Utunk, 1987 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-18 / 38. szám
iskola és művelődés (Folytatás az 1. oldalról) emberi megismerés legújabbivmányai alapján". Talán napjainkban időszerűbb, mint bármikor valaha az az igazság, amely szerint a tudományos ismereteken, a kulturális tájékozottságon túl, a műveltségnek mindeneket ott a léthez, a világhoz váci sajátosan emberi viszonyulásban kell kifejezésre jutnia, igazolódnia. Ezt már csak azért is hangsúlyozni kell, mivel még nem is olyan régen a műveltség olyan kiváltságnak számított, ami az egyént a közönséges, mindennapi gyakorlat fölébe emelte. Mi tgidas, a műveltségbe való „bezárkózás“ nem mindig és nem feltétlenül a valóságos élet lebecsüléséből, lenézéséből fakadt, hanem sokkal inkább egyfajta menekülést, elzárkózást fejezett ki a babonák, a sztereotípiák, a sötét indulatok, a kicsinyes önzés uralta mindennapi léttel szemben. Aligha szükséges bizonygatni, hogy a magasabbrendű kultúrára, civilizációra épülő társadalomnak a mindennapiságnak ezt a történeti formáját, szintjét sokról, aki le kell küzdenie, ténylegesen meg kell haladnia. Mindebben nyilván nem kis szerep hárul magára az iskolára, illetve az iskolai oktatásra-nevelésre. Ebben az értelemben tehát az iskolának a valóságos élethez való kapcsolódása korántsem passzív vagy éppen alárendelt viszony, hanem éppenséggel tudatos, cselekvő közreműködés a régi, hagyományos mindennapi lét átalakításában, mindenekelőtt a korszerű műveltség kialakítása, általánosítása révén. A probléma persze nemcsak — és talán nem is elsősorban — abban áll, hogy az élethez cselekvően kapcsolódó műveltséget kell megalapoznia az iskolának, hanem talán inkább abban, hogy ez az élet, a gyakorlat maga is szüntelenül változik, hovatovább új feltételeket, új szükségleteket támaszt. A szakadatlan változás közepette, az iskola nyilván csakis akkor tehet eleget legsajátosabb hivatásának, ha kulturális szempontból is „egész embert" bocsát ki az életbe, mégpedig abban az értelemben, hogy semmiképpen sem éri be az egyoldalú képzéssel, hanem ellenkezőleg, olyan széles tájékozódás megalapozására törekszik, amelyet a természettudományos felkészítés és az úgynevezett „humán kultúra" csak tényleges kölcsönösségében, szerves egységében nyújthat. Csakhogy ezt az iskolai felkészítést távolról sem a lezárt, a kész műveltség formálásának az igényében kell felfogni, már csak azért sem, mivel korunkban az ilyen irányú igény hovatovább „életidegenebbnek" bizonyulhat. Akármennyire furcsán hangzik is, azt kell mondanunk, hogy a ma — és még inkább a holnap — iskolájának nem annyira az információk közlésére kell összpontosítania, mint inkább arra, hogy „tanulni" tanítsa meg az új nemzedékeket. A folyamatos, a szakadatlan tanulás igényét és készségét kell kialakítania a fiatalokban, ki kell fejlesztenie bennük az önmaga szüntelen megújítására törekvő megismerés belső szükségletét. Az átfogó tájékozódást szavatoló alapokon túl, a műveltség napjainkban nem is annyira kész tudást igényel, hanem sokkal inkább nyitottságot, mégpedig mind elméleti, mind pedig gyakorlati vonatkozásban. Nem kétséges, a nyitottság bizonyos értelemben alkati kérdés is, de ezúttal olyan nyitottságra gondolunk, amelyet az iskola — legalább részben — maga is kialakíthat, amely tehát elsajátítható, fejleszthető. Ezt a nyitottságot alakítja ki az iskola azáltal, hogy valóban rányitja a gyermek, a serdülő ifjú szemét a világra; azáltal, hogy felébreszti benne a csillapíthatatlan érdeklődést a lét határait mindinkább