Útunk, 1953 (8. évfolyam, 3-53. szám)

1953-01-30 / 5. szám

FIATAL ÉLETEK INDULÓJA. Szóban és írásban gyakran felmerült már az aggodalom az új írói tehetségek je­lentkezésének késése miatt. A közelmúlt vi­tái azt is felszínre hozták, hogy nem csak a fiatalok igyekezetében van a hiba; az írók, szerkesztőségek és irodalmi körök is nem egyszer megelégedtek a várakozással és az aggodalommal, de nem­­ sokat tettek azért, hogy az új mondanivalóval jelent­kező­­ tollforgatók útja minél simább legyen. Most három fiatal szerző verseit és prózai művét mutatjuk be olvasóinknak, bizonyíté­kaként annak, hogy az utánpótlás növeke­dik és rövidesen új hangokkal gyarapodik fejlődő, alakuló, száz és ezer nagyszerű té­mát kínáló életünk megéneklőinek sokhan­gú, harcos kórusa. Az itt közölt írások szer­zői fiatal emberek, népi demokratikus ál­lamunkban nőttek fel, a párt nevelte őket, az új iskolában, az IMSz szervezetekben fejlődtek öntudatos ifjúmunkásokká. Ba­logh Éva, a marosvásárhelyi 2. sz. leánylí­­ceum X. osztályának tanulója, munkásszü­­lők gyermeke, Tóth Márton a Bolyai Tudo­mányegyetem Nyelvtudományi Karának utolsó éves hallgatója, Klein György az IMSz dél-rajoni bizottságának aktivistája, pionír-oktató, írásaik nem hibátlanok; az itt közölt bírálatok elmondják, hogy mi az ér­tékes mag és a mi felkészületlenségből, ta­pasztalatlanságból fakadó botladozás mű­veikben. Szeretettel várjuk az új tehetségek írá­sait. Leveleikre akkor is válaszolunk, ha írásaik nem közölhetők még. Tanuljanak a bírálatból, hasznosítsák munkájukban; az igazi író egyik próbaköve az, hogyan fo­gadja a segítő szándékú bírálatot. Tapasz­taltabb íróinkat arra kérjük, cikkeikkel, ta­pasztalataik átadásával segítsék minél gyakrabban a dolgozók soraiból jövő új tollforgatókat, hogy gazdag élményanyaguk mielőbb művekké formálódhassék. Várjuk és szívesen közöljük olvasóink leveleit is arról, hogy mi a véleményük irodalmunk ifjú gárdájáról. Ebben a számunkban csak néhány fiatal írása jelenhetett meg. De már nagyjából összegyűlt a következő „Fiatal életek indu­lója“ oldalunk anyaga is. Szerkesztősé­günkbe gyakran érkeznek levelek új tollfor­gatóktól. Természetesen, van köztük sok gyenge, csak próbálkozás-számba menő írás is. De nem egy fiatal munkássága sokat ígér. A bukaresti Rédei Katalin, a sztálin­­városi Virányi Lenke, a gyergyószentmik­­lósi Bartis Ferenc, a marosvásárhelyi Váró András, a bukaresti Kollár Katalin hozzánk érkezett művei állandó fejlődést mutatnak. Rovatunk célja: fiatal írók nevelése, se­gítése. De semilyen támogatás, segítség nem lehet eredményes, ha a fiatalok nem ér­tik meg teljesen azt, hogy „nagy munkát vállal az magára, ki most kezébe lantot vesz“. Az ideológiai és mesterségbeli kérdések szüntelen és elmélyült tanulmányozása, ol­vasás, valóságunk alakulásának és a nem­zetközi méretekben folyó békeharc esemé­nyeinek a nyomonkövetése, megfeszített és kitartó munka nélkül senki sem lesz íróvá. Népi demokratikus rendszerünk minden le­hetőséget megad a fiataloknak ahhoz, hogy kifejleszthessék képességeiket: az ő dolguk a támogatást felhasználva a lehetőséget va­lósággá változtatni. KLEIN GYÖRGY A LUSTA (Egy pionír oktató feljegyzéseiből) A szovátai üdülőtáborban történt, az isko­lások téli vakációjának idején. A táborban a sok gyermek: szőke, barna, kisebb, na­gyobb , egyformán vidám volt. Hazatérve egy-egy fárasztó kirándulásról, pihenés előtt mindig maradt annyi idejük, hogy nagyokat kacagva felidézzék a kirándulás mulatságo­sabb élményeit. Minden eseményen három­szor, négyszer is tudtak nevelni. A beszélge­tések eredményeként legközelebb még na­gyobb kedvvel indultak a kirándulásokra s általában minden közös tevékenységben szí­vesebben vettek részt. Ö­ gyermekek között mindjárt az első ezíz napokban feltűnt egy rendkívül kö­vér, tizenhárom év körüli barna fiú. Pufók arcából csillogó tekintetű apró sze­mek villantak elő. Evés közben mintha riadt­­ság ült volna ezekben a szemekben. Úgy evett, hogy aki nézte, azt hihette volna, at­tól fél: valaki elveszi előle az ételt. Érdeklődtem felőle s megtudtam, hogy otthon, az iskolában az osztály legjobb ta­nulója. Ebéd után a szokásos két órai pihenő következett, azután moziba mentek a pio­nírok. Vidáman sorakoztak a tábor udvarán s az első osztagok dalolva, dobszóval már el is indultak — a mozi bent volt a faluban s odáig három