Vörös Zászló, 1962. február (14. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-04 / 29. szám

1962. február 4. ION LUCA CARAGIALE (1852-1912) Száztíz évvel ezelőtt, 1852 január 30-án született, a Ploiești környéki Haimanele fa­luban Ion Luca Caragiale — M. Eminescu mellett a román irodalom legnagyobb alak­ja. Ragyogó írói munkásságát a múltban langyos dicséretek, ha érték. Ma, a szocia­lista építésben önmagára talált dolgozó nép Caragiale nagyszerű életművét úgy ér­tékeli és becsüli, mint a román nép egyik legnagyobb kulturális kincsét. Születésé­nek száztízedik évfordulóján büszkén emlé­kezünk a nagy íróra, aki mindig aggódva figyelte népe sorsának alakulását és min­den alkalmat megragadott, hogy leleplezze népe ellenségeit. Világszerte ismert színdarabjai, szatiri­kus elbeszélései, karcolatai, harcos cikkei mind ékes bizonyítékai annak, hogy Cara­­giale mélyen és átfogóan ismerte kora tár­sadalmi, politikai, irodalmi-művészeti kér­déseit. A román nép mindig magáénak vallotta Ion Luca Caragiale műveit. Haladó irodal­munk büszkesége ő, akinek 1910-ben el­hangzott óhaja napjainkban válik valóra. „Műveljétek a népet, — mondotta Caragiale — mert a fa nem élhet meg egészséges gyökerek nélkül !“ Ion Luca Caragiale azért igazán nagy alkotó, mert művészete eszközeivel jobban tudta ábrázolni korát, többet mondott ee­ róla, mint könyvtárnyi statisztika. Taní­tásait, a jövőnek szóló üzeneteit mindig megértették az egyszerű emberek. Eszméi­nek haladó volta, művészetének szépsége és demokratizmusa a román nép irodalmá­nak klasszikusává avatja Caragialét. Nagy kritikai realista műveinek esztéti­kai értékei mellett felmérhetetlen értékű dokumentáris hasznuk is van. Munkássá­ga a történelmi és irodalmi tanulságok gazdag, kiapadhatatlan forrása. Ion Luca Caragiale-ra emlékezve, hadd idézzük a nemrég elhunyt nagy mester M. Sadoveanu szavait, aki Caragiale te­metésén így búcsúzott a román irodalom óriásától: „Nem volt hulló csillag, fénye tovább ragyog felettünk és beragyogja a jövendő nemzedékeket !“ CARAGIALE KÉT ÍRÁSA Ostoba tanító Kora reggel, egy egészen kívül­­ fekvő külvárosban bekopogtatok Pricupescu barátom ajtaján. Ba­rátom középiskolai tanár­i törté­nelmet ad elő egy líceum alsó ta­gozatán. Noha igen jó barátok vagyunk, még sohasem kerestem fel őt ott­hon, így nem csodálom, ha fur­­csálja látogatásomat. — Oda nézz, hát téged mi szél hozott mifelénk ilyen kora reggel? — Erre jártam — mondom —, bejöttem, hadd üdvözöljelek ... Tudom, hogy ebben az időben megy el hazulról... s mondom, gyerünk, nézzük meg, elment-e már Pricopescu? Ha elment, jó, ha nem, elkísérem a városba. Ma olyan hőség lesz . .. még ször­nyűbb, mint tegnap... Jól neki­­durálta magát a meleg ezen a nyáron. Gyanakvó ember Pricopescu, azt mondja: — Fogadjunk, amibe akarsz, te is azért jöttél, hogy közbenjár­jál valamelyik szamár, lusta gaz­ember érdekében... — Ugyan ! — mondom. •— Te ! — teszi hozzá —, van még két évem, amíg nyugdíjba megyek... de ez húsznak fog tűnni.. Csak egyszer megsza­badulhatnék ettől a kínszenvedés­től, mert egy ideje már alig bí­rom ... Idenézz ! Olvasd el, amíg jövök ! Ezzel kihúz a zsebéből egy ra­kás leveled, Tecsapja elém­ az asz­talra s kimegy. Pricupescu tapintatlan. ” Tekintettel arra, hogy megen­gedte nekem, hozzáfogok a levelek olvasásához: „Kedves Pricupescu