kitágító emberi szellem csodálatos vívmányai, illetve a valóságot emberarcúvá formáló gyakorlat új meg új kérdőjelei iránt, azáltal, hogy kifejleszti érzékenységét, jótékonyságát minden iránt, ami hiteles emberi érték. A mai élet, a mai — és még inkább a holnapi — gyakorlat olyan nemzedékek felnevelését kéri és várja el az iskolától, amelyek számára a műveltség nem valamiféle kész, lezárt állapot, hanem önmagát mind emberibbé formáló, hovatovább megújuló, gazdagodó tudatos cselekvés a világ ésszerű-alkotó emberi birtokbavételéért. Az iskolai oktatás, nevelés kapcsán viszonylag kevés szó esik mostanában a bírálatiönbírálati érték kialakításáról, fejlesztéséről, holott a korszerű műveltség, mint valóságos emberi nyitottság aligha képzelhető el a minduntalan változó, új meg új igényeket támasztó társadalmitörténelmi gyakorlattal való kritikai-önkritikai szembesülés nélkül. Arról nem is beszélve, hogy az iskolában lehet és kell megalapozni azt a gondolkodási és magatartási módot, amely képes és kész szembeszállni az előítes.letekkel, mindenfajta elfogultsággal, az emberi elidegenedés megannyi kísértésével, amely képes valóban felülemelkedni a hamis ideologikus beidegződések, megrögzöttségek rejtett vagy éppen nyílt korlátain. Márpedig miben igazolhatná magát hitelesebben a korszerű műveltség, ha nem éppen az emberi elidegenedés ellen folyó, messzemenő kritikai-önkritikai érzéket igénylő küzdemben, amelynek mind szubjektumai, mind objektumai mi magunk vagyunk? Az iskola korunkbeli szerepe, a forradalmasuló léthez való kapcsolódása maga is nyitott kérdés. Ám ez a nyitottság egyben arra is figyelmeztet, hogy a tényleges korszerűsödésnek új alternatívákkal kell számolnia. Felismerésük, megértésük egyszerűen elképzelhetetlen a korszerű műveltség támasztotta új követelmények józan számbavétele nélkül. Az iskola és a műveltség összefüggése ilyen értelemben is jelen és jövőbeli társadalmi előrehaladásunk egyik legidőszerűbb problémája. Móricz Zsigmond napjai Húsz évvel ezelőtt, amikor a modern amerikai próza új hangú hírességei hozzánk is elértek, Salinger Zabhegyezőjének és Updike egyik nagy hírű regényének, A kentaurnak hazai megjelenésekor erőteljesebben hangzott fel a Móricz-revízió igénye, mint manapság — negyvenöt esztendővel Móricz Zsigmond halála után. Pedig éppen az utóbbi években vált, mondhatni korjelzővé a magyar regényírásban egyfajta (többfajta) elkanyarodás a nagyrealista hagyományoktól. És szaporodnak a megjegyzendő új nevek az Óceánon jóval innen is, a kezdetben (előgyakorlat nélkül) hangzavarnak észlelt konglomerátumból meg kell tanulnunk tehát kihallani a modern zenét. Annál meglepőbb és elgondolkoztatóbb, hogy a mai „szépirodalomba“ invitáló egyik bevezetés szerzője mondja el a maga iskoláskori Móricz-élményét, és szembesíti ezzel érett felnőtt-olvasatát, amelynek irodalomtörténetileg elfogadható, sőt telibe találó a végkövetkeztetése: „Kosztolányi pontosabban tud magyarul, Krúdy varázsosabb, Csáth merészebb, Babits mélyebb, de Móricz tud a legtermészetesebben magyarul.“ És még egy lényegi mondat, de ez már tisztára móriczi, nemcsak mint szintagmatikus szerkezet, hanem mint az életmű summája: „Mindenről győződjünk meg szemetesen“. Mert volt ugyan idő, amikor Móricz Zsigmondot (akárcsak Petőfit és Adyt) mitizálták, ő maga azonban igazán nm tartozott a mítoszteremtők közé. Még a munkát sem emelte mítoszi magasba, jóllehet a legteljesebb mértékben „profi“ író volt, aki — őseinek paraszti ágát folytatva — lelkiismeret-furdalást érzett, ha néhány napot pihent; de volt ereje és intelligenciája a kételkedésre is, amikor sokallta az írást, a pénzkereső hajszát, és vágyott valami egyébre, alkotó frugalomra, hog’ eljuthasson saját filozófiájának a megremtéséhez. 