülne a tőkés-földesúri rendszer elleni támadása, arcvonala. Nem ismétlődnek tehát a lényeget, a tipikust kifejező módozatai sem. A Honfivé önagyságában a típus ki­dolgozása változatos képek révén történik s ezek a képek a személyt emelik ki elsősorban. Csakugyan ez esetben az a szükséges, hogy az író ezt a típust az előtt, aki még nem is­meri, felfedezze, bemutassa, lelep­lezze és nevetségessé tegye. A faj­­liszta románok című karcolat eseté­ben más az eljárása. Itt már nem va­lami személy tipizálásáról van szó, hanem egy mozgalom, a polgári so­vinizmus leleplezéséről. így lesz a karcolat anyaga a „Fajtiszta Romá­nok Egyesülete" alapszabályzatának szatirikus bemutatása. Viszont, bár ez az anyag, mégis képzeletünk ki­egészíti egy „fajtiszta" általános ké­pével s ez a kép olyan teljes, hogy később történetileg igazolódott a hitlerizmus típusaival. A karcolatok egyik, típusokban legmesteribb példánya A román bérlő. Ez az írás nem tesz ki száz nyomtatott sort, mégis megismerke­dünk benne a kitipizált k zsákmá­nyolt paraszttal, a kizsákmányoló bérlővel, a kizsákmányoló által meg­félemlített bíróval, a prefektussal, az alprefektussal s mindezek egy­máshoz való viszonyulásával, az egész tőkés földesúri rendszer el­nyomó, kizsákmányoló, brutális és embertelen rendszerével, szemér­metlen képmutatásával. Mindezzel tipikusan alig száz sorban. Bátran mondhatjuk: ez a karcolat rövidsé­gében, kifejező és ábrázoló erejében, politikai és művészi hatásában vi­lágirodalmi remek. Mi a titka mindennek Caragiale­nál? Valóságismerete, a kizsákmányolt néppel való együttérzése. Ilyen remeklésre ilyen kis formá­ban, erre a valóban drámai sűrítés­re, a valóság ilyen átfogó és ilyen mély, minden összefüggést ábrázoló tükrözésére csak az képes, akinek a számára Ján nem téma, hanem haza­fias nagy emberi ügy. A karcolatoknak épp a szűk terje­delem miatt, lényeges eleme a rövi­dítés. Rövidítés az ábrázolásban, rö­vid r­és a mondatokban. Kifejező pél­dánya ennek a Táviratok, éppen a táviratok távirat-szövegével s meny­nyi ember, milyen élesen, a rendszer egész belső rothadságát il­yen mé­gre­hatóan megragadva! Az egész tőkés­­földesúri rendszer feltárul előttünk. Kiderül, hogy a kisvárost ebben a vi­lágban milyen ügyek és „szenzá­ciók" foglalkoztatják. Hogy hogyan keletkezik, nő, bonyolódik egy kis­városi hecc ebben a világban orszá­gos üggyé és hozza mozgásba az ú. n. legmagasabb fórumokat, holott az egésznek semmi erkölcsi magva és értelme nincs, arra azonban ele­gendő, hogy egy üres szájhős máról­holnapra az államügyészi hivatalba emelkedjék, a legmagasabb hatósági aszisztenciával. Ilyenek vo­tak a tő­kés-földesúri közhatalom funkcioná­riusai! Az említett rövidítés eljá­­rása természetszerűen vezet a tisz­tára dialógusra rövidített kar­colatokhoz. (Pl. a Kebelbarátok, Ká­nikula, Five - clock, 214. , stb.) És így tová­bb A Caragia­e-féle karcolat — mint műfaj — hihetetle­nül gazdag és változatos. Előfelté­tele természetesen éppen azért, mert a tőkés-földesúri rendszer lényeges vonásainak a legrövidebb kifejezése — a rendszer valóságának mélyre­ható, széles és alapos ismerete. Ca­ragiale változatos élete, sokféle fog­lalkozása, megélhetéséért folytatott küzdelme azonban nem csupán előis­­kolája a karcolatok valóságismereté­­nek, hanem egyúttal a karcolatokban meghúzódó fájdalmas-haragos szen­vedély és szatíra tápanyaga. Mind­ezekben persze az írónak a tőkés­földesúri rendszerhez való viszonya a meghatározó. Meghatározó Cara­giale tiltakozó, lázadó, a tőkés-földes­úri rendszert lerombolni igyekvő magatartása és életfeladata. Caragia­­leban, mint kora társadalmáról — bár nem tudományosan, de — ma­gasfokúan tudatos alkotóban, vilá­gosan élt a tőkés-földesúri rendszer felháborító igazi képe a valóság mindazon tipikus folyamataival és szereplőivel együtt, amelyek a tőkés­földesúri rendszert oly elviserhetet­­lenné tették. Élt Caragialeban ugyan­úgy, mint ahogy ez élt a Caragiale szatírájának erkölcsi alapot kölcsönző népben, úgyannyira, hogy ezt a rend­szert elég volt a „töredékeiben", „hézagosan", „vázlatosan“ megra­gadnia, hogy a karcolat a rendszert egészében leleplezze és elítélje. Ele­gendő egy-egy alak s már az egész rendszer előttünk áll. A Caragiale-féle karcolat a tőkés­­földesúri rendszer bűnös egészének és rothadt tüneteinek (számunkra a maradványainak!) a leg­éberebb és a legfrissebb tekintettel megragadott alkotási módja, amelyben, rövidsége ellenére, a nemzet előhaladása érde­kében, a tőkés-földesúri rendszer leg­teljesebb leleplezésével a kor egyik leglényegesebb mondanivalóit közli az író olvasóival. A Caragiale-féle karcolat száz, kétszáz soros terjedel­meiben nemcsak tükörképe a tőkés­­földesúri rendszernek, hanem szatí­rájával — ha nem is elvi, eszmei útmutatással — a tőkés­földesúri rendszer ellen harci fegyver, így torkolt Caragiale írói tevé­kenysége — ebben a nemben is — abba a folyamatba, amely a törté­nelem erői, a párt­ vezette munkás­­osztály és a Szovjetunió segítségével a magyar dolgozó nép és így a hazai magyar irodalom felszabadításához is vezetett Caragiale ezért klassziku­sa a magyar dolgozóknak és tanító­­mestere a magyar íróknak. Mindenesetre, Caragiale alkotó módszerei nem utánozhatók. Példa marad azonban — hogy még egyszer kiemeljük — tömör és erőteljes rea­lizmusa, a lényeges kiválasztásának és a felesleges elvetésének caragiale­ művészi készsége, valamint az az összhang, amit Caragiale elért mű­veiben a tartalom és forma között Példa azzal a mérhetetlen előnnyel íróink számára, hogy a valóság meg­ismerésében — és így a típusalkotás­­ban is — a művelődés legmagasabb­­rendű eszméi, a marxizmus-leni­niz­­mus eszméi segítik és vezérelik őket, nem egy művészet- és iroda­lomellenes korban, mint aminő a tőkés-földesúri rendszer világa volt, hanem a szocializmus művészetet, irodalmat felszabadító nagyszerű korában. GAÁL GÁBOR MEGJELENT a nagy román író születése 100. évfordulója alkalmából ION LUCA CARAGIALE I. Színművek II. Novellák, karcolatok III. Karcolatok, cikkek és bírá­­latok (Állami Irodalmi és Művészeti Könyv­kiadó)

Next