Világirodalmi lexikon 2. Cam–E (1972)

C (folytatás) - Capus, Alfred - Car, Marko - Caracostea, Dumitru - Caragiale, Ion Luca

CARAS­ kodó újdondászok, valamennyien vilá­gosan látják politikai-gazdasági felemel­kedésük útját és látszatkonfliktusokon át csakhamar rádöbbennek érdekközös­ségükre. Jellemző a vígjáték korabeli aktualitására, hogy a polgárőrség, amely a valóságban éppúgy főszerepet játszott, mint a színpadon, botokkal várta a szer­zőt a művészkijárónál. Éles politikai­társadalmi tisztánlátásról tanúskodik a nyomtatásban már 1880-ban megjelent, de végleges formáját csak 1912-ben el­nyert vígjátéka is, a Genul Leonida fata cu reactiunea (Kiss J., Leonida naccsás úr és a reakció, 1952). Az egyfelvonásos bohózat a politikai hatalomért küzdő pártoknak nyugdíjasokból, kishivatal­nokokból álló lelkes korteshadát szatiri­zálja. Leonida csalhatatlan politikai orá­kulum a családi tűzhely mellett. Ostoba­sága, tudálékossága méltó közönségre talál feleségében, Efimitában. De elég egy garázda társaság éjszakai dáridója, a rendőrőrmester széles jókedvében leadott néhány pisztolylövése, hogy bútorokkal barikádozzák el ajtajukat, a forradalom kitörésére, pánikszerű menekülésre gon­doljanak. A vígjáték, amely a külvilág­ból felszippantott zavaros eszméknek a szó szoros értelmében egy kispolgár család ágyában ad találkozót, a román irodalom legjobb jellemvígjátékainak egyike. Legjelentősebb színpadi műve az O scrisoare pierduta (1884; Kádár I., Az elveszett levél, 1934; Nagy E., Elve­szett levél, 1949) c. vígjáték, melyben az ellentétes politikai táborok érdekszöve­vényét jeleníti meg mélyreható gúny­nyal. A két polgári párt hatalmi vetél­kedése során egyre nyilvánvalóbbá vá­lik egy húron pendülésük. A nagy­szerű jellemekként megformált párt­korifeusok népboldogító nézetei már semmiben sem különböznek egymás­tól, a néphez is vajmi kevés kö­zük van, s az eszközzé degradálódott eszmék aljas machinációkkal, cselszövé­sekkel egészülnek ki. A vígjáték Románia és a világ színpadainak állandó műsor­darabja. Ebben a művében mutatkozik meg legszembeötlőbben drámaírói eszté­tikája, melynek főbb jellemzői: kevés szereplő, a klasszikus minták tisztelet­ben tartása, idő és cselekmény egysége, ragaszkodás a szimmetrikus szerkesz­téshez. 1885-ben fejezi be D-ale carna­valului (Hobán J., Farsang, 1952) c. vígjátékát, melyben nem a szembenálló és mégis érdekközösségben levő felső osztályokat, hanem a nagypolgárság és a bojárok majmolóját, a kispolgárságot jeleníti meg. A vígjáték mind társadalmi töltését, mind szerkezetét illetően a kevésbé sikerültek közé sorolható. Ezzel a művel vígjátékírói pályája véget is ért. Színpadi szatirikus tudatosságát pél­dázza Titirea, Sotirescu és Tsa c., sajnos csak vázlatban fennmaradt terve, ami­ben a Viharos éjszaka és Az elveszett levél hőseit szándékozott életre kelteni, immár mint a politikai és gazdasági hatalom letéteményeseit.­­ Stílusában Caragiale nemcsak kiváló jellemzőnek, hanem nyelvújítónak is bizonyul. Sza­tíráinak hősei, az ország vezetői jogokat követelő kistulajdonosok magukkal hoz­zák a külváros, a ,,mahala" jellegzetes szóhasználatát, fordulatait, ami komi­kusan keveredik felfelé kacsintgatásuk áruló jeleivel, francia és latin kifejezések használatával, az úrhatnám polgár otrom­ba-finomkodó modorával. Caragiale nyelvi eredetisége, sajátos, helyhez és alkalomhoz kötődő fordulatai rendkívül nehezen fordíthatóvá teszik színpadi, de egyéb műveit is. Bár vígjátékainak több magyar nyelvű fordítása is van, a magyar szövegek még mindig inadekvát módon adják vissza világát. Ő 1890-ben írja meg utolsó színpadi művét, Ndpasta (An­ton P. P., Megtorlás, 1952) c. tragédiáját, mely a paraszti élet kicsinyes és zárt világában mutatja meg a legszebb emberi szenvedélyek eltorzulását s eltorzulásuk­ban kibontakozó pusztító erejüket. A nagy román szatirikus itt vígjátéki hőseinek, a külvárosi­ kispolgár törtetők­nek vagy a hatalom nagypolgári és bojári birtokosainak szenvedélytelen ki­csinyességével és büntetlen bűneivel a nagy szenvedély igazabb emberi értékei­nek zsákutcába­ futását és tragikus bűn­hődését állítja szembe. Ez a parasztdráma szerkezetében a klasszikus tragédiákra emlékeztet, hősei a sorstragédia és a lélektani dráma határmezsgyéjén állnak. Egyrészről sorsszerűen adottak, valamely szenvedély — bosszú, szerelem — meg­szállottjai, már-már patologikus fokon, másrészről finom, illetve markáns voná­sokkal megrajzoltak, bonyolultan össze­tettek. A tragédia különleges érdeme, hogy a román színpadon először jelenít meg valóságos paraszthősöket, s egy­úttal sajátosan román atmoszférát is teremt. Dragomir alakjának és sorsának megformálásában a nagy orosz realisták megtermékenyítő hatása érződik.­­ Novelláira is tragikus légkör jellemző, de ezekben az alkotásaiban nagyobb hang­súlyt fektet a lélektani elemzésre. 1890 után írt karcolatait, melyek a Moftul Román c. élclapban jelentek meg, később a Momente ('Pillanatok') c. ciklusában gyűjtötte egybe. Ezekben a kaleidoszkóp­szerűen vibráló rövid írásaiban a hősök

Next