kilométert kellett gyalogolni, — amikor előállt az én pufókom és sápi­­tozva, vonszolva magát bejelentette: — Instruktor elvtárs, én nem tudok men­ni, nagyon beteg vagyok. Olyan hangon mondta a szavakat, hogy majdnem megrémültem. — Mi bajod? — kérdeztem aggódva. — Erősen meghűltem — felelte és a hangja halk volt, vontatott, lábai botladoztak. Már-már azt akartam mondani, hogy ma­radjon otthon, azonban hirtelen valami fel­ötlött bennem! Hátl­i... Próbáljuk meg, tegyünk egy kísérletet. Aggódó arccal néz­tem rá és úgy mondtam, hogy a többiek is hallják: — Ha beteg vagy, az nagy baj. Este majd jelentkezel az orvos elvtársnál, most azonban velünk kell jönnöd, mert a háló­teremben nem maradhatnak betegek. Fájdalmas arccal állott be a sorba. Elin­dultunk s egész úton egy hang nem jött ki a száján. A többiek harsány hangon éne­keltek, de ő csak ment lógó orral, le-le­­maradozva, nagyokat sóhajtva. A moziban közelében kerestem helyet, mert feltettem magamban, hogy szemmel tartom. Megkezdődött az előadás. Vidám szovjet mesefilmet vetítettek, az egész helyiség visszhangzott a gyermekek kacagásától. A beteg" a sötét teremben nagy vígan ma­gyarázta a film részleteit azoknak, akik nem értették meg teljesen a tartalmát. Hang­jában nyoma sem volt a betegségnek. Mint­ha a film hatására meggyógyult volna. Elő­adás után azonban, mikor a villanyok fel­gyűltak, lustán, nehezen emelkedett fel a székről, újra a régi arckifejezéssel állott be a sorba. Az úton ismét gyakran lemaradt, úgy hogy a végén már a pionírok zúgolód­tak. — Miért is kellett magunkkal hoznunk h­azaérve első dolgom volt megkeresni az orvost és elmondani az esetet. Előadtam neki a tervet, amihez mo­solyogva adta beleegyezését. A fiú este „elfelejtett" jelentkezni az orvosi vizsgálatra. * A következő napon az osztag hosszabb menetgyakorlatra készült, úgy történt, aho­gyan vártuk. Indulás előtt megint jelentke­zett, orrát buzgón törülgette, nagyokat kö­högött, rekedten: — Nagyon beghültem és lázas is vagyok, d­ebe tudok menni. — A lázas betegséggel, igazad van, nem szabad játszani, gyere, menjünk az orvos­hoz. — Komoly arccal indultam előre, a fiú utánam. Az orvos ugyancsak komolyan, figyelme­sen vizsgálta meg, hosszasan forgatta előre­­hátra. A fiú arcán észrevehetően látszott, hogy unja már ezt a hosszú vizsgálatot. Végülis az orvos gondterhelten állapította meg a „kórleletet­": — A fiú azonnal be kell menjen a beteg­szobába. Kezdődő mellhártyagyulladás, ami­vel körülbelül négy-öt napot kell feküdnie. A gyermek tekintete riadt meglepetést árult el a nem várt eredmény hallatán. A tábor záróünnepélyéig még öt nap volt hátra. — De én ... — próbált tiltakozni, azonban sürgetően a szavába vágtam: — Gyere, gyere, mert a többiek várnak. S kisértem a hálóterembe, hogy segítsek neki. Szomorú arccal szedegette ösz­­sze a holmiját, mintha azt akarná mondani: „én nem így gondoltam". Mikor elkészült, csak annyit mondtam: — Látod, mennyivel jobb lenne a töb­biekkel együtt játszani. Az osztag pionírjai, amikor megtudták, hogy mi a baja társuknak és mennyi ideig kell feküdnie, őszinte szívből sajnálni kezd­ték: — Ne búsuljatok, — vigasztaltam őket — egy napon belül újra köztetek lesz ő is. Csodálkozva néztek rám. Eltelt a délelőtt, délután az udvaron játszottak a gyermekek, úgy rendeztem, hogy az osztag éppen a betegszoba ablaka alatt zajongott. Ugrált, nevetgélt, így telt el a nap. Másnap dél­előtt bábszínházba mentünk, utána pedig a klubba. A mi „betegünk" erről mind tudott. Ebéd előtt beugrott hozzá két-három társa, hogy megnézzék, hogyan érzi magát és hogy elmeséljék a délelőtti élményeket. Mi­kor megtudta, hogy sakkversenyt is rendez­tünk, nem bírta tovább. (Ugyanis élt-halt a sakkért.) Alig várta, hogy kimenjenek a ba­rátai, felkelt és addig kért, könyörgött, hogy „már semmi baja", míg végre az orvos megengedte, hogy elhagyja a betegszobát. A délutáni pihenő után, amikor megjelent, az osztag kitörő lelkesedéssel fogadta. Ép­pen kirándulni mentünk. Ártatlan arccal kér­deztem: — Velünk tudsz már jönni? Hiszen csak az imént keltél fel a betegágyból. — Tudok — mondotta, — s mint aki titkot árul el — és azt hiszem, nem is volt nekem olyan hogyishívják, mellhártyám. A kiránduláson majd kiugrott a bőréből örömében. Mindig előljárt, a bozótos helye­ken pedig testével helyet nyitott a többiek­nek. Megváltozott viselkedése