1933. március 29-én jegyezte fel Leányfalun: „Ez nem én vagyok. Délután három óra, s itt ülök dél óta a napon, és örülök, hogy egyedül vagyok. Csak ülök, ülök, két vesszőszéken, lábamat kinyújtva, s süttetem magam a nappal. Így nézheti magát az öreg disznó, s visszagondol a tavaszra, mikor olyan vígan futkosott.“ És ugyanennek az évnek a végén (december 3-án): „Igen szorú élet az enyém. Dolgozom, dolgozom, őrületes munkamennyiséget végzek, és nincs semmi haszna. Sem egy határozott állásfoglalásba nem mehettem bele, nem építhettem ki Miklósi Andors miatt egy politikai arculatot, amit a közönség tudomásul vegyen, sem a szépirodalomban nem értem el egy új és bátor álláspontot. A múlt töredékeiből élek. Színtelen lettem, és mégis ellenzéki. És magános.“ Ez persze a pillanatnyi elkeseredés szava, és mint ilyen igazságtalan is — a magánosság azonban egyre letagadhatatlanabb. „Különös hatással bolygatott meg, hogy én is írom ezeket a naplózavargásokat... Mért írom? Ez mindig megkönynyebbít, mert abszolúte nincs kivel beszélnem. A nőprobléma egyszer mégiscsak megbosszulja magát. Hamis, hazug és lehetetlen állapotra ítéltem magam. Ezer és ezer jóság, gyöngédség, pontosság, lelkiismeretesség és figyelem és odaadás és minden, ami csak megbízható okosságból lehet — ezért adtam el a bánatot, a békétlenséget, a szerencsétlenség érzését, a vitát, az eszmetermelést. Nincs kivel egyetlen szót váltanom.“ E sorok fölött a dátum: 1934. július 20. A változó lelkiállapotok megörökítése mellett Móricz Zsigmond töredékesen hozzáférhetővé vált „naplózavargásai“-nak irodalomtörténeti dokumentum-értékéhez nyilván hozzátartozik a tárgyszerű emlékeztetés, a napi apróbb-fontosabb történések rögzítése, a külső és belső környezet feltérképezése, amiből a mű, az életmű született. Móricz Zsigmond éveinek megismerése után most, hogy legidősebb lánya (részlegesen bár) hozzáférhetővé tette a naplófeljegyzéseket, közelebb kerülhetünk az író napjaihoz. Vannak persze szép számmal esztéták, irodalomtörténészek, akik az ilyesmit nem tartják lényegesnek, ám aki az Életem regényét, A boldog embert vagy a Rózsa Sándort írta, minden mozdulatával tiltakozott az élet és mű afféle különválasztása ellen. Dühösen jegyezte le 1942-ben, a Halász Gábor gondozta Madách összes margójára: „Első dolgom természetesen a tartalomjegyzék. Mi van a könyvben? Mit írt, mikor írta, és milyen viszonyban van az az életével? Tudnom kell a születési évet, ebből rögtön látom a kort, amelybe beleszületett, s amelyben felnőtt. Első műve mi volt, mikor jelent meg. Az évszám sokat mond: látom, mi a politikai, társadalmi, kulturális fény és árny, ami abban a pillanatban vetületet dob az íróra, s az is jellemző, ha mindez nem tükröződik benne, ami a kort jellemzi.“ Móricz sokszorosan gondoskodott arról, hogy az ő mindenkori olvasója (hiszen folytonosan rá, rájuk gondolta) tájékozódni tudjon a mennyiségileg hatalmas, minőségében tartós életműben. Maradjunk ezúttal a naplójegyzeteknél, leveleknél (a levelek első, el nem küldött, de megőrzött fogalmazványánál). Például az 1933. június 5-i bejegyzésnél. Micsoda gazdag nap, szinte hihetetlen, hogy egyetlen egy a valamivel több, mint 63X365 (366)-ból. Éjjel a pályaudvarról jövet betér a New York kávéházba, találkozik ott egy Amerikában élt újságíróval, aki a magazinok szerkesztési elveiről, a piaci szempontokról mesél neki. Éjjel kettőkor Móricz hazamegy, nem bír aludni, hajnali ötkor íróasztalhoz ül, és a Tragédia című novellájából kiindulva megírja az amerikai magazinba szánt, menős elbeszélést („Van benne gróf, van szerelem, van demokratizmus és van üzlet“). Jóllakni egyszer. „Mikor készen lettem vele fél tízkor, láttam, hogy nem Amerikának való, és nem más, mint amit szoktam írni.