Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1963-01-11 / 2. szám

FIATAL SZÍNÉSZEK - ÉRETT MŰVÉSZET­ I jegyzeteknek távolról sem az a céljuk, hogy a fiatal szí­nészek negyedik köztársasági ver­senye seregszemléjének mérlegét elkészítsék, hogy eredményeit és fogyatékosságait felmérjék, még ke­vésbé, hogy valamennyi tanulságát levonják, összefoglalják. Csupán arra szorítkoznak, hogy színjátszásunk most kibontakozó újabb fejlődési szakaszának néhány olyan lényeges jellemző vonására hívják fel a figyel­met, amelyeket a versenyen bemu­tatott előadások élesen kidomborí­tottak, és amelyek jelentőségüknél fogva színházi életünk további ala­kulására bizonyára erőteljesen ki­hatnak. A felszabadulás utáni évek folya­mán alkalmam volt végignézni az összes hasonló jellegű művészi ese­ménysorozatokat, dekádokat, ver­senyeket, és úgy vélem, hogy ez a verseny egyértelműen a legérdeke­sebb, tartalmát és tanulságait te­kintve a legjelentősebb. Bizonyítja ezt elsősorban a műsor sokrétűbb és változatosabb összetétele, harcos, mai szelleme, szenvedélyesen máról szóló tematikája, nem kevésbé az előadások stílusbeli differenciált­sága, kérdést felvető izgalmassága, magasfokú művészi érettsége, szín­vonala. A hazai drámairodalom legújabb művei mellett (H. Lovinescu: Láz, Dorel Dorian: Ha nem lennének szerelmek, T. Mazilu: Ostobák holdfényben, Radu Teodoru: Lot­­reanu diák esete, J. Hristea: Egyetlen élet, P. Everac: Costache és a lelkiélet), amelyek a műsor ge­rincét alkották, a legerőteljesebben a háborúellenes harc, a fasizmus bűnei leleplezéseinek témája uralta a repertoárt. (P. Karvas: Antigoné és a többiek, León Kruczkowszki: A szabadság első napja, J. Otcena­­sek: Romeo, Júlia és a sötétség, Tolsztoj—Piscator: Háború és Béke, stb.) Ez a műsor nagymértékben lehe­tőséget adott a bukaresti „döntőbe“ jutott együtteseknek nemcsak arra, hogy fiatal színészeik, rendezőik és díszlettervezőik művészi teljesítőké­pességéről, alkotóerejéről, fejlődési irányáról, színpadi ízléséről, szín­házesztétikai tájékozódásáról szá­mot adjanak, hanem arra is, hogy együtt, a verseny egészével, híven visszatükrözzék azt az egészséges, előrevivő alkotói erjedést, azt a ki­­kristályosodási és érési folyamatot, amely — éppen a fiatalok hathatós közreműködése révén — színjátszá­sunk egészében végbemegy. Ez a verseny is megmutatta, hogy szín­házkultúránkban a fiatalság nem leszűkített naptári fogalom, hanem elsősorban művészi magatartás és irányulás kérdése, vérmérséklet és ízlés dolga: vannak fiatalok, akik idő előtt megöregedtek, látásmód­juk, alkotói módszereik, kifejezőesz­közeik elavultak, mint ahogy van­nak öregek — ilyen volt Lucia Sturdza Bulandra, Poór Lily és Ion Manolescu, ilyenek ma is Ștefan Brabotescu, Costache Antoniu vagy Kőszegi Margit — akik, mivel so­sem szakadnak el az emberektől, akik közt élnek, a kortól, amellyel együtt lélegzenek, mindig fiatalok maradnak, így hát a verseny is, a stílusbeli differenciálódás ellenére mindenekelőtt színházi kultúránk eszmei, egységét demonstrálta. Azt, hogy fiatal és öreg színészek, ren­dezők közös erőfeszítéssel töreked­nek arra, hogy a kor nyelvén, a kor ritmusában és lendületével szólja­nak a nézőhöz, akit alkotómunká­juk legfőbb példaképének, ihletfor­rásának és végső céljának tekin­tenek. A megmutatkozott hibákon és problémákon túl, amelyeket köny­­nyelműség lenne lebecsülni, elsősor­ban ebben látom a verseny rend­kívüli jelentőségét. Másodsorban pedig abban, hogy ezt a versenyt, az eddigiektől eltérően, nem csu­pán fiatal tehetségek egyéni tün­döklése, hanem összeforrott, érett együttesek nagyszámú és biztos fel­lépése jellemezte. És nem véletlen­­szerű, elszigetelt jelenségként, ha­nem mint olyan általános értékű tünet, amely színjátszásunk egészé­ről vall, jelenlegi fejlődési szaka­szának legfigyelemreméltóbb voná­sát tükrözi. Azt, hogy jó darab, tehetséges rende­ző és előnyös sze­reposztás szeren­csés találkozásá­ból rapszodikusan létrejött előadá­sok helyett ki­egyensúlyozott együttesek jelen­tek meg és belőt­tek a színházi közvélemény, a nézők érdeklődé­sének előterébe. Nem csupán ar­ról van szó, hogy új színházak léte­sültek. Mert a Vígszínházat, az Ifjúsági és Tarto­mányi Színházat nem pusztán szer­vezési megfonto­lás, hanem min­denekelőtt művé­szi szükségszerű­ség hozta létre. Az, hogy e szín­házakba — nem ötletszerűen, vé­letlenül, hanem ízlés és hajlam szerint — tömö­rült alkotó egyé­niségek a szocia­lista művészet vi­lágnézeti egysé­gén belül azt a csak rájuk jel­lemző, sajátos, e­­gyéni formanyel­vet keresik, a­­mellyel önmagu­kat és korukat kifejezni akarják. Így hát e tudatot alkotó közösségek megjelenése ter­mészetszerűen ma­gával hozza szá­mos színház sajá­tos, egyéni profil szerinti differen­ciálódását, ami már a színházi kultúra fejlődésé­nek magasabb szintjét jelzi. Mert az alkotói hajlam és­ esztétikai ízlés szerint kialakuló differenciálódás fokozatosan meg­szünteti a kísérletezések, a színpadi formanyelv keresésének — a közel­múltban még igen gyakran tapasz­talt — öncélú, divath­ajhászó jelle­gét. Az útkeresés sok színháznál már nem meddő modernkedés — hímem szervesen belehelyezkedik az illető együttesek tudatos és kollek­tív erőfeszítéssel kiteljesedő alkotói programjába. Az Ifjúsági Színház előadása pél­dául (Dorel Dorian: Ha nem len­nének szerelmek) beszédes bizo­nyítéka annak, hogy ez az együttes újításon és útkeresésen nem rapszo­­dikus kapkodást, különböző kifeje­zésmódok közötti ötletszerű, divatos csapongást ért, hanem következetes és módszeres elmélyítését, gazdagí­tását annak a sajátos játékstílus­nak, színpadi formanyelvnek, amely egyéni alkotói hajlamukból fakadt, és amely előadásról előadásra (Siki­­na: Első találkozás, De Filippo: De pretore Vincenzio, Stein: Az Óceán) egyre erőteljesebb körvonalakban bontakozik ki. A műsor tematikai összefüggése és a kifejezés ízlésbeli folyamatossága, egysége felismerhe­tően hasonló egyéni jegyeket, mű­vészi alaptulajdonságokat kölcsönöz előadásaiknak. Persze, e jegyek kialakításához nagymértékben hozzájárultak a nemrég elhunyt Tóni Gheorghiu díszletei, amelyek vonalak és szí­nek lakonikus kombinációjával l­ezárult a III. Ion Luca Cara­­­giale fesztivál végső, országos szakasza; megtörtént az értékelés, a díjak odaítélése és kiosztása, néhány élenjáró csoport díszelőadása is le­zajlott már­­ a legmelegebb siker jegyében. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a népi színjátszó mozgalom szám­belileg is, minőségileg is jelentősen megerősödött az utóbbi két évben. Most azonban nem ezt a gyarapo­dást és izmosodást kívánjuk föl­mérni, nem az eredményeket akar­juk föltérképezni; a fejlődés szem­szögéből fontos gyakorlati kérdések állanak most a mozgalom és részt­vevői érdeklődésének középpontjá­ban: olyan filmszerű, de teljesen a szín­pad törvényeinek alárendelt hangu­lati elemeiket teremtették, amelyek között a színész teljesen önmagára van utalva: mindent ki kell fejez­nie a hang árnyalásával és színe­zésével, a beszéd szenvedélyességé­vel, az érzések hevített őszintesé­gével, a felfokozott belső ritmussal, amely csak a lényegessel törődik, és a jelzett, tömör környezetben nem pepecsel felesleges naturalista részletekkel. Igaz, hogy ebben a színházban nagy és fontos szerepet tölt be Titi Constantinescu villanyszerelő, az ország legkiválóbb színházi világo­sítója, valamint az általa alkotott korszerű világosító berendezés, de ezt a rendkívül fontos és nála min­dig művészi szerepet a színészi játék, a gondolatiság érdekében tölti be. Mert mit érnének Titi mester fényhatásai, ha középpontjukban nem állnának olyan színészek, mint Leopoldina Bălănuţă, Magda Po­povici, Boris Ciornei vagy Ionescu- Gion. A temesvári román színház előadásán, (R. Teodoru: Lotreanu diák esete) is sok fényhatást lehe­tett látni, volt ott zene, szavalókó­rus, modernkedő mozgás, nagy jö­vés-menés, de mit ér mindez, ha nem fejez ki semmi lényegeset, ha nem izzik mögötte szenvedélyes gondolat, igazi érzés. Pedig ebből az (Folytatása a 8. oldalon) RAPRAPORT OTTÓ Ismét az egyfelvonásosokról Az amatőr színjátszóknak írott színművekről kell szólanunk ismét — és hányadszor? — az első helyen. Ez a kérdés most is állandóan napi­renden szerepelt mind a fesztivál alkalmi újságjában, mind a ver­seny alkalmával lefolyt megbeszé­léseken. Újra meg újra megvitat­ták a színpadi rövid műfajok, fő­ként tehát az egyfelvonásosok szük­ségességét, hangsúlyozták hatékony­ságát és agitációs erejét, s részlete­sen foglalkoztak az „egyfelvonásos­­szükséglet“ kielégítésének gyakor­lati feltételeivel, lehetőségeivel is. A műkedvelők, rendezőik és a kul­túr aktivisták ismét hangoztatták, hogy az amatőr színpadnak talán még inkább, mint a professzionista nagy színházaknak, a mai életből merített tematikára van szüksége. Neves rendezők és színészek szólot­tak arról, hogy a műsoron szereplő egyfelvonásosok eszmei-művészi ér­téke távolról sem egyforma: dicsér­ték Lovinescu, Sütő András, Davi­­doglu, Dan Turchila, Teofil Bugecan és mások műveit , és élesen bí­ráltak (a mondanivaló, a művészi megformálás, a dramaturgiai érték szempontjából) jó néhány más da­rabot. A vitába bekapcsolódó írók: Horia Lovinescu, Sütő András, Paul Everac, Tiberiu Vornic és mások hangsúlyozták, hogy jó egyfelvoná­­sost írni semmivel sem könnyebb, mint­­egész estét betöltő háromfel­­vonásost, s hogy a háromfelvoná­­sosok lerövidítése, „levágása" egy­­felvonásosra rossz módszernek bi­zonyult, szinte minden esetben tor­zóvá csonkította a jó háromfelvo­­násosokat is. Az egyfelvonásosok szükségessé­gét különös súllyal bizonyította, hogy bár a zsűri előtt lejátszott 44 színdarab mindegyikének betanulá­sához az együttesek értékes szak­mai segítséget kaptak színészektől, rendezőktől —, mihelyt egész estét betöltő színdarabot adtak elő (kü­lönösen a falusi csoportok), menten érezhetővé váltak „korlátaik“. Füg­getlenül tehát egy-két műkedvelő csoportnak hosszabb lélegzetű da­rabbal elért sikerétől, mindenki elismerte, hogy a műkedvelők szá­mára alapvetően­­ az egyfelvoná­sosok a fontosak. Íróinkra vár a hálás feladat, hogy a mintegy száz­ezer amatőr színészt ellássák ilyen darabokkal... Sok szó esett a műkedvelő szín­játszás egyik érdekes jelenségéről is, mely főleg az alsó versenysza­kaszokon volt érezhető — de szórvá­nyosan a döntőben is éreztette ha­tását. Népi színjátszóink zöme ugyanis — beleértve a szakszerve­zetieket is — fiatal; a­ rendelkezé­sükre álló legtöbb színdarab szere­pel azonban jobbára felnőtt, meg­lett emberek fellépését követelné meg (igazgató, néptanácsi elnök stb.). Ilyen szerepekkel a 17—18 esztendős színjátszók nehezen bir­kóznak meg. Ezért — ezért is! — nyilvánult meg egyre nagyobb erő­vel az ifjak, az IMSz életét, a fia­tal korosztály problémáit ábrázoló darabok iránti igény. Akad ilyen darab is, például a Szász Jánosé (Hat fiú és egy lány), a Davidoglué (Fekete rózsa) — mégis a városi és falusi ifjak életét sokoldalúan be­mutató darabokat sokkal nagyobb számban kér a műkedvelő mozga­lom. Jó darab — fél siker A fináléig eljutott együttesek da­rabválasztása azt bizonyította, hogy művészi színvonal tekintetében is megnőttek az igények. A gyengébb színdarabok kiselejteződtek a ver­seny alsóbb szakaszain. Costache Antoniu, a nép művésze, az utolsó forduló zsűrijének elnöke, az ama­tőr színészek őszinte barátja, nem győzte hangsúlyozni zárszavában: jó színdarabot válasszon minden együttes, mert a jó darab — fél si­ker . .. Mondvacsinált, álkonfliktu­sos darab sematikus figurái még a jó színész számára is mázsás terhet jelentenek — míg az életes, jól fel­épített szerep szárnyakat ad a szí­nésznek ... S valóban, az amatőr csoportok előadásában is a gazdag eszmei tar­talmú színművek aratták a legna­gyobb sikert.­­Kuprijanov: Fiul se­colului (bukaresti Electronica gyár), Dan Turchila: A nagy folyó össze­gyűjti vizeit (Constructorul üzem, Oneşti), Gh. Vlad: îndrăzneala (Dol­­hasca község művelődési otthona, Suceava tartomány), Virta: Zări necuprinse (tulceai kultúrház), Ho­­ria Lovinescu: Láz (C.F.R. műhe­lyek, Feteşti)]. Érdekes, hogy a legtehetségesebb, a népi művészeti iskolát elvégzett csoportok számára is bizonyos ér­telemben megterhelést jelentett a múltat idéző színművek előadása: nem minden szereplőnek sikerült korhű figurát megjelenítenie, hi­szen az ilyen figurák alakítása sok tárgyi és korismeretet, gyakorlatot, színészi alakító készséget tételez fel. A Caragiale-, a Gorkij-művek figuráinak, a korabeli élet teljes­ségének bemutatása sok nehézsé­get okozhat az amatőr színésznek. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem lehet, hogy nem kell klasszikus színműveket is játszani ott, ahol ennek megvannak a feltételei. Tény azonban, hogy a bukaresti végső fordulón is az ilyen darabok elő­adásában nyilvánvalóbbá vált az egyenetlenség, esetleg a nagyszín­házak előadásainak másolása. Modern színszerűség A III. I. L. Caragiale színját­szó fesztiválon a díszletek, a kellé­kek, a világítástechnika — egyszó­val a modern színszerűség szem­pontjából is jól érzékelhető volt a fejlődés. Nagyjából eltűntek a szín­padról a túlzsúfolt, naturalista, drága díszletek, s csak a legfonto­sabb, legjellegzetesebb, legszüksége­sebb tárgyak jelentek meg a színen. Ebből a szempontból a fetestiek (Folytatása a 8. oldalon) BARABÁSI ERZSÉBET 100.000 színész színpada Silvia Popovici és C. Rau­ki Brecht Kaukázusi krétakörében (Bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház) Dana Comnea (Bukaresti CFR Munkás Színház) Tanai Bella és Sinka Károly Arbuzov Irkucki történetében (Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozata) Világ proletárjai, egyesüljetek ! UTUNK A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XVIII. ÉVFOLYAM, 2. (741.) SZÁM — ARA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1963. JANUÁR­ T1.

Next