mindannyiunk­nak tetszett. Valamelyik fürge észjárású pio­nír meg is állapította: — Lám, a kövér is tud hasznos lenni, hogyha akar. Ezután az eset után többé sohasem volt „beteg". Ellenkezőleg, az osztag legjobb pio­nírja lett. Kiránduláson, játék közben bátor és gazdag kezdeményezőkészségről tett ta­núbizonyságot. Evés közben azonban még mindig a régi mohósággal evett. Társai vi­szont ezt már megbocsájtották neki. z utolsó napon osztagösszejövetelt tar­tottunk, ahol mindenki elmondta vé­leményét a táborról, a vakációról. — Szép napokat töltöttünk itt — mondta a volt „beteg", — s én még ezenkívül ta­nultam is egy hasznos dolgot. Kíváncsian néztek rá, ő pedig folytatta: — Azt, hogy súlyos betegség a lusta­ság ... Csakhogy szerencsére, pionírok között nem ragályos. Ellenkezőleg... — tette még hozzá mosolyogva. Helyszűke miatt kénytelenek vagyunk a Klein György írásáról szóló bíráló megjegy­zést a következő számunkban közölni. (A szerk.) „Fogj tollat és írj, hogyha van erőd haladni..." Petőfi Sándor több mint száz éve ezekkel a sza­vakkal biztatta a fiatal tollforgatókat. Ez a bíztatás különösen időszerű napjainkban, amikoris a szo­cialista kultúrforradalom egyre teljesebb kibontako­zásában mind többen és többen válnak tollforga­tókká, egyre több alkotás gyarapítja tartalmában szocialista, formájában nemzeti kultúránk kincses­tárát. Petőfi bíztatását követni sohasem volt köny­­nyebb, mint ma. A múltban az ilyen lelkesítés csak a társadalmi haladásért küzdők legjobbjainak a szá­jából hangozhatott el; ma az egész nép, a nép állama és a dolgozókat vezető párt ösztönzi és segíti a fiatal tehetségeket, hogy alkossanak és minden erjükkel azon legyenek, hogy tehetségük teljes egészében kibontakozzék. Az alkotás azonban nem könnyű feladat. Nem volt könnyű a múltban és nem az ma sem. Minden mű­vész és így minden író csak óriási erőfeszítések, becsületes szándék és hősies munka árán alkotha­tott nagyot, teremthetett maradandót. Ha valaki arra a kérdésre akarna kimerítő választ kapni, hogy miként lehet íróvá válni, áttanulmányoz­hatná a magyar, román és a világirodalom klassziku­sai életét és műveit s még akkor sem biztos, hogy a kapott felelettel meg lenne elégedve. Várjon ezzel azt akarjuk állítani, hogy ez a kérdés misztikus ter­mészetű s az emberi megismerés ezért nem tud eligazodni benne? Szó sincs róla! A kérdés egyál­talán nem misztikus s mindössze csak arról van szó, hogy nincs recept, nincs szabályzat arra, hogy miként válhatik valaki íróvá. Viszont, ha áttanul­mányozzuk valamelyik klasszikus írónak az élet­művét, egészen pontosan megtudhatjuk, hogy ez vagy amaz az író a fejlődésnek milyen szakaszait tette meg, hogy lett belőle nagy író. Ha ezt több író esetében megtesszük, bizonyos hasonlóságokat fedezhetünk fel, azonos mozzanatokat állapíthatunk meg. Mindez lehetővé teszi, hogy jó néhány kérdés­ben iránymutatást nyerjünk, illetve felhasználható tanácsokat kapjunk. Minden nagy író, mihelyt tollat vett kezébe,­­ munkáját nem tekintette magánügyének, hanem tu­datosan a társadalmi cselekvés, a haladásért folyó harc részesének érezte magát. Egyetlen nagy ha­ladó írót sem csupán egyéni ambíciók vezettek, ha­nem nemzete haladásáért, az ember jobb jövőjének munkálásáér­t, a műveltség terjesztéséért ragadott tollat közülük valahány. Az irodalom sohasem volt azoknak a gyülekező helye, akik saját örömükön és bánatukon kívül egyebet mondani nem tudnak. Az ilyeneket már Petőfi kiebrudalsa az irodalomból: Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, Azért a szent fát félretedd. Petőfi azonban azt is megmondja — és egész éle­tével s halálával példázza, — hogy mi az írónak, a költőnek a feladata: együtt harcolni a néppel, a nép küzdelmének az élén járni s magasra emelni a nép harcának zászlaját. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vizén át l­átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját. Az író egy egész nép szószólója, tanítója és ne­velője. Ezért nem mindegy, hogy mit tesz és mit ír. Az író csak akkor töltheti be azt a magasztos fel­adatát, hogy egész népe tanítója legyen, ha írásá­ban a kor eszméi és haladó törekvései izzanak, ha van ereje arra, hogy mozgósítsa és csatarendbe ál­lítsa azokat, akik készek a jobb életért küzdeni. Erre csak az olyan író képes, akit teljesen áthat a társadalmi haladásért folyó harc tüze, aki ezért a harcért iga­zán tud lelkesedni. Ezért írja joggal Eötvös József: Kit nem hevít korának érzeménye, Szakítsa ketté lantja húrjait. Ez a lelkesedés azonban nem nagy szavaknak, nem deklarációknak a kérdése. Az alkotások egészéből kell áradnia annak, s értékét az mutatja, hogy mi­lyen hatást gyakorol a tömegekre, mennyire tudja lelkesíteni a dolgozó népet. „Az író, a művész — írja Vajda János — nem egy ember, hanem annyi, ahány ezer vagy millió embert a haza szeretetére meg tud nyerni, föllelkesíteni, magával ragadni, hogy a hazáért éljen, és ha kell, vele haljon." Aki írásra adja a fejét, nem tesz kevesebbet, mint arra vállalkozik, hogy egész életében az elsők kö­zött harcol a szocializmus győzelméért, a békés, kizsákmányolástól mentes életért, az egész földön egyszer majd győzedelmes emberi boldogságért. Ebben a harcban fegyvere az a toll, amelyről Tán­csics Mihály a­ következőket írja: „A toll mindig hatalmas fegyver, kivált ha gátlanul használja az ember. Mai időben pedig éppen mint a kardot kell forgatni a tollat, hogy súlyával sújtson, élével vág­jon, hegyével döfjön, s minden­esetre az emberek elevenére találjon." Kétségtelen azonban, hogy még senki sem szívta magába az anyatejjel együtt a kardforgatás művészetét is. De még csak az írás­művészetet sem. Nem tagadjuk a tehetség szüksé­gességét. Sőt azt mondjuk, hogy, aki nem érzi azt magában, ne fecsérelje idejét hiába rimfaragásra, s ne izzassza magát gyenge elbeszélések összefér­­celésével, hanem végezzen ehelyett valami hasznos munkát. Ha nem ezt teszi — Arany János szavaival élve: — ... kárba vesz sok oly becses robot. Mellyel, ha méltóbb helyre áldozod. Megkapálhattad van­ kukoricád. Kell tehát a tehetség. De az még nem minden. A tehetséget meg kell tanulni felhasználni. „A termé­szet azoknak is, akiket leggazdagabban megajándé­koz, csak a lehetőséget adja, hogy művészekké vál­janak, de komoly munka, hosszú fáradság és fér­fias kitartás szükséges, hogy valóban azokká legye­nek; s azok között, kiknek homlokát nem fonnyadó babér környezi, és kiknek érdemeit az egész mívelt világ elismeri, nincs egy, ki koszorúját csak a sze­rencsének, s nem saját fáradságának köszönné." (Eötvös József) Jó íróvá csak az válhatik, aki teljes szenvedéllyel tanul, lankadatlan szorgalommal gyűjti az ismerete­ket. Ez a tanulás és ismeretszerzés azonban távolról sem lehet egysíkú, vagy éppen egyoldalú. Megismerni az életet, annak bonyolult összefüggéseit, elsajátí­tani a mú­lt haladó hagyományait, megtanulni magát az írói mesterséget, nem könnyű feladat, s még csak nem is olyan, melyet egyik napról a másikra vállalni lehet. Idő, szorgalom és tántoríthatatlan akaraterő kell ehhez Mit jelent: megismerni az életet? Jelenti elsősorban olyan világnézetnek az elsajá­títását, mely biztos iránytű ahhoz, hogy az élet bo­nyolult kérdései között el tudjunk igazodni. Már Kölcsey Ferenc megállapította, hogy „a való költé­szet s a filozófia komoly múzsája rokonszövetségben állanak". Mennyivel inkább érvényes ez ma, amikor is a fiatal írónak minden lehetősége megvan arra, hogy az egyetlen valóban tudományos világnézetet, a marxista-leninista párt világnézetét, a dialektikus materializmust sajátítsa el. A marxista-leninista ideológia elsajátítása azonban nem azt jelenti, hogy megtanuljuk azt, amit a marx­izmus klasszikusai a művészetről és irodalomról taní­tanak, s azt legfennebb kiegészítjük a társad­alom felépítményéről szóló tanításokkal. Erre kétségtelenül szükség van, de ez nem elég. Hanem­ az szükséges, hogy ennek a filozófiának egészét, a módszerét ismer­jük meg. Kísérjük figyelemmel s magunk is legyünk a részesei annak, ahogy e világnézet tanítása alapján a munkásosztály pártja megváltoztatja a világot. A tudományos világnézet lehetővé teszi, hogy az élet minden kérdésére helyesen tudjunk válaszolni. Megtanít arra, hogy h arccal mindig az új, a születő felé forduljunk s a fiatal írókat arra figyelmezteti, hogy írásaikkal mindig ennek az újnak az alakulá­sát, a fejlődését és­­izmosodását szolgálják. A fiatal íróknak a marxizmus-feninizmus ideológiá­jával felfegyverkezve, meg kell ismerniük azt a tör­ténelmi utat, melyen dolgozó népünk eljutott a szo­cializmus építéséig. Ez előfeltétele annak, hogy iga­zán mélyen megértsék a jelent. A múlt megismeré­sének elengedhetetlen tartozéka a haladó magyar és román klasszikus kultúrának az elsajátítása. En­nek