Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-27 / 21. szám

gHKKOHHBBSMBI Ioan Slavici Ion Oarcasu cikkének folytatása az 1. oldalról korlati pedagógiával, a beavatott biztonságával írt etikai, esztétikai, pedagógiai, nyelvtani, politikai és szociológiai tanulmányokat, beszámolókat a hajdani Osztrák-Magyar Monarchiába tartozó népekről, sőt bátorító előszavakat, névtelen füzetekhez csatolt cikkeket. Más szóval összetett, „alaktalan“, a közéleti cselekvésnek elkötelezett, szenvedélyes ember volt, aki számára a világ csak nagy ritkán nyújt alkalmat a derűs, könynyed, esztétikai szemlélődésre (bármennyire vágyott rá, főként élete utolsó éveiben!). A kezdeti, a „hőskorszak“ sokfajta igénye és Slavici alkati határozatlansága miatt időről időre kipróbálja képességeit, de nem szenteli magát egyetlen hivatásnak. Az irodalmi elhivatottság persze a más lehetséges kísértéseknél erősebb volt benne, egymással párhuzamos elfoglaltságai nem egyszer egyetlen pont felé irányulva csoportosultak; ilyenkor az intuitív én felülkerekedik a spekulatívon, a gyakorlatiason. Az eltérő erők ilyen összefogásából születnek meg irodalmi remekművei: néhány novellája és elbeszélése, mint a Popa Tanda, A falu szája, Budulea Taichii, Az erdei lány, A jószerencse malma és regénye, a Mara. Slavici tapogatózva, némiképpen önmagában kevéssé bízón lép az irodalomba, nem is csupán kezdetleges nyelvezete, mint inkább amiatt, hogy kezdetben képtelen „érzékeny gondolatokat" alkotni. Az irodalmi beszédnél mélyebb tartózkodás alakul ki benne. Slavici nem „néma“, mint később Blaga, hanem tétova, kétértelmű falusi, alkatilag megosztja magát a nevelői és a tisztán esztétikai hivatás között. Akárcsak a Junimea vezetőjének, neki is pontosan kialakult elképzelései vannak a művészi szépről. Az alkotás legfőbb sajátosságának, véleménye szerint, a derűnek és a lelki egyensúlynak kell lennie. Hiszen az gyűjti össze és hozza egyensúlyba az élményeket, az egymásnak ellentmondó, katartikus értékű, felszabadító emberi érzelmeket. „Vedd rá az embert, felejtse el, hogy él — mondja Slavici Ronetti Román egyik költeményét elemezve —, vedd rá, hogy kilépjen önmagából, ajándékozz neki néhány elbűvölő pillanatot, és levetted lelkéről az élet terheit.“ A klasszikus szabályok vallásos tisztelete egész, normákban bízó művészi alkatára rányomja bélyegét. Betartani a szabályokat, vagy végső esetben minél kevésbé kilépni az általánosan elfogadott mintákból — ez szerinte az út, melyet az írásban követni kell. Prózaírónk meggyőződésesen naturalizmusellenes, szerinte „az élet-szeletnek“, a kimetszett valóságdarabnak semmi keresnivalója az irodalomban. Anélkül, hogy az irodalom dokumentum-értékét kétségbe vonná — ellenkezőleg! —, elveti a pőre megfigyelést, a természet „eszmény nélküli“ reprodukcióját. Az esztétikai eszmény tagadása (a „tiszta“ realisták szerint ez torzít, mert már túlhaladott!) őszerinte ostobaság. A prózaíró Slavici a realista-etikus művészet híve — vagyis olyan művészeté, melynek eszménye van —, a serkentő, „egészséges“ és magas szinten nevelő hatású képé, a felmagasztosítani hivatott s nem az értékek „tobzódásáról“ szóló irodalomé. Gyanítható, hogy az ilyen szigorú szempontok visszafogták Slaviciban a veleszületett indulatokat. Sőt, mondhatni, néha unalmas, kimért, elkedvetlenítően moralizáló lesz, amint az elméleti indíttatás a tulajdonképpeni ihlet fölé kerekedik. Ennek bizonysága a gondolatokkal átszőtt, helyenként tisztán esszéisztikus emlékezése, egész sor elbeszélése és novellája, akárcsak prózai mondatfűzésének belső szerkezete, mely, annak