Úr! Tudja, hogy mióta van sze­rencsém ismerni Önt — s an­nak már jó ideje — soha sem alkalmatlankodtam, hogy pro­tekciót kérjek, mivel nem sze­retek senkit háborgatni köteles­sége teljesítésében, különösen akkor, ha az illetőt olyan pél­damutatóan tisztességesnek is­merem, mint önt. Hiszem, hogy eljött az az idő — különösen az iskolák­ban, melytől nemzetünk jövője függ —, mikor mi románok felhagyunk végre a protekció, az engedmények, a kedvezés átkos rendszerével. Különösen akkor, amikor olyan, kötelességét odaadóan teljesítő férfiúval ál­lunk szem­ben, mint Ön, olyan lelkiisme­retes emberrel, akihez a gyanú­nak még az árnyéka sem fér, engednünk kell, hogy meggyő­ződése, érett, elfogulatlan íté­­­lete szerint teljesítse hivatását. Az olyan tanárok, mint ön, megbecsülést szereznek az is­kolának, biztosítékai ők annak,­­ hogy a kezük alól kikerülő ifjú­­ nemzedékek tökéletes nevelés­ben és oktatásban részesülnek, mire állampolgárokká serdül­nek s a nemzet büszke lehet majd rájuk. Ezért, mikor fivérem, Ghita Costolache képviselő tőlem kért tanácsot, melyik bukaresti líceumba adja a fiát, én nyom­ban azt mondtam neki: — Ha azt akarod, hogy jó nevelést és megfelelő tudást szerezzen, add abba a líceum­ba, ahol az én barátom, Prico­pescu úr tanít. Ott biztos le­hetsz a nevelés és az oktatás tekintetében egyaránt. A fiú, Costica Costolache, mint tudja, nálam lakik, én va­gyok apja az apja helyett, kö­vetkezésképpen megérti, miért érdeklődöm, miért bátorkodom, az irányomban mindig táplált barátság erejében bízva — egy kis kéréssel alkalmatlankodni. Unokaöcsém, amint azt az Önre oly jellemző éleslátással bizonyára észrevette, nagyon félénk; emellett ebben az év­ben kissé betegeskedett is, ki kellett húzatnunk egy zápfogát, egyszóval nagyon fél a vizsgá­tól. Rendkívül lekötelezné fivére­met, és különösen minket, en­gem és feleségem, mivel a mi gondunkra volt bízva a gye­rek, nem ha elnéző lenne hoz­zá, ezt nem kérhetjük, de ha túl szigorúan sem bánna vele, hisz ő — Ön nem is tudja — olyan nagy szeretettel viselte­tik Ön iránt, és mindig a leg­nagyobb tisztelettel emlegeti önt. Mivel látjuk, mennyire ra­gaszkodik Costica Önhöz, elha­tároztuk, hogy alkalmaznánk Önt házitanítónak a szünidő kezdetére. Vidékre megyünk a hegyekbe. Boldogok lennénk, ha — hisz családi kötelezettsé­gei nincsenek —■ elfogadná, hogy velünk jöjjön, természete­sen, ha valami jobb elgondo­lása nincsen. Szeretnénk, ha a fiú szünidőben is tanulna egy keveset. Ezért nem volna rossz, ha mielőbb találkoznánk, hogy nyélbe üssük az ügyet. Addig is fogadja tisztelt Pricopescu Úr, legszívélyesebb üdvözletün­ket, feleségem és a magam ré­széről. Tisztelője: NICU POSTOLACHE szenátor“ Szerencsés fickó ez a Pricupes­cu — mondom magamban. Jól is­merem én Nicu Postolache bácsit, a birtokát is, a házatáját is, Pos­­tolach­enét is ... a paradicsomba hívja Nicu bácsi és hitvese ! Étel, ital, jó levegő, lovaglás ... Azon­kívül legkevesebb 200 lej havon­ta • •. Bőkezű emberek ! Pricupescu azonban még nem jön... Olvassunk hát tovább. „Pricupescu barátom ! Holnap kezdődnek nálatok a vizsgák. Saját érdekedben még­­egyszer figyelmeztetlek, ne légy „ „szigorú, ”az ismert szmélységű fiúdat" túlbuzgóság, ostobaság lenne részedről, hiszen jól tu­­szikál,a hagy, a fiú,akkor ti­ át,f°g menni, ha te nem akarod. Miért kellemetlenkednél