“ Az Egyszer jóllakni (ez a végleges cím) ismeretében pontosnak véljük az önjellemzést: „Mi van benne? Az ősemberi brutalitás, a felrobbanó düh, amit a Petőfi juhásza a szamár fején tölt ki, s az én emberem a csendőrt döfi le, az ártatlan csendőrt, aki azonban a hatalom gátja az ő öntudatlan értelmezésében.“ — S a szóban forgó munkanap továbbja: két órai alvás, majd egy másik novella születik, A tóga. (Háttérben a korabeli miniszterelnök egy megjegyzése, amelyet hazugnak és sértőnek érzett: „Azt írd, kedves Zsiga, ami a szívedben van ...“) Hasonló műhelytitkok „lepleződnek le“ drámái, regényei kapcsán is. Megbántják, megalázzák az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) választógyűlésén. Otthon a Kamaszok egyik változatán dolgozik. „Közben a belső láz, a rossz érzés, amit tegnap az IGE- gyűlésen kaptam, semmit sem szánt. Azt a lázat belevittem a darabba. Sokkal izgalmasabb hangú s erősebb feszültségű lett, tehát itt kifizeti magát, amit ott szenvedtem.“ Vagy 1934 szeptemberében: A fáklya átírására, időszerűsítésére készül. („... meg akarom szüntetni azt a távolságot, amit az idő tovább fejlődése idézett elő.“) A nagy fejedelem újraírása során, a stiláris önkontroll mellett, ugyancsak figyelemmel van a napi eseményekre. Gömbös rádióbeszédének üressége döbbenti rá újólag a végtelen különbségekre, az összehasonlítások abszurd voltára: „Ha Bethlen Gábor bármelyik levelét olvasom, minden sorában valami pozitívumot találok.“ (Németh Andor még 1922-ben azt emelte ki a Tündérkert Bécsben közölt kritikájában, hogy „a regény kimutat magából" — az ellenforradalmi korszakban megtörte a haladó magyar irodalom hallgatását.) Móricz Zsigmond ízig-vérig professzionista író volt (könyveinek, cikkeinek a tiszteletdíjából élt, abból tartotta el nagy családját, megbocsátható tehát a sok energiát felemésztő szüntelen hadakozása a kiadókkal, s ennek unosuntalan feljegyzése), de soha, talán egyetlen . Írásában sem bizonyult irodalmi írónak. Jellemző, ahogy a hivatalosan támogatott, futtatott Herczeg Ferencet az egész életét nyomorban éltől;ő Színi Gyulával mérte össze egyik naplójegyzetében — feltétlenül a Szini Gyula javára („H. csak technikus volt. Én nem vonom meg tőle az író nevet: író volt, és semmi egyéb. Valóságosan írókarakter, aki irodalmi formátumokban gondolkozott, és abban is élte ki magát. Én megbecsülöm őt annyira, hogy ezt nem vitatom el tőle.“) De önmagához is szigorú volt. Fájdalommal szigorú, bár önérzetes. A Móricz-hagyatékban maradt levélszöveg szerint, még innen a hatvanon, a hozzá képest fiatal Szabó Lőrincnek Juhász Gyuláról szóló dolgozatát kommentálja — és mindjárt magára vonatkoztatja: „Szabó Lőrinc 1900-ban született, mikor én Debrecenbe mentem az Akadémiára, tehát pontosan idő szerint fiam lehetne. Ma már a Kisfaludy Társaság tagja, vezérköltő, s csúcsán van annak, amit elérhet, szép lakása, két szép gyereke, csaknem eladó lánya — s nekem éppen olyan diák, mint mikor 17 évvel ezelőtt láttam. S az asztalában készen van egy cikk, amit kiad, amint meghalok. S az ő kortársai tőle akarják megtudni, hogy én ki vagyok, s milyen vagyok, s nem tőlem, bár még itt lélegzem köztük. De amit én mondok, azt nem értik meg. Én már nem tudok olyat mondani, ami ezt a mai élő s feltörő és harcos generációt érdekelje. Ők egy más világban vannak, valahol lent, a földszinten, s én kicsit már kiláboltam az évek lajtorjáján ebből a handabandából, s visszanézek, s csak éppen látom őket. Kortársaim már mind szürkék, rokkantak és nyugdíjasan szuszognak... így szorulok le lassan a máról a történelmi könyvek közé.