ellenére, hogy orális, beszélt, elmesélő jellegű, külön stílus kialakítására hajlamos. Ez a stílus pedig kiszámított, jól átgondolt, megvilágításának józansága és művészi tudatossága is hibátlan. A hibátlan elbeszélői stíluson múlik a Slavici általhasznált epikai megoldások változatossága, az előadásmód szokatlan mozgalmassága is Fellelhető ekként prózájában a „mindentudó" elbeszélő, mellette ugyanakkor a visszahúzódó, „jóindulatú" krónikás is (a Budulea Taichii-ban, „a remek Budulea Taichii-ban", ahogy naplójában Maiorescu jellemezte). A megszokottan klassszikus próza mellett megtalálható a több „hangot" használó, modern kísérleti próza, a maga kollektív, vagy a tanúként, a szemlélőként szereplő hősével (az öregaszszony A jószerencse malmában). A többnyire objektív próza néhol tárgyiassá válik (mint a leánykérés szertartása, a hozomány részletes ábrázolásakor A falu szájában). Az áradó beszéd technikájának helyét átveszi a jelentőségteljes hallgatás kifinomult használata, vagy a kétértelmű párbeszédek, amikor az emberek „csak azért beszélnek, hogy járjon a szájuk“, vagy a „kellő pillanatban" vicceket sütnek el (A falu szája, A falu keresztjénél). Slavici hősei a kibontakozó nagy energiák hordozói (fizikai energiáké, mint Mara, vagy A jószerencse malmában Ghijá, sőt Licá Sámádán is; erkölcsi energiáké, mint Popa Tanda, Simina, az erdei lány, vagy Persida, Mara szófogadó leánya; intellektuális energiáké, mint a lázasan dolgozó Budulea Taichii-féle emberek), és nagy tipológiai, egyben elbeszélői kategóriákba sorolhatók. Bizonyos, utánozhatatlan rítus szerint urai a világnak; nem csupán a munka etikája, az erkölcsi és társadalmi cselekvés kultusza jellemző rájuk, de egyfajta életstílus, különös magatartás is, annak a meggyőződésüknek az alapján, hogy „Isten jó világát“ ők kapták ajándékba, és érzékelhetően egyenlő rész jut belőle minden embernek. (Ez Slavici esztétikai szemléletének demokratizmusa, hiszen ő maga is a munka és „az igaz rend" híve.) Ajándékba pedig azért kapták, hogy „áthassák szemükkel“ és „megérthessék az eszükkel“ — hogy az Emlékezések egyik vallomását parafrazáljam. Slavici előtt írás közben minden bizonnyal a remekmű elvont, eszményi képe és a sokaság „felvilágosításának" elméleti programja lebegett. Alkotásai általában betartják a kezdeti sémát: a gondolattól az irodalomig és vissza a gondolatig, ezt a kiszámítható és zárt áramkört, mely a műveit és a pontos szabályokban hivő ember sajátja. Idő múltával azonban Slavicinál is jelentőségteljes „egyensúlyvesztés" történik, és valamelyes zavart okoz művészi, elméleti alkatában. A kezdeti gondolati élet rangsor észrevétlenül megváltozik, mégpedig az utóbbi javára. „Az önmagában és önmagáért való világa egyszerűen zavaros és kiszámíthatatlan, valóságos világgá válik. A „szabály“ uralma meginog. A formai klasszicizmus átengedi helyét a megfigyelésnek, a mélyreható realista meghatározásoknak. A moralista már nem mindig látja kategóriákban, típusokban, sémákra egyszerűsíthetően a világot, hanem elfogadja olyannak, amilyen: kaotikus, alaktalan, bonyolult, sőt összebonyolított, fény, árnyék, erény, bűn elegye. A fatális „szennyeződések“ egyenesen örömet okoznak Slavicinak, aki egyre hajlékonyabb, a kor realista prózájának igényei iránt egyre fogékonyabb művésszé válik. Élete utolsó éveiben Slavici bizonyos értelemben kezdeti önmaga árnyékának tűnik; nyitottsága a modern társadalom, sőt a román szocializmus eszményei felé láthatóan elváltoztatja „a XIX. század fiá“-nak arcát, amint azt büszke mélabúval maga vallja valahol. Az emlékíró most