Világirodalmi lexikon 2. Cam–E (1972)
C (folytatás) - Caraion, Ion; Stelian Diaconescu - Caravaggio, Michelangelo da - Carbone, Lodovico
CARAS lasi-ban. Szoros kapcsolatai voltak az 1848-as mozgalmakkal. 1850-től igazgatója az 1852. dec. 31-én megnyílt bukaresti Nemzeti Színháznak, 1855 —1857 közt ügyvéd, 1857-től a bukaresti Nemzeti Színház színésze. Nagy nyomorúságban halt meg. Vígjátékaiban a bojárokat és az újgazdagokat gúnyolja, rokonszenves hőseit a kispolgárság köréből választja. Költőként kevésbé jelentős. Főbb művei: O repetitie moldoveneasca (vígj., 1845, bemutató 1844, Halász A., Egy moldvai próba, részlet, A román irodalom kis tükre, 1. köt., 1961); O soare de mahala ('Estély a külvárosban', vígj., 1847); Doi cotcari ('Két csaló', vígj., é. n.). O trod.: Diacu: Costache Caragiale (1940); I. Massot: Teatrul românesc (1. köt., 1961); Istoria teatrului românesc (1. köt., 1965); Domokos Sámuel Caraion [karájon], Ion (írói név); Stelian Diaconescu (családi név), (Busavát, 1923. máj. 24.—), román költő, műfordító. Bölcsészetet végzett Bukarestben, majd különféle lapok belső munkatársa, 1945-től 1947-ig a Művészetügyi Minisztérium sajtótanácsosa volt. 1947-ben Agora c. többnyelvű folyóiratot szerkesztett, melyben román, francia, olasz, német és orosz nyelven közölte román és külföldi szerzők műveit. Verseit csiszolt forma, világirodalmi kulturáltság, intellektuális hajlandóság jellemzi. Első verseskötetét (Panopticum, 1943) betiltották. Termékeny műfordító, újabban magyar költőktől, köztük Adytól és Petőfitől is fordít. Egyéb fő verseskötetei: Omul profilat pe cer ('Égre rajzolt emberi arcél, 1945); Cintece negre ('Fekete dalok', 1947); Eseu ('Esszé', 1966); Dimineata nimánui ('Senki reggele', 1967). Belia György Caravaggio [kárávadzso], Michelangelo da (művésznév), Merisi (családi név), (Caravaggio, Bergamo m., 1573. szept. 28.—Porto d'Ercole, Grosseto m., 1610. júl. 18 ): olasz festő, költő. Milánóban tanult, Velencében, majd Rómában dolgozott, ahol 1606-ban utcai verekedés közben embert ölt, s ezért Nápolyba, majd Málta szigetére menekült. Ott is bebörtönözték, Szicíliába szökött, majd Nápolyban máltai haragosai súlyosan megsebesítették. Pápai kegyelemmel élve visszaindult Rómába, de útközben még a nápolyi hatóság elkapta, mindenéből kifosztotta s bezárta; már csak halálos betegen indulhatott tovább. O A reneszánsz festészet egyik lenagyobb mesterének versei közül csak egyetlen, önironikus epigramma maradt ránk. O Magyarul: 1 vers (Rónai M. A., Nyolc évszázad olasz költészete, 1957). O Irod.: L. Venturi: II Caravaggio (1921); B. Berenson: Del Caravaggio (1950); Czobor A.: Caravaggio (1960); G. Delogu: Caravaggio (1962). Rónai Mihály András Carbone [karbone], Lodovico: Garbó (latin névalak); (Ferrara, 1435—uo., 1482), latinul író olasz humanista. Ferrarában Guarino Veronese iskolájában Janus Pannonius tanulótársa volt, tehetségének bámulója s — mint utóbb kitűnt — irigye is. Saját állítása szerint Mátyás király meghívta volna tanítani Mo.-ra, de hazájától nem tudott elszakadni s így otthon maradt, noha főművének némely magyaro.-i helyismeretet eláruló paszszusa ennek ellenkezőjére látszik vallani. E mű az Ad serenissimum principem et inclitum Pannoniae regem divum Mathiam Ludovici Carbonis dialogus de ipsius regis laudibus rebusque gestis (1470 körül, Kazinczy G., Párbeszéd Mátyás király dicső tetteiről, Martius Gabot könyve, 1863) c. krónikás dialógus, amelynek eredeti példánya, a királynak felajánlott kézirat gróf Teleki J. gyűjteményével került az MTA könyvtárába, s amelynek szövegét Ábel J. és Fraknói V. közölte (Irodalomtörténeti Emlékek, 1886 — 1890). Az író itt — Janus Pannoniust illető komiszkodó megjegyzéseivel, melyekkel udvarol a királynak, aki ellen egykori barátja pártütés vétkébe esett — holtában állt nemtelen bosszút azon a (különben általa is nagyra tartott) költőn, aki őt, míg élt, nem igen szenvedhette, két epigrammájának tanúsága szerint. Máskülönben maga a mű, ha nem is mentes a kor bizonyos jellegzetességeitől, a Mátyás korabeli Mű. rajzát illetően korántsem csupán puszta hízelgés, s magán viseli a humanisták habitusának szellemileg és vallásilag elfogulatlan, progresszív vonásait is. Lelkes is, nyegle is — végső soron Janus Pannonius epigrammáját igazolja: Szén a neved magyarul, Carbo, de zsarátnok a lelked; Kár, Lajosom, hogy az is por s hamu lesz valaha. (ford. Berezeli A. K.) . Műveinek bibliográfiája: R. Sabbadini: Epistolario di Guarino Veronese (1915, 1916, 1919). O írod.: Ábel J.: Analeeta ad históriám renascentium in Hungaria litterarum spect.antia(1880);uő.: Olaszo.-i XV. sz.-beli íróknak Mátyás királyt dicsőítő művei (1890); R. Sabbadini: Vita di Guarino Veronese (1891); uő.: La scuola e gli studi di Guarino Veronese (1896); Hegedűs L.: Analeeta nova ad históriám renascentium in Hungaria litterarum spectantia (1903); Huszti J.: Janus 60