Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1956-06-29 / 26. szám
UTUNK A Román Népköztársaság irodalma és fejlődési távlatai (Folytatás lapunk előző számából) Lucia Demetrius darabjaiban — hogy már azoknak a szerzőknek a darabjairól beszéljek, akik mai színiirodalmunk számára időt álló alkotásokat adtak — sincs minden rendben az új ember körül. A Mai emberek Murgit orvosa például, aki ugyan nem kommunista, szépen megírt, pozitív személy. De a szerző új darabjában, a Három nemzedék-ben már — amely pedig alaposan megírt mű — mégis azt érezzük, hogy a kommunista csak úgy oda van ragasztva a végére. Az utolsó sarj, Veronika megjavulása nem megindokolt abban a rothadt környezetben, amelyben él, és éppen ezért a darab vége esik, jóllehet — egyébként teljesen epizódszerűen — megjelenik a munkások ivadéka is. Az egyetlen lehetséges kibontakozás kétségen kívül a Veronika távozása, mint ahogy Lótnak a felesége is távozik a lángban álló Szodomából és Gomorából. Csak nehogy visszaforduljon és sóbálvánnyá változzék! Könyveinkben, színdarabjainkban vagy filmjeinkben, a legtöbb kommunistából, legyen ez régi vagy új, hiányzik az a sajátos valami, ami meghatározza az új típusú embert. Nem látszanak meg rajta azok a tűzpróbák, amelyeknek a kommunista lénye és öntudata, élete során nem egyszer, alá van vetve. A „kommunista” minőséget ugyanis senki sem nyeri el egyszerűen a párttagsági könyvével, mint ahogy az orvos vagy a tanár nyer jogot hivatására az oklevéllel. A kommunista minőség újra meg újra az élet gyakorlatában igazolódik. Csak, ha az új emberek lelkének minden rekeszébe behatolunk, csak ha fejlődő és átalakuló tudatuk legmélyebb sejtjeit kutatjuk, csak akkor fogjuk megérteni a céljaik követésében megnyilvánuló elszántságukat és kérlelhetetlenségüket, amely végső fokon a világ megismerésére vonatkozó szilárd ideológiai rendszerükön alapul. Ezt a rendszerüket olyan gyakorlat igazolta, amelyben a „harc” szó nem üres szólam. A kommunistától ugyanis a párt ügye iránti hatalmas odaadást követelnek meg, megkövetelik tőle, hogy bőkezűen adja erejét és energiáját az emberiség nagy eszményei számára. Irodalmi műveink gyakori hiányossága, hogy nincsenek bennük mélyebb ideológiai vonatkozású viták, hogy az ember sorsára nézve nem nyitnak — az irodalom módszereivel — az élet dialektikus, történeti-materialista értelmezésére alapozott marxista—leninista távlatot. Nem elég megtudnunk azt, hogy az illegalitásban valaki konspiratív módon találkozott egy másik valakivel és aztán kommunista lett, mint az, aki megáldozott, magához vette az úr testét és ezáltal feloldozást nyert bűnei alól. Mégegyszer: a kommunista nem pattant ki, mint Minerva pajzzsal és dárdával Jupiter fejéből. Ha valaki egy Lenin-kötettel a kezében leül az asztalhoz és egy másik valakivel az időjárás szépségéről beszél, ez még nem elég ahhoz, hogy meggyőződjünk róla: ezek kommunisták. És ahhoz, hogy valaki párttitkár legyen nem elég, hogy jelszavakat pufogtasson. Én nem mondanám feltétlenül azt, hogy a kommunista egy fejjel magasabb a többi embernél — és szavamra, nem a magam oly szerény testmagasságának védelmében beszélek —, de a kommunista más mint a többi ember: a közösség, az embertársai javára más, olyan ember, aki megérti, hogy az élet törvénye a munka, amely nem a rabságot, hanem az ember szabadságát és boldogságát kell, hogy szolgálja. Ezekért harcol a kommunista még ha emiatt saját élete forog is kockán. Elég sok olyan könyvünk van, amelyek — legalább részben —, irodalmunknak ezt a negatív oldalát illusztrálják, hogy csak néhányat említsünk meg, ilyen például: A. G. Vaida „Clocote”, Nedelcu „Pe marginea Dunării” című könyve, az Andreescu házaspár „Simion Albac” című ■ színműve stb., nem is beszélve olyan selejtgyárosok műveiről, mint amilyen Ben Corlaciu. A munkahelyükön, családjuk, vagy barátaik körében, mélyrehatóan tanulmányozott igazi kommunisták közül még igen kevesen lépték át az irodalom küszöbét, hogy onnan, a személyazonossági igazolvánnyal rendelkező állampolgároknál elevenebbekként térjenek vissza az olvasók közé, és a munka s az élet szeretetére, korunk dicsőségéért folyó harcra ösztönözzék őket azzal a példaadásukkal, amelyet az író mesteri tolla tett halhatatlanná. Mik irodalmunkban az új ember fogyatékos ábrázolásának az okai, amikor ilyen tekintetben az olvasók megbecsülésére és szeretetére méltó sikereink vannak? Egyesek hajlandók azt hinni, hogy mindennek az alacsony művészi színvonal, a mű kidolgozatlansága és sematikus volta az oka. Valójában egy tehetséges író műve azért sematikus, szegényes és szürke, mert az író nem ismeri a tárgyalt témát, nem tanulmányozza szorgalmasan és elmélyülten az életet; a tehetségtelen íróknál pedig természetesen a művészi hozzánem értés okozza azt. Az üres szavak nem helyettesíthetik az eszméket, érzéseket és cselekedeteket, mint ahogy a vásári lövölde céltáblájának használt figura sem helyettesítheti az embert a maga bonyolult jellemével és konfliktusaival, a maga gazdag életével. Azokról a műalkotásokról, amelyekben az új embert nem ábrázolják jól, amelyben az új embernek nincsenek meg azok a lelki dimenziói, amelyeket az életből ismerünk, nehezen állíthatjuk, hogy eszmékben gazdagok, hogy helyes a tartalmuk és hogy csak a mesteri kéz hiányozott, amely rendet teremthetne a zűrzavarban. Ilyen esetek ritkán fordulnak elő, mert a mester keze nem mintáz szobrot márvány helyett például szénából, s a jó író sem „fejből”, hanem gazdag élettapasztalatából, az emberek cselekedeteiből és a maga harci tapasztalatai alapján alkot jellemeket. A gyakorlat szakadatlan megfigyelésének, tanulmányozásának, elraktározásának és szintetizálásának bonyolult folyamatában az ideológia az iránytű. Amint Leonardo da Vinci is mondotta: „Azok, akik minden tudás nélkül konokul ragaszkodnak a gyakorlathoz, olyanok, mint azok a tengerészek, akik kormány és iránytű nélküli hajóra szállnak és nem tudják biztosan, hogy író az alkotásával bebizonyít valamit az olvasónak, márpedig a valóság világos megértése nélkül nem tudunk eligazodni a gyakorlat sokrétűségében. Az írói alkotásokban igen gyakran éppen a korabeli nagy témák, a szocializmus építésének nagy témája s az új ember típusa körül vannak fogyatékosságok. Sokan azt hiszik és azon vitatkoznak, hogy ennek oka az írói bátorság hiánya volna. Az életnek ezen a területén a hozzáértők, azok, akik irányítani tudnának, valószínűleg éberebbek és azonnal közbelépnek. Éppen ezért az író inkább az idillizmus sima és rózsaszínű lejtőjére siklik, vagy pedig valamilyen túlságba vitt álbátorságból a negativizmusba esik, s a sajtból is csak a lyukakat, a napból is csak a foltokat látja meg. Gyakran előfordul, nemcsak az idillizmus és a valóság elkenése, hanem a negativizmus is. A negativizmusban az a baj, hogy nem a valóság negatív vonásait, tehetetlen igazgatókat, szűklátókörű pártaktivistákat, munkatelepeken előadódó eredménytelenségeket stb. emel ki, hanem azt akarja elhihetővé tenni, hogy mindezek a bajok általánosak és hogy tőlük megszabadulni nem lehet, vagyis az írónak az álláspontja ebben az esetben idegen a munkásosztály ideológiájától. Az idillizmus semmivel sem jobb a negativizmusnál, és gyökerét tekintve, mindkettő rokon a formalizmussal, ugyanis közös a forrásuk: a burzsoá ideológia. Az irodalom ügyét azonban, mint mondtam, nem szolgálja sem a proletkult, vagy az idillizmus, sem a formalizmus, vagy a negativizmus. Lássunk néhány példát a régi proletkultra: Gépek fogcsikorgatása / Mellkasok kiáltása / Az üzem így üzen / A testvéri mezőnek, / A fémek mosolyával és ezer traktorával. vagy: A magas jövendő győzelmét énekeljük meg / A munka hőseit, a versenyt, a legfennső ugrást / A kerekek örvényét és a méhek zümmögését / A repülő motorját, a bányák gyümölcsét, / Mindazt, ami láng és fény és forróság / A gyárakban, laboratóriumokban és a földeken / Mindazt, ami szerelem, a sorsok testvérisége ... / Mi megtöltjük a világegyetemet egy hidraulikus dallal / Turbinák zúgásával, motorok hahotájával, vagy, amióta írók vannak a világon, mindig kiálltak valakiért és valamiért. Nevezhetjük ezt állásfoglalásnak Daniénál vagy Tolsztojnál, pártos szellemnek Maxim Gorkijnál vagy Vlagyimir Majakovszkijnál, akik, mint minden szocialista realista művész, olyannyira pártosak voltak a művészetben. Nevetséges, képtelen dolog a bátorság és őszinteség kérdését felvetni az igaz író esetében, akit a pártosság szelleme hat át, aki a társadalom és általában a valóság kérdéseiben következetes magatartású. Nem vonatkozik ez persze a hitvány csalókra, a szélhámosokra. Aki hazug, aki gyáva, ne írjon irodalmat. Aki író, annak tudomásul kell vennie, hogy ő úgy harcolhat az igazságért, hogy semmiképpen sem marad ellenfelek nélkül. Ellenfelei azonban azoknak az ellenfelei, akik számára és akiknek a nevében ő ír, az író tehát sohasem marad magára és jó is, ha együtt van népével, a konkrét boldogság, a kenyér, a ruházat, az épületek, a kertek s az élet összes javainak és szépségeinek alkotómestereivel. Jó, hogy ott álljon napjaink főhőse mellett, akit Gorkij oly szépen nevez egyszerűen a munkának. Az igazságnak ez az egyedüli útja. A pártos szellemhez közvetlenül kapcsolódik a szocialista realizmus problémája a kommunista író számára, vagy mindazon írók számára, akik rokonszenvvel ábrázolják az emberiség szocialista eszményeit. Mihail Sadoveanu, Camil Petrescu, Tudor Arghezi, Cézár Petrescu és mások olyan műveket írtak, amelyeket csak a szocializmus építésének körülményei között lehetett kigondolni és így is foglaltak állást. Írásaik így lettek szocialista realista írások. Mindenesetre szocialista realizmus nélkül nem volna Mitrea Cocornik Sadoveanutól és Arghezi 1907-je és Stancu Mezítlábja sem születhetett volna meg. Nálunk a mai kritikai realizmus is szocialista-realista színezetű. Nem egyszer felvetettük a kérdést, hogy a szocialista realizmus milyen mértékben vált íróink alkotási módszerévé, s hogy irodalmunk mennyire szocialista-realista irodalom. Mindenekelőtt azonban miben is áll e módszer? Mert a kívülálló emberek valószínűleg azt képzelik, hogy miután a módszert a szovjet íróktól vették át, valamiféle szocialista-realista receptkönyvvel rendelkezünk, benne kész receptekkel az irodalmi alkotás összes műfajai számára Sajnos, vagy talán szerencsére, az irodalmi alkotások számára nincsenek kész receptek, mert ha Volna ilyesmi, akkor sorozatban gyártanák a regényeket, színműveket és verseket, méghozzá olyan mennyiségben, ahogy az APROZAR árusítja a spenótot. Mindegyik író — bármilyen jártas is az írói munkában, bármennyi mű van is mögötte, — amikor leül az íróasztalhoz, a fehér papírlap elé és megfogja a tollat, hogy megírja azt a problémát, amely ki tudja, hány napja, hány hónapja, vagy hány éve foglalkoztatja, olyanformán érzi magát, mint első próbálkozásainak első napján. Ugyanis minden irodalmi mű, legyen az szerelmes vers, mese, színdarab, novella vagy regény, egyetlen példány, olyan eset, amely többé nem ismétlődik, amelyet nem lehet sorozatban reprodukálni. Minden műalkotás felfedezés, amely még eddig nem létezett, ha pedig még egy ugyanolyan születik, akkor az az egyetlen példányban meglévő eredetinek másolata, utánzata, vagy pedig plágiuma lesz. Ez a körülmény természetesen nem zárja ki azt, hogy valamely mű hatással legyen egy másik műalkotásra. Homeros hatással volt Vergiliusra, de az Aeneis mégis egészen más, mint az Iliász, vagy az Odisszea, így tehát valamely alkotás művészi megvalósítására nincsen recept. Létezik azonban a műalkotásnak szocialista-realista módszere. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az író kommunistaként, a történelmi materializmus szemszögéből tanulmányozza a valóságot, amely művének tárgyát képezi, valamint az eszközöket, amelyek segítségével ezt a valóságot ábrázolja. Az emberek egymásközti viszonyában, az emberek tudatában, mindabban ami a környezetből kapcsolatba kerül az emberrel, igyekszik felfedezni a dolgok dialektikus értelmét, a jelenségek végbemenetelének dinamikáját, oksági összefüggéseiben, a jelenségek irányát. Igyekszik mindebből kiszedni mindazt, ami lényeges, ami tipikus, miáltal a valóságot úgy tudja ábrázolni, hogy mindenki azt lássa benne, amit a kommunista látni akar, vagyis a valóság fejlődési irányét. Visszaemlékezéseiben egy helyen Leonardo da Vinci azt mondja, hogy őt senki se olvassa, aki nem matematikus. Én azt mondanám, hogy aki a szocialista realizmus álláspontjáról akar írni, annak mindinkább közelednie kell a marxizmus-leninizmushoz és világosan látnia kell, hogy a marxistaleninista világnézet helyes, s a maga helyén gyakorlati módon kell küzdenie az új eszmékért, az ember kizsákmányolása ellen, azért, hogy az összes dolgozók számára szép, boldog életet lehessen teremteni. A szocialista realizmus módszere tulajdonképpen azt jelenti, hogy alkalmazzuk a művészetben a pártszellemet és típusalkotó képességet, amely művészi formája annak, hogy megismertessük az élet igazságát. A szocialista-realista író nem nézheti a valóságot Sirius szemszögéből, hanem egy marxista-leninista álláspontjáról, és ha ilyenformán kutatja és ábrázolja a valóságot, akkor alkalmazza a szocialista realizmus módszerét. És nincs az életnek s a valóságnak olyan oldala, akár arról van szó, amit egyesek az „örök emberi”-nek neveznek s ami számára különleges bánásmódot igényelne a művészetben sub spécie aeterni címén, akár arról van szó, ami előttünk szemmel láthatóan változik, amelyet ne lehetne a kommunista ember ideológiai szemszögéből tárgyalni. A szocialista realizmus módszerével írt irodalmi mű például senkit sem tehet misztikussá, fajvédővé vagy exisztencialistává, és ha hatással van ránk, akkor ez csak úgy történik, hogy ezután hiszünk a kommunisták eszményeiben, csodáljuk a harcukat, meglátjuk és észrevesszük, hogy az emberek dolgaiban és a természetben nem a vak véletlen törvénye uralkodik, hanem az események lezajlásában az ember történelmileg egyre fontosabb szerephez jut. Kétségtelen, hogy irodalmunkban tért hódított és uralkodóvá vált a szocialista realizmus. Nem mintha nem lennének más típusú alkotások, de sem ezek, sem pedig az egyes művekben fellelhető szocialista realizmussal ellentétben álló mozzanatok nem hangadóak. Néhány példát említek, mert, különösen az utóbbi időben, itt-ott ilyen megnyilvánulások kezdik felütni a fejüket, hol a liberalizmus jelenségeiként, hol pedig egyes írók harci készségének a meggyengüléseként, esetleg más íróknál, a tisztánlátás hiányából. A Viaţa Românească folyóiratban megjelent egy töredék Radu Boureanu Sat fără dragoste című allegorikus színdarabjából. A szövegben kitetsző zavarosságok következtében nehezen lehet megérteni ennek a műnek az értelmét, sőt a fantasztikus és a történeti elem közötti keveredés miatt könynyen még olyan következetésekre is juthat az olvasó, amelyek ellenkeznek a szerző szándékával; azt hiheti, hogy a munkában nem a hazafiság szólal meg, amint azt a szerző akarta, hanem valamilyen zavaros nacionalista érzések, nem a babonák ellen küzd, amit figyelmes olvasás esetén tisztán lehet látni, hanem a babonákat védi. Ugyancsak a Viaţa Romineascăban jelent meg a közelmúltban Eugen Barbu Groapa című regényének egy részlete is, amelyben nem szocialista realizmus, hanem inkább objektivizmus és naturalizmus, vagy legjobb esetben kritikai realizmus van, pedig ez a mű, egyes nyelvtévedésektől eltekintve, színes és képdús, és igen erőteljes prózaírót mutat be. Irodalombírálatunk megbocsáthatatlan módon nem figyelt fel a Boureanu-ügyre, amikor pedig M. Gutiţa felfigyel a Barbu ügyre, az összes kortársak rárontottak, úgy, hogy azt hihetnék: a Viaţa Româneascănak, ellentétben a Gazeta Literară-val, felmentése van a kritika alól. A lényeges itt nem az lett volna, hogy Gátiját valami hibán kapják rajta, hanem hogy megmondják az igazat a Groapa-ról, és hogy megállapítsák: helyesen cselekedett-e a Viaţa Rominească, hogy leközölte ezt az írást. Nem hiszem, hogy irodalmunkban lennie kell egy szabadkikötőnek, ahol minden fajta irodalmi terméket el lehet sütni. Ezzel elsősorban az írók nem értenének egyet, mint ahogy Jár esetében láttuk. Az utóbbi eset a művészetben megnyilvánuló liberalizmusnak az újjáéledését jelentette s az írók erőteljesen tiltakoztak ellene. És minthogy az eset túlságosan is súlyos volt, pártvonalon járnak és támogatóinak a megbüntetését követelték. Ezt mutatták félreérthetetlenül a Scinteiaban megjelent pártdokumentumok is. Irodalmunkra általában véve nem az jellemző, hogy ilyen írások jelennek meg. Szemben az idealizmussal, amely nem egyéb,, mint mazsola-csipegetés a kalácsból, vagy olykor a bocskor rózsavízzel való bepermetezése, illatosítása, de szemben a negativizmussal is, amely nem a cipőt, hanem csak a cipőn lévő sarat látja, a szocialista realizmus volt az az alkotási módszer, amelyből a felszabadulás utáni legjobb műveink születtek. Az irodalmi alkotásnál — legtöbbször — még mielőtt az író a megíráshoz hozzálátna, már készen áll nagy vonalakban a mű szerkezete, összképe, a cselekmény bonyolítása, a mű tárgya, konfliktusai, jellemei, a főbb párbeszédek, az életből vett mozzanatok, mert mindezt az író látszólagos pihenőóráiban, a jövendőbeli műve látomásától terhes életében, vívódásai közben már mind átgondolta. E látomásai nem hagyják őt addig nyugodni, amíg meg nem töltötte azokat vérrel a maga véréből és eleven tűzzel a maga szívéből, hogy aztán az alkotás aranykapuján át visszatérhessenek az életbe, elevenen és példamutatóan a halandók számára. Az írói nyelvet, akár prózáról, akár versről van szó, sokan a formával tévesztik össze vagy a forma fő elemének tekintik. A nyelv valójában olyan természetű eszköz, mint a vonal vagy a szín: ezek is önmagukban még nem alkotnak képet. A képet a művész szeme valósítja meg. A szem a valóságot tükrözi, s a kép vonalakkal, színekkel és fényekkel fejeződik ki. Ugyanígy az irodalmi alkotást is szavak alkotják, amelyek eltérnek a megszokott társalgásban használatos szavaktól, nem mintha mások volnának — hiszen ugyanazok —, hanem azért, mert másképp használják azokat. Írás közben az író nem társalog és nem fejteget, hanem ábrázol, vagyis a valóság képét mutatja be, és megérteti velünk a valóság különböző részei közötti mély összefüggéseket. Nem is az a kérdés, hogyan találjuk meg a megfelelő formát valamely tartalom számára, hanem az, hogy ábrázoljunk, hogy az elszórt és kusza adatokból, összeálljon a valóság eleven képe, mint ahogy a tükörben a visszavert sugarakból összeáll annak a képe, aki belenéz. Ezért mondjuk ki, hogy a művészet tükrözés, eleven, megfogható tükrözés, amely azt eredményezi, hogy a valóságot leglényegesebb, jellegzetes mivoltában ismerjük meg. Az olvasó számára Gogol könyvének valamelyik oldala eleven képekké, emberekké és jelenetekké alakul, amelyeket tisztán lát, jóllehet csak papírra vetett betűkről van szó, ugyanúgy, mint Auerbach pincéjében Goethe részeges alakjai. Mefisztótól elvarázsolva saját orruk helyett venyigét és szőlőt látnak, és kést ragadnak, hogy egy fürtöt temessenek belőle. Egy rossz könyvről mondta egyszer Mihail Sadoveanul, hogy úgy állnak benne a szavak és úgy bámulnak egymásra, mintha azt kérdeznék: mit keresünk mi itt? Az irodalmi mű minden oldalának minden szava hivatást, amint mondani szokták feladatot tölt be, nevezetesen azt a feladatot, hogy a művészi összképhez hozzájáruljon, segítse az eszmét megtestesülni, burkából kihámozni, íróink egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a mesterségbeli tudásnak és egyre inkább fokozniok kell ezt. Csupán eszméket vagy tényeket találhatunk az életben, a könyvekben, a sajtóban, a filozófiai munkákban is, anélkül, hogy szükségünk lenne versekre és regényekre. Az irodalmi műben az eszmét művészien kell kifejezni, konfliktusokkal, megrázó és felemelő képekkel, egymással bonyolult kapcsolatokban álló hősökkel, akik különböző álláspontot foglalnak el, úgy, hogy az emberi szív legmélyebb húrjai is megrezdülnek és úgy, hogy az ember kénytelen legyen jobban látni a valóságot, kötelezve érezze magát harcolni a földi ember életének szépségéért és javáért, úgy tekintem, hogy íróink többsége, legjobbjaink életfelfogásukban és világnézetükben elfogadják alapul a marxista-leninista ideológiát, vagy mindenképpen a haladó ideológiát, amely ellene van az ember kizsákmányolásának. Hasonlóképpen hiszem, hogy a párt szelleme, de mindenképpen a hazaszeretet, a szocializmus építésének útján haladó dolgozók sikerei iránti szeretet sajátja íróink döntő többségének, hogy a szocialista realista módszert és mindenképpen azokat a módszereket, amelyek nem ellentétesek a szocialista realizmussal, és párhuzamosan ugyanazon emberi eszményeink felé haladnak, előszeretettel fogadják magukénak összes íróink. Úgy vélem, hogy valamennyi jó író, azok, akik valamilyen hiteles alkotást akarnak életükben teremteni, egyetértenek Mihail Sadoveanu e szavaival, amelyeket Gheorghiu-Dej elvtárs is idézett a BMP II. kongresszusán: „Az irodalmat nem lehet elszigetelni a dolgozók közösségének állandó érdekeitől. Az új országnak nincs mihez kezdenie olyan irodalmárokkal, akik „nem politizálnak”, s olyanokkal, akik elefántcsonttornyukban szeretnének szenderegni. Az új országnak olyan írók kellenek, akik állandóan a haladásért harcolnak.” Meggyőződésem, hogy minden író, mint népünknek tanítványa, egyben tanítója is a nép szocialista öntudatának emelésében. Stílus és irodalmi nyelv Elmondhatjuk, hogy a nép szolgálatába állított s a párt szavára hallgató irodalmunk talaján sarjadtak már valóban értékes, vitathatatlan művészi becsű alkotások. Nem túlságosan sok, de elegendő ahhoz, hogy neveljék olvasóinkat s jórészt kielégítsék esztétikai szükségleteiket, azt a vágyukat, hogy meglássák a művészet varázstükrében régi valóságunkat, melyet mindenben, mi rossz volt benne, ők maguk romboltak és rombolnak le, hogy megpillantsák e tükörben új valóságunkat is, amelyet a maguk kezével építenek a maguk és utódaik számára. Eddigi sikerült műveink lehetővé teszik, sőt kötelességünkké is, hogy ezentúl a maximumra növeljük művészi igényességünket, mert ha elértünk sikereket, ezeket a művészet eszközeivel értük el. De még csak az írónak magának kell igazán igényesnek lennie — önmagával szemben, igényesnek minden alkotásában, minden egyes szavában, mit papírra vet.Mert az igaz szó nem marad a könyv lapjain, hanem ott ég az emberek szívében, olykor századokon át. Ám ezért a szóért az írónak keményen meg kell dolgoznia. Ahogyan Majakovszkij mondja a költői igéről: A költészet, akárcsak a rádiumbánya. Az ember egy gramm rádiumért esztendőkig gürcöl. Nem sajnál se fáradságot, a küzdelmet se bánja, hogy egy ragyogó szót olvasszon száz tonna nyersércből. De hogy tüzel ember szívet mellet. Igen, de hol terem ez az ige? Hogy juthatunk el hozzá? Idegen nyelvek tanulása közben tapasztaltam, hogy az első stádium, amelybe kerül az ember, abban áll, hogy ha beszélni kezd, anyanyelvéből fordít, gyötrődve keresgéli a szükséges szavakat. Ebben a stádiumban csak rendkívül szűk korlátok közt mozog az ember kifejezőkészsége, szó sem lehet gondolatbeli árnyalatokról, minduntalan ügyefogyott dadogásba fullad a beszéd. De ha folytatjuk a tanulást, kivált ha igyekszünk minél többet társalogni olyanokkal, akik jobban ismerik azt a nyelvet, mint mi, idővel elérjük, hogy idegen nyelven is tudunk gondolkodni. Ez az az állomás, amelyen elmondhatjuk aztán, hogy kezdjük ismerni a nyelvet s hogy nem úgy mozgunk már benne, mint az új ruhában, mereven és sután, óvakodva attól, hogy leüljünk, mert folt eshetik a nadrágunkon, összegyűrődhetik a kabátunk. Ha a konfliktusok és képek, amelyeket az író művében felhasznál, azonosak azoknak az embereknek a konfliktusaival, akikkel az az életben kapcsolatba kerül, vagy hasonlítanak hozzájuk — ha nem is éppen ismerősei életéből veszi történetének meséjét —, a tipikus megválasztása, a konfliktus irányítása, az alakok szembeállítása, általában a szerkesztés és az írói nyelv más, mint az egyszerű irodalmi nyelv, más mint a szürke, mindennapi beszéd, vagy mint a nyers, semmitmondó események. Művészi nyelv, művészi képek, a konfliktus bonyolítása tekintetében, s egyebekben is, tanuljunk klasszikusainktól, Eminescutól és Caragialetól, Nicolae Filimontól, Gheorghe Coșbuctól, Ion Creangától, Ion Slavicitól, Liviu Rebreanutól és a többiektől, de az egyetemes irodalom klasszikusaitól is, hiszen ha csak kinyitja az ember valamelyik könyvüket, nyomban megcsapja a képekbe sűrített élet lehellete, tisztán látjuk az emberek alakját s a képek mögött a nagy eszméket, az ember küzdelmeit és — diszkréten — a művész szemét is, amely nem közömbös, nem lehet közömbös azzal szemben, amit lát. És jó, ha az író nemcsak Sha Jespearet ismeri, meg Balzacot és Tolsztojt, Goethét, és Victor Hugót, meg Petőfit, Ibsent és Flaubert-t, Carduccit és a forradalmárokat, Adyt meg Blokot, vagy Jeszenyint, Eluard-t, hanem ennél is inkább a szocialista realizmus mestereit, Gorkijt és Majakovszkijt, meg Solohovot, akik úttörőkként járnak előttünk a történelem új világának, új korszakának ábrázolásában. És minden bizonnyal jó az is, ha olyan írókat és költőket is ismerünk, akik ideológiai szempontból nem állnak közel hozzánk — mint például Baudelaire, Rimbaud és Apollinaire —, mert az ő művészetükben is fellelhetünk fényszikrákat, ha megvan hozzá a képességünk, hogy meglássuk, miben különbözik tőlünk az ideológiájuk. De tanulhatunk azoktól is, akik mellett élünk, akikkel együtt küzdünk közös céljainkért, hiszen éppen azokat az eszméket és érzéseket tükrözik pompásan, amelyek napjainkat jellemzik, tükrözik a néptömegek törekvéseit, azoknak az erőknek a dinamizmusát, amelyek szívügyünkké tették a történelem mai szakaszát, a történelmet előrevinni hivatott új ember alakját. Sokat kell még küzdenünk különöséppen azért, hogy kialakítsuk a múgunk művészi egyéniségét, egyéni stílsunkat, rájöjjünk a szavak harmoniájának titkára, az ökonomikus költőifejezésmód nyitjára, az emberek ésörnyezetük erőteljes megrajzolásának művészetére. Tanulhatunk ezirányban minden olyan kortársunktól, akiknek már sikerült művészi értékű, új műeket alkotniok. Ezekben a művekben már erős művészegyéniségek szólaltak meg, s éppen a művészi egyéniség az az eszmény, amelynek elérése elé minden írónak törekednie kell, álarcos álláspontban és eszmékben, alkotó művészetben megnyilvánuló egyéniség felé. Ismerjük Buffon mondását: le style c’est l’homme, a stílus naga az ember. Melyik jártas olvasó te ismerné fel tágabb értelemben vett stílusukról legjobb íróinkat és kólóinkét? „Megindulván ama nyolc gaz bíró, nagy nekibuzdulásukban eléledték fáradtságukat, el az éhségüket, szomjúságukat s keresztül hatolja a lankás moldvai tájak felé vezető ütködfátyolán, úgy léptek be erre a földre, mint a mesék világába.” Ki ne smerné fel ebben a lágyan hullámzó mondatban az álom és valóság költői egybefonódását, Mihail Sadoveanurását, amely mintaképe az ökonomikus előadásmódnak, a sűrítésnek és tömörítésnek s egyszersmind bőforyása nyelvünk szépségeinek, csodálatos képtára országunk természeti szépségeinek, népünk történelmi fejlődésfolyamatában, lelki és társadalmi mélységében meglátott életének? Könnyen felismerjük Zaharia Stancunak gondolati és érzelmi hullámzásokat kifejezi szaggatott stílusát is, ezét a ritka megelevenítő erővel megáldott íróét akinek képeiben csak úgy forr, pezseg az igazságtalanságtól kiváltott lázongás heve, pedig hangoskodás, melldöngetés nélkül, diszkrét eszközökkel ragadja magával az olvasót, egyre több s több embert állítva a tömegek ügye mellé — a legváltozatosabb társadalm rétegek köréből. Kinek volna nehéz felismerni Camil Petrescunak gazdag ismerettárából, műveltségéből fakadt elegáns stílusát, Cézár Petrescu viharosságát, G. Calinescu háborgását, intellektusának ragyogását, vagy Geo Bogza mondatainak architektonikus pompáját? Petru Dumitriut ma már mindenki olyan írónak tartja, aki árt a biztos szónak s aki madártávlata messze látó tekintetével apró részleteket is észrevéve, jól tudja leírni azt amit lát: embereket és helyzeteket csakúgy, mint az előtte kitáruló természet külső képének finom árnyalatait s az élet intim hatóerőit. Mark Préda határozott és pontos, biztos vonalvezetésével hat az olvasóra — hősei lelkületének s környezetüknek megrajzolásában, mely utóbbi iránt csak látszólagos a közönye, mert mögötte az a képessége búvik meg, hogy uralkodni tud érzelmi tolulásain s finom intelligenciával ábrázol. De még egy olyan ifjú írónak is, mint amilyen Titus Popovici, már első könyvével is sikerült lenyűgöznie olvasóit, előadásmódjának könnyed folyamatosságával azzal az adottságával, hogy éppoly érzékletesen tudja kifejezni a partjai közt viharkorbácsoltatóként vergődő emberi lélek vívódásait, mint az élet erének akár egy bombazápor közepette véres csata fergetegében végbement kaotikus kirobbanásait. S talán csak a stílusról van itt szó. Hát nem figyelemre méltó-e például az, ahogyan Davidoglu, meg Horis Lovinescu ért a konfliktus kezeléséhez a párbeszédek fűszerezéséhez, az éles replikákhoz? Ha ami a stílust, a szerkezetet, az igazság realista ábrázolásának erejét s a hazaszeretetet és pártszellemet illeti. 1948—1955 között nem született volna más prózatermés, mint Mihail Sadoveanu Mitrea Cocor útja és Nikola Potkovája, Camil Petrescu Ember az emberek közt, Zaharia Stanci Mezítláb, Vérebek és A föld virágai című művei, Geo Bogza Meridiani sovietice, Petru Dumitriu Viharmadár Cronice de cimpie és Cronice de familie, Nagy István A legmagasabb hőfokon, Marin Préda Sorakozó és A Moromete-család, V. M. Gálán Baragán Szabó Gyula Gondos atyafiság és Titus Popovici Az idegen című könyve s mellettük több más jelentős könyv is — Eusebiu Camilartól és Asztalos Istvántól —, már ennyi is elegendő volna ahhoz, hogy bebizonyítva lássuk: ezek az évek nem mentek veszendőbe s hasznos volt a pártirányítás, hasznos volt az, hogy a párt valóságunk problémái felé irányította íróink figyelmét s e valóságunknak realista eszközökkel való ábrázolását ajánlotta, abban az értelemben, hogy élet- és igazságigenlő módon fejezzék ki ezt a valóságot, úgy, hogy írásművük a nép kincsévé, megértett, keresett és szeretett kincsévé váljék. Legalábbis ugyanezt a képet nyújtja költészetünk is, ha ugyan nem ennél is kedvezőbbet, mert költőink műveit olykor élesebben látszik alkotójuk egyéni bélyege. Mert senki sem tévesztheti össze Tudor Arghezi 1907 Cintarea omului, Prisaca című kötetének, vagy nemrég megjelent Hohenzollern-ciklusának egy-egy versét valamilyen más költőnk verseivel, hogy csupán a háború után megírt és megjelent Arghezi-kötetekről beszéljünk. Mesteri kezében olyan hajlékonnyá válik a szó, mint nemes fém az ötvösművész kalapácsa alatt s ott bukkan elő, ahol éppen kell, virágfüzéres aranyhímzések között. De Arghezi igazi ereje abban rejlik, hogy a legnyersebb igazságokat is olyan szavak mezébe öltöztetve tudja megszólaltatni, melyek mentesek minden vulgaritástól s amelyek a versművészet magas szintjére emelik mondanivalóit. Izzani kezd minden tárgy, s az utóbbi időben egyre több társadalmi valóságvonatkozású tárgy, mihelyt a szépnek abba a kovácsműhelyébe kerül, melynek Tudor Arghezi a mestere. Itt van például a Desradacinare című verse, melyben azok felé irányítja nyilait, akik a nép haragja elől kereket oldva, képmutatóan, de farkas sóvárgással sandítgatnak a messzeségből felénk. Egy távoli, egy messzi várból édes szavakkal körülnyaltatok s fülünkbe duruzsoltok, hogy nincs köztünk különbség és testvérek vagyunk s lám, összehordtok tücsköt-bogarat. Az általatok elhajított ország után vágyódtok s a Kárpátokban szunnyadó kincseit áhítjátok? Tanáccsal is elláttok, ti szégyentelenek, kik bűnökkel szennyeztettétek be az életet. (nyersfordítás) Azt mondják, hogy amikor urániumérc-bányába lép az ember, a különleges bányalámpa magától gyullad ki, ha ahhoz a helyhez közeledünk, ahol a nukleáris energia szunnyad meglapulva, így gyúl ki az ember szíve is, mikor Arghezi költészete felé közeledik. Itt van azután Marcel Breslau fürge szellemével, kecses előadásmódjával s eredeti szóhasználatával, mely egyaránt sajátja verses meséinek és minden más versének, itt van Eugen Jebeleanu, kifejező erejével, élesen — olykor túlzottan körvonalazott — képeivel; itt vannak Maria Banu, minden erőlködés nélkül, lelkesen szárnyaló, dinamikus versei, melyeknek technikájában Whitmannal és Nerudával mutat rokonságot; a dolgos Cicerone Theodorescu, választékosságával és kifejezésbeli biztonságával — akkor is, ha nyomtatott minta nélküli, egészen új, életszolgáltatta témákat ragad meg. Dumitru Corbea, Miron Radu Paraschivescu, A. E. Baconsky, Victor Tulbure, Dan Deliu, Mihu Dragomir, Veronica Porumbacu és mások, hogy a régebbi nemzedékhez tartozó, kipróbált mestereket — Demostene Botezt, Horváth Imrét s a többieket — ne is említsem. Frissek és időszerűek ők ma is abban, amit papírra vetnek; ahány név annyi sajátos stílus, annyi egyéni módon, művészien megalkotott képet adnak valóságunkról, s alkotásaik immár ott foglalnak helyet az olvasók tudatába hatott írásművek között. Mert olyan költői művek, mint Maria Banu. Hozzád beszélek, Amerikai, A mennyország kapuinál vagy A földről című versei, Eugen Jebeleanu Balcescu, Lidice vagy Sahia falujában című költeménye, Marcel Breslaru Donca bölcsődala s oly sok verses meséje, Nina Cassian Alulról jövő bírálata olyan verskötetek, mint Demostene Botez Napraforgója, Cicerone Theodorescu Ének a mi utcánkból, Victor Tulbure Forró nyára és A haza dicsérete, Veronica Porumbacu Nemzedékem, A. E. Baconsky Cintece de zi fi de noapte és mások, mindabban, ami jó bennük, már hozzátartoznak napjaink költészetének aranyfedezetéhez, mégpedig nemcsak tematikájuk s a bennük megszólaló eszmék időszerűségével, hanem magasfokú művészi kidolgozottságukkal, eredetiségükkel és azzal, hogy alkotóik egyéniségének vérmérséklete, sajátossága süt ki belőlük. örülnék, ha arról is beszámolhatnék itt, hogy vannak már ragyogó szatirikus és humoros műveink is, mintaszerű alkotások ebben a műfajban, s igaz, van is már sok ilyen, Bajor Andor s népköztársaságunk más jó magyar humoristáinak — Sütőnek, Asztalosnak stb. — művei között, de ez a műfaj még nem jelentkezik kellő mértékben kortársaink alkotásaiban, más műfajokban széthintve találkozunk a szatírával és humorral, például az allegorikus mesékben és a vígjáték-irodalomban, de inkább csak az elsőben, s itt elsősorban Marcel Breslau nevét kell megemlítenem, mint olyat, aki sok eredetiséget s új szellemet visz műveibe; a második csak amolyan fehér holló még, mert hiszen Aurél Baranga Kerge Birkáján kívül egyetlen olyan alkotást sem idézhetek, melyet különösebben sikerült, művészi munkának lehetne nevezni, még csak egyfelvonásosokat sem, pedig — bár sok ilyet írnak — irodalmunk s különösképpen színházaink erősen szűkölködnek bennük, már ami a minőséget illeti. Al. Kiritescu, ez az öreg színműíró kivétel csak, ő nem egy sikerült alkotást mondhat magáénak. Természetesen hasznos lett volna, ha mindazt, amit itt a művészi tökélyről elmondtam, példákkal is illusztrálom, hogy a művészi érték önmagában újólag és döntő módon igazolja: a felszabadulás óta eltelt 12 esztendő és főleg az 1948-tól 1956-ig terjedő időszak — amely egybeesik új államformánkkal és az elindulással a szocializmus építése útján — az irodalom felvirágzásának nagy korszaka volt s kultúrforradalmunk egyik ragyogó győzelmét jelentette. Talán érdemes lett volna kidomborítani irodalmunk néhány negatív jelenségét is, egyes, olykor sok kötetre tervezett regény túl nagy terjedelmét, a novellák és karcolatok hiányát, sok költői mű prózaiasságát, a színdarabok párbeszédeinek és csattanóinak banalitását stb. A kritikusokra bízom, hogy elvégezzék ezt a művészi nyesegetést s egyben azt kívánom, hogy irodalmi kritikánk az eddiginél nagyobb mértékben tanulmányozza a máról szóló irodalmunkat s a legalkalmasabb kifejező módot használja fel, hogy — mint a hajóhíd a csónakot a parthoz — az irodalmi művet közelebb vigye az olvasó szívéhez. Mert egyes fiatal kritikusainkat még mindig elbűvölik a történelmi múltba visszanyúló témák s amikor egy irodalmi művet magyaráznak, véleményt mondanak róla, olyan áthatolhatatlan, nagyigényű és (Folytatása a 3. oldalon) Mihai Beniuc elvtárs jelentése A technika, elvtársak/ Kezünkkel / Forrón megragadjuk a gépeket / Pukkadjon meg a túlsó parton / Ganajába fullva a kutya. Egyébként is: az ellenségről akkoriban mindig, mint kutyáról, veszett kutyáról, farkasról, vadállatról, hiénáról, viperáról, dühös kígyóról beszéltek, s így amennyire meg lehetett sikerülni a gazdagon áradó motoroktól és a kalapácsütésektől, ugyannyira meg kellett rémülni ezektől a veszedelmes állatoktól. Az üzemből az út egyenesen a dzsungelbe vezetett. Csak éppen az embert, az új embert nem lehetett látni sehol. Épp az hiányzott, amit a párt igényelt és kért. De lássunk néhány mintát a proletkulttal kortárs formalizmusból is. Vadállat az éj, utolsó rángásával f vicsorít undokul az óriás / Ezer karral veti vissza a fénynek / a forrón áthevült ércet... / így látja a normadöntő. vagy: Ködös kardokat / Szórsz te szét a szélben ! S reménység s lendület-bárkákat küldesz / Az utca üres. A szél néha álmában beszél. / A házak állnak az aszfalton összeszorított ajkakkal . Egy-egy fa — mind alacsonyabban ! Nyújtja zavart ágát, mely olyan, mint egy uralkodó buzogánya. A költeményeknek ezekből a válfajaiból sem vesztek ki a farkasok és egyéb szörnyetegek, amelyek keveredtek a normákkal, a reménység és a lendület hajóival, a tavaszokkal és hasonló egyebekkel. De az ordasok .. . Nem pusztultak el ! A tavasz szárnyalásától rettegnek / Ott állanak, túl a vizen a hamuég alatt ! Golyó szemükkel lesnek, nyakig bundában. A farkasok pedig különös ismertetőjelként fekete orchideákat viselnek! Ami azonban a legmegdöbbentőbb: ezeket a silányságokat magasrendű költészetnek tekintették. S önök azt kérdezik, ki írta őket? Victor Eftimiu, Eugen Jebeleanu, Nina Cassian, Maria Banus, Dan Desliu, Solo Juster, Virgil Teodorescu és még mások, kicsinyek és nagyok, ifjak és öregek, olyan szóözönbe fulladtak, amelyen ma már maguk is csodálkoznak. A próza sem volt mentes az ilyen fráziszuhatagtól, azzal a különbséggel,, hogy ez több oldalon át folytatódott. A színdarabokban olyan bősége volt az üléseknek, hogy az emberek, akik a munkahelyükön amúgy is torkig voltak az ülésekkel, már nem is mertek színházba menni. Mindez a valóságon kívüli irodalom, meggyőződésből és lelkesedésből félelem nélkül és őszintén íródott. De mi haszon származott belőle? Még szerencse, hogy az utolsó tizenkét évben nem is ez jellemezte irodalmunkat. Az irodalom művészi módja az igazság és a valóság típusalkotás útján történő ábrázolásának. Természetesen bátorság és őszinteség nélkül nem lehet megmondani az igazat. Ezt a kérdést maga az író oldja meg, pártosságával, harci készségével, a maga pro vagy contrájával, amit az olvasóra is átvisz. Ez esetben az igazság nem egyéb, mint az író meggyőződése, vagy hite, az általa látott valóság. Éppen ezért, a természet, bármily szép is legyen, nem műalkotás: hiányzik róla valakinek a kézjegye, s ez a kézjegy lehet pártosság, igenlés, vagy tagadás, elfogadás vagy visszautasítás, jóváhagyás vagy tiltakozás. Az író az igazságért száll síkra, úgy, amint azt ő látja. Nem úgy száll síkra, mint az ügyvéd, hanem mint a művész, aki a valóságból tulajdonképpen hova is mennek.” Az lényegest, a tipikust hámozza ki. És a nyers szavak , szavak mozgatnak ez a szól Mekkora hőséggel, megunt hunyorgása melletti ezer évig lángoló hűséggel millió