Világirodalmi lexikon 2. Cam–E (1972)
C (folytatás) - Capus, Alfred - Car, Marko - Caracostea, Dumitru - Caragiale, Ion Luca
CARAS kodó újdondászok, valamennyien világosan látják politikai-gazdasági felemelkedésük útját és látszatkonfliktusokon át csakhamar rádöbbennek érdekközösségükre. Jellemző a vígjáték korabeli aktualitására, hogy a polgárőrség, amely a valóságban éppúgy főszerepet játszott, mint a színpadon, botokkal várta a szerzőt a művészkijárónál. Éles politikaitársadalmi tisztánlátásról tanúskodik a nyomtatásban már 1880-ban megjelent, de végleges formáját csak 1912-ben elnyert vígjátéka is, a Genul Leonida fata cu reactiunea (Kiss J., Leonida naccsás úr és a reakció, 1952). Az egyfelvonásos bohózat a politikai hatalomért küzdő pártoknak nyugdíjasokból, kishivatalnokokból álló lelkes korteshadát szatirizálja. Leonida csalhatatlan politikai orákulum a családi tűzhely mellett. Ostobasága, tudálékossága méltó közönségre talál feleségében, Efimitában. De elég egy garázda társaság éjszakai dáridója, a rendőrőrmester széles jókedvében leadott néhány pisztolylövése, hogy bútorokkal barikádozzák el ajtajukat, a forradalom kitörésére, pánikszerű menekülésre gondoljanak. A vígjáték, amely a külvilágból felszippantott zavaros eszméknek a szó szoros értelmében egy kispolgár család ágyában ad találkozót, a román irodalom legjobb jellemvígjátékainak egyike. Legjelentősebb színpadi műve az O scrisoare pierduta (1884; Kádár I., Az elveszett levél, 1934; Nagy E., Elveszett levél, 1949) c. vígjáték, melyben az ellentétes politikai táborok érdekszövevényét jeleníti meg mélyreható gúnynyal. A két polgári párt hatalmi vetélkedése során egyre nyilvánvalóbbá válik egy húron pendülésük. A nagyszerű jellemekként megformált pártkorifeusok népboldogító nézetei már semmiben sem különböznek egymástól, a néphez is vajmi kevés közük van, s az eszközzé degradálódott eszmék aljas machinációkkal, cselszövésekkel egészülnek ki. A vígjáték Románia és a világ színpadainak állandó műsordarabja. Ebben a művében mutatkozik meg legszembeötlőbben drámaírói esztétikája, melynek főbb jellemzői: kevés szereplő, a klasszikus minták tiszteletben tartása, idő és cselekmény egysége, ragaszkodás a szimmetrikus szerkesztéshez. 1885-ben fejezi be D-ale carnavalului (Hobán J., Farsang, 1952) c. vígjátékát, melyben nem a szembenálló és mégis érdekközösségben levő felső osztályokat, hanem a nagypolgárság és a bojárok majmolóját, a kispolgárságot jeleníti meg. A vígjáték mind társadalmi töltését, mind szerkezetét illetően a kevésbé sikerültek közé sorolható. Ezzel a művel vígjátékírói pályája véget is ért. Színpadi szatirikus tudatosságát példázza Titirea, Sotirescu és Tsa c., sajnos csak vázlatban fennmaradt terve, amiben a Viharos éjszaka és Az elveszett levél hőseit szándékozott életre kelteni, immár mint a politikai és gazdasági hatalom letéteményeseit. Stílusában Caragiale nemcsak kiváló jellemzőnek, hanem nyelvújítónak is bizonyul. Szatíráinak hősei, az ország vezetői jogokat követelő kistulajdonosok magukkal hozzák a külváros, a ,,mahala" jellegzetes szóhasználatát, fordulatait, ami komikusan keveredik felfelé kacsintgatásuk áruló jeleivel, francia és latin kifejezések használatával, az úrhatnám polgár otromba-finomkodó modorával. Caragiale nyelvi eredetisége, sajátos, helyhez és alkalomhoz kötődő fordulatai rendkívül nehezen fordíthatóvá teszik színpadi, de egyéb műveit is. Bár vígjátékainak több magyar nyelvű fordítása is van, a magyar szövegek még mindig inadekvát módon adják vissza világát. Ő 1890-ben írja meg utolsó színpadi művét, Ndpasta (Anton P. P., Megtorlás, 1952) c. tragédiáját, mely a paraszti élet kicsinyes és zárt világában mutatja meg a legszebb emberi szenvedélyek eltorzulását s eltorzulásukban kibontakozó pusztító erejüket. A nagy román szatirikus itt vígjátéki hőseinek, a külvárosi kispolgár törtetőknek vagy a hatalom nagypolgári és bojári birtokosainak szenvedélytelen kicsinyességével és büntetlen bűneivel a nagy szenvedély igazabb emberi értékeinek zsákutcába futását és tragikus bűnhődését állítja szembe. Ez a parasztdráma szerkezetében a klasszikus tragédiákra emlékeztet, hősei a sorstragédia és a lélektani dráma határmezsgyéjén állnak. Egyrészről sorsszerűen adottak, valamely szenvedély — bosszú, szerelem — megszállottjai, már-már patologikus fokon, másrészről finom, illetve markáns vonásokkal megrajzoltak, bonyolultan összetettek. A tragédia különleges érdeme, hogy a román színpadon először jelenít meg valóságos paraszthősöket, s egyúttal sajátosan román atmoszférát is teremt. Dragomir alakjának és sorsának megformálásában a nagy orosz realisták megtermékenyítő hatása érződik. Novelláira is tragikus légkör jellemző, de ezekben az alkotásaiban nagyobb hangsúlyt fektet a lélektani elemzésre. 1890 után írt karcolatait, melyek a Moftul Román c. élclapban jelentek meg, később a Momente ('Pillanatok') c. ciklusában gyűjtötte egybe. Ezekben a kaleidoszkópszerűen vibráló rövid írásaiban a hősök