Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-06-29 / 26. szám

UTUNK A Román Népköztársaság irodalma és fejlődési távlatai (Folytatás lapunk előző számából) Lucia Demetrius darabjaiban — hogy már azoknak a szerzőknek a darabjai­ról beszéljek, akik mai színiirodal­munk számára időt álló alkotásokat adtak — sincs minden rendben az új ember körül. A Mai emberek Murgit orvosa például, aki ugyan nem kom­munista, szépen megírt, pozitív sze­mély. De a szerző új darabjában, a Három nemzedék-ben már — amely pedig alaposan megírt mű — mégis azt érezzük, hogy a kommunista csak úgy oda van ragasztva a végére. Az utolsó sarj, Veronika megjavulása nem megindokolt abban a rothadt környe­zetben, amelyben él, és éppen ezért a darab vége esik, jóllehet — egyéb­ként teljesen epizódszerűen — megje­lenik a munkások ivadéka is. Az egyet­len lehetséges kibontakozás kétségen kívül a Veronika távozása, mint a­­hogy Lótnak a felesége is távozik a lángban álló Szodomából és Gomorá­­ból. Csak nehogy visszaforduljon és sóbálvánnyá változzék! Könyveinkben, színdarabjainkban vagy filmjeinkben, a legtöbb kommu­nistából, legyen ez régi vagy új, hiány­zik az a sajátos valami, ami megha­tározza az új típusú embert. Nem lát­szanak meg rajta azok a tűzpróbák, amelyeknek a kommunista lénye és ön­tudata, élete során nem egyszer, alá van vetve. A „kommunista” minőséget ugyanis senki sem nyeri el egysze­rűen a párttagsági könyvével, mint a­­hogy az orvos vagy a tanár nyer jo­got hivatására az oklevéllel. A kom­munista minőség újra meg újra az élet gyakorlatában igazolódik. Csak, ha az új emberek lelkének minden re­keszébe behatolunk, csak ha fejlődő és átalakuló tudatuk legmélyebb sejtjeit kutatjuk, csak akkor fogjuk megérteni a céljaik követésében megnyilvánuló elszántságukat és kérlelhetetlenségü­­ket, amely végső fokon a világ meg­ismerésére vonatkozó szilárd ideoló­giai rendszerükön alapul. E­zt a rend­szerüket olyan gyakorlat igazolta, amelyben a „harc” szó nem üres szó­lam. A kommunistától ugyanis a párt ügye iránti hatalmas odaadást köve­telnek meg, megkövetelik tőle, hogy bőkezűen adja erejét és energiáját az emberiség nagy eszményei számára. Irodalmi műveink gyakori hiányos­sága, hogy nincsenek bennük mélyebb ideológiai vonatkozású viták, hogy az ember sorsára nézve nem nyitnak — az irodalom módszereivel — az élet dialektikus, történeti-materialista ér­­telmezésére alapozott marxista—leni­nista távlatot. Nem elég megtudnunk azt, hogy az illegalitásban valaki konspiratív módon találkozott egy má­sik valakivel és aztán kommunista lett, mint az, aki megáldozott, magához vette az úr testét és ezáltal feloldo­­zást nyert bűnei alól. Mégegyszer: a kommunista nem pattant ki, mint Mi­nerva pajzzsal és dárdával Jupiter fe­jéből. Ha valaki egy Lenin-kötettel a kezében leül az asztalhoz és egy másik valakivel az időjárás szépségé­ről beszél, ez még nem elég ahhoz, hogy meggyőződjünk róla: ezek kom­munisták. És ahhoz, hogy valaki párt­titkár legyen nem elég, hogy jelszava­kat pufogtasson. Én nem mondanám feltétlenül azt, hogy a kommunista egy fejjel magasabb a többi embernél — és szavamra, nem a magam oly sze­rény testmagasságának védelmében beszélek —, de a kommunista más mint a többi ember: a közösség, az embertársai javára más, olyan em­ber, aki megérti, hogy az élet tör­vénye a munka, amely nem a rab­ságot, hanem az ember szabadságát és boldogságát kell, hogy szolgálja. Ezekért harcol a kommunista még ha emiatt saját élete forog is kockán. Elég sok olyan könyvünk van, ame­lyek — legalább részben —, irodalmunk­­nak ezt a negatív oldalát illusztrálják, hogy csak néhányat említsünk meg, ilyen például: A. G. Vaida „Cloco­te”, Nedelcu „Pe marginea Du­nării” című könyve, az Andre­­escu házaspár „Simion Albac” című ■ színműve stb., nem is beszélve olyan selejtgyárosok műveiről, mint amilyen Ben Corlaciu. A munkahelyükön, családjuk, vagy barátaik körében, mélyrehatóan ta­nulmányozott igazi kommunisták kö­zül még igen kevesen lépték át az irodalom küszöbét, hogy onnan, a sze­mélyazonossági igazolvánnyal rendel­kező állampolgároknál elevenebbekként térjenek vissza az olvasók közé, és a munka s az élet szeretetére, korunk dicsőségéért folyó harcra ösztönözzék őket azzal a példaadásukkal, amelyet az író mesteri tolla tett halhatatlan­ná. Mik irodalmunkban az új ember fo­gyatékos ábrázolásának az okai, ami­kor ilyen tekintetben az olvasók meg­becsülésére és szeretetére méltó sike­reink vannak? Egyesek hajlandók azt hinni, hogy mindennek az alacsony művészi színvonal, a mű kidolgozat­lansága és sematikus volta az oka. Valójában egy tehetséges író műve azért sematikus, szegényes és szürke, mert az író nem ismeri a tárgyalt té­mát, nem tanulmányozza szorgalmasan és elmélyülten az életet; a tehetségte­len íróknál pedig természetesen a mű­vészi hozzánem értés okozza azt. Az üres szavak nem helyettesíthetik az eszméket, érzéseket és cselekedeteket, mint ahogy a vásári lövölde céltáblá­jának használt figura sem helyettesít­heti az embert a maga bonyolult jel­lemével és konfliktusaival, a maga gazdag életével. Azokról a műalkotá­sokról, amelyekben az új embert nem ábrázolják jól, amelyben az új ember­nek nincsenek meg azok a lelki dimen­ziói, amelyeket az életből ismerünk, nehezen állíthatjuk, hogy eszmékben gazdagok, hogy helyes a tartalmuk és hogy csak a mesteri kéz hiányozott, amely rendet teremthetne a zűrzavar­ban. Ilyen esetek ritkán fordulnak elő, mert a mester keze nem mintáz szob­rot márvány helyett például szénából, s a jó író sem „fejből”, hanem gaz­dag élettapasztalatából, az emberek cselekedeteiből és a maga harci ta­pasztalatai alapján alkot jellemeket. A gyakorlat szakadatlan megfigyelé­sének, tanulmányozásának, elraktáro­zásának és szintetizálásának bonyolult folyamatában az ideológia az iránytű. Amint Leonardo da Vinci is mondotta: „Azok, akik minden tudás nélkül ko­nokul ragaszkodnak a gyakorlathoz, olyanok, mint azok a tengerészek, akik kormány és iránytű nélküli hajóra szállnak és nem tudják biztosan, hogy író az alkotásával bebizonyít valamit az olvasónak, márpedig a valóság vi­lágos megértése nélkül nem tudunk el­igazodni a gyakorlat sokrétűségében. Az írói alkotásokban igen gyakran éppen a korabeli nagy témák, a szo­cializmus építésének nagy témája s az új ember típusa körül vannak fogya­tékosságok. Sokan azt hiszik és azon vitatkoznak, hogy ennek oka az írói bá­torság hiánya volna. Az életnek ezen a területén a hozzáértők, azok, akik irányítani tudnának, valószínűleg ébe­rebbek és azonnal közbelépnek. Éppen ezért az író inkább az idillizmus sima és rózsaszínű lejtőjére siklik, vagy pedig valamilyen túlságba vitt álbátor­ságból a negativizmusba esik, s a sajt­ból is csak a lyukakat, a napból is csak a foltokat látja meg. Gyakran előfor­dul, nemcsak az idillizmus és a való­ság elkenése, hanem a negativizmus is. A negativizmusban az a baj, hogy nem a valóság negatív vonásait, te­hetetlen igazgatókat, szűklátókörű pártaktivistákat, munkatelepeken elő­adódó eredménytelenségeket stb. emel ki, hanem azt akarja elhihetővé tenni, hogy mindezek a bajok általánosak és hogy tőlük megszabadulni nem lehet, vagyis az írónak az álláspontja ebben az esetben idegen a munkásosztály ideológiájától. Az idillizmus semmivel sem jobb a negativizmusnál, és gyökerét tekint­ve, mindkettő rokon a formalizmussal, ugyanis közös a forrásuk: a burzsoá ideológia. Az irodalom ügyét azonban, mint mondtam, nem szolgálja sem a proletkult, vagy az idillizmus, sem a formalizmus, vagy a negativizmus. Lássunk néhány példát a régi prolet­­kultra: Gépek fogcsikorgatása / Mellkasok kiáltása / Az üzem így üzen / A test­véri mezőnek, / A fémek mosolyával és ezer traktorával. vagy: A magas jövendő győzelmét énekel­jük meg / A munka hőseit, a versenyt, a legfennső ugrást / A kerekek örvé­nyét és a méhek zümmögését / A re­pülő motorját, a bányák gyümölcsét, / Mindazt, ami láng és fény és forró­ság / A gyárakban, laboratóriumok­ban és a földeken / Mindazt, ami sze­relem, a sorsok testvérisége ... / Mi megtöltjük a világegyetemet egy hid­raulikus dallal / Turbinák zúgásával, motorok hahotájával, vagy, amióta írók vannak a világon, mindig kiálltak valakiért és valamiért. Nevezhetjük ezt állásfoglalásnak Daniénál vagy Tolsztojnál, pártos szellemnek Maxim Gorkijnál vagy Vla­gyimir Majakovszkijnál, akik, mint minden szocialista realista művész, olyannyira pártosak voltak a művé­szetben. Nevetséges, képtelen dolog a bátorság és őszinteség kérdését fel­vetni az igaz író esetében, akit a pár­tosság szelleme hat át, aki a társada­lom és általában a valóság kérdései­ben következetes magatartású. Nem vonatkozik ez persze a hitvány csalók­ra, a szélhámosokra. Aki hazug, aki gyáva, ne írjon irodalmat. Aki író, annak tudomásul kell vennie, hogy ő úgy harcolhat az igazságért, hogy semmiképpen sem marad ellenfelek nélkül. Ellenfelei azonban azoknak az ellenfelei, akik számára és akiknek a nevében ő ír, az író tehát sohasem marad magára és jó is, ha együtt van népével, a konkrét boldogság, a kenyér, a ruházat, az épületek, a kertek s az élet összes javainak és szépségeinek alkotómestereivel. Jó, hogy ott álljon napjaink főhőse mellett, akit Gorkij oly szépen nevez egyszerűen a mun­kának. Az igazságnak ez az egyedüli útja. A pártos szellemhez közvetlenül kap­csolódik a szocialista realizmus prob­lémája a kommunista író számára, vagy mindazon írók számára, akik ro­­konszenvvel ábrázolják az emberiség szocialista eszményeit. Mihail Sado­­veanu, Camil Petrescu, Tudor Arghezi, Cézár Petrescu és mások olyan mű­veket írtak, amelyeket csak a szocializ­­mus építésének körülményei között le­hetett kigondolni és így is foglaltak állást. Írásaik így lettek szocialista realista írások. Mindenesetre szocia­lista realizmus nélkül nem volna Mitrea Cocornik Sadoveanutól és Arghezi 1907-je és Stancu Mezítláb­ja sem születhetett volna meg. Nálunk a mai kritikai realizmus is szocialista-realista színezetű. Nem egyszer felvetettük a kérdést, hogy a szocialista realizmus milyen mértékben vált íróink alkotási mód­szerévé, s hogy irodalmunk mennyire szocialista-realista irodalom. Mindenek­előtt azonban miben is áll e módszer? Mert a kívülálló emberek valószínűleg azt képzelik, hogy miután a módszert a szovjet íróktól vették át, valamiféle szocialista-realista receptkö­nyvvel ren­delkezünk, benne kész receptekkel az irodalmi alkotás összes műfajai szá­mára Sajnos, vagy talán szerencsé­re, az irodalmi alkotások szá­mára nincsenek kész receptek, mert ha Volna ilyesmi, akkor sorozatban gyár­tanák a regényeket, színműveket és verseket, méghozzá olyan mennyiség­ben, ahogy az APROZAR árusítja a spenótot. Mindegyik író —­ bármilyen jártas is az írói munkában, bármennyi mű van is mögötte, — amikor leül az íróasztalhoz, a fehér papírlap elé és megfogja a tollat, hogy megírja azt a problémát, amely ki tudja, hány napja, hány hónapja, vagy hány éve foglal­koztatja, olyanformán érzi magát, mint első próbálkozásainak első napján. Ugyanis minden irodalmi mű, legyen az szerelmes vers, mese, színdarab, novella vagy regény, egyetlen példány, olyan eset, amely többé nem ismétlő­dik, amelyet nem lehet sorozatban re­produkálni. Minden műalkotás felfede­zés, amely még eddig nem létezett, ha pedig még egy ugyanolyan születik, akkor az az egyetlen példányban meg­lévő eredetinek másolata, utánzata, vagy pedig plágiuma lesz. Ez a körül­mény természetesen nem zárja ki azt, hogy valamely mű hatással legyen egy másik műalkotásra. Homeros hatással volt Vergiliusra, de az Aeneis mégis egészen más, mint az Iliász, vagy az Odisszea, így tehát valamely alkotás művészi megvalósítására nincsen re­cept. Létezik azonban a műalkotásnak szocialista-realista módszere. Mit je­lent ez? Azt jelenti, hogy az író kom­munistaként, a történelmi materializ­mus szemszögéből tanulmányozza a valóságot, amely művének tárgyát képezi, valamint az eszközöket, ame­lyek segítségével ezt a valóságot áb­rázolja. Az emberek egymásközti vi­szonyában, az emberek tudatában, mindabban ami a környezetből kapcso­latba kerül az emberrel, igyekszik fel­fedezni a dolgok dialektikus értelmét, a jelenségek végbemenetelének dinami­káját, oksági összefüggéseiben, a je­lenségek irányát. Igyekszik mindebből kiszedni mindazt, ami lényeges, ami tipikus, miáltal a valóságot úgy tudja ábrázolni, hogy mindenki azt lássa benne, amit a kommunista látni akar, vagyis a valóság fejlődési irányét. Visszaemlékezéseiben egy helyen Leonardo da Vinci azt mondja, hogy őt senki se olvassa, aki nem matema­tikus. Én azt mondanám, hogy aki a szocialista realizmus álláspontjáról akar írni, annak mindinkább közelednie kell a marxizmus-leninizmushoz és vi­lágosan látnia kell, hogy a marxista­­leninista világnézet helyes, s a maga helyén gyakorlati módon kell küzdenie az új eszmékért, az ember kizsákmá­nyolása ellen, azért, hogy az összes dolgozók számára szép, boldog életet lehessen teremteni. A szocialista rea­lizmus módszere tulajdonképpen azt jelenti, hogy alkalmazzuk a művé­szetben a pártszellemet és típusalkotó képességet, amely művészi formája an­­nak, hogy megismertessük az élet igazságát. A szocialista-realista író nem nézheti a valóságot Sirius szem­szögéből, hanem egy marxista-leninista álláspontjáról, és ha ilyenformán ku­tatja és ábrázolja a valóságot, akkor alkalmazza a szocialista realizmus módszerét. És nincs az életnek s a va­lóságnak olyan oldala, akár arról van szó, amit egyesek az „örök emberi”-nek neveznek s ami számára különleges bánásmódot igényelne a művészetben sub spécie aeterni címén, akár arról van szó, ami előttünk szemmel látha­­tóan változik, amelyet ne lehetne a kommunista ember ideológiai szemszö­géből tárgyalni. A szocialista realiz­mus módszerével írt irodalmi mű pél­dául senkit sem tehet­ misztikussá, fajvédővé vagy exisztencialistává, és ha hatással van ránk, akkor ez csak úgy történik, hogy ezután hiszünk a kommunisták eszményeiben, csodáljuk a harcukat, meglátjuk és észrevesszük, hogy az emberek dolgaiban és a ter­mészetben nem a vak véletlen törvénye uralkodik, hanem az események lezaj­lásában az ember történelmileg egyre fontosabb szerephez jut. Kétségtelen, hogy irodalmunkban tért hódított és uralkodóvá vált a szo­cialista realizmus. Nem mintha nem lennének más típusú alkotások, de sem ezek, sem pedig az egyes művekben fellelhető szocialista realizmussal ellen­tétben álló mozzanatok nem hang­­adóak. Néhány példát említek, mert, különösen az utóbbi időben, itt-ott ilyen megnyilvánulások kezdik felütni a fejüket, hol a liberalizmus jelenségei­ként, hol pedig egyes írók harci kész­ségének a meggyengüléseként, esetleg más íróknál, a tisztánlátás hiányából. A Viaţa Românească folyóiratban meg­jelent egy töredék Radu Boureanu Sat fără dragoste című allegorikus színdarabjából. A szövegben kitetsző zavarosságok következtében nehezen lehet megérteni ennek a műnek az ér­telmét, sőt a fantasztikus és a törté­neti elem közötti keveredés miatt köny­­nyen még olyan következetésekre is juthat az olvasó, amelyek ellenkeznek a szerző szándékával; azt hiheti, hogy a munkában nem a hazafiság szólal meg, amint azt a szerző akar­ta, hanem valamilyen zavaros nacio­nalista érzések, nem a babonák ellen küzd, amit figyelmes olvasás esetén tisztán lehet látni, hanem a babonákat védi. Ugyancsak a Viaţa Rominească­­ban jelent meg a közelmúltban Eugen Barbu Groapa című regényének egy részlete is, amelyben nem szocialista realizmus, hanem inkább objektivizmus és naturalizmus, vagy legjobb esetben kritikai realizmus van, pedig ez a mű, egyes nyelvtévedésektől eltekintve, szí­nes és képdús, és igen erőteljes próza­­írót mutat be. Irodalombírálatunk meg­bocsáthatatlan módon nem figyelt fel a Boureanu-ügyre, amikor pedig M. Gutiţa felfigyel a Barbu ügyre, az összes kortársak rárontottak, úgy, hogy azt hihetnék: a Viaţa Românească­­nak, ellentétben a Gazeta Literară-val, felmentése van a kritika alól. A lényeges itt nem az lett volna, hogy Gátiját valami hibán kapják raj­ta, hanem hogy megmondják az iga­zat a Groapa-ról, és hogy megállapít­sák: helyesen cselekedett-e a Viaţa Rominească, hogy leközölte ezt az írást. Nem hiszem, hogy irodalmunkban lennie kell egy szabadkikötőnek, ahol minden fajta irodalmi terméket el le­het sütni. Ezzel elsősorban az írók nem értenének egyet, mint ahogy Jár esetében láttuk. Az utóbbi eset a mű­vészetben megnyilvánuló liberalizmus­nak az újjáéledését jelentette s az írók erőteljesen tiltakoztak ellene. És minthogy az eset túlságosan is súlyos volt, pártvonalon járnak és támoga­tóinak a megbüntetését követelték. Ezt mutatták félreérthetetlenül a Scinteia­­ban megjelent pártdokumentumok is. Irodalmunkra általában véve nem az jellemző, hogy ilyen írások jelennek meg. Szemben az idealizmussal, amely nem egyéb,, mint mazsola-csipegetés a kalácsból, vagy olykor a bocskor rózsa­vízzel való bepermetezése, illatosítása, de szemben a negativizmussal is, amely nem a cipőt, hanem csak a cipőn lévő sarat látja, a szocialista realiz­mus volt az az alkotási módszer, amelyből a felszabadulás utáni leg­jobb műveink születtek. Az irodalmi alkotásnál — legtöbb­ször — még mielőtt az író a meg­íráshoz hozzálátna, már készen áll nagy vonalakban a mű szerkezete, összképe, a cselekmény bonyolítása, a mű tárgya, konfliktusai, jellemei, a főbb párbeszédek, az életből vett mozzanatok, mert mindezt az író lát­szólagos pihenőóráiban, a jövendőbeli műve látomásától terhes életében, ví­vódásai közben már mind átgondolta. E látomásai nem hagyják őt addig nyugodni, amíg meg nem töltötte azo­kat vérrel a maga véréből és eleven tűzzel a maga szívéből, hogy aztán az alkotás aranykapuján át visszatérhes­senek az életbe, elevenen és példamu­tatóan a halandók számára. Az írói nyelvet, akár prózáról, akár versről van szó, sokan a formával té­vesztik össze vagy a forma fő elemé­nek tekintik. A nyelv valójában olyan természetű eszköz, mint a vonal vagy a szín: ezek is önmagukban még nem alkotnak képet. A képet a művész sze­me valósítja meg. A szem a valósá­got tükrözi, s a kép vonalakkal, szí­nekkel és fényekkel fejeződik ki. Ugyanígy az irodalmi alkotást is sza­vak alkotják, amelyek eltérnek a meg­szokott társalgásban használatos sza­vaktól, nem­ mintha mások volnának — hiszen ugyanazok —, hanem azért, mert másképp használják azokat. Írás közben az író nem társalog és nem fejteget, hanem ábrázol, vagyis a va­lóság képét mutatja be, és megérteti velünk a valóság különböző részei kö­zötti mély összefüggéseket. Nem is az a kérdés, hogyan találjuk meg a meg­felelő formát valamely tartalom szá­mára, hanem az, hogy ábrázoljunk, hogy az elszórt és kusza adatokból, összeálljon a valóság eleven képe, mint ahogy a tükörben a visszavert sugarakból összeáll annak a képe, aki belenéz. Ezért mondjuk ki, hogy a mű­vészet tükrözés, eleven, megfogható­ tükrözés, amely azt eredményezi, hogy a valóságot leglényegesebb, jellegzetes mivoltában ismerjük meg. Az olvasó számára Gogol könyvének valamelyik oldala eleven képekké, emberekké és jelenetekké alakul, amelyeket tisztán lát, jóllehet csak papírra vetett betűk­ről van szó, ugyanúgy, mint Auer­­bach pincéjében Goethe részeges alak­jai. Mefisztótól elvarázsolva saját or­ruk helyett venyigét és szőlőt látnak, és kést ragadnak, hogy egy fürtöt te­messenek belőle. Egy rossz könyvről mondta egyszer Mihail Sadoveanul,­ hogy úgy állnak benne a szavak és úgy bámulnak egymásra, mintha azt kérdeznék: mit keresünk mi itt? Az irodalmi mű minden oldalának minden szava hivatást, amint mondani szok­ták feladatot tölt be, nevezetesen azt a feladatot, hogy a művészi összkép­hez hozzájáruljon, segítse az eszmét megtestesülni, burkából kihámozni, íróink egyre nagyobb jelentőséget tu­lajdonítanak a mesterségbeli tudás­nak és egyre inkább fokozniok kell ezt. Csupán eszméket vagy tényeket­ találhatunk az életben, a könyvekben, a sajtóban, a filozófiai munkákban is, anélkül, hogy szükségünk lenne ver­sekre és regényekre. Az irodalmi mű­ben az eszmét művészien kell kife­jezni, konfliktusokkal, megrázó és fel­emelő képekkel, egymással bonyolult kapcsolatokban álló hősökkel, akik kü­lönböző álláspontot foglalnak el, úgy, hogy az emberi szív legmélyebb húr­jai is megrezdülnek és úgy, hogy az ember kénytelen legyen jobban látni a valóságot, kötelezve érezze magát har­colni a földi ember életének szépsé­géért és javáért, úgy tekintem, hogy íróink többsége, legjobbjaink életfelfogásukban és vi­lágnézetükben elfogadják alapul a marxista-leninista ideológiát, vagy mindenképpen a haladó ideológiát, amely ellene van az ember kizsákmá­nyolásának. Hasonlóképpen hiszem, hogy a párt szelleme, de mindenkép­pen a hazaszeretet, a szocializmus építésének útján haladó dolgozók si­kerei iránti szeretet sajátja íróink döntő többségének, hogy a szocialista realista módszert és mindenképpen azo­kat a módszereket, amelyek nem ellen­tétesek a szocialista­ realizmussal, és párhuzamosan ugyanazon emberi esz­ményeink felé haladnak, előszeretettel fogadják magukénak összes íróink. Úgy vélem, hogy valamennyi jó író, azok, akik valamilyen hiteles alkotást akarnak életükben teremteni, egyetér­tenek Mihail Sadoveanu e szavaival, amelyeket Gheorghiu-Dej elvtárs is idézett a BMP II. kongresszusán: „Az irodalmat nem lehet elszigetelni a dolgozók közösségének állandó ér­dekeitől. Az új országnak nincs mihez kezdenie olyan irodalmárokkal, akik „nem politizálnak”, s olyanokkal, akik elefántcsonttornyukban szeretnének szenderegni. Az új országnak olyan írók kellenek, akik állandóan a hala­dásért harcolnak.” Meggyőződésem, hogy minden író, mint népünknek tanítványa, egyben tanítója is a nép szocialista öntudatá­nak emelésében. Stílus és irodalmi nyelv Elmondhatjuk, hogy a nép szolgála­tába állított s a párt szavára hall­gató irodalmunk talaján sarjadtak már valóban értékes, vitathatatlan művészi becsű alkotások. Nem túlsá­gosan sok, de elegendő ahhoz, hogy neveljék olvasóinkat s jórészt kielégít­sék esztétikai szükségleteiket, azt a vá­gyukat, hogy meglássák a művészet varázstükrében régi valóságunkat, me­lyet mindenben, mi rossz volt benne, ők maguk romboltak és rombolnak le, hogy megpillantsák e tükörben új va­lóságunkat is, amelyet a maguk kezé­vel építenek a maguk és utódaik szá­mára. Eddigi sikerült műveink lehető­vé teszik, sőt kötelességünkké is, hogy ezentúl a maximumra növeljük művé­szi igényességünket, mert ha elértünk sikereket, ezeket a művészet eszközei­vel értük el. De még csak az írónak magának kell igazán igényesnek len­nie — önmagával szemben, igényesnek minden alkotásában, minden egyes szavában, mit papírra vet.Mert az igaz szó nem marad a könyv lapjain, ha­nem ott ég az emberek szívében, oly­kor századokon át. Ám ezért a szóért az írónak keményen meg kell dolgoz­nia. Ahogyan Majakovszkij mondja a költői igéről: A költészet, akárcsak a rádiumbánya. Az ember egy gramm rádiumért esztendőkig gürcöl. Nem sajnál se fáradságot, a küzdelmet se bánja, hogy egy ragyogó szót olvasszon száz tonna nyersércből. De hogy tüzel ember szívet­ mellet. Igen, de hol terem ez az ige? Hogy juthatunk el hozzá? Idegen nyelvek tanulása közben ta­pasztaltam, hogy az első stádium, amelybe kerül az ember, abban áll, hogy ha beszélni kezd,­­ anyanyel­vé­ből fordít, gyötrődve keresgéli a szük­séges szavakat. Ebben a stádiumban csak rendkívül szűk korlátok közt mo­zog az ember kifejezőkészsége, szó sem lehet gondolatbeli árnyalatokról, minduntalan ügyefogyott dadogásba fullad a beszéd. De ha folytatjuk a tanulást, kivált ha igyekszünk minél többet társalogni olyanokkal, akik job­ban ismerik azt a nyelvet, mint mi, idővel elérjük, hogy idegen nyelven is tudunk gondolkodni. Ez az az állomás, amelyen elmondhatjuk aztán, hogy kezdjük ismerni a nyelvet s hogy nem úgy mozgunk már benne, mint az új ruhában, mereven és sután, óvakodva attól, hogy leüljünk, mert folt eshetik a nadrágunkon, összegyűrődhetik a kabátunk. Ha a konfliktusok és képek, ame­lyeket az író művében felhasznál, azo­nosak azoknak­ az embereknek a kon­fliktusaival, akikkel az az életben kap­csolatba kerül, vagy hasonlítanak hoz­zájuk — ha nem is éppen ismerősei életéből veszi történetének meséjét —, a tipikus megválasztása, a konfliktus irányítása, az alakok szembeállítása, általában a szerkesztés és az írói nyelv más, mint az egyszerű irodalmi nyelv, más mint a szürke, mindennapi beszéd, vagy mint a nyers, semmit­mondó események. Művészi nyelv, művészi képek, a konfliktus bonyolítása tekintetében, s egyebekben is, tanuljunk klassziku­sainktól, Eminescutól és Caragialetól, Nicolae Filimontól, Gheorghe Coșbuc­­tól, Ion Creangától, Ion Slavicitól, Li­­viu Rebreanutól és a többiektől, de az egyetemes irodalom klasszikusaitól is, hiszen ha csak kinyitja az ember va­lamelyik könyvüket, nyomban meg­csapja a képekbe sűrített élet lehellete, tisztán látjuk az emberek alakját s a képek mögött a nagy eszméket, az em­ber küzdelmeit és — diszkréten — a művész szemét is, amely nem közöm­bös, nem lehet közömbös azzal szem­ben, amit lát. És jó, ha az író nemcsak Sha­ J­espearet ismeri, meg Balzacot és Tolsztojt, Goethét, és Victor Hugót, meg Petőfit, Ibsent és Flaubert-t, Carduccit és a forradalmárokat, Adyt meg Blokot, vagy Jeszenyint, Eluard-t, hanem ennél is inkább a szocialista realizmus mestereit, Gorkijt és Maja­kovszkijt, meg Solohovot, akik úttörők­ként járnak előttünk a történelem új világának, új korszakának ábrázolásá­ban. És minden bizonnyal jó az is, ha olyan írókat és költőket is isme­rünk, akik ideológiai szempontból nem állnak közel hozzánk — mint például Baudelaire, Rimbaud és Apollinaire —, mert az ő művészetükben is fel­lelhetünk fényszikrákat, ha megvan hozzá a képességünk, hogy meglássuk, miben különbözik tőlünk az ideológiá­juk. De tanulhatunk azoktól is, akik mel­lett élünk, akikkel együtt küzdünk kö­zös céljainkért, hiszen éppen azokat az eszméket és érzéseket tükrözik pom­pásan, amelyek napjainkat jellemzik, tükrözik a néptömegek törekvéseit, azoknak az erőknek a dinamizmusát, amelyek szívügyünkké tették a törté­nelem mai szakaszát, a történelmet előrevinni hivatott új ember alakját. Sokat kell még küzdenünk különös­­éppen azért, hogy kialakítsuk a mú­gunk művészi egyéniségét, egyéni stí­­lsunkat, rájöjjünk a szavak harmo­­niájának titkára, az ökonomikus költői­­fejezésmód nyitjára, az emberek és­örnyezetük erőteljes megrajzolásának művészetére. Tanulhatunk ezirányban minden olyan kortársunktól, akiknek már sikerült művészi értékű, új mű­eket alkotniok. Ezekben a művekben már erős művészegyéniségek szólal­tak meg, s éppen a művészi egyéni­ség az az eszmény, amelynek elérése elé minden írónak törekednie kell, á­larcos álláspontban és eszmékben, alkotó művészetben megnyilvánuló egyéniség felé. Ismerjük Buffon mon­­dását: le style c’est l’homme, a stílus naga az ember. Melyik jártas olvasó te ismerné fel tágabb értelemben vett stílusukról legjobb íróinkat és kól­óinkét? „Megindulván ama nyolc gaz bíró, nagy nekibuzdulásukban el­éledték­­ fáradtságukat, el az éhségü­­ket, szomjúságukat s keresztül hatol­ja a lankás moldvai tájak felé vezető üt­ködfátyolán, úgy léptek be erre a földre, mint a mesék világába.” Ki ne smerné fel ebben a lágyan hullámzó mondatban az álom és valóság költői egybefonódását, Mihail Sadoveanu­rását, amely mintaképe az ökonomi­kus előadásmódnak, a sűrítésnek és tömörítésnek s egyszersmind bő­for­yása nyelvünk szépségeinek, csodálatos képtára országunk természeti szépsé­geinek, népünk történelmi fejlődés­­folyamatában, lelki és társadalmi mély­ségében meglátott életének? Könnyen felismerjük Zaharia Stancunak gondo­lati és érzelmi hullámzásokat kifejezi szaggatott stílusát is, ezét a ritka megelevenítő erővel megáldott íróét akinek képeiben csak úgy forr, pezseg az igazságtalanságtól kiváltott lázon­gás heve, pedig hangoskodás, melldön­getés nélkül, diszkrét eszközökkel ra­gadja magával az olvasót, egyre több s több embert állítva a tömegek ügye mellé — a legváltozatosabb társadalm rétegek köréből. Kinek volna nehéz fel­ismerni Camil Petrescunak gazdag is­merettárából, műveltségéből fakadt elegáns stílusát, Cézár Petrescu viha­rosságát, G. Calinescu háborgását, in­tellektusának ragyogását, vagy Geo Bogza mondatainak architektonikus pompáját? Petru Dumitriut ma már mindenki olyan írónak tartja, aki árt a biztos szónak s aki madártávlata messze látó tekintetével apró részle­teket is észrevéve, jól tudja leírni azt amit lát: embereket és helyzeteket csakúgy, mint az előtte kitáruló ter­mészet külső képének finom árnyala­tait s az élet intim hatóerőit. Mark­ Préda határozott és pontos, biztos vo­nalvezetésével hat az olvasóra — hő­sei lelkületének s környezetüknek meg­rajzolásában, mely utóbbi iránt csak látszólagos a közönye, mert mögötte az a képessége búvik meg, hogy ural­kodni tud érzelmi tolulásain s finom­ intelligenciával ábrázol. De még egy olyan ifjú írónak is, mint amilyen Ti­­tus Popovici, már első könyvével is si­került lenyűgöznie olvasóit, előadás­módjának könnyed folyamatosságával azzal az adottságával, hogy éppoly érzékletesen tudja kifejezni a partjai közt viharkorbácsolta­tóként vergődő emberi lélek vívódásait, mint az élet erének akár egy bombazápor közepette véres csata fergetegében végbement kaotikus kirobbanásait. S talán csak a stílusról van itt szó. Hát nem figyelemre méltó-e például az, ahogyan Davidoglu, meg Horis Lovinescu ért a konfliktus kezeléséhez a párbeszédek fűszerezéséhez, az éles replikákhoz? Ha ami a stílust, a szerkezetet, az igazság realista ábrázolásának erejét s a hazaszeretetet és pártszellemet il­leti. 1948—1955 között nem született volna más próza­termés, mint Mihail Sadoveanu Mitrea Cocor útja és Ni­­kola Potková­ja, Camil Petrescu Em­ber az emberek közt, Zaharia Stanci Mezítláb, Vérebek és A föld virágai című művei, Geo Bogza Meridiani sovietice, Petru Dumitriu Viharmadár Cronice de cimpie és Cronice de fa­­milie, Nagy István A legmagasabb hő­fokon, Marin Préda Sorakozó és A Mo­­romete-család, V. M. Gálán Baragán Szabó Gyula Gondos atyafiság és Ti­­tus Popovici Az idegen című könyve s mellettük több más jelentős könyv is — Eusebiu Camilartól és Asztalos Istvántól —, már ennyi is elegendő volna ahhoz, hogy bebizonyítva lás­suk: ezek az évek nem mentek ve­szendőbe s hasznos volt a pártirányí­tás, hasznos volt az, hogy a párt va­lóságunk problémái felé irányította íróink figyelmét s e valóságunknak realista eszközökkel való ábrázolását ajánlotta, abban az értelemben, hogy élet- és igazságigenlő módon fejezzék ki ezt a valóságot, úgy, hogy írásmű­vük a nép kincsévé, megértett, kere­sett és szeretett kincsévé váljék. Legalábbis ugyanezt a képet nyújtja költészetünk is, ha ugyan nem ennél is kedvezőbbet, mert költőink műveit olykor élesebben látszik alkotójuk egyéni bélyege. Mert senki sem té­vesztheti össze Tudor Arghezi 1907 Cintarea omului, Prisaca című köteté­nek, vagy nemrég megjelent Hohen­­zollern-ciklusának egy-egy versét va­lamilyen más költőnk verseivel, hogy csupán a háború után megírt és meg­jelent Arghezi-kötetekről beszéljünk. Mesteri kezében olyan hajlékonnyá vá­lik a szó, mint nemes fém az ötvös­művész kalapácsa alatt s ott bukkan elő, ahol éppen kell, virágfüzéres aranyhímzések között. De Arghezi iga­zi ereje abban rejlik, hogy a legnyer­­sebb igazságokat is olyan szavak me­zébe öltöztetve tudja megszólaltatni, melyek mentesek minden vulgaritástól s amelyek a versművészet magas szint­jére emelik mondanivalóit. Izzani kezd minden tárgy, s az utóbbi időben egy­re több társadalmi valóságvonatko­zású tárgy, mihelyt a szépnek abba a kovácsműhelyébe kerül, melynek Tu­dor Arghezi a mestere. Itt van például a Desradacinare című verse, melyben azok felé irányítja nyilait, akik a nép haragja elől kereket oldva, képmuta­tóan, de farkas sóvárgással sandítgat­­nak a messzeségből felénk. Egy távoli, egy messzi várból édes szavakkal körülnyaltatok s fülünkbe duruzsoltok, hogy nincs köztünk különbség és testvérek vagyunk s lám, összehordtok tücsköt-bogarat. Az általatok elhajított ország után vágyódtok s a Kárpátokban szunnyadó kincseit áhítjátok? Tanáccsal is elláttok, ti szégyentelenek, kik bűnökkel szennyeztettétek be az életet. (nyersfordítás) Azt mondják, hogy amikor uránium­­érc-bányába lép az ember, a különle­ges bányalámpa magától gyullad ki, ha ahhoz a helyhez közeledünk, ahol a nukleáris energia szunnyad meglapul­­va, így gyúl ki az ember szíve is, mi­kor Arghezi költészete felé közeledik. Itt van azután Marcel Bresla­u fürge szellemével, kecses előadásmód­jával s eredeti szóhasználatával, mely egyaránt sajátja verses meséinek és minden más versének, itt van Eugen Jebeleanu, kifejező erejével, élesen — olykor túlzottan körvonalazott — képeivel; itt vannak Maria Banu, min­den erőlködés nélkül, lelkesen szár­nyaló, dinamikus versei, melyeknek technikájában Whitmannal és Nerudá­­val mutat rokonságot; a dolgos Cice­­rone Theodorescu, választékosságával és kifejezésbeli biztonságával — akkor is, h­a nyomtatott minta nélküli, egészen új, életszolgáltatta témákat ragad meg. Dumitru Corbea, Miron Radu Paraschivescu, A. E. Baconsky, Victor Tulbure, Dan De­liu, Mihu Dra­­gomir, Veronica Porumbacu és mások, hogy a régebbi nemzedékhez tartozó, kipróbált mestereket — Demostene Bo­­tezt, Horváth Imrét s a többieket — ne is említsem. Frissek és időszerűek ők ma is abban, amit papírra vetnek; ahány név annyi sajátos stílus, annyi egyéni módon, művészien megalkotott képet adnak valóságunkról, s alkotá­saik immár ott foglalnak helyet az olva­sók tudatába hatott írásművek között. Mert olyan költői művek, mint Maria Ba­­nu. Hozzád beszélek, Amerikai, A mennyország kapuinál vagy A földről című versei, Eugen Je­beleanu Balcescu, Lidice vagy Sahia falujában című költeménye, Marcel Breslaru Donca bölcső­­dala s oly sok verses meséje, Nina Cassian Alulról jövő bírálat­a­ olyan verskötetek, mint Demostene Botez Napraforgó­ja, Cicerone Theodorescu Ének a mi utcánkból, Victor Tulbure Forró nyár­a és A haza dicsérete, Ve­ronica Porumbacu Nemzedékem, A. E. Baconsky Cintece de zi fi de noapte és mások, mindabban, ami jó bennük, már hozzátartoznak napjaink költésze­tének aranyfedezetéhez, mégpedig nemcsak tematikájuk s a bennük meg­szólaló eszmék időszerűségével, hanem magasfokú művészi kidolgozottságuk­kal, eredetiségükkel és azzal, hogy al­kotóik egyéniségének vérmérséklete, sajátossága süt ki belőlük. örülnék, ha arról is beszámolhatnék itt, hogy vannak már ragyogó szatiri­kus és humoros műveink is, mintasze­rű alkotások ebben a műfajban, s igaz, van is már sok ilyen, Bajor Andor s népköztársaságunk más jó magyar hu­moristáinak — Sütőnek, Asztalosnak stb. — művei között, de ez a műfaj még nem jelentkezik kellő mértékben kortársaink alkotásaiban, más műfa­jokban széthintve találkozunk a sza­tírával és humorral, például az alle­gorikus mesékben és a vígjáték-iroda­lomban, de inkább csak az elsőben, s itt elsősorban Marcel Bresla­u nevét kell megemlítenem, mint olyat, aki sok eredetiséget s új szellemet visz mű­veibe; a második csak amolyan fehér holló még, mert hiszen Aurél Baranga Kerge Birká­ján kívül egyetlen olyan alkotást sem idézhetek, melyet külö­nösebben sikerült, művészi munkának lehetne nevezni, még csak egyfelvoná­­sosokat sem, pedig — bár sok ilyet írnak — irodalmunk s különösképpen színházaink erősen szűkölködnek ben­nük, már ami a minőséget illeti. Al. Kiritescu, ez az öreg színműíró kivé­tel csak, ő nem egy sikerült alkotást mondhat magáénak. Természetesen hasznos lett volna, ha mindazt, amit itt a művészi tökély­ről elmondtam, példákkal is illusztrá­lom, hogy a művészi érték önmagában újólag és döntő módon igazolja: a fel­­szabadulás óta eltelt 12 esztendő és főleg az 1948-tól 1956-ig terjedő idő­szak — amely egybeesik új állam­formánkkal és az elindulással a szo­cializmus építése útján — az irodalom felvirágzásának nagy korszaka volt s kultúrforradalmunk egyik ragyogó győzelmét jelentette. Talán érdemes lett volna kidomborítani irodalmunk néhány negatív jelenségét is, egyes, olykor sok kötetre tervezett regény túl nagy terjedelmét, a novellák és karcolatok hiányát, sok költői mű prózaiasságát, a színdarabok párbeszé­deinek és csattanóinak banalitását stb. A kritikusokra bízom, hogy elvégez­zék ezt a művészi nyesegetést s egy­ben azt kívánom, hogy irodalmi kri­tikánk az eddiginél nagyobb mérték­ben tanulmányozza a máról szóló iro­dalmunkat s a legalkalmasabb ki­fejező módot használja fel, hogy — mint a hajóhíd a csónakot a parthoz — az irodalmi művet közelebb vigye az olvasó szívéhez. Mert egyes fiatal kritikusainkat még mindig elbűvölik a történelmi múltba visszanyúló témák s amikor egy irodalmi művet magya­ráznak, véleményt mondanak róla, olyan áthatolhatatlan, nagyigényű és (Folytatása a 3. oldalon) Mihai Beniuc elvtárs jelentése A technika, elvtársak/ Kezünkkel / Forrón megragadjuk a gépeket / Puk­kadjon meg a túlsó parton / Ganajába fullva a kutya. Egyébként is: az ellenségről akko­riban mindig, mint kutyáról, veszett kutyáról, farkasról, vadállatról, hiéná­ról, viperáról, dühös kígyóról beszél­tek, s így amennyire meg lehetett si­kerülni a gazdagon áradó motoroktól és a kalapácsütésektől, ugyannyira meg kellett rémülni ezektől a veszedel­mes állatoktól. Az üzemből az út egye­nesen a dzsungelbe vezetett. Csak ép­pen az embert, az új embert nem lehe­tett látni sehol. Épp az hiányzott, amit a párt igényelt és kért. De lássunk néhány mintát a proletkulttal kortárs formalizmusból is. Vadállat az éj, utolsó rángásával f vicsorít undokul az óriás / Ezer karral veti vissza a fénynek / a forrón át­­hevült ércet... / így látja a norma­döntő. vagy: Ködös kardokat / Szórsz te szét a szélben ! S reménység s lendület-bár­kákat küldesz / Az utca üres. A szél néha álmában beszél. / A házak állnak az aszfalton összeszorított ajkakkal . Egy-egy fa — mind alacsonyabban ! Nyújtja zavart ágát, mely olyan, mint egy uralkodó buzogánya. A költeményeknek ezekből a válfa­jaiból sem vesztek ki a farkasok és egyéb szörnyetegek, amelyek kevered­tek a normákkal, a reménység és a lendület hajóival, a tavaszokkal és hasonló egyebekkel. De az ordasok .. . Nem pusztultak el ! A tavasz szárnyalásától retteg­nek / Ott állanak, túl a vizen a hamu­ég alatt ! Golyó szemükkel lesnek, nya­kig bundában. A farkasok pedig különös ismertető­jelként fekete orchideákat viselnek! Ami azonban a legmegdöbbentőbb: ezeket a silányságokat magasrendű költészetnek tekintették. S önök azt kérdezik, ki írta őket? Victor Eftimiu, Eugen Jebeleanu, Nina Cassian, Maria Banus, Dan Desliu, Solo Juster, Vir­gil Teodorescu és még mások, kicsi­nyek és nagyok, ifjak és öregek, olyan szóözönbe fulladtak, amelyen ma már maguk is csodálkoznak. A próza sem volt mentes az ilyen fráziszuhatagtól, azzal a különbséggel,, hogy ez több oldalon át folytatódott. A színdarabokban olyan bősége volt az üléseknek, hogy az emberek, akik a munkahelyükön amúgy is torkig vol­tak az ülésekkel, már nem is mertek színházba menni. Mindez a valóságon kívüli irodalom, meggyőződésből és lelkesedésből féle­lem nélkül és őszintén íródott. De mi ha­szon származott belőle? Még szerencse, hogy az utolsó tizenkét évben nem is ez jellemezte irodalmunkat. Az irodalom művészi módja az igazság és a való­ság típusalkotás útján történő ábrázo­lásának. Természetesen bátorság és őszinteség nélkül nem lehet megmon­dani az igazat. Ezt a kérdést maga az író oldja meg, pártosságával, harci készségével, a maga pro vagy contrá­­jával, amit az olvasóra is átvisz. Ez esetben az igazság nem egyéb, mint az író meggyőződése, vagy hite, az általa látott valóság. Éppen ezért, a természet, bármily szép is legyen, nem műalkotás: hiányzik róla valakinek a kézjegye, s ez a kézjegy lehet pártos­ság, igenlés, vagy tagadás, elfogadás vagy visszautasítás, jóváhagyás vagy tiltakozás. Az író az igazságért száll síkra, úgy, amint azt ő látja. Nem úgy száll síkra, mint az ügyvéd, hanem mint a művész, aki a valóságból tulajdonképpen hova is mennek.” Az lényegest, a tipikust hámozza ki. És a nyers szavak , szavak mozgatnak ez a szól Mekkora hőséggel, megunt hunyorgása melletti ezer évig lángoló hűséggel millió

Next