önmagát hallgatja nagy élvezettel; a kép, az intuíció, az epikai sodrás is vonzza. Miközben elbeszél, önmagát „szerkeszti meg“, íráskor léte igazolásának szükségét érzi át. Emberként bánja, hogy túlélte neves kortársait, Eminescut, Maiorescut, Creangát, Caragialét, Coșbucot, vagy akár Ilarie Chendit és St. Iosifot. Művészként azonban, a lejegyzés varázsától áthatva, kimondhatatlan, gyermekes öröm tölti el; végre engedett az egyetlen hivatásnak, mely most, amikor a hajdani merev ideológus (főként a politikai ideológus) már lejáratta magát, megadja neki a túlságosan szoros szabály, a dermedt esztétikai kánon nyűgétől felszabadult, teljes irodalmi vallomás elégtételét. Dr. Szőr SZENYEI SÁNDOR RIPORTJA A brassói megyei kórház egészségügyi dolgozóinak egyik gyűlésén — több százan vettek részt — hallottam hogy az intézmény „messzemenően legnépszerűbb embere doktor Szőr.“ A név hallatán többen kacagtak, de még többen bólogattak egyetértőn. Ismerős orvostól kérdeztem: kicsoda doktor Szőr? „A kórház borbélya“ — hangzott a válasz. „Én uram, ebben a nagyon nagy kórházban, túlzás nélkül állítom, mindenkit ismerek, de abban sincs túlzás, ha azt mondom: engem is ismer mindenki. A teljes igazság azonban az, hogy családi nevemet a könyvelőségen ismerik csak, nem tudja azt még a professzor sem, akivel, hogy úgy mondjam, már-már évtizede együtt dolgozom, ő is, mint mindenki, Péter bácsinak szólít. Tudok, persze, adr. Szőrről is, de szemtől szembe így meg soha senki sem szólított, egymás közt emlegetnek így az orvosok meg az egészségügyi középkáderek, mély humor van ebben a névben, uram, s én, aki nem győzök hálát adni a természetnek, hogy munkám (itteni munkám) gyakorlásához kellő humorérzékkel ruházott fel, a munkatársak adta névből — gondoljon csak bele, hol is vagyunk! — humorba oltott szimpátiát érzek ki. Mint ahogy a Péter bácsi megszólításból tiszteletet, barátságot. A humorról, humorérzékről valamivel többet szólva: mélységesen hiszek a nevetés gyógyító hatásában. Meg aztán, uram, ellentmondásokkal, tökéletlenségekkel, viszszásságokkal tele az élet — bölcs, aki ezt észreveszi, s még bölcsebb, ha ezt másokkal is észreveteti... Ez, ha akarja az én hitvallásom. Ezerkilencszázharmincnyolcban szabadultam fel Marosvásárhelyen, s lettem segéd, egykori főnököm, jó Popovics arra tanított mindenekelőtt, hogy a kuncsaft, az isten. Ez ma már, nyilván, rosszul hangzik, és ahogy tapasztalom — hiszen időnként magam is kuncsaft vagyok ittott —, nagyon is idejétmúlt megfogalmazás, csak hát a tanács, az akkori oktatás a véremmé vált; én, ha meggebedek, akkor sem tudom megjátszani az «őrgrófot» a kuncsaft előtt... Ghibijiu Péter a becsületes nevem, de voltam én Ghibuc is, mert egyeseknek úgy tetszett, két nyelvet beszélek anyanyelvi szinten, én ezt tartom érdemnek. Pláne itt, az én munkahelyemen! Tizennyolc éve dolgozom kórházban. Annak idején vizsgáztam mások és magam előtt is: alkalmas vagyok-e erre a munkára? Bár régen volt, uram, még az első három «betegem» nevére is emlékszem ... Az első, egy krizbai bácsi, leesett a szekérről, s a szekérkerék keresztül ment a fején, s valósággal megskalpolta. Ezt a fejet kellett nekem megborotválnom operáció előtt... A másik esetem — «vizsgamunka» —, egy alsórákosi férfit marcangolt össze a medve, az operáció előtt a szerencsétlent szőrteleníteni kellett. Harmadszorra — ugyanaznap — egy szörnyen kinéző munkabalesetes fiatalembert készítettem elő az operációra ... Az orvosok elégedettek voltak a munkámmal, én pedig, saját magam ellenőrizendő, visszavonultam tízóraizni. S hogy jó étvággyal tudtam