te, a kis ta­nító, az olyan befolyásos em­bernek, csak azért, hogy meg­mutasd ki vagy? Nem volna jobb, ha jóakaróiddá tennéd őket? Az este náluk vacsoráztam, egy sereg nagy ember volt egy­be. Az asztalnál egész idő alatt mindenki csepülte a taná­rokat, akik semmire sem jók, gorombák, durvák, különösen a jócsaládokból való gyerme­kekkel. Távozáskor a nagyságos asz­­szony azt mondta, ha valami­képp megbogarászod a kicsi­ket, összevered a bokád. — Te Ion, te azt mondod, hogy tíznapi kapálással többet sóztam rád, mi? — Hát? ... Én csak azt tudom, hogy azt is megcsináltam. — Két éve, mióta itt vagyok, csak te nem akarsz a rendes ke­rékvágásba zökkenni, mi? — Hát, nagy a család, nagysá­gos uram... — Nekem nincs nagy családom, Te Ion? Tudhatod: négy gyerek itt, két lány a városi intézetben .. — Hal­aj ! A városban is van magának!­ — Két fiú Párizsban... — Szegény fejünk ! — Látod, nekem is vannak ne­hézségeim, te jön. — Igenis, nagyságos úr, de hát én amondó vagyok, hogy minden­ki nevelje a mama gyermekét. — Hát én tán neked adom, hogy te neveld őket, te Ion? — Nem nagyságos úr, de a ka­pálással ami igaz, az igaz. — Várj csak, adok én neked mindjárt igazat, te Ion. A paraszthoz lép, s ököllel agyba-főbe veri. A paraszt kábultan támolyog ki, s megy a községházára pa­naszt tenni. Egy óra múlva kezében tartott kucsmával az uraság portájára érkezik a bíró. — Ugyan mit művelt az az át­kozott Ion, nagyságos úr? — Az nem a te dolgod, bíró. Inkább azzal törődj, hogy holnap legyenek embereim a munkára. S ne felejtsd el az adósságodat, tu­dod, mert aztán ... — Igenis, nagyságos úr, csóko­lom a kezét. Másnap Ion elmegy a kérvény­nyel az alprefektushoz. Ez pecsé­tet nyom a kérvényre, s a bíró fi­­gyelmébe ajánlja. A bíró az alprefektus pecsétje láttán azt mondta a parasztja­k : — Mit a­dód ezt nekem? Mu­tasd meg az uraságnak — Mi? Hogy megint elverjen? Mutassa meg maga. —_ D­ehogy, megyek én hozzá. A román bérlő hogy megint elővegyen az adós­ság miatt. A paraszt szekeret fogad, be­­megy a városba, s írásban pa­naszt tesz a prefektusnak, hogy a bérlő tartozást rótt rá s meg­verte. A prefektusnak annyi a dolga, hogy ki sem látszik a feje belőle, mert csaknem szakadás állt be a kormánypárt helyi szervezetében, s ha a kormány elveszíti néhány párthívét, ő is elvesztheti az ál­lását... és nagy családja van. Tehát az alprefektus figyelmé­be ajánlja a paraszt panaszát. S mivel az alprefektusnak bizonyos rendezendő magánügye van a bérlővel, hazaküldi a parasztot, s azt mondja neki, hogy majd út­közben utoléri. Valóban utol is éri, s el is hagyja. Mikor a községbe érkezik, ter­mészetesen a bérlőnél száll meg. Jót eszik, iszik, alszik egy-két órát, majd a bérlővel karonfogva a községházára megy, s odahívat­ja a parasztot panasza kivizsgálá­sára. Amint a paraszt megjelenik, a bérlő pulykavörösen ráordít: — Te bocskoros puliszkafaló faragatlan paraszt! Hát te adsz engem törvényre? !... Azzal szépen hozzálép és ököl­lel agyba-főbe veri. — Arghir úr, Arghir úr... De a bérlő túl dühös ahhoz, hogy meghallja. Tovább veri, csak amikor belefárad, megy ki üvöl­tözve az ajtón: — Nesze neked vizsgálat. Mikor a paraszt kissé magához tér, az alprefektus megkérdi: — Na, mond el, hogy történt... — Hát nem látta? — Hagyd ezt, a másikat. — A másik éppen ilyen volt, mint ez. Még egy ilyen, s fekhe­­tem