Útunk, 1953 (8. évfolyam, 3-53. szám)
1953-01-30 / 5. szám
FIATAL ÉLETEK INDULÓJA. Szóban és írásban gyakran felmerült már az aggodalom az új írói tehetségek jelentkezésének késése miatt. A közelmúlt vitái azt is felszínre hozták, hogy nem csak a fiatalok igyekezetében van a hiba; az írók, szerkesztőségek és irodalmi körök is nem egyszer megelégedtek a várakozással és az aggodalommal, de nem sokat tettek azért, hogy az új mondanivalóval jelentkező tollforgatók útja minél simább legyen. Most három fiatal szerző verseit és prózai művét mutatjuk be olvasóinknak, bizonyítékaként annak, hogy az utánpótlás növekedik és rövidesen új hangokkal gyarapodik fejlődő, alakuló, száz és ezer nagyszerű témát kínáló életünk megéneklőinek sokhangú, harcos kórusa. Az itt közölt írások szerzői fiatal emberek, népi demokratikus államunkban nőttek fel, a párt nevelte őket, az új iskolában, az IMSz szervezetekben fejlődtek öntudatos ifjúmunkásokká. Balogh Éva, a marosvásárhelyi 2. sz. leánylíceum X. osztályának tanulója, munkásszülők gyermeke, Tóth Márton a Bolyai Tudományegyetem Nyelvtudományi Karának utolsó éves hallgatója, Klein György az IMSz dél-rajoni bizottságának aktivistája, pionír-oktató, írásaik nem hibátlanok; az itt közölt bírálatok elmondják, hogy mi az értékes mag és a mi felkészületlenségből, tapasztalatlanságból fakadó botladozás műveikben. Szeretettel várjuk az új tehetségek írásait. Leveleikre akkor is válaszolunk, ha írásaik nem közölhetők még. Tanuljanak a bírálatból, hasznosítsák munkájukban; az igazi író egyik próbaköve az, hogyan fogadja a segítő szándékú bírálatot. Tapasztaltabb íróinkat arra kérjük, cikkeikkel, tapasztalataik átadásával segítsék minél gyakrabban a dolgozók soraiból jövő új tollforgatókat, hogy gazdag élményanyaguk mielőbb művekké formálódhassék. Várjuk és szívesen közöljük olvasóink leveleit is arról, hogy mi a véleményük irodalmunk ifjú gárdájáról. Ebben a számunkban csak néhány fiatal írása jelenhetett meg. De már nagyjából összegyűlt a következő „Fiatal életek indulója“ oldalunk anyaga is. Szerkesztőségünkbe gyakran érkeznek levelek új tollforgatóktól. Természetesen, van köztük sok gyenge, csak próbálkozás-számba menő írás is. De nem egy fiatal munkássága sokat ígér. A bukaresti Rédei Katalin, a sztálinvárosi Virányi Lenke, a gyergyószentmiklósi Bartis Ferenc, a marosvásárhelyi Váró András, a bukaresti Kollár Katalin hozzánk érkezett művei állandó fejlődést mutatnak. Rovatunk célja: fiatal írók nevelése, segítése. De semilyen támogatás, segítség nem lehet eredményes, ha a fiatalok nem értik meg teljesen azt, hogy „nagy munkát vállal az magára, ki most kezébe lantot vesz“. Az ideológiai és mesterségbeli kérdések szüntelen és elmélyült tanulmányozása, olvasás, valóságunk alakulásának és a nemzetközi méretekben folyó békeharc eseményeinek a nyomonkövetése, megfeszített és kitartó munka nélkül senki sem lesz íróvá. Népi demokratikus rendszerünk minden lehetőséget megad a fiataloknak ahhoz, hogy kifejleszthessék képességeiket: az ő dolguk a támogatást felhasználva a lehetőséget valósággá változtatni. KLEIN GYÖRGY A LUSTA (Egy pionír oktató feljegyzéseiből) A szovátai üdülőtáborban történt, az iskolások téli vakációjának idején. A táborban a sok gyermek: szőke, barna, kisebb, nagyobb , egyformán vidám volt. Hazatérve egy-egy fárasztó kirándulásról, pihenés előtt mindig maradt annyi idejük, hogy nagyokat kacagva felidézzék a kirándulás mulatságosabb élményeit. Minden eseményen háromszor, négyszer is tudtak nevelni. A beszélgetések eredményeként legközelebb még nagyobb kedvvel indultak a kirándulásokra s általában minden közös tevékenységben szívesebben vettek részt. Ö gyermekek között mindjárt az első ezíz napokban feltűnt egy rendkívül kövér, tizenhárom év körüli barna fiú. Pufók arcából csillogó tekintetű apró szemek villantak elő. Evés közben mintha riadtság ült volna ezekben a szemekben. Úgy evett, hogy aki nézte, azt hihette volna, attól fél: valaki elveszi előle az ételt. Érdeklődtem felőle s megtudtam, hogy otthon, az iskolában az osztály legjobb tanulója. Ebéd után a szokásos két órai pihenő következett, azután moziba mentek a pionírok. Vidáman sorakoztak a tábor udvarán s az első osztagok dalolva, dobszóval már el is indultak — a mozi bent volt a faluban s odáig három