Valóság, 1990 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1990-07-01 / 7. szám - SZÁZADOK - KÖPECZI BÉLA: Eminescu és az 1848-1849-es magyar szabadságharc
KÖPECZI BÉLA Eminescu és az 1848—1849-es magyar szabadságharc Ifjúkoromtól kezdve egyik kedvelt költőm Mihai Eminescu, aki egyszerre volt poéta natus és poéta doctus, éppúgy táplálkozott a román folklórból, mint a világirodalomból és a schopenhaueri filozófiából, s a legcsodálatosabb nyelvművészettel fejezte ki nemcsak egy nemzet, hanem az emberiség gondjait. Éppen ezért mindig megdöbbenéssel olvastam lírai kisregényének, a Génius pusztának, magyarul A szárnyaszegett géniusznak azon részeit, amelyek hallatlan egyoldalúsággal, sőt, gyűlölettel szólnak a magyarságról. Kerestem erre a magyarázatot, annál is inkább, mert az általa használt klisék megtalálhatók más román íróknál is, és részei lettek a nacionalista ideológiának, amely oly erőteljesen befolyásolta és befolyásolja a román közvéleményt. Úgy hiszem, nem szabad valamiféle szemérmességgel kezelni Eminescu magyar nemzetképét, s mentegetésére sincsen szükség. Inkább az okokat kell kutatni egy ma is jelentkező, egyének és közösségek sorsát befolyásoló eszmei problematika megvilágosítása érdekében. A kisregény Eminescu életében nem jelent meg; először 1903-ban adták ki, de ma már rendelkezésünkre áll szövegkritikai kiadása is a Perpessicius (P. P. Panaitescu) által irányított mintaszerű Eminescu-művek VII. kötetében, amely 1977-ben látott napvilágot. Magyarul először 1967-ben jelentettük meg a Mihai Eminescu válogatott művei című kötetben, Szamosi István fordításában; ekkor még nem ismerhettük a szövegkritikai kiadást. A romantikus, naplóformában írt lírai kisregény hőse egy Torna Nour (Felhő Tamás) nevű forradalmár, „catilinai jellem”, rendkívüli ember, forradalmár a szó széles értelmében, aki részt vett az erdélyi románok harcaiban, de mint egy későbbi részletből megtudjuk, a cárizmus elleni mozgalmakban is. Szerelmes, mégpedig Kolozsvárt, egy Poézis nevű színésznőbe, akit a nyomorúság arra visz, hogy egy magyar gróf szeretője legyen. A csalódás Tornát a kétségbeesésbe kergeti, s ebből a lelkiállapotból rángatja ki az erdélyi román felkelés. A román irodalomtörténészek szerint Torna Nour mintaképe Ionica Scipione Badescu, aki szilágysági származású volt, tanult a budapesti egyetemen is, és itt jelentette meg 1866-ban verseskötetét, amelyben egy Eötvös József-fordítás is szerepelt. Eminescu 1868-ban, Bukarestben ismerte meg, ahol mindketten a fiatal értelmiségi társaság, az Orientul tagjai voltak. A társaság egyik ülésén Badescu felolvasta Petőfi Az őrültjének román fordítását, amely a Felhők ciklust vezette be, és amely oly közel állt Eminescu későbbi pesszimizmusához. Mondanunk sem kell, hogy Badescu, aki 1847-ben született, nem vehetett részt az 1848—49-es eseményekben, s ha Eminescu mégis rá gondolt, mindenekelőtt azért tette, hogy a fiatal erdélyi román értelmiség idealizmusát szembeállítsa a bukaresti „romlottságával”, amelyet ekkor költeményeiben is ostorozott. A Poézis iránti lángoló szerelem leírását szakítja félbe az a szöveg, amely az időpontot van hivatva meghatározni: 1848 tavaszát. Szamosi István fordításában idézzük: „Egész Erdély forrongott, a szűzies tavasz szép virágokkal és aranyló napokkal érkezett, de az a mélyben kutató, aki bejárta volna Erdély virágos réteit, komor halálszemnek vélt volna minden virágot, minden napot. Mintha a bosszú kegyetlen arkangyala szálldosott volna a kábult és beteg levegőben. A magyarok ismét azt gondolták, de ezúttal utoljára, hogy az unió és a bitófa segítségével kiirthatják a románokat a föld színéről, azt hitték, hogy el fogják tudni magyarosítani a hideg szellőt és a tiszta vizű forrást, hogy el tudják magyarosítani az öreg, méltóságos erdőt, hogy be tudják oltani a magyar unió gondolatát a hegyek öreg, riadt agyába — azokba az agyakba, melyek épp hevülni kezdtek egy SZÁZADOK