egész nyáron, télen meg éhen halok. Inkább ledolgozom neki azt a tíz napot, s majd az Úristen számon kéri... — Na látod, ez a beszéd, jó­ember. Ha a paraszt s a bérlő megfér egymással, mindenki­nek jól megy sora. A megértés és a szeretet a falusiak és a bérlők között egyiknek is, másiknak is olyan, mint az égi manna... Nem érted?... Az ember jósággal és békességgel boldogul, érted? ... Szóval azért... hogy is mond­jam... végül is minden jól lesz és békességben. S egy teljes órán át effajta ta­nácsokkal látja el az alprefektus, megemlíti a kormány gondosko­dását a parasztokról, a törvénye­ket, amelyeket a kormány a pa­rasztság védelmére hoz stb. stb. Azután jelentést készít a pre­fektusnak, s leiratára válaszolva közli, hogy a felek kibékültek. Az előadó zenekarok képességei­nek tökéletesedése, az utóbbi évek­ben kialakult új típusú hangver­senyközönség igénye mindinkább lehetővé teszi a modern zene meg­szólaltatását. Az utóbbi években a marosvásárhelyi közönség köve­telménye, ízlése, a zenekar művé­szi színvonala is megengedte a modern zeneirodalom alkotásai­nak bemutatását, megismertetését. Érthető hát, hogy nagy érdeklő­déssel várta a zenekedvelők tábo­ra Bartók Divertimentójának be­mutatását. A vonószenekari mű nehéz kö­vetelmények elé állította megszó­­laltatóit. A hegedű kényes fekvé­seinek is biztoskezű ismerője kell hogy legyen az, aki a bartóki dal­lamvilág és ritmika hibátlan meg­szólaltatására képes, úgy éreztük, a marosvásárhelyi szimfonikus zenekar megbirkózott ezzel a fel­adattal és hitelesen tolmácsolta a bartóki partitúrát. Különösen di­csérnünk kell a lassú tétel fino­man árnyalt, dinamikai indítását, és a tétel folyamán e magával ragadó pianisszimo többszöri megszólaltatását. Általában a di­vertimento középső tételeiben hűen sikerült megfogalmazni a szerző lassú tételeinek jellegzetes­ségeit. A szorongó, néha-néha erő­teljesen, kontraszthatással kitörő zenei mondanivaló reálisan jutott kifejezésre. A művet vezénylő be­tanító karmester, Székely Endre, igényessége, vonzó szuggesztivitá­­sa biztosították a finom árnyala­tok hű megszólaltatását. A mű nehéz feladat elé állította a hangszerszólistákat. Külön di­cséretet érdemel Magos Etelka és Birek Anna pontos, fegyelmezett feleMjátéka. Bár a Divertim­ento két szélső tételében néha hiányol­tuk a bartóki zenei szövet ke­ménységét (az ércesen-disszonán­san ható, hangsúlyos fortisszimó­kat), egészében mégis jelentős teljesítménynek kell elkönyvel­nünk a Divertimento megszólalta­tását. A továbbiakban fontos hogy ezt az eredményt módszeres munkával tovább fejlessze a fil­harmónia vezetősége, hogy a mo­dern partitúrák épp úgy helye kapjanak a koncertműsorokban mint a klasszikus romantikus al­kotások. Enescu II. rapszódiájának és Liszt Les Preludes című művének lendületes megszólaltatása mellet jól sikerült a Liszt Esz-dúr zon­goraverseny előadása. A mű szó­listája, Alexei Skavronski, a Sme­tana és Csajkovszkij versenyek ki­tüntetettje, játékával lebilincselte a közönség érdeklődését. Szűni nem akaró tetszésnyilvánítás után öt ráadást játszott, köztük Chopin forradalmi etűdjét. Az etűd tech­nikailag nehéz balkézfutamainak mesteri és nagy virtuozitássá megszólaltatott részeit csodálhat­ták meg játékában. Olyan kemé­nyen, ércesen és nagy dinamiká­val volt képes megszólaltatni az akkordokat, elhelyezni