kilométert kellett gyalogolni, — amikor előállt az én pufókom és sápitozva, vonszolva magát bejelentette: — Instruktor elvtárs, én nem tudok menni, nagyon beteg vagyok. Olyan hangon mondta a szavakat, hogy majdnem megrémültem. — Mi bajod? — kérdeztem aggódva. — Erősen meghűltem — felelte és a hangja halk volt, vontatott, lábai botladoztak. Már-már azt akartam mondani, hogy maradjon otthon, azonban hirtelen valami felötlött bennem! Hátli... Próbáljuk meg, tegyünk egy kísérletet. Aggódó arccal néztem rá és úgy mondtam, hogy a többiek is hallják: — Ha beteg vagy, az nagy baj. Este majd jelentkezel az orvos elvtársnál, most azonban velünk kell jönnöd, mert a hálóteremben nem maradhatnak betegek. Fájdalmas arccal állott be a sorba. Elindultunk s egész úton egy hang nem jött ki a száján. A többiek harsány hangon énekeltek, de ő csak ment lógó orral, le-lemaradozva, nagyokat sóhajtva. A moziban közelében kerestem helyet, mert feltettem magamban, hogy szemmel tartom. Megkezdődött az előadás. Vidám szovjet mesefilmet vetítettek, az egész helyiség visszhangzott a gyermekek kacagásától. A beteg" a sötét teremben nagy vígan magyarázta a film részleteit azoknak, akik nem értették meg teljesen a tartalmát. Hangjában nyoma sem volt a betegségnek. Mintha a film hatására meggyógyult volna. Előadás után azonban, mikor a villanyok felgyűltak, lustán, nehezen emelkedett fel a székről, újra a régi arckifejezéssel állott be a sorba. Az úton ismét gyakran lemaradt, úgy hogy a végén már a pionírok zúgolódtak. — Miért is kellett magunkkal hoznunk hazaérve első dolgom volt megkeresni az orvost és elmondani az esetet. Előadtam neki a tervet, amihez mosolyogva adta beleegyezését. A fiú este „elfelejtett" jelentkezni az orvosi vizsgálatra. * A következő napon az osztag hosszabb menetgyakorlatra készült, úgy történt, ahogyan vártuk. Indulás előtt megint jelentkezett, orrát buzgón törülgette, nagyokat köhögött, rekedten: — Nagyon beghültem és lázas is vagyok, debe tudok menni. — A lázas betegséggel, igazad van, nem szabad játszani, gyere, menjünk az orvoshoz. — Komoly arccal indultam előre, a fiú utánam. Az orvos ugyancsak komolyan, figyelmesen vizsgálta meg, hosszasan forgatta előrehátra. A fiú arcán észrevehetően látszott, hogy unja már ezt a hosszú vizsgálatot. Végülis az orvos gondterhelten állapította meg a „kórleletet": — A fiú azonnal be kell menjen a betegszobába. Kezdődő mellhártyagyulladás, amivel körülbelül négy-öt napot kell feküdnie. A gyermek tekintete riadt meglepetést árult el a nem várt eredmény hallatán. A tábor záróünnepélyéig még öt nap volt hátra. — De én ... — próbált tiltakozni, azonban sürgetően a szavába vágtam: — Gyere, gyere, mert a többiek várnak. S kisértem a hálóterembe, hogy segítsek neki. Szomorú arccal szedegette öszsze a holmiját, mintha azt akarná mondani: „én nem így gondoltam". Mikor elkészült, csak annyit mondtam: — Látod, mennyivel jobb lenne a többiekkel együtt játszani. Az osztag pionírjai, amikor megtudták, hogy mi a baja társuknak és mennyi ideig kell feküdnie, őszinte szívből sajnálni kezdték: — Ne búsuljatok, — vigasztaltam őket — egy napon belül újra köztetek lesz ő is. Csodálkozva néztek rám. Eltelt a délelőtt, délután az udvaron játszottak a gyermekek, úgy rendeztem, hogy az osztag éppen a betegszoba ablaka alatt zajongott. Ugrált, nevetgélt, így telt el a nap. Másnap délelőtt bábszínházba mentünk, utána pedig a klubba. A mi „betegünk" erről mind tudott. Ebéd előtt beugrott hozzá két-három társa, hogy megnézzék, hogyan érzi magát és hogy elmeséljék a délelőtti élményeket. Mikor megtudta, hogy sakkversenyt is rendeztünk, nem bírta tovább. (Ugyanis élt-halt a sakkért.) Alig várta, hogy kimenjenek a barátai, felkelt és addig kért, könyörgött, hogy „már semmi baja", míg végre az orvos megengedte, hogy elhagyja a betegszobát. A délutáni pihenő után, amikor megjelent, az osztag kitörő lelkesedéssel fogadta. Éppen kirándulni mentünk. Ártatlan arccal kérdeztem: — Velünk tudsz már jönni? Hiszen csak az imént keltél fel a betegágyból. — Tudok — mondotta, — s mint aki titkot árul el — és azt hiszem, nem is volt nekem olyan hogyishívják, mellhártyám. A kiránduláson majd kiugrott a bőréből örömében. Mindig előljárt, a bozótos helyeken pedig testével helyet nyitott a többieknek. Megváltozott