enni, maradtam. És mert egyelőre a »külsőségekről» beszéltem, hadd foglaljam össze az eddigieket a következőképpen: ehhez a munkához kutyaszív és sertésgyomor kell. Kutyaszív: elvégezni a munkát egy, a fájdalomtól üvöltő betegen, sertésgyomor: elviselni egyegy balesetet szenvedett ember látványát-illatát... Na de meglehetősen hamar rájöttem arra is, hogy nekem más szerepem is lehet és kell is legyen itten, mint az olló, fésű s a borotva használata; tőlem — mint fehérköpenyes «bennfentestől» — mást is elvárnak a betegek! Hamar megtanultam: a beteg ember egy külön világ. Ideges, érzékeny, fél, kiszolgáltatottnak érzi magát. Egy nyugtató szó sokszor többet ér a számára — orvosok igazolták-igazolják! — magánál a gyógyszernél is. S ha sikerül egy kis vidámságot is csalnom a beteg arcára, akkor érzem igazán, uram, hogy jó munkát végeztem. A tizennyolc esztendő alatt sokezer beteg élettörténetét hallgattam végig, s magam is nagyon sokszor elmondtam: minden betegségből meg lehet gyógyulni. Példák tucatjait soroltam-sorolom fel ilyenkor, s előadásomat egy-egy viccel fejezem be; ha csak ideig-óráig is, de megnyugszanak a betegek, én pedig elégedett vagyok ... Reggel hat és nyolc óra között, egy névsor alapján, az operációkra készítem elő a betegeket. Sokszor harmincat is. Nagy kórház ez! Azzal a mondattal fejezem be ezt a munkát: Na, a nehezén túl vagyunk... A férfiak általában csendesek, legfeljebb időnként érdeklődnek afelől, mit tudok a hasonló műtétek kimeneteléről. És én sokat tudok. Sok jót... A nők, ázott pávák benyomását keltik, őket az operáló orvos személye érdekli. Beszélek nekik az orvosról, aki amellett, hogy jóvágású férfiú (esetenként fehér haja a tudás-hozzáértés jelképe), kitűnő sebész is ... Nehéz dolgom a gyermekekkel van. Kevés mesét tudok, meg aztán, bár az évek során szert tettem némi gyakorlatra, az előadóképességem, hogy úgy mondjam, még nem eléggé csiszolt. Nemigen tudok hangszínt váltani, esetenként gügyögni, jóllehet a szöveg azt kéri... A gyermek százszor is megkérdi: hova viszik? Furcsa, de a gyermek mintha azt érezné, hogy valami készül ellene ... Szégyenlem, de annyi év után sem tudtam jobbat kitalálni válaszként: Fényképezni visznek, kedves, légy csendes, jó gyermek hogy sikerüljön a fénykép... Még hogy nincs hiú ember! ... Uram, két nappal az operáció után, a még mesterségesen táplált, alig magához tért férfi is borotválkozni akar! Beszélni még nem tud, hát beszélek én neki, s borotválás után tükröt tartok elébe «lehet hódítani!» felkiáltással. A nők operáció után — hogy a hasonlatnál maradjak — tollaikat szárító pávák. Mosolyognak, állandóan mosolyognak, és engem úgy üdvözölnek, mint egy nagyon jó ismerőst... A gyermekek — a fényképet kérik tőlem. Megvoltak, mondom nekik, de hát haj nélkül csúnyák vagytok. Nőjön ki a hajatok, megismételjük a fényképezést... Mit csináljak, jobb választ még nem találtam ki... Sok beteggel találkozom újra — ugyanitt, a kórházban. Ezeknek a viszontlátásoknak nem örvendek. Nem örvendek, de hát, ugye, ezt nem mutathatom-mondhatom. Mert mint mondtam volt, a beteg ember egy külön világ. Én ezt igazán tudom ...