hangsúlyo­kat, ami a legkiemelkedőbb zon­goraművésznél is ritkaságszámba vehető- Alexei Skavronski magas­rendű interpretáló művészetével a szovjet zongoraiskola kiemelkedő színvonalát bizonyította. HUBESZ VALTER. Én kezességet vállaltam éret­ted. Vedd ezt figyelembe, saját érdekedben. Barátod, N. N." Másik: „Draga Bica, búbos kis kakasom ! Ha egy cseppet is ragaszkod­tál hozzám valaha, mint remé­lem, nem fogsz visszautasítani. Mi­a Popescu könnyes szemmel jött hozzám, esdekelve kért mindenre, ami szent, hogy be­széljek veled, fia, Octavian Popescu érdekében, aki azt mondja, tőled minden fiú úgy fél, hogy reszket belé, mert te túl szigorú vagy s ő rettegve gondol a holnapi napra. Szegény Mira, kétségbe van esve, mert Octavian kijelen­tet­te, hogy ha osztályt kell ismé­telnie, főbe lövi magát. Kép­zeld magad az anyja helyébe. Ma este nem tehet... de holnap este okvetlenül a szo­kott időben, búbos kis kakasom. Mikor eljössz a te kis Csibéd­hez, mondd azt neki, hogy át­engedted Octaviánt­ Csibéd." Brávó, Pricupescu úr — gon­dolom ... Ki lehet a __ kis csibe? A­­ Halványrózsaszínű boríték, egyik sarkában aranyozott cím­mel... Hadd lássuk! E­lkész vagyok ! Gyere, mert későre jár, dolgom van az isko­lában.! — Ni csak, Pricopescu komám, miért is jöttem hozzád — mon­dom, nagyot nyelek, de aztán bá­torságot veszek. .— Miért? — Azért jöttem, hogy egy nagy szívességre kérjelek. — Értem ... Hát nem meg­mondtam? ... Kitaláltam ! — Ejnye, ne légy olyan... hogy is mondjam... olyan szigo­rú... tudod, mióta ismerlek ! .. . Istennek hála, gyermekkorunktól ismerjük egymást . . . Kérésekkel sohasem alkalmatlankodtam, mert akármennyire is barátom valaki, nem szeretem háborgatni köteles­sége teljesítésében, különösen ak­kor, ha olyan példamutatóan tisztességesnek ismerem, mint té­ged. — Hát akkor ... — Persze, nem mondom, külö­nösen, hogy az iskoláról van szó, melytől nemzetünk jövője függ, nekünk, románoknak fel kell hagy­nunk végre, érted ... — Ezt te olvastad valahol. — Becsületszavamra, nem. Hi­szen te ... te kötelességtudó, lel­kiismeretes férfi vagy, akihez a gyanúnak még az árnyéka sem fér, kinek hivatása teljesítésében, érted . .. — Mondom, hogy ezt olvastad valahol. — Igazán nem ... Nézd miről van szó: egy félénk fiú... bete­geskedett is ezen a télen, ki kel­lett húzni egy zápfogát... — De ha mondom, hogy... — Vakuljak meg, ha .. . Elvég­re, mit csűrjü­k-csavarjuk, mit cif­rázzuk a dolgot? Tán rosszul jön­ne neked, szegény kis tanítónak ötszáz lej a nyár folyamán ? ... Kimondtam a nagy szót ! ... Pricopescu megvadult! Elkez­dett ordítani. Szemembe vágta, hogy nem szégyellem magam én, a régi jó barát ! De én józanul azt feleltem: — Nem vagy tisztában a saját érdekeddel, miért állsz szembe olyan befolyásos nagy emberek­kel?... Azért mondják rólatok, hogy mindent tanító durva, gorom­ba, különösen a jócsaládokból­ va­ló gyermekekkel­— ügy ! — ordít Pricopescu. . . — Te is ? — Te, üresfejű — kiáltottam én. Mert ha ordításról van szó, hát ordítok én is. — Egy ilyen kiterjedt rokonsággal rendelkező fiú nagy segítségedre lehetne ... — Ostoba vagy ! — kiáltja Pri­copescu. — Te vagy ostoba !... Az any­ja özvegy, gazdag, szép, nagy­családból való . . Ahelyett, hogy örömmel fogadnád, hogy odavesz házitanítónak ! Hiába ordítoztam, lehetetlen volt meggyőznöm ezt a vaskala­post. Nagy