Vörös Zászló, 1962. február (14. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-04 / 29. szám
1962. február 4. ION LUCA CARAGIALE (1852-1912) Száztíz évvel ezelőtt, 1852 január 30-án született, a Ploiești környéki Haimanele faluban Ion Luca Caragiale — M. Eminescu mellett a román irodalom legnagyobb alakja. Ragyogó írói munkásságát a múltban langyos dicséretek, ha érték. Ma, a szocialista építésben önmagára talált dolgozó nép Caragiale nagyszerű életművét úgy értékeli és becsüli, mint a román nép egyik legnagyobb kulturális kincsét. Születésének száztízedik évfordulóján büszkén emlékezünk a nagy íróra, aki mindig aggódva figyelte népe sorsának alakulását és minden alkalmat megragadott, hogy leleplezze népe ellenségeit. Világszerte ismert színdarabjai, szatirikus elbeszélései, karcolatai, harcos cikkei mind ékes bizonyítékai annak, hogy Caragiale mélyen és átfogóan ismerte kora társadalmi, politikai, irodalmi-művészeti kérdéseit. A román nép mindig magáénak vallotta Ion Luca Caragiale műveit. Haladó irodalmunk büszkesége ő, akinek 1910-ben elhangzott óhaja napjainkban válik valóra. „Műveljétek a népet, — mondotta Caragiale — mert a fa nem élhet meg egészséges gyökerek nélkül !“ Ion Luca Caragiale azért igazán nagy alkotó, mert művészete eszközeivel jobban tudta ábrázolni korát, többet mondott ee róla, mint könyvtárnyi statisztika. Tanításait, a jövőnek szóló üzeneteit mindig megértették az egyszerű emberek. Eszméinek haladó volta, művészetének szépsége és demokratizmusa a román nép irodalmának klasszikusává avatja Caragialét. Nagy kritikai realista műveinek esztétikai értékei mellett felmérhetetlen értékű dokumentáris hasznuk is van. Munkássága a történelmi és irodalmi tanulságok gazdag, kiapadhatatlan forrása. Ion Luca Caragiale-ra emlékezve, hadd idézzük a nemrég elhunyt nagy mester M. Sadoveanu szavait, aki Caragiale temetésén így búcsúzott a román irodalom óriásától: „Nem volt hulló csillag, fénye tovább ragyog felettünk és beragyogja a jövendő nemzedékeket !“ CARAGIALE KÉT ÍRÁSA Ostoba tanító Kora reggel, egy egészen kívül fekvő külvárosban bekopogtatok Pricupescu barátom ajtaján. Barátom középiskolai tanári történelmet ad elő egy líceum alsó tagozatán. Noha igen jó barátok vagyunk, még sohasem kerestem fel őt otthon, így nem csodálom, ha furcsálja látogatásomat. — Oda nézz, hát téged mi szél hozott mifelénk ilyen kora reggel? — Erre jártam — mondom —, bejöttem, hadd üdvözöljelek ... Tudom, hogy ebben az időben megy el hazulról... s mondom, gyerünk, nézzük meg, elment-e már Pricopescu? Ha elment, jó, ha nem, elkísérem a városba. Ma olyan hőség lesz . .. még szörnyűbb, mint tegnap... Jól nekidurálta magát a meleg ezen a nyáron. Gyanakvó ember Pricopescu, azt mondja: — Fogadjunk, amibe akarsz, te is azért jöttél, hogy közbenjárjál valamelyik szamár, lusta gazember érdekében... — Ugyan ! — mondom. •— Te ! — teszi hozzá —, van még két évem, amíg nyugdíjba megyek... de ez húsznak fog tűnni.. Csak egyszer megszabadulhatnék ettől a kínszenvedéstől, mert egy ideje már alig bírom ... Idenézz ! Olvasd el, amíg jövök ! Ezzel kihúz a zsebéből egy rakás leveled, Tecsapja elém az asztalra s kimegy. Pricupescu tapintatlan. ” Tekintettel arra, hogy megengedte nekem, hozzáfogok a levelek olvasásához: „Kedves Pricupescu Úr! Tudja, hogy mióta van szerencsém ismerni Önt — s annak már jó ideje — soha sem alkalmatlankodtam, hogy protekciót kérjek, mivel nem szeretek senkit háborgatni kötelessége teljesítésében, különösen akkor, ha az illetőt olyan példamutatóan tisztességesnek ismerem, mint önt. Hiszem, hogy eljött az az idő — különösen az iskolákban, melytől nemzetünk jövője függ —, mikor mi románok felhagyunk végre a protekció, az engedmények, a kedvezés átkos rendszerével. Különösen akkor, amikor olyan, kötelességét odaadóan teljesítő férfiúval állunk szemben, mint Ön, olyan lelkiismeretes emberrel, akihez a gyanúnak még az árnyéka sem fér, engednünk kell, hogy meggyőződése, érett, elfogulatlan ítélete szerint teljesítse hivatását. Az olyan tanárok, mint ön, megbecsülést szereznek az iskolának, biztosítékai ők annak, hogy a kezük alól kikerülő ifjú nemzedékek tökéletes nevelésben és oktatásban részesülnek, mire állampolgárokká serdülnek s a nemzet büszke lehet majd rájuk. Ezért, mikor fivérem, Ghita Costolache képviselő tőlem kért tanácsot, melyik bukaresti líceumba adja