a gazdag tapasztalat­kincsnek a megismerése nélkül a fiatal író nem­ válhatik műveltté. Márpedig —­ a haladó kritikus, Erdélyi János szavaival élve — „.. sohasem volt nagy költő, ki egyszersmind tudo­mányos műveltségű nő lett volna. Azért van, hogy a költészet, ha velejére megyünk, nem egyedül szép szókat vagy csábos képeket ad, hanem eszméket és örök időkre elgondolt igazságokat is." Ez az igény, hogy a fiatal írók elsajátítsák a múlt haladó kulturális örökségét, távolról sem magyaráz­ható úgy, hogy a múlthoz való visszatérést igényel­jük. Erről szó sincs. Tiltakoznánk az ellen, ha valaki a múlt tanulmányozását úgy értelmezné, hogy pél­dául elkezdené utánozni Petőfi, vagy Ady, vagy akár József Attila költészetét. Klasszikusainktól munkamódszerüket, hősies helyt­állásukat, az írói mondanivaló aktualitását, a formai igényességet kell elsajátítani. Tőlük lehet megtanulni, hogy „... csak komoly, figyelmes tanulás, tartós s egy egész életet elfoglaló szorgalom után pihenhetni meg" (Vörösmarty Mihály). Tőlük kell megtanulni a kifejezés demokratizmusát, azaz egyszerűségét és közérthetőségét. Irodalmunk fraindenik nagy alkotója az egész népnek irt és éppen ezért arra törekedett, hogy mondanivalóját az egész nép megérthesse. Petőfi írta, hogy „... az egyszerűség az első és mindenekfölötti szabály... akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs." A nagy magyar írók szenvedéllyel keresték az igazságot s éppen ezért minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megismerjék az életet. Keményen szem­­beszálltak és ostoroztak minden felületességet s elutasítottak minden ,kétesér­tékű írást. Nem csak személyes példájukkal, de bírálataikban is az élet alapos ismeretét követelték. „Ha az író — olvassuk Jósika Miklós egyik tanulmányában — saját körét s a társaságot, melyben született, növekedett és él, nem ismeri; ha arról magának bizonyos egyoldalú, beteges fogalmat alkotott, s az embereket e fogalom szerint vezeti az olvasó elé, véleményünk szerint éppen olyan hibát követ el, mint amaz angol turista, ki nem tudjuk hol, pár vöröshajú nővel találkozván, azt írta, hogy azon országban a nőknek mind vörös hajuk van." A felhozott példa annak ellenére, hogy humoros, azt a nagy igazságot rejti magában, hogy az az író, ki nem ismeri az életet és mégis írásra adja a fejét, nem egyéb, mint közönséges ámító, vagy csaló, mert félrevezeti és becsapja olvasóit. Ha megnézzük egyes írók kéziratait, azt tapasz­taljuk, hogy bizony hosszú és fáradságos munkával, töprengések közepette születnek azok. Az első fogal­mazások tele vannak javításokkal, melyek azt pél­dázzák, hogy még a legnagyobb mesterségbeli tu­dással rendelkezőknek sem egészen egyszerű feladat alkotni. Ezt maguk az írók sohasem titkolták. Ka­zinczy Ferenc például már hatvanöt éves volt és nyilván ismerte az írói mesterség minden csínját­­bínját, amikor egyik munkájával kapcsolatban a következőket írta: .Mostani dolgozásom már heted­szeri, s míg az utolsóhoz tíz nappal ezelőtt hozzá nem fogtam, azt hittem, hogy már rajta kevés iga­zításokat fogok tehetni, de most, újra írván, nem győzök csodálkozni rajta, némely helyeket mint hagy­hattam úgy, amint magam előtt látom... A munka csak akkor van jól, mikor már jobban nem lehet. Vagy nem kell írni, vagy a munkát nem kell res­telleni." Mennyivel inkább érvényes ez a megálla­pítás azokra, akik még csak most kezdik elsajátítani a mesterségbeli tudást, egyszóval írói pályájuk leg­elején tartanak. A mesterségbeli tudást is elsősorban irodalmunk klasszikusáétól tanulhatják meg fiatal íróink. A ki­fejezés gazdagságának és hajlékonyságának, a mű­vészi tökéletességnek és a nyelvi gazdagságnak ra­gyogó példáit szolgáltatja irodalmunk múltja. Ennek az elsajátítása és alkotó felhasználása nélkül nem lehet előbbre jutni, nem lehet fejlődni. Mit tart az írói fejlődés előfeltételének a nagy jakobinus költő, Batsányi János? „Szükséges evégre — írja — a nyelvbirtok, tudomány, jó ízlés s a csinolgatásra m­egkívántató békességes tűrés.. . Tökéletességére az ízlésnek pedig egyébként nem juthatunk, hanem ha a széptudományoknak s mesterségeknek fonda­­mentomait, tulajdonságait minden figyelmetességgel s szorgalmatossággal kinyomozni és ismertetni ta­nuljuk." * „Első és legnagyobb inventor a nép, a sokaság" — írja Arany János, s hozzá hasonlóan a többi nagy magyar író is azt tanítja, hogy a legtöbbet a dol­gozó néptől, annak irodalmából és költészetéből kell tanulni. Csokonai nemes pátosszal kiáltotta: „Ma­gyarjaim! Literátorok! ne csak a külföldi írókat ol­vassátok, hanem keressétek fel a rabotázó együgyű magyart az ő erdeiben és az ő seytha pusztáiban... hallgassátok figyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor puttonást;... akkor lelitek fel a nemzet­nek ama mohos, de annál tiszteletesebb maradvá­nya, amelyeket az olvasott és utazott uracskáknak társaságában haszontalan keresnétek." Irodalmunk­ban a népköltészetről való kötelező tanulásnak a kérdését a legélesebben Petőfi Sándor vetette fel. Nem­ véletlen, hogy ő elsősorban a kérdés politikai lényegét­ ragadta meg: „...a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralko­dóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel­ áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladatta,­ ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártizkod­­nak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!" Azért idéztük Petőfi e szavait, hogy világossá váljék: politikai, világnézeti kérdés az, hogy a néptől meny­nyit és hogyan tanulunk. Nem a­ népköltészet mon­danivalóinak és formakincsének utánzásáról van szó, tehát, hanem arról, hogy mely eszmei tartalmából, típusformáló erejéből, nagyszerű formáiból és gaz­dag nyelvezetéből erőt kell meríteni mai életünk ábrázolásához. A nép hősiességét, bátorságát, harc­­edzettségét és szókimondását kell elsajátítani. A nagy magyar írók fél­ő gondjuk minden mele­gével ápolták és fejlesztették édes anyanyelvünket, a magyar nyelvet. Számtalan helyen kifejtették hogy szép és gazdag nyelv nélkül nem lehet mara­dandó irodalmi alkotás. „Nyelv által hat a költő, — írja Kölcsey Ferenc — tehát gazdagnyelvűség és hatalom a nyelven a való költőnek elengedhetetlen sajátságai közé tartoznak." A nyelvi gazdagságot és az azzal való bánni tudást azonban senki sem hozza magával a bölcsőből. Ezt is meg kell tanulni. Ugyan­csak Kölcsey írja a következőket: „Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagasabb, legtitkosabb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbizott­­ság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy beszéded hibátlanul zengjen ajkaidról, hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággá, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben mun­kálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa legyen." Fiatal íróink azt kérdezik: honnan kell a nyelvet s azzal való bánást megtanulni? Kérdésükre csak irodalmunk klasszikusainak a példájával felelhetünk. Meg kell ismerni, mint ahogy ők megismerték az élő emberek százait, ezeknek az embereknek nyelvét, beszédmódját; tanulmányozni kell — sok­­egyéb tanulnivaló mellett — a klasszikus irodalmat, a múlt nagy íróinak nyelvezetét, stílusát, ahogy azt Vörös­marty, vagy Arany János tette. Ebben az esetben a siker nem maradhat el. Amikor — nagy írók tanítása nyomán — a tanu­lást, a szorgalmat, az alaposságot és a műgondot hangsúlyozzuk, távolról sem arra akarjuk rávenni a fiatal tollforgatókat, hogy pepecseljenek, vagy megrekedjenek a forma öncélú hajhászásában. Min­den írásmű a''aD­a a tartalom. Ezt elfelejteni nem szabad és nem lehet. Éppen ezért a mai életünkből adódó tartalmak művészi kifejezése érdekében, a szocializmus építését szolgáló irodalom gazdagodása érdekében idéztük a magyar irodalom nagyjainak tanítását. A román és magyar nép klasszikus írói más kö­rülmények között, de ugyanazzal a hivatástudattal és nép iránti szeretettel alkottak. Hazánk fiatal ma­gyar tollforgatóinak, Eminescu, Caragiale, Creanga s a többiek útmutatásait is ismerniük kell. Éppen ezért rövidesen az ő példájukkal fogunk foglalkozni ezen a helyen. Természetesen tanulnivalóikban a fiatal írók nem korlátozódhatnak pusztán csak a klasszikusokra. A szovjet irodalom — a világ leghaladottabb irodal­mának — tanulmányozása éppen olyan fontos, mint a klasszikusoké. Legközelebb tehát a szovjet írók tanításáról szólunk irodalmunk ifjú tollforgatóihoz. NAGY ÍRÓINK ÜZENETE MAI FIATALOKNAK A* Ötünk előfizetési dija évi SO le). Előfizetni lehet • Sajtóelosztó Központ Összes fiókjainál. SZERKESZTOSEOMARCIUS 6-0. •. TÓTH MÁRTON----­LAKOLTATOK! Munkámból ha hazamegyek, kicsiny szobám mindig meleg, s hogyha hó csap az arcomba, emlékezem bús napokra. ... Nagy tél volt, ordító hideg, ostoroztak zúgó szelek. Talán a szó is megfagyott: apám már nem káromkodott. • Vágtuk a fát keservesen a hargitai fenyvesen. A fűrész sokszor elakadt, húztuk, akár a sorsunkat. Hideg volt a tönk és fagyos. Mit bánta a tulajdonos! Övé volt a fa melege, nekünk marad­t a hidege. Kályhámban míg láng sistereg, ma még hány ember didereg? Hány maradt hajléktalanul, hol senki gyilkol, bomba hull Látom, anya­, gyermek szalad, kisírt könnyük arcukhoz fagy. Ki melegebb ruhát kíván, hóban kúszik a partizán. Két kezem ökölbe szorul nem a fagytól, a haragtól. Tüzért, fagyért, mit okoztok, bűnösök, lakolni fogtok! BALOGH ÉVA AZ ÉN DALOM Fiatal vagyok, mint fűszálon a harmat, új vagyok, mint a hóvirág, és tele vagyok vággyal, akarattal, mert reám nevet a bátrak világa — egy épülő világ. Nevet s mosolyában ott van születésem, az életért való öröm, és lángragyújtja lelkem mosolygása, mert mosolyában ott a boldog holnap — az alkotó jövöm. Új, fiatal költőit mutatunk be olvasóinknak, Balogh Éva marosvásárhelyi diáklányt. Itt közölt versével lép először a nagyobb nyil­vánosság elé. Nem kiforrottan, nem hibátlan fegyverzetben persze, hiszen ez képtelenség is lenne tizennyolc éves korban, de tele aka­rattal, tele bátorsággal és optimizmussal, — ahogy az minden sorából kiolvasható. S miért is ne lenne derűlátó? „Fiatal, mint fűszálon a harmat“, új, „mint a hóvirág“ — olvassuk legszebb szakaszában, s egy épülő világ nevet reá, „a bátrak világa“. Balogh Éva büszkén, lelkesedéssel nézi ezt a világot, nemcsak nézi azonban, hanem­­ igazi új-Lát­rn birtokának elnyúló határát, s ott vagyok mindenütt, ahol hívó szava cseng, mint bűbájos kolomp hiszen vén tölgyfáinak lombja közt is az anyám hangja szól. Anyám bölcsődalát csobogja a Duna, sok méla folyó, gyors patak. A gyáraiban csak úgy zúg a munka — még apámnak is megifjodott a karja, dús erőtől dagad, típusú emberként — építi, formálja is, ott van mindenütt, ahol e világ „hívó szava cseng“.­ Sőt, ennél is többet tesz. Nemcsak ő maga épít, hanem ezer és százezer ifjú emberünkhöz hasonlóan — ezeknek igazi típusaként — agitál is e mellett az új világ mellett s még azokat is mozgósítni tudja az új világ építésére, akiket már szinte reménytelenné keserített az egykori ember­telen élet. Melegség, bizakodás, lelkesedés árad Balogh Éva verséből s ez az, ami elsősor­ban megragadja az olvasót s ez egyúttal a vers legnagyobb erénye is. Hogy egy­ Fénylő földjemn hullámzó búza árad, ősz apáink fölött a hant nyugodtan terül el árnyas lomb alatt, s tavaszi fényben, tavaszi dáliál száll föl sok fehér galamb. Egyre magasabbra tör nálunk az élet, mint zöld inda a vár falán. Egyre növünk és egyre szebb a munka — s én jobb jövőnknek küszöbére vésem: „Ez az én szép hazám!" egy­ hasonlat, vagy kép talán nem a leg­­találóbb, vagy kissé régies az új világ áb­rázolására (bűbájos kolompszó, a vár falán felfutó inda) — azt bizonyára a fiatal költő nem éppen a legjobban megválasztott olvas­mányai eredményezik. A költő küzd a for­mával, a kifejezéssel, a ritmussal elsősor­ban, de ebből a küzdelemből bizonyára győz­tesen fog kikerülni. Vannak hozzá képessé­gei, van hozzá akarata. Minden reményünk megvan rá, hogy új életünk költőjévé válik. LÉTAY LAJOS UTUNK Közvetlen hangú, áttekinthető szerkezetű vers. I. (I) A rendezett viszonyok közt élő, a tél fagyától védett költőnek az arcába csapó ha­vas szél eszébe juttatja II. (2—4) a kapita­lista rendszer idejére eső gyermekkorának téli szenvedéseit, III. (5—6) majd a terror­bombázások következtében a tél fagyának kitett koreaiak embertelen megpróbáltatá­sait, IV. (7) melyek miatt haragra gerjedve lakolást jósol a bűnösöknek. Tehetségre vall a vers egyszerű, szilárd szerkezete, hangjának közvetlensége s a népi észjárásra valló, finom humorú ilyen sorok, mint Talán a szó is megfagyott: apám már nem káromkodott, nekünk maradt a hidege, övé volt a fa melege. Itt a humor csak színezi, de egy hajszállal sem csorbítja a megállapítások keserűségét. Ez nagy dolog, ez tehetség dolga. Sajnos, a versben az ilyen sikerült sorok pongyola, elsietett fogalmazású sorok közt fog­lalnak helyet. Tóth gyorsan, hozzávetőlege­sen fogalmaz, s ez a tény sokat ront a költe­mény színvonalán. A sebtében való fogalma­zás a kényes pontokon az eszmei tartalom eltorzítását eredményezi. A költemény legkényesebb pontja az ötö­dik versszak, ezen áll, vagy bukik a vers. Tudniillik azon, hogy miképpen oldja meg a költő a II. részről a III. részre való átme­netet, hogyan oldja meg a nálunk megdön­tött kapitalista rendszer gondolatáról a ko­reaiak felszabadító háborújának gondolatára való átmenetet. Nos, Tóth ezt az átmenetet félsikerrel oldja meg. Kályhámban míg lány sistereg, ma még hány ember didereg... Ez a ma még arra utal, hogy Tóth ma már nem didereg, mint gyermekkorában, amikor nálunk még nem sajátították ki a kisajátítókat. Ez a ma még tehát — össze­függései következtében — azt az eszmét tar­talmazza, hogy Északkoreában ma még ott tartanak, ahol mi tartottunk a Tóth gyermek­korában. Ez a ma még tehát — helytelenül azonosítja az öntudatlan kizsákmányoltak nélkülözéseit egy öntudatos, sorsának irányí­tását kezébe vett nép hősi szabadságharcá­nak nélkülözéseivel. Ez a jó hiba. De kihat ez a ma még a versszak harmadik sorára is, kisebb jelentő­ségű torzulást okozva. Ez a sor így szól: Hány maradt hajléktalanul... /? ma még után­a maradt azt jelenti, hogy még hánynak nem jutott hajlék, holott Tóth nyilván azt akarja mondani, hogy volt ne­kik hajlékuk, de a terrorbombázások követ­keztében haj­lékt­alanokká váltak. Tóth a sebtében való fogalmazás követ­keztében elveszti az ellenőrzést szövegének jelentése fölött. Nem veszi észre, hogy két eltérő természetű ellentétpárt — az első el­lentétpárt jelen állapotunk és múltbeli álla­potunk alkotja, a másodikat jelen állapotunk és Korea jelen állapota — rosszul állított, egymással viszonyba, tudniillik úgy, mint ha megegyező természetűek volnának. For­malista módon járt el s ennek következtében kisszerű, torz, helytelen képet adott arról, ami Koreában történik. Versben nem lehet körülbelül, hozzávető­leg fogalmazni. Nem elég, ha az olvasó kitalálja, hogy a költő mit akart mondani. Az olvasó ugyanis esetleg kitalálja, esetleg nem találja ki. A vers szövegének hajszál­pontosan azt kell jelenteni, amit a költő mondani akart. Tóth­nak sokkal több gondot kell fordí­tania a félreérthetetlen jelentésű, szabatos szöveg kiteremtésére. Nincs terünk az egyéb­ként kétségtelenül tehetségre valló vers rész­letes elemzésére, csak néhány példát hozunk fel figyelmeztetésül. 1. „Kályhámban láng „sistereg...“ Nem a láng, hanem az sistereg, ami — bizonyos jellegzetes hangot adva — ég (pl. nyers ág) vagy „odaég" (pl. zsír). Legfel­jebb a tűzről mondhatni, hogy sistereg. A láng lobog vagy pislákol stb. 2. „Kisírt könnyük arcukhoz fagy." Az ember kisírja magát, kisírja a szemét. Beszélhetünk tehát kisírt szemről. A köny­­nyet azonban nem sírjuk, még kevésbbé sír­juk ki. Megtörténhet, hogy valami kisajtolja szemünkből a könnyet. Kibuggyanhat a könny a szemünkből. Stb. 3. „Tüzért, fagyért, mit okoztok . ..“ Mind a tűz, mind a fagy okozhat kárt. Magát a tüzet azonban nem okozzák, hanem gyújtják. Még kevésbbé okozzák a fagyot. Tóth a tűz és a fagy okozta károkra gondol. Csakhogy a szöveg nem azt jelenti, amit a költő akar, hanem amit valóban jelent a benne foglalt szavak nyelvtani szerkezeti elemek alapján. 4. „Hideg volt a tönk és fagyos.’ A fa töve akkor válik tönkké, mikor a törzset már levágták róla. De akkor már mi köze hozzá a favágónak? 5. „Ki melegebb ruhát kíván, hóban kúszik a partizán." Ezek mögött a sorok mögött nincs vilá­gos, szabatos gondolat. Tóth talán azt akar­ja mondani, hogy melegebb ruhát érdemelne a hóban kúszó partizán, talán azt, hogy ron­­gyoskod­va is vállalja a hóban­ kúszást a par­tizán. Még sok elfogadható gondolat-változat képzelhető el. Maga a szöveg egyet sem tar­talmaz. 6. Kerülni kell az ilyen elkopott, tehát kifejezéstelenné vált kliséket,, mint bús na­pok, bomba hull stb. Végü­l egy technikai megjegyzés. A vers nyolcszótagos hangsúlyos sorai közül bán­tóan rínak ki az olyan párjával egymás után következő tiszta jambusos sorok, mint Talán a szó is megfagyott: apám már nem káromkodott. Hány maradt hajléktalanul, hol senki gyilkol, bomba hull. Ritmustörésre joga van a költőnek, de csak indokolt esetben. Szépen töri meg pél­dául Petőfi a ritmust Pató Páljának híres refrénjében, hangsúlytalan helyzetbe hangsú­lyos szótagot juttatva: „Ejh, rá­érünk arra még" Itt a ritmustörés magának a jellem­zésnek eszköze. Tóth azonban gondatlanságból töri meg a ritmust, ehhez nincs joga. SZABÉDI LÁSZLÓ Întreprinderea Poligrafică Cluj. — 755

Next