marha ez a Pricupescu!... IGNACZ ROZSA fordítása VÖRÖS ZÁSZLÓ Hazánk íróinak országos értekezlete után Beszélgetés Sütő András kétszeres állami díjas íróval Nemrégiben zajlott le a fővá­rosban a Román Népköztársaság íróinak országos értekezlete. A több napig tartó konferencia mun­kálatairól előző lapszámainkban már közöltünk tudósításokat, most SÜTŐ ANDRÁS állami díjas írót, mint az újonnan megválasztott írószövetségi vezetőség egyik tag­ját kérjük meg, hogy válaszoljon néhány kérdésünkre a nagy jelen­tőségű kulturális­­eseménnyel kap­csolatosan, tájékoztasson bennün­ket a konferencián szerzett él­ményeiről, tapasztalatairól. — Röviden így fogalmazhatnék meg: az értekezlet valóban új határkő a Román Népköztársaság írószövetségének életében. Az újonnan megválasztott vezetőség — amelyben jelentős szerepe lesz az előző kongresszus óta felnőtt, megizmosodott ifjú nemzedéknek is, — kétségtelen biztosíték arra, hogy ebben a szervezetben tovább erősítsük, elmélyítsük a pártos szellemet, a lenini munkastílust, azt az alkotó légkört, amely ser­kentőleg hat egész irodalmi tevé­kenységünkre. — Mi volt ön szerint a kon­ferencia legemlékezetesebb moz­zanata? — Talán nem is kell hangsú­lyoznom, hogy Gh. Gheorghiu- Dej elvtárs részvétele és a Román Munkáspárt Központi Bizottsága, az RNK Államtanácsa és a Mi­nisztertanács nevében elmondott üdvözlete. Gheorghiu-Dej elvtárs beszéde — akár egy sűrítőlencse — fogta egybe egész konferenci­ánk gondolati anyagát. — És mi ragadta meg leg­inkább Gheorghiu-Dej elvtárs beszédéből? — A beszéd egészében, össze­függéseiben ad teljes képet iro­dalmunk mai állásáról, s mutat utat a jövő felé. Mégis, idézni szeretném a következő két gon­dolatot, mely fiatal írók számára kiváltképp megszívlelendő. Az egyik így szól: „Az emberek szí­véhez utat találó, az idő múlásá­nak ellenálló műveket nem lehet összecsapni. Az ilyen alkotások a a valóság mélyenszántó ismereté­nek, hosszas tanulmányozásának, a kitartó művészi erőfeszítésnek, a szerény és a munkája eredmé­nyével szemben igényes alkotó gondos munkájának gyümölcsei“ Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs sza­vait hallgatva Thomas Mann írói tapasztalata is felötlött bennem: „A nagy művek szerény szándékok eredményei“. A kritikusai, vagy önreklámirozástól terhes kijelen­téseket: „nagy vállalkozásba kez­dek“ „, és v gigantikus műbe fo­gott“, mindig nevetségesnek tartottam“. Még most is visszacsengenek fülemben Gheorghiu-Dej elvtárs szavai: „A művészi alkotást nem az oldalak száma, hanem mon­danivalója, eszmei tartalma, mű­vészi tökélye alapján bírálják el.“ Ez alkalommal Arany Jánosra gondoltam, aki a maga korában hasonló tömören fogalmazott. ..Egy versnek ott és azért van vé­ge, ahol és amiért már nem lehet tovább olvasni“. Az irodalmat nem singgel mérik, a festményt nem négyzetmétereinek összege teszi értékessé. Befejezésül mondana néhány szót a konferencia utáni tervei­ről? — Az értekezlet utáni munkám­ról? ... Olyan színdarabokat, el­beszéléseket szeretnék írni, ame­lyek nem avulnak el az írók kö­vetkező országos értekez­letéig ... Ehhez az elhatározáshoz tiszta szívből kívánunk jó munkát, mindnyájunk örömére, új, szocia­lista irodalmunk virágzásában. Lejegyezte: ATS GABRIELLA ­­­ Vintel* A Külföldi Kulturális kapcsola­tok Intézete meghívására hazánk­ba érkeztek Dymphna Cusack és Norman Freehill ausztráliai írók. Eddig több művészeti intézményt kerestek fel és számos kulturális rendezvényen vettek részt. * Huszonötmillió kötet könyvet adott ki 1945 óta a lipcsei Reclam Universal Könyvkiadó. A kiadó csaknem száz éve jelenteti meg a m­a már világszerte ismert, zsebkönyv alakú könyveit.