“ Ezek a történelmi könyvek azonban mégis érdeklik a „feltörő“ generációkat. Legalábbis a már nem csupán magukra figyelőket. Tanulságos könyvek. Tankönyvek. Amelyeket iskolán kívül is lehet, érdemes olvasni. Újraolvasni. KÁNTOR LAJOS Hozzáértők és nem értők szerint az egyetemes irodalom nagy vesztesége, hogy Ion Luca Caragiale — akinél fordító a és egyik leggondolatébresztőbb magyar értelmezője, Szász János szerint: „a nyelv nemcsak eszköze a műalkotásnak, de tárgya is, akárcsak Joyce-nál s vele kezdődően a huszadik század regényíróinak egész vonulatánál" — életében nem írt regényt. Valóban nem: viszontagságos, fordulatokban és eseményekben viszont olyannyira gazdag életében mégiscsak rejtőzik néhány monumentálisan parodisztikus jelenetekben tobzódó regény, amelyeket csak le kellene „írni“ s máris előttünk állana a megíratlan, de mégis létező — mert máig ható s eleven! —elbeszélés; és noha a Mesterről — halálának hetvenötödik évfordulóján — igazán nem mondható el, hogy prózájá- ban, publicisztikájában, színműveiben különösebben kímélte volna korának érzékenységét, ezekben a megélt regényekben szerzőnkkel mint hőssel a hálátlan világ sokkal kegyetlenebb és kíméletlenebb, mint írásaiban ő maga. Felzaklatóbban, megmásíthatatlanul, mondhatni visszafordíthatatlanul az. Ez az élet előnye (vagy hátránya?) tükrével, az irodalommal szemben (?). Noha ezeket az eseményeket is többféleképpen lehet értelmezi)',de mindenfajta irodalommal szemben behozhatatlan előnyük az, hogy — megtörténtek ... És most az egyik — az első — botrányos „regény“! Minden együtt van benne, a kor tülekvő figuráival, a szerző mint kíméletlen — és nem is kimért! — hős. Idézzük Paul Anghel Százados havak című tíz kötetesre tervezett monumentális regényfolyama hatodik , magyarul is olvasható részéből, az Ottomán éjszakából az idevonatkozó passzust. (Már csak azért is, mert ezzel megspóroljuk azt, hogy mi írjuk le, s ezzel már értelmezzük is a tényeket!): „— Kitört a düh, a tomboló düh. Kitől, honnan pattant ki a szikra? Természetesen a Naţiunea románcból, a Cucu nyomdából, a Lipscani egyik zsákutcájából, mely a Şerban vajda fogadó sarkán van, ott nyomják átkozott újságját. A bukarestiek sajtókórságban szenvedtek, és ezt a hírlapírók tudták. Egy franciaromán újságíró, Frederic Dame, akit elkeserített a feszült várakozás, hozzájárult, hogy kihozzanak egy különkiadást, amely tartalmazza a nírbombát, de azt mintha távírón küldte volna a lap különtudósítója, no ki? —, egy román újságíró, a Naţiunea română szerkesztője és társtulajdonosa, I. L. Caragiale (...) A tömeg, amely forrongva várta a maskara érkezését, a miniszterelnök háza előtt éltetve őt az ablakhoz híva követelve, hogy legyen tanúja a bábu elégetésének, vagy fogadja el a hamut, mint a nép áldozati ajándékát, váratlanul átcsapott ellentétes érzelmekbe, amint az ellentétes értelmű hír odáig ért. Valósággal megveszett .. . a „hírlapi kacsa“ következménye? „Caragiale, a hírlapíró, még azon az estén elmenekült Ploieşti-re.