“ Pápai Éva: Kő-köz RANNER ZOLTÁN FAZEKAS ÉNEK Hogy őrülten forog a korong, a korongon kering az agyag, s az agyagon az én kezem dereng át — nem, nincs ilyen kép, csak a testhelyzet él bennem, ahogy a hajnalpárákban ülünk az alacsony műhely gerendái alatt, az ablakon túl zöldbe vágott narancs-ezüst- kék csíkokkal a Hegy, aztán kilépünk az udvarra, jéghideg borvízbe mártjuk az arcunk, nyújtózkodunk, s várjuk a Teremtés hangjait, várjuk, hogy megszólalnak a hegyek, a színek, a kutak, a kő, a harmat, a moha, a fenyő, a fehérre meszelt falak, a kocsinyom, a zsákok, a kancsók, a kapu, a szél, a hó, a dáliák, a reggeli pálinka, az öregek, a citera, az erdő, a kastély, az ablakok, az árnyék, a szerelem, a híd, az utak, a függöny, a szőlők, a forrás, a barlang, tehát a teremtés minden szólama, a többi hangszer, ami most már nem is jut eszembe, oly régen játszottunk rajtuk, s hiába görnyedtünk a korong fölé, a teremtés pózába gémberedett nyarakon, teleken, tavaszokon át, s hiába vártuk, hogy egyszer, mégiscsak megszólal körülöttünk a Teremtés című oratórium évszázadokig porosodott, lezárt, elhagyott ének- és zenekara, akkor hát visszamegyünk az agyag-izzadtság-fémoxid-gipsz-gépolaj-szagú műhely barlangi várakozásába, odahajlunk a világ fölé, amely kezünk között forog, s darabjai ujjainkhoz tapadnak, figyelmeztetve a formátlanság örök lázadására, s amíg meg nem szólalhat odakint a Teremtés vezérkönyve, s intésünket nem várják a hegyek, a színek, a kutak, a kő, a harmat, a moha stb. addig hallgassuk magunkban egyetlen kancsó születésének a zizegését szökjön szárba kezünk között a sár, mímeljük a teremtés mozdulatát, minél hitelesebben minél elhihetőbben, minél életszerűbben, mert ha abbahagyjuk — örök némaságra ítéljük a hegyeket, a színeket, a kutakat stb. — — — — — — — — — és magunkat. MOLNOS LAJOS Hangulatok. Kezedben egy szál fehér krizantém A lepkeraj, ím, földet ért. Üres az ég. Ősz pereg, hulldogál. Hűvösek már a naplamentek. Tüzet kell rakni. A bércek köré egykedvű köd telepedett. Becsukódott a világlő messzeség, „még nyílnak a völgyben a kerti virágok“ Elindulsz. Bebarangolod még egyszer a tájból kiköltözött nyarat. Apró csaták lehangoló színtereit. Megtörtént kis vereségeid számba veszed. Mert végül is — s ezt magadnak le nem tagadhatod! — erről van szó. Egy, úgymond, Majdani Tiszta Nagy Győzelem hitében vállalt vagy eltűrt kisebb-nagyobb vereségekről. Kezedben egy szál hűvös-fehér krizantém. De hát, hány apró, miesnapi vereséget lehet, szabad, kell és érdemes önként elvállalni egy Majdani Tiszta Nagy Győzelem reményében?! S egyáltalán: létezhet-e egy ilyen győzelem, ha minden egyes nap egy önként vállalt vagy eltűrt picinyke vereség?! — Azt a hűvös-fehér krizantémot nézegeted. Szeretnéd szétmorzsolni, miközben arra gondolsz hogy még nem késő, még mindent meg- és ki lehet(ne) magyarázni. Megválogatva okosan a mindenre alkalmas szavakat (s a hangsúlyt is, persze!), s kiválogatva a megfelelő emlékeket s a rálátás legelőnyösebb szögét. Volna, minden bizonnyal volna, ki hitelt adna neked. Minden bizonnyal. Hiszen már oly sokszor és sokan bizonyították: kitűnő bújtató lehet a szó, akárcsak a soha-meg-nem-történt csaták győztes emlékei. Talán megpróbálhatnád most te is, ha megszabadulhatnál már végre ettől a (ki tudja, hol s miért kezedbe került) törékeny krizantémtól. De nem tudsz vele mihez kezdeni. Nyilván, egy sírra kéne tenned, a kegyelet avagy a megbocsájtás jeleként, hiszen sírra való virág. Igen, egy sírra kéne tenned. (Béke poraidra, te boldog nyugovó!) De melyikre? Melyikre a sok, hozzád tartozó apró sír közül?! — A lepkeraj hát földet ért. Hallgat az ének. „ ... látod amott a téli világot...“ Csupaszodnak a fák. Süket az ég, nem zeng a kéklő magasság. Csupaszok mind a szavak. A (ki)magyarázkodásra alkalmatlanok lettek már végképp. (Talán még örülsz is ennek. Talán? ...) Kezedben az a hűs-fehér krizantém. Tartsd meg. Önmagadnak (?) — „Bocsássátok meg önként vállalt és eltűrt picinyke győzelmeimet — Ha még lehet.. Kolozsvár, 1983. május 3.