­­ Az afrikai népművészek alkotá­saiból múzeumot rendeznek be Kairóban. Szovjet iparművészeti kiállítás nyílt meg Bécsben. A kiállítás nagy érdeklődésnek örvend.­­ Az RNK írószövetségének meg­hívására szovjet színházi szakem­berek egy küldöttsége érkezett ha­zánkba. Afanaszi Szalinszkij­t és Mikola Zarudnijt ma Marosvásár­helyre várják. A New York-i Kritikusok Tár­sasága 1961 évi díját Sophia Lo­­rennek és Maximilian Schellnek ítélték oda az év legjobb női, il­letve férfi film­szerep alakításáért.­­ Az első közös szovjet—amerikai film Mitchell Wilson: Találkozás egy távoli délkörön című regénye nyomán készül. A regény egy amerikai lány és egy orosz fiú szerelméről szól. ­Jancsik Pál: Estétől reggelig összesimult, fáradt vonalakkal alszik az éjben a nappali táj. A fényes város is csupa homály; a villanylámpák oly kátyatagok, mint az égen merengő csillagok. Alszik minden: a fa, a fű, a ház, új épületen a gerendaváz, csukott kapuk sarkában a nyikorgás, asztalosműhelyben a gyaluforgács, a kirakatok üvegén a lámpafény pillogva szendereg, s falak mögött és két nappal között alszanak most az emberek■ Törvény ez is, az édes nyugalom. Az emberi jó alkotó erő, mely messze járt göröngyös utakon, a szívbe, agyba, karba visszajő, s estétől reggelig a kedv pohara ismét megtelik. S hogy fény tapétázza a falakat, terekre és utcákra kiszalad a zajok hari csapatja — szerszám kerül a felnőttek kezébe, gyerekekébe labda, s a béke, míg vígan váltakozva indul újra a játék és a munka, piros galambként szárnyal föl az égre. KILÁTÓ Amerikai „vendégszeretet“ Úgy kezdődött, hogy az Asia­ Society elnevezésű amerikai társaság, amely az amerikai- indiai baráti kapcsolatokat hi­vatott ápolni a maga módján , meghívta Indrani Rehmann világszerte ismert hindu tán­cosnőt, hogy tánccsoportjával együtt látogasson el az Egye­sült Államokba és ott több vá­rosban vendégszerepeljen. A hindu táncosnő komolyan vette a meghívást, és meg is érkezett együttesével Ameri­kába ... A turné azonban csúfosan végződött. Az egyik észak-karolinai vá­rosban a táncosnőt és kollegáit kiutasították az étteremből, amelyben „színesbőrűeket" nem szolgálnak ki. Hasonlóképpen jártak el velük Luisiana­ állam Shreveport nevű városának há­rom központi éttermében is, és így kénytelenek voltak egy külvárosi lebujban vacsorázni. Indrani Rehmann a washing­toni indiai követség útján tilta­kozást jelentett be az amerikai külügyminisztériumban a külö­nös fogadtatás ellen, mire vá­laszul az illetékesek az Asia­ Society vezetőjének mosták meg a fejét — a „meggondolatlan" meghívásért. Ekkorra az ismert hindu táncosnőnek már elege volt az amerikai „vendé­gszeretet"-ből és bejelentette, hogy együtte­sével megszakítja az amerikai turnét. BENCZEL BÉLA Kétféle történelem Mikor apám olyan idős volt, mint én most, vad, háborús utakon hurcolta őt az önkény. Csupa rom városok, falvak égnek az emlékezetében. — Ha néha hazatérek, mindég el kell beszélnem, hogy itt és ott, amerre jártam, mi minden épült e tűzben született hazában.

Next