“ Caragiale még azután is sokszor pánikszerűen távozik élete váltakozó színtereiről, hol a buzăui állomás restijéből, amelynek bérlője, hol — változnak az idők — a Nemzeti Színház igazgatói székéből, ahonnan menesztik s egyáltalán nem véletlen, hogy irodalmi művei, publicisztikája és élete, furcsa egyszeri és megismételhetetlen „regényei“, kihívják ellene ama patologikus és könyörtelen dühöt, ami egyfelől az akadémia vele szembeni állásfoglalásában fogalmazódik meg — félreérthetetlenül, másfelől az ellene indított kíméletlen és torz, visszataszító, nevetséges és szánalmas plágiumperben ... Szász János az általa fordított A helyzet című prózakötet kiváló utószó-esszéjében fragmentumokat idéz D. A. Sturdza akadémikus referátumából — amellyel az akadémia megindokolja, miért nem ítéli neki soros pályadíját: „Rossz emberek sokan akadnak minden országban, követkésképpen a románok között is, akadnak azonban jók is, másképpen a nemzetek felbomlanának egyfajta erkölcsi rothadás következtében. Egy művésznek, költőnek szeretni kell az igazságot, a szépet és a jót; nem szabad és nem kell kiemelnie és vizsgálnia a társadalom rossz elemeit, s azokat típusonként bemutatnia, vagy azokat, amelyek szándékosan befeketítik saját nemzetüket és ezzel arra késztetik, hogy elveszítse ábrándjait és reményeit (...) Caragiali úr tehetséges, de tehetségét jó dolgokra kellene fordítania.“ A vádakat természetesen nem nekünk és itt kell kivédenünk; kivédte azokat Caragiale és műve már a maga korában, s különben is, ott van eszméinek tündökletesen világos összefoglalója, az 1907 című politikai vitairata is, amelyben kristálytisztán fogalmazza meg a jövőbe vetett hitét s véleményét koráról. Az akadémia némileg lesújtó állásfoglalásánál is gonoszabb a plágiumper. Ennek Köllő Károly mintaszerű forrástanulmánya mellett (Ion Luca Caragiale életművének értékelése és a magyarok, a Két irodalom mezsgyéjén című könyvben) Szász János is részletes összefoglalását adja emlegetett esszéjében, már csak ezért sem térünk ki részletesen rá. A lényeg, hogy előbb egy magyar szerző utánzásával vádolja egy Caion nevű zaghírlapíró, de amikor magyar irodalomtörténészek szakvéleményéből egyértelműen kiderül, hogy olyan nevű magyar író nincs is, nem létezik, akkor Tolsztoj A sötétség hatalma című híres drámája plagizálásával vádolják. Mindezt noha megnyeri a pert, védőügyvédje írótársa, a drámaíró Barim Stefanescu Delavrancea — még Caragiale acélos idegeit is kikezdi, rugalmasságát, példátlan játékkedvét is megviseli, s talán ez is közrejátszik abban, hogy távozik hazájából. Ekkor még ellenségei azzal vádolják, hogy a porosz államtól kegydíjat fogad el, s néhány „műélvező“ műveit esztétikailag is kikezdi; egyik leveléből egyik „bírálójának“ utánozhatatlanul gyilkos bájjal válaszol: „Úgy hiszem, műveimben elegendő mennyiségben található segédeszközként a kellemes. Persze, ahhoz, hogy valaki műkedvelő megtalálja, nem szólván a kritikusról, meg kell keresnie. Ahogy azt a csizmadiák nyelvén mondják, a cipő varrása nehezen látható, ha nem fehér cérnával fércelték. Igen, kedveseim, öreg foltozóvarga vagyok én; a cipő kedvéért varrok én, nem a varrás kedvéért.“ Nos, Caragiale megíratlan, de megélt regényeit igazán lehetne folytatni, kocsmároskodásai történetével, színházi törekvéseinek és kalandozásainak megidézésével lehetne bizonyítani, hogy Caragiale életével is tükröt tart kora elé, nemcsak műveivel, és ebben a görbetükörben a kor minden tülekvése, ferdesége, hamissága és hazugsága tojástáncát járja ... BOGDÁN LÁSZLÓ Ion Luca Caragiale megíratlan regényei