a fiát, én nyomban azt mondtam neki: — Ha azt akarod, hogy jó nevelést és megfelelő tudást szerezzen, add abba a líceumba, ahol az én barátom, Pricopescu úr tanít. Ott biztos lehetsz a nevelés és az oktatás tekintetében egyaránt. A fiú, Costica Costolache, mint tudja, nálam lakik, én vagyok apja az apja helyett, következésképpen megérti, miért érdeklődöm, miért bátorkodom, az irányomban mindig táplált barátság erejében bízva — egy kis kéréssel alkalmatlankodni. Unokaöcsém, amint azt az Önre oly jellemző éleslátással bizonyára észrevette, nagyon félénk; emellett ebben az évben kissé betegeskedett is, ki kellett húzatnunk egy zápfogát, egyszóval nagyon fél a vizsgától. Rendkívül lekötelezné fivéremet, és különösen minket, engem és feleségem, mivel a mi gondunkra volt bízva a gyerek, nem ha elnéző lenne hozzá, ezt nem kérhetjük, de ha túl szigorúan sem bánna vele, hisz ő — Ön nem is tudja — olyan nagy szeretettel viseltetik Ön iránt, és mindig a legnagyobb tisztelettel emlegeti önt. Mivel látjuk, mennyire ragaszkodik Costica Önhöz, elhatároztuk, hogy alkalmaznánk Önt házitanítónak a szünidő kezdetére. Vidékre megyünk a hegyekbe. Boldogok lennénk, ha — hisz családi kötelezettségei nincsenek —■ elfogadná, hogy velünk jöjjön, természetesen, ha valami jobb elgondolása nincsen. Szeretnénk, ha a fiú szünidőben is tanulna egy keveset. Ezért nem volna rossz, ha mielőbb találkoznánk, hogy nyélbe üssük az ügyet. Addig is fogadja tisztelt Pricopescu Úr, legszívélyesebb üdvözletünket, feleségem és a magam részéről. Tisztelője: NICU POSTOLACHE szenátor“ Szerencsés fickó ez a Pricupescu — mondom magamban. Jól ismerem én Nicu Postolache bácsit, a birtokát is, a házatáját is, Postolachenét is ... a paradicsomba hívja Nicu bácsi és hitvese ! Étel, ital, jó levegő, lovaglás ... Azonkívül legkevesebb 200 lej havonta • •. Bőkezű emberek ! Pricupescu azonban még nem jön... Olvassunk hát tovább. „Pricupescu barátom ! Holnap kezdődnek nálatok a vizsgák. Saját érdekedben mégegyszer figyelmeztetlek, ne légy „ „szigorú, ”az ismert szmélységű fiúdat" túlbuzgóság, ostobaság lenne részedről, hiszen jól tuszikál,a hagy, a fiú,akkor ti át,f°g menni, ha te nem akarod. Miért kellemetlenkednél te, a kis tanító, az olyan befolyásos embernek, csak azért, hogy megmutasd ki vagy? Nem volna jobb, ha jóakaróiddá tennéd őket? Az este náluk vacsoráztam, egy sereg nagy ember volt egybe. Az asztalnál egész idő alatt mindenki csepülte a tanárokat, akik semmire sem jók, gorombák, durvák, különösen a jócsaládokból való gyermekekkel. Távozáskor a nagyságos aszszony azt mondta, ha valamiképp megbogarászod a kicsiket, összevered a bokád. — Te Ion, te azt mondod, hogy tíznapi kapálással többet sóztam rád, mi? — Hát? ... Én csak azt tudom, hogy azt is megcsináltam. — Két éve, mióta itt vagyok, csak te nem akarsz a rendes kerékvágásba zökkenni, mi? — Hát, nagy a család, nagyságos uram... — Nekem nincs nagy családom, Te Ion? Tudhatod: négy gyerek itt, két lány a városi intézetben .. — Halaj ! A városban is van magának! — Két fiú Párizsban... — Szegény fejünk ! — Látod, nekem is vannak nehézségeim, te jön. — Igenis, nagyságos úr, de hát én amondó vagyok, hogy mindenki nevelje a mama gyermekét. — Hát én tán neked adom, hogy te neveld őket, te Ion? — Nem nagyságos úr, de a kapálással ami igaz, az igaz. — Várj csak, adok én neked mindjárt igazat, te Ion. A paraszthoz lép, s ököllel agyba-főbe veri. A paraszt kábultan támolyog ki, s megy a községházára panaszt tenni. Egy óra múlva kezében tartott kucsmával az uraság portájára érkezik a bíró. — Ugyan mit művelt az az átkozott Ion, nagyságos úr? — Az nem a te dolgod, bíró. Inkább azzal törődj, hogy holnap legyenek embereim a munkára. S ne felejtsd el az adósságodat, tudod, mert aztán ... — Igenis, nagyságos úr, csókolom a kezét. Másnap Ion elmegy a kérvénynyel az alprefektushoz. Ez pecsétet nyom a kérvényre, s a bíró figyelmébe ajánlja. A bíró az alprefektus pecsétje láttán azt mondta a parasztjak : — Mit adód ezt nekem? Mutasd meg az uraságnak — Mi? Hogy megint elverjen? Mutassa meg maga. —_ Dehogy, megyek én hozzá. A román bérlő hogy megint elővegyen az adósság miatt. A paraszt szekeret fogad, bemegy a városba, s írásban panaszt tesz a prefektusnak, hogy a bérlő tartozást rótt rá s megverte. A prefektusnak annyi a dolga, hogy ki sem látszik a feje belőle, mert csaknem szