Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-11 / 2. szám
FIATAL SZÍNÉSZEK - ÉRETT MŰVÉSZET I jegyzeteknek távolról sem az a céljuk, hogy a fiatal színészek negyedik köztársasági versenye seregszemléjének mérlegét elkészítsék, hogy eredményeit és fogyatékosságait felmérjék, még kevésbé, hogy valamennyi tanulságát levonják, összefoglalják. Csupán arra szorítkoznak, hogy színjátszásunk most kibontakozó újabb fejlődési szakaszának néhány olyan lényeges jellemző vonására hívják fel a figyelmet, amelyeket a versenyen bemutatott előadások élesen kidomborítottak, és amelyek jelentőségüknél fogva színházi életünk további alakulására bizonyára erőteljesen kihatnak. A felszabadulás utáni évek folyamán alkalmam volt végignézni az összes hasonló jellegű művészi eseménysorozatokat, dekádokat, versenyeket, és úgy vélem, hogy ez a verseny egyértelműen a legérdekesebb, tartalmát és tanulságait tekintve a legjelentősebb. Bizonyítja ezt elsősorban a műsor sokrétűbb és változatosabb összetétele, harcos, mai szelleme, szenvedélyesen máról szóló tematikája, nem kevésbé az előadások stílusbeli differenciáltsága, kérdést felvető izgalmassága, magasfokú művészi érettsége, színvonala. A hazai drámairodalom legújabb művei mellett (H. Lovinescu: Láz, Dorel Dorian: Ha nem lennének szerelmek, T. Mazilu: Ostobák holdfényben, Radu Teodoru: Lotreanu diák esete, J. Hristea: Egyetlen élet, P. Everac: Costache és a lelkiélet), amelyek a műsor gerincét alkották, a legerőteljesebben a háborúellenes harc, a fasizmus bűnei leleplezéseinek témája uralta a repertoárt. (P. Karvas: Antigoné és a többiek, León Kruczkowszki: A szabadság első napja, J. Otcenasek: Romeo, Júlia és a sötétség, Tolsztoj—Piscator: Háború és Béke, stb.) Ez a műsor nagymértékben lehetőséget adott a bukaresti „döntőbe“ jutott együtteseknek nemcsak arra, hogy fiatal színészeik, rendezőik és díszlettervezőik művészi teljesítőképességéről, alkotóerejéről, fejlődési irányáról, színpadi ízléséről, színházesztétikai tájékozódásáról számot adjanak, hanem arra is, hogy együtt, a verseny egészével, híven visszatükrözzék azt az egészséges, előrevivő alkotói erjedést, azt a kikristályosodási és érési folyamatot, amely — éppen a fiatalok hathatós közreműködése révén — színjátszásunk egészében végbemegy. Ez a verseny is megmutatta, hogy színházkultúránkban a fiatalság nem leszűkített naptári fogalom, hanem elsősorban művészi magatartás és irányulás kérdése, vérmérséklet és ízlés dolga: vannak fiatalok, akik idő előtt megöregedtek, látásmódjuk, alkotói módszereik, kifejezőeszközeik elavultak, mint ahogy vannak öregek — ilyen volt Lucia Sturdza Bulandra, Poór Lily és Ion Manolescu, ilyenek ma is Ștefan Brabotescu, Costache Antoniu vagy Kőszegi Margit — akik, mivel sosem szakadnak el az emberektől, akik közt élnek, a kortól, amellyel együtt lélegzenek, mindig fiatalok maradnak, így hát a verseny is, a stílusbeli differenciálódás ellenére mindenekelőtt színházi kultúránk eszmei, egységét demonstrálta. Azt, hogy fiatal és öreg színészek, rendezők közös erőfeszítéssel törekednek arra, hogy a kor nyelvén, a kor ritmusában és lendületével szóljanak a nézőhöz, akit alkotómunkájuk legfőbb példaképének, ihletforrásának és végső céljának tekintenek. A megmutatkozott hibákon és problémákon túl, amelyeket könynyelműség lenne lebecsülni, elsősorban ebben látom a verseny rendkívüli jelentőségét. Másodsorban pedig abban, hogy ezt a versenyt, az eddigiektől eltérően, nem csupán fiatal tehetségek egyéni tündöklése, hanem összeforrott, érett együttesek nagyszámú és biztos fellépése jellemezte. És nem véletlenszerű, elszigetelt jelenségként, hanem mint olyan általános értékű tünet, amely színjátszásunk egészéről vall, jelenlegi fejlődési szakaszának legfigyelemreméltóbb vonását tükrözi. Azt, hogy jó darab, tehetséges rendező és előnyös szereposztás szerencsés találkozásából rapszodikusan létrejött előadások helyett kiegyensúlyozott együttesek jelentek meg és belőttek a színházi közvélemény, a nézők érdeklődésének előterébe. Nem csupán arról van szó, hogy új színházak létesültek. Mert a Vígszínházat, az Ifjúsági és Tartományi Színházat nem pusztán szervezési megfontolás, hanem mindenekelőtt művészi szükségszerűség hozta létre. Az, hogy e színházakba — nem ötletszerűen, véletlenül, hanem ízlés és hajlam szerint — tömörült alkotó egyéniségek a szocialista művészet világnézeti egységén belül azt a csak rájuk jellemző, sajátos, egyéni formanyelvet keresik, amellyel önmagukat és korukat kifejezni akarják. Így hát e tudatot alkotó közösségek megjelenése természetszerűen magával hozza számos színház sajátos, egyéni profil szerinti differenciálódását, ami már a színházi kultúra fejlődésének magasabb szintjét jelzi. Mert az alkotói hajlam és esztétikai ízlés szerint kialakuló differenciálódás fokozatosan megszünteti a kísérletezések, a színpadi formanyelv keresésének — a közelmúltban még igen gyakran tapasztalt — öncélú, divathajhászó jellegét. Az útkeresés sok színháznál már nem meddő modernkedés — hímem szervesen belehelyezkedik az illető együttesek tudatos és kollektív erőfeszítéssel kiteljesedő alkotói programjába. Az Ifjúsági Színház előadása például (Dorel Dorian: Ha nem lennének szerelmek) beszédes bizonyítéka annak, hogy ez az együttes újításon és útkeresésen nem rapszodikus kapkodást, különböző kifejezésmódok közötti ötletszerű, divatos csapongást ért, hanem következetes és módszeres elmélyítését, gazdagítását annak a sajátos játékstílusnak, színpadi formanyelvnek, amely egyéni alkotói hajlamukból fakadt, és amely előadásról előadásra (Sikina: Első találkozás, De Filippo: De pretore Vincenzio, Stein: Az Óceán) egyre erőteljesebb körvonalakban bontakozik ki. A műsor tematikai összefüggése és a kifejezés ízlésbeli folyamatossága, egysége felismerhetően hasonló egyéni jegyeket, művészi alaptulajdonságokat kölcsönöz előadásaiknak. Persze, e jegyek kialakításához nagymértékben hozzájárultak a nemrég elhunyt Tóni Gheorghiu díszletei, amelyek vonalak és színek lakonikus kombinációjával lezárult a III. Ion Luca Caragiale fesztivál végső, országos szakasza; megtörtént az értékelés, a díjak odaítélése és kiosztása, néhány élenjáró csoport díszelőadása is lezajlott már a legmelegebb siker jegyében. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a népi színjátszó mozgalom számbelileg is, minőségileg is jelentősen megerősödött az utóbbi két évben. Most azonban nem ezt a gyarapodást és izmosodást kívánjuk fölmérni, nem az eredményeket akarjuk föltérképezni; a fejlődés szemszögéből fontos gyakorlati kérdések állanak most a mozgalom és résztvevői érdeklődésének középpontjában: olyan filmszerű, de teljesen a színpad törvényeinek alárendelt hangulati elemeiket teremtették, amelyek között a színész teljesen önmagára van utalva: mindent ki kell fejeznie a hang árnyalásával és színezésével, a beszéd szenvedélyességével, az érzések hevített őszinteségével, a felfokozott belső ritmussal, amely csak a lényegessel törődik, és a jelzett, tömör környezetben nem pepecsel felesleges naturalista részletekkel. Igaz, hogy ebben a színházban nagy és fontos szerepet tölt be Titi Constantinescu villanyszerelő, az ország legkiválóbb színházi világosítója, valamint az általa alkotott korszerű világosító berendezés, de ezt a rendkívül fontos és nála mindig művészi szerepet a színészi játék, a gondolatiság érdekében tölti be. Mert mit érnének Titi mester fényhatásai, ha középpontjukban nem állnának olyan színészek, mint Leopoldina Bălănuţă, Magda Popovici, Boris Ciornei vagy Ionescu- Gion. A temesvári román színház előadásán, (R. Teodoru: Lotreanu diák esete) is sok fényhatást lehetett látni, volt ott zene, szavalókórus, modernkedő mozgás, nagy jövés-menés, de mit ér mindez, ha nem fejez ki semmi lényegeset, ha nem izzik mögötte szenvedélyes gondolat, igazi érzés. Pedig ebből az (Folytatása a 8. oldalon) RAPRAPORT OTTÓ Ismét az egyfelvonásosokról Az amatőr színjátszóknak írott színművekről kell szólanunk ismét — és hányadszor? — az első helyen. Ez a kérdés most is állandóan napirenden szerepelt mind a fesztivál alkalmi újságjában, mind a verseny alkalmával lefolyt megbeszéléseken. Újra meg újra megvitatták a színpadi rövid műfajok, főként tehát az egyfelvonásosok szükségességét, hangsúlyozták hatékonyságát és agitációs erejét, s részletesen foglalkoztak az „egyfelvonásosszükséglet“ kielégítésének gyakorlati feltételeivel, lehetőségeivel is. A műkedvelők, rendezőik és a kultúr aktivisták ismét hangoztatták, hogy az amatőr színpadnak talán még inkább, mint a professzionista nagy színházaknak, a mai életből merített tematikára van szüksége. Neves rendezők és színészek szólottak arról, hogy a műsoron szereplő egyfelvonásosok eszmei-művészi értéke távolról sem egyforma: dicsérték Lovinescu, Sütő András, Davidoglu, Dan Turchila, Teofil Bugecan és mások műveit , és élesen bíráltak (a mondanivaló, a művészi megformálás, a dramaturgiai érték szempontjából) jó néhány más darabot. A vitába bekapcsolódó írók: Horia Lovinescu, Sütő András, Paul Everac, Tiberiu Vornic és mások hangsúlyozták, hogy jó egyfelvonásost írni semmivel sem könnyebb, mintegész estét betöltő háromfelvonásost, s hogy a háromfelvonásosok lerövidítése, „levágása" egyfelvonásosra rossz módszernek bizonyult, szinte minden esetben torzóvá csonkította a jó háromfelvonásosokat is. Az egyfelvonásosok szükségességét különös súllyal bizonyította, hogy bár a zsűri előtt lejátszott 44 színdarab mindegyikének betanulásához az együttesek értékes szakmai segítséget kaptak színészektől, rendezőktől —, mihelyt egész estét betöltő színdarabot adtak elő (különösen a falusi csoportok), menten érezhetővé váltak „korlátaik“. Függetlenül tehát egy-két műkedvelő csoportnak hosszabb lélegzetű darabbal elért sikerétől, mindenki elismerte, hogy a műkedvelők számára alapvetően az egyfelvonásosok a fontosak. Íróinkra vár a hálás feladat, hogy a mintegy százezer amatőr színészt ellássák ilyen darabokkal... Sok szó esett a műkedvelő színjátszás egyik érdekes jelenségéről is, mely főleg az alsó versenyszakaszokon volt érezhető — de szórványosan a döntőben is éreztette hatását. Népi színjátszóink zöme ugyanis — beleértve a szakszervezetieket is — fiatal; a rendelkezésükre álló legtöbb színdarab szerepel azonban jobbára felnőtt, meglett emberek fellépését követelné meg (igazgató, néptanácsi elnök stb.). Ilyen szerepekkel a 17—18 esztendős színjátszók nehezen birkóznak meg. Ezért — ezért is! — nyilvánult meg egyre nagyobb erővel az ifjak, az IMSz életét, a fiatal korosztály problémáit ábrázoló darabok iránti igény. Akad ilyen darab is, például a Szász Jánosé (Hat fiú és egy lány), a Davidoglué (Fekete rózsa) — mégis a városi és falusi ifjak életét sokoldalúan bemutató darabokat sokkal nagyobb számban kér a műkedvelő mozgalom. Jó darab — fél siker A fináléig eljutott együttesek darabválasztása azt bizonyította, hogy művészi színvonal tekintetében is megnőttek az igények. A gyengébb színdarabok kiselejteződtek a verseny alsóbb szakaszain. Costache Antoniu, a nép művésze, az utolsó forduló zsűrijének elnöke, az amatőr színészek őszinte barátja, nem győzte hangsúlyozni zárszavában: jó színdarabot válasszon minden együttes, mert a jó darab — fél siker . .. Mondvacsinált, álkonfliktusos darab sematikus figurái még a jó színész számára is mázsás terhet jelentenek — míg az életes, jól felépített szerep szárnyakat ad a színésznek ... S valóban, az amatőr csoportok előadásában is a gazdag eszmei tartalmú színművek aratták a legnagyobb sikert.Kuprijanov: Fiul secolului (bukaresti Electronica gyár), Dan Turchila: A nagy folyó összegyűjti vizeit (Constructorul üzem, Oneşti), Gh. Vlad: îndrăzneala (Dolhasca község művelődési otthona, Suceava tartomány), Virta: Zări necuprinse (tulceai kultúrház), Horia Lovinescu: Láz (C.F.R. műhelyek, Feteşti)]. Érdekes, hogy a legtehetségesebb, a népi művészeti iskolát elvégzett csoportok számára is bizonyos értelemben megterhelést jelentett a múltat idéző színművek előadása: nem minden szereplőnek sikerült korhű figurát megjelenítenie, hiszen az ilyen figurák alakítása sok tárgyi és korismeretet, gyakorlatot, színészi alakító készséget tételez fel. A Caragiale-, a Gorkij-művek figuráinak, a korabeli élet teljességének bemutatása sok nehézséget okozhat az amatőr színésznek. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem lehet, hogy nem kell klasszikus színműveket is játszani ott, ahol ennek megvannak a feltételei. Tény azonban, hogy a bukaresti végső fordulón is az ilyen darabok előadásában nyilvánvalóbbá vált az egyenetlenség, esetleg a nagyszínházak előadásainak másolása. Modern színszerűség A III. I. L. Caragiale színjátszó fesztiválon a díszletek, a kellékek, a világítástechnika — egyszóval a modern színszerűség szempontjából is jól érzékelhető volt a fejlődés. Nagyjából eltűntek a színpadról a túlzsúfolt, naturalista, drága díszletek, s csak a legfontosabb, legjellegzetesebb, legszükségesebb tárgyak jelentek meg a színen. Ebből a szempontból a fetestiek (Folytatása a 8. oldalon) BARABÁSI ERZSÉBET 100.000 színész színpada Silvia Popovici és C. Rauki Brecht Kaukázusi krétakörében (Bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház) Dana Comnea (Bukaresti CFR Munkás Színház) Tanai Bella és Sinka Károly Arbuzov Irkucki történetében (Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozata) Világ proletárjai, egyesüljetek ! UTUNK A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XVIII. ÉVFOLYAM, 2. (741.) SZÁM — ARA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1963. JANUÁR T1.