viselkedése mindannyiunknak tetszett. Valamelyik fürge észjárású pionír meg is állapította: — Lám, a kövér is tud hasznos lenni, hogyha akar. Ezután az eset után többé sohasem volt „beteg". Ellenkezőleg, az osztag legjobb pionírja lett. Kiránduláson, játék közben bátor és gazdag kezdeményezőkészségről tett tanúbizonyságot. Evés közben azonban még mindig a régi mohósággal evett. Társai viszont ezt már megbocsájtották neki. z utolsó napon osztagösszejövetelt tartottunk, ahol mindenki elmondta véleményét a táborról, a vakációról. — Szép napokat töltöttünk itt — mondta a volt „beteg", — s én még ezenkívül tanultam is egy hasznos dolgot. Kíváncsian néztek rá, ő pedig folytatta: — Azt, hogy súlyos betegség a lustaság ... Csakhogy szerencsére, pionírok között nem ragályos. Ellenkezőleg... — tette még hozzá mosolyogva. Helyszűke miatt kénytelenek vagyunk a Klein György írásáról szóló bíráló megjegyzést a következő számunkban közölni. (A szerk.) „Fogj tollat és írj, hogyha van erőd haladni..." Petőfi Sándor több mint száz éve ezekkel a szavakkal biztatta a fiatal tollforgatókat. Ez a bíztatás különösen időszerű napjainkban, amikoris a szocialista kultúrforradalom egyre teljesebb kibontakozásában mind többen és többen válnak tollforgatókká, egyre több alkotás gyarapítja tartalmában szocialista, formájában nemzeti kultúránk kincsestárát. Petőfi bíztatását követni sohasem volt könynyebb, mint ma. A múltban az ilyen lelkesítés csak a társadalmi haladásért küzdők legjobbjainak a szájából hangozhatott el; ma az egész nép, a nép állama és a dolgozókat vezető párt ösztönzi és segíti a fiatal tehetségeket, hogy alkossanak és minden erjükkel azon legyenek, hogy tehetségük teljes egészében kibontakozzék. Az alkotás azonban nem könnyű feladat. Nem volt könnyű a múltban és nem az ma sem. Minden művész és így minden író csak óriási erőfeszítések, becsületes szándék és hősies munka árán alkothatott nagyot, teremthetett maradandót. Ha valaki arra a kérdésre akarna kimerítő választ kapni, hogy miként lehet íróvá válni, áttanulmányozhatná a magyar, román és a világirodalom klasszikusai életét és műveit s még akkor sem biztos, hogy a kapott felelettel meg lenne elégedve. Várjon ezzel azt akarjuk állítani, hogy ez a kérdés misztikus természetű s az emberi megismerés ezért nem tud eligazodni benne? Szó sincs róla! A kérdés egyáltalán nem misztikus s mindössze csak arról van szó, hogy nincs recept, nincs szabályzat arra, hogy miként válhatik valaki íróvá. Viszont, ha áttanulmányozzuk valamelyik klasszikus írónak az életművét, egészen pontosan megtudhatjuk, hogy ez vagy amaz az író a fejlődésnek milyen szakaszait tette meg, hogy lett belőle nagy író. Ha ezt több író esetében megtesszük, bizonyos hasonlóságokat fedezhetünk fel, azonos mozzanatokat állapíthatunk meg. Mindez lehetővé teszi, hogy jó néhány kérdésben iránymutatást nyerjünk, illetve felhasználható tanácsokat kapjunk. Minden nagy író, mihelyt tollat vett kezébe, munkáját nem tekintette magánügyének, hanem tudatosan a társadalmi cselekvés, a haladásért folyó harc részesének érezte magát. Egyetlen nagy haladó írót sem csupán egyéni ambíciók vezettek, hanem nemzete haladásáért, az ember jobb jövőjének munkálásáért, a műveltség terjesztéséért ragadott tollat közülük valahány. Az irodalom sohasem volt azoknak a gyülekező helye, akik saját örömükön és bánatukon kívül egyebet mondani nem tudnak. Az ilyeneket már Petőfi kiebrudalsa az irodalomból: Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, Azért a szent fát félretedd. Petőfi azonban azt is megmondja — és egész életével s halálával példázza, — hogy mi az írónak, a költőnek a feladata: együtt harcolni a néppel, a nép küzdelmének az élén járni s magasra emelni a nép harcának zászlaját. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vizén át látok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját. Az író egy egész nép szószólója, tanítója és nevelője. Ezért nem mindegy, hogy mit tesz és mit ír. Az író csak akkor töltheti be azt a magasztos feladatát, hogy egész népe tanítója legyen, ha írásában a kor eszméi és haladó törekvései izzanak, ha van ereje arra, hogy mozgósítsa és csatarendbe állítsa azokat, akik készek a jobb életért küzdeni. Erre csak az olyan író képes, akit teljesen áthat a társadalmi haladásért folyó harc tüze, aki ezért a harcért igazán tud lelkesedni. Ezért írja joggal Eötvös József: Kit nem hevít korának érzeménye, Szakítsa ketté lantja húrjait. Ez a lelkesedés azonban nem nagy szavaknak, nem deklarációknak a kérdése. Az alkotások egészéből kell áradnia annak, s értékét az mutatja, hogy milyen hatást gyakorol a tömegekre, mennyire tudja lelkesíteni a dolgozó népet. „Az író, a művész — írja Vajda János — nem egy ember, hanem annyi, ahány ezer vagy millió embert a haza szeretetére meg tud nyerni, föllelkesíteni, magával ragadni, hogy a hazáért éljen, és ha kell, vele haljon." Aki írásra adja a fejét, nem tesz kevesebbet, mint arra vállalkozik, hogy egész életében az elsők között harcol a szocializmus győzelméért, a békés, kizsákmányolástól mentes életért, az egész földön egyszer majd győzedelmes emberi boldogságért. Ebben a harcban fegyvere az a toll, amelyről Táncsics Mihály a következőket írja: „A toll mindig hatalmas fegyver, kivált ha gátlanul használja az ember. Mai időben pedig éppen mint a kardot kell forgatni a tollat, hogy súlyával sújtson, élével vágjon, hegyével döfjön, s mindenesetre az emberek elevenére találjon." Kétségtelen azonban, hogy még senki sem szívta magába az anyatejjel együtt a kardforgatás művészetét is. De még csak az írásművészetet sem. Nem tagadjuk a tehetség szükségességét. Sőt azt mondjuk, hogy, aki nem érzi azt magában, ne fecsérelje idejét hiába rimfaragásra, s ne izzassza magát gyenge elbeszélések összefércelésével, hanem végezzen ehelyett valami hasznos munkát. Ha nem ezt teszi — Arany János szavaival élve: — ... kárba vesz sok oly becses robot. Mellyel, ha méltóbb helyre áldozod. Megkapálhattad van kukoricád. Kell tehát a tehetség. De az még nem minden. A tehetséget meg kell tanulni felhasználni. „A természet azoknak is, akiket leggazdagabban megajándékoz, csak a lehetőséget adja, hogy művészekké váljanak, de komoly munka, hosszú fáradság és férfias kitartás szükséges, hogy valóban azokká legyenek; s azok között, kiknek homlokát nem fonnyadó babér környezi, és kiknek érdemeit az egész mívelt világ elismeri, nincs egy, ki koszorúját csak a szerencsének, s nem saját fáradságának köszönné." (Eötvös József) Jó íróvá csak az válhatik, aki teljes szenvedéllyel tanul, lankadatlan szorgalommal gyűjti az ismereteket. Ez a tanulás és ismeretszerzés azonban távolról sem lehet egysíkú, vagy éppen egyoldalú. Megismerni az életet, annak bonyolult összefüggéseit, elsajátítani a múlt haladó hagyományait, megtanulni magát az írói mesterséget, nem könnyű feladat, s még csak nem is olyan, melyet egyik napról a másikra vállalni lehet. Idő, szorgalom és tántoríthatatlan akaraterő kell ehhez Mit jelent: megismerni az életet? Jelenti elsősorban olyan világnézetnek az elsajátítását, mely biztos iránytű ahhoz, hogy az élet bonyolult kérdései között el tudjunk igazodni. Már Kölcsey Ferenc megállapította, hogy „a való költészet s a filozófia komoly múzsája rokonszövetségben állanak". Mennyivel inkább érvényes ez ma, amikor is a fiatal írónak minden lehetősége megvan arra, hogy az egyetlen valóban tudományos világnézetet, a marxista-leninista párt világnézetét, a dialektikus materializmust sajátítsa el. A marxista-leninista ideológia elsajátítása azonban nem azt jelenti, hogy megtanuljuk azt, amit a marxizmus klasszikusai a művészetről és irodalomról tanítanak, s azt legfennebb kiegészítjük a társadalom felépítményéről szóló tanításokkal. Erre kétségtelenül szükség van, de ez nem elég. Hanem az szükséges, hogy ennek a filozófiának egészét, a módszerét ismerjük meg. Kísérjük figyelemmel s magunk is legyünk a részesei annak, ahogy e világnézet tanítása alapján a munkásosztály pártja megváltoztatja a világot. A tudományos világnézet lehetővé teszi, hogy az élet minden kérdésére helyesen tudjunk válaszolni. Megtanít arra, hogy h arccal mindig az új, a születő felé forduljunk s a fiatal írókat arra figyelmezteti, hogy írásaikkal mindig ennek az újnak az alakulását, a fejlődését ésizmosodását szolgálják. A fiatal íróknak a marxizmus-feninizmus ideológiájával felfegyverkezve, meg kell ismerniük azt a történelmi utat, melyen dolgozó népünk eljutott a szocializmus építéséig. Ez előfeltétele annak, hogy igazán mélyen megértsék a jelent. A múlt megismerésének elengedhetetlen tartozéka a haladó magyar és román klasszikus kultúrának az elsajátítása. Ennek a gazdag tapasztalatkincsnek a megismerése nélkül a fiatal író nem válhatik műveltté. Márpedig — a haladó kritikus, Erdélyi János szavaival élve — „.. sohasem volt nagy költő, ki egyszersmind tudományos műveltségű nő lett volna. Azért van, hogy a költészet, ha velejére megyünk, nem egyedül szép szókat vagy csábos képeket ad, hanem eszméket és örök időkre elgondolt igazságokat is." Ez az igény, hogy a fiatal írók elsajátítsák a múlt haladó kulturális örökségét, távolról sem magyarázható úgy, hogy a múlthoz való visszatérést igényeljük. Erről szó sincs. Tiltakoznánk az ellen, ha valaki a múlt tanulmányozását úgy értelmezné, hogy például elkezdené utánozni Petőfi, vagy Ady, vagy akár József Attila költészetét. Klasszikusainktól munkamódszerüket, hősies helytállásukat, az írói mondanivaló aktualitását, a formai igényességet kell elsajátítani. Tőlük lehet megtanulni, hogy „... csak komoly, figyelmes tanulás, tartós s egy egész életet elfoglaló szorgalom után pihenhetni meg" (Vörösmarty Mihály). Tőlük kell megtanulni a kifejezés demokratizmusát, azaz egyszerűségét és közérthetőségét. Irodalmunk fraindenik nagy alkotója az egész népnek irt és éppen ezért arra törekedett, hogy mondanivalóját az egész nép megérthesse. Petőfi írta, hogy „... az egyszerűség az első és mindenekfölötti szabály... akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs." A nagy magyar írók szenvedéllyel keresték az igazságot s éppen ezért minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megismerjék az életet. Keményen szembeszálltak és ostoroztak minden felületességet s elutasítottak minden ,kétesértékű írást. Nem csak személyes példájukkal, de bírálataikban is az élet alapos ismeretét követelték. „Ha az író — olvassuk Jósika Miklós egyik tanulmányában — saját körét s a társaságot, melyben született, növekedett és él, nem ismeri; ha arról magának bizonyos egyoldalú, beteges fogalmat alkotott, s az embereket e fogalom szerint vezeti az olvasó elé, véleményünk szerint éppen olyan hibát követ el, mint amaz angol turista, ki nem tudjuk hol, pár vöröshajú nővel találkozván, azt írta, hogy azon országban a nőknek mind vörös hajuk van." A felhozott példa annak ellenére, hogy humoros, azt a nagy igazságot rejti magában, hogy az az író, ki nem ismeri az életet és mégis írásra adja a fejét, nem egyéb, mint közönséges ámító, vagy csaló, mert félrevezeti és becsapja olvasóit. Ha megnézzük egyes írók kéziratait, azt tapasztaljuk, hogy bizony hosszú és fáradságos munkával, töprengések közepette születnek azok. Az első fogalmazások tele vannak javításokkal, melyek azt példázzák, hogy még a legnagyobb mesterségbeli tudással rendelkezőknek sem egészen egyszerű feladat alkotni. Ezt maguk az írók sohasem titkolták. Kazinczy Ferenc például már hatvanöt éves volt és nyilván ismerte az írói mesterség minden csínjátbínját, amikor egyik munkájával kapcsolatban a következőket írta: .Mostani dolgozásom már hetedszeri, s míg az utolsóhoz tíz nappal ezelőtt hozzá nem fogtam, azt hittem, hogy már rajta kevés igazításokat fogok tehetni, de most, újra írván, nem győzök csodálkozni rajta, némely helyeket mint hagyhattam úgy, amint magam előtt látom... A munka csak akkor van jól, mikor már jobban nem lehet. Vagy nem kell írni, vagy a munkát nem kell restelleni." Mennyivel inkább érvényes ez a megállapítás azokra, akik még csak most kezdik elsajátítani a mesterségbeli tudást, egyszóval írói pályájuk legelején tartanak. A mesterségbeli tudást is elsősorban irodalmunk klasszikusáétól tanulhatják meg fiatal íróink. A kifejezés gazdagságának és hajlékonyságának, a művészi tökéletességnek és a nyelvi gazdagságnak ragyogó példáit szolgáltatja irodalmunk múltja. Ennek az elsajátítása és alkotó felhasználása nélkül nem lehet előbbre jutni, nem lehet fejlődni. Mit tart az írói fejlődés előfeltételének a nagy jakobinus költő, Batsányi János? „Szükséges evégre — írja — a nyelvbirtok, tudomány, jó ízlés s a csinolgatásra megkívántató békességes tűrés.. . Tökéletességére az ízlésnek pedig egyébként nem juthatunk, hanem ha a széptudományoknak s mesterségeknek fondamentomait, tulajdonságait minden figyelmetességgel s szorgalmatossággal kinyomozni és ismertetni tanuljuk." * „Első és legnagyobb inventor a nép, a sokaság" — írja Arany János, s hozzá hasonlóan a többi nagy magyar író is azt tanítja, hogy a legtöbbet a dolgozó néptől, annak irodalmából és költészetéből kell tanulni. Csokonai nemes pátosszal kiáltotta: „Magyarjaim! Literátorok! ne csak a külföldi írókat olvassátok, hanem keressétek fel a rabotázó együgyű magyart az ő erdeiben és az ő seytha pusztáiban... hallgassátok figyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor puttonást;... akkor lelitek fel a nemzetnek ama mohos, de annál tiszteletesebb maradványa, amelyeket az olvasott és utazott uracskáknak társaságában haszontalan keresnétek." Irodalmunkban a népköltészetről való kötelező tanulásnak a kérdését a legélesebben Petőfi Sándor vetette fel. Nem véletlen, hogy ő elsősorban a kérdés politikai lényegét ragadta meg: „...a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladatta, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártizkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!" Azért idéztük Petőfi e szavait, hogy világossá váljék: politikai, világnézeti kérdés az, hogy a néptől menynyit és hogyan tanulunk. Nem a népköltészet mondanivalóinak és formakincsének utánzásáról van szó, tehát, hanem arról, hogy mely eszmei tartalmából, típusformáló erejéből, nagyszerű formáiból és gazdag nyelvezetéből erőt kell meríteni mai életünk ábrázolásához. A nép hősiességét, bátorságát, harcedzettségét és szókimondását kell elsajátítani. A nagy magyar írók félő gondjuk minden melegével ápolták és fejlesztették édes anyanyelvünket, a magyar nyelvet. Számtalan helyen kifejtették hogy szép és gazdag nyelv nélkül nem lehet maradandó irodalmi alkotás. „Nyelv által hat a költő, — írja Kölcsey Ferenc — tehát gazdagnyelvűség és hatalom a nyelven a való költőnek elengedhetetlen sajátságai közé tartoznak." A nyelvi gazdagságot és az azzal való bánni tudást azonban senki sem hozza magával a bölcsőből. Ezt is meg kell tanulni. Ugyancsak Kölcsey írja a következőket: „Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagasabb, legtitkosabb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbizottság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy beszéded hibátlanul zengjen ajkaidról, hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággá, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa legyen." Fiatal íróink azt kérdezik: honnan kell a nyelvet s azzal való bánást megtanulni? Kérdésükre csak irodalmunk klasszikusainak a példájával felelhetünk. Meg kell ismerni, mint ahogy ők megismerték az élő emberek százait, ezeknek az embereknek nyelvét, beszédmódját; tanulmányozni kell — sokegyéb tanulnivaló mellett — a klasszikus irodalmat, a múlt nagy íróinak nyelvezetét, stílusát, ahogy azt Vörösmarty, vagy Arany János tette. Ebben az esetben a siker nem maradhat el. Amikor — nagy írók tanítása nyomán — a tanulást, a szorgalmat, az alaposságot és a műgondot hangsúlyozzuk, távolról sem arra akarjuk rávenni a fiatal tollforgatókat, hogy pepecseljenek, vagy megrekedjenek a forma öncélú hajhászásában. Minden írásmű a''aDa a tartalom. Ezt elfelejteni nem szabad és nem lehet. Éppen ezért a mai életünkből adódó tartalmak művészi kifejezése érdekében, a szocializmus építését szolgáló irodalom gazdagodása érdekében idéztük a magyar irodalom nagyjainak tanítását. A román és magyar nép klasszikus írói más körülmények között, de ugyanazzal a hivatástudattal és nép iránti szeretettel alkottak. Hazánk fiatal magyar tollforgatóinak, Eminescu, Caragiale, Creanga s a többiek útmutatásait is ismerniük kell. Éppen ezért rövidesen az ő példájukkal fogunk foglalkozni ezen a helyen. Természetesen tanulnivalóikban a fiatal írók nem korlátozódhatnak pusztán csak a klasszikusokra. A szovjet irodalom — a világ leghaladottabb irodalmának — tanulmányozása éppen olyan fontos, mint a klasszikusoké. Legközelebb tehát a szovjet írók tanításáról szólunk irodalmunk ifjú tollforgatóihoz. NAGY ÍRÓINK ÜZENETE MAI FIATALOKNAK A* Ötünk előfizetési dija évi SO le). Előfizetni lehet • Sajtóelosztó Központ Összes fiókjainál. SZERKESZTOSEOMARCIUS 6-0. •. TÓTH MÁRTON----LAKOLTATOK! Munkámból ha hazamegyek, kicsiny szobám mindig meleg, s hogyha hó csap az arcomba, emlékezem bús napokra. ... Nagy tél volt, ordító hideg, ostoroztak zúgó szelek. Talán a szó is megfagyott: apám már nem káromkodott. • Vágtuk a fát keservesen a hargitai fenyvesen. A fűrész sokszor elakadt, húztuk, akár a sorsunkat. Hideg volt a tönk és fagyos. Mit bánta a tulajdonos! Övé volt a fa melege, nekünk maradt a hidege. Kályhámban míg láng sistereg, ma még hány ember didereg? Hány maradt hajléktalanul, hol senki gyilkol, bomba hull Látom, anya, gyermek szalad, kisírt könnyük arcukhoz fagy. Ki melegebb ruhát kíván, hóban kúszik a partizán. Két kezem ökölbe szorul nem a fagytól, a haragtól. Tüzért, fagyért, mit okoztok, bűnösök, lakolni fogtok! BALOGH ÉVA AZ ÉN DALOM Fiatal vagyok, mint fűszálon a harmat, új vagyok, mint a hóvirág, és tele vagyok vággyal, akarattal, mert reám nevet a bátrak világa — egy épülő világ. Nevet s mosolyában ott van születésem, az életért való öröm, és lángragyújtja lelkem mosolygása, mert mosolyában ott a boldog holnap — az alkotó jövöm. Új, fiatal költőit mutatunk be olvasóinknak, Balogh Éva marosvásárhelyi diáklányt. Itt közölt versével lép először a nagyobb nyilvánosság elé. Nem kiforrottan, nem hibátlan fegyverzetben persze, hiszen ez képtelenség is lenne tizennyolc éves korban, de tele akarattal, tele bátorsággal és optimizmussal, — ahogy az minden sorából kiolvasható. S miért is ne lenne derűlátó? „Fiatal, mint fűszálon a harmat“, új, „mint a hóvirág“ — olvassuk legszebb szakaszában, s egy épülő világ nevet reá, „a bátrak világa“. Balogh Éva büszkén, lelkesedéssel nézi ezt a világot, nemcsak nézi azonban, hanem igazi új-Látrn birtokának elnyúló határát, s ott vagyok mindenütt, ahol hívó szava cseng, mint bűbájos kolomp hiszen vén tölgyfáinak lombja közt is az anyám hangja szól. Anyám bölcsődalát csobogja a Duna, sok méla folyó, gyors patak. A gyáraiban csak úgy zúg a munka — még apámnak is megifjodott a karja, dús erőtől dagad, típusú emberként — építi, formálja is, ott van mindenütt, ahol e világ „hívó szava cseng“. Sőt, ennél is többet tesz. Nemcsak ő maga épít, hanem ezer és százezer ifjú emberünkhöz hasonlóan — ezeknek igazi típusaként — agitál is e mellett az új világ mellett s még azokat is mozgósítni tudja az új világ építésére, akiket már szinte reménytelenné keserített az egykori embertelen élet. Melegség, bizakodás, lelkesedés árad Balogh Éva verséből s ez az, ami elsősorban megragadja az olvasót s ez egyúttal a vers legnagyobb erénye is. Hogy egy Fénylő földjemn hullámzó búza árad, ősz apáink fölött a hant nyugodtan terül el árnyas lomb alatt, s tavaszi fényben, tavaszi dáliál száll föl sok fehér galamb. Egyre magasabbra tör nálunk az élet, mint zöld inda a vár falán. Egyre növünk és egyre szebb a munka — s én jobb jövőnknek küszöbére vésem: „Ez az én szép hazám!" egy hasonlat, vagy kép talán nem a legtalálóbb, vagy kissé régies az új világ ábrázolására (bűbájos kolompszó, a vár falán felfutó inda) — azt bizonyára a fiatal költő nem éppen a legjobban megválasztott olvasmányai eredményezik. A költő küzd a formával, a kifejezéssel, a ritmussal elsősorban, de ebből a küzdelemből bizonyára győztesen fog kikerülni. Vannak hozzá képességei, van hozzá akarata. Minden reményünk megvan rá, hogy új életünk költőjévé válik. LÉTAY LAJOS UTUNK Közvetlen hangú, áttekinthető szerkezetű vers. I. (I) A rendezett viszonyok közt élő, a tél fagyától védett költőnek az arcába csapó havas szél eszébe juttatja II. (2—4) a kapitalista rendszer idejére eső gyermekkorának téli szenvedéseit, III. (5—6) majd a terrorbombázások következtében a tél fagyának kitett koreaiak embertelen megpróbáltatásait, IV. (7) melyek miatt haragra gerjedve lakolást jósol a bűnösöknek. Tehetségre vall a vers egyszerű, szilárd szerkezete, hangjának közvetlensége s a népi észjárásra valló, finom humorú ilyen sorok, mint Talán a szó is megfagyott: apám már nem káromkodott, nekünk maradt a hidege, övé volt a fa melege. Itt a humor csak színezi, de egy hajszállal sem csorbítja a megállapítások keserűségét. Ez nagy dolog, ez tehetség dolga. Sajnos, a versben az ilyen sikerült sorok pongyola, elsietett fogalmazású sorok közt foglalnak helyet. Tóth gyorsan, hozzávetőlegesen fogalmaz, s ez a tény sokat ront a költemény színvonalán. A sebtében való fogalmazás a kényes pontokon az eszmei tartalom eltorzítását eredményezi. A költemény legkényesebb pontja az ötödik versszak, ezen áll, vagy bukik a vers. Tudniillik azon, hogy miképpen oldja meg a költő a II. részről a III. részre való átmenetet, hogyan oldja meg a nálunk megdöntött kapitalista rendszer gondolatáról a koreaiak felszabadító háborújának gondolatára való átmenetet. Nos, Tóth ezt az átmenetet félsikerrel oldja meg. Kályhámban míg lány sistereg, ma még hány ember didereg... Ez a ma még arra utal, hogy Tóth ma már nem didereg, mint gyermekkorában, amikor nálunk még nem sajátították ki a kisajátítókat. Ez a ma még tehát — összefüggései következtében — azt az eszmét tartalmazza, hogy Északkoreában ma még ott tartanak, ahol mi tartottunk a Tóth gyermekkorában. Ez a ma még tehát — helytelenül azonosítja az öntudatlan kizsákmányoltak nélkülözéseit egy öntudatos, sorsának irányítását kezébe vett nép hősi szabadságharcának nélkülözéseivel. Ez a jó hiba. De kihat ez a ma még a versszak harmadik sorára is, kisebb jelentőségű torzulást okozva. Ez a sor így szól: Hány maradt hajléktalanul... /? ma még utána maradt azt jelenti, hogy még hánynak nem jutott hajlék, holott Tóth nyilván azt akarja mondani, hogy volt nekik hajlékuk, de a terrorbombázások következtében hajléktalanokká váltak. Tóth a sebtében való fogalmazás következtében elveszti az ellenőrzést szövegének jelentése fölött. Nem veszi észre, hogy két eltérő természetű ellentétpárt — az első ellentétpárt jelen állapotunk és múltbeli állapotunk alkotja, a másodikat jelen állapotunk és Korea jelen állapota — rosszul állított, egymással viszonyba, tudniillik úgy, mint ha megegyező természetűek volnának. Formalista módon járt el s ennek következtében kisszerű, torz, helytelen képet adott arról, ami Koreában történik. Versben nem lehet körülbelül, hozzávetőleg fogalmazni. Nem elég, ha az olvasó kitalálja, hogy a költő mit akart mondani. Az olvasó ugyanis esetleg kitalálja, esetleg nem találja ki. A vers szövegének hajszálpontosan azt kell jelenteni, amit a költő mondani akart. Tóthnak sokkal több gondot kell fordítania a félreérthetetlen jelentésű, szabatos szöveg kiteremtésére. Nincs terünk az egyébként kétségtelenül tehetségre valló vers részletes elemzésére, csak néhány példát hozunk fel figyelmeztetésül. 1. „Kályhámban láng „sistereg...“ Nem a láng, hanem az sistereg, ami — bizonyos jellegzetes hangot adva — ég (pl. nyers ág) vagy „odaég" (pl. zsír). Legfeljebb a tűzről mondhatni, hogy sistereg. A láng lobog vagy pislákol stb. 2. „Kisírt könnyük arcukhoz fagy." Az ember kisírja magát, kisírja a szemét. Beszélhetünk tehát kisírt szemről. A könynyet azonban nem sírjuk, még kevésbbé sírjuk ki. Megtörténhet, hogy valami kisajtolja szemünkből a könnyet. Kibuggyanhat a könny a szemünkből. Stb. 3. „Tüzért, fagyért, mit okoztok . ..“ Mind a tűz, mind a fagy okozhat kárt. Magát a tüzet azonban nem okozzák, hanem gyújtják. Még kevésbbé okozzák a fagyot. Tóth a tűz és a fagy okozta károkra gondol. Csakhogy a szöveg nem azt jelenti, amit a költő akar, hanem amit valóban jelent a benne foglalt szavak nyelvtani szerkezeti elemek alapján. 4. „Hideg volt a tönk és fagyos.’ A fa töve akkor válik tönkké, mikor a törzset már levágták róla. De akkor már mi köze hozzá a favágónak? 5. „Ki melegebb ruhát kíván, hóban kúszik a partizán." Ezek mögött a sorok mögött nincs világos, szabatos gondolat. Tóth talán azt akarja mondani, hogy melegebb ruhát érdemelne a hóban kúszó partizán, talán azt, hogy rongyoskodva is vállalja a hóban kúszást a partizán. Még sok elfogadható gondolat-változat képzelhető el. Maga a szöveg egyet sem tartalmaz. 6. Kerülni kell az ilyen elkopott, tehát kifejezéstelenné vált kliséket,, mint bús napok, bomba hull stb. Végül egy technikai megjegyzés. A vers nyolcszótagos hangsúlyos sorai közül bántóan rínak ki az olyan párjával egymás után következő tiszta jambusos sorok, mint Talán a szó is megfagyott: apám már nem káromkodott. Hány maradt hajléktalanul, hol senki gyilkol, bomba hull. Ritmustörésre joga van a költőnek, de csak indokolt esetben. Szépen töri meg például Petőfi a ritmust Pató Páljának híres refrénjében, hangsúlytalan helyzetbe hangsúlyos szótagot juttatva: „Ejh, ráérünk arra még" Itt a ritmustörés magának a jellemzésnek eszköze. Tóth azonban gondatlanságból töri meg a ritmust, ehhez nincs joga. SZABÉDI LÁSZLÓ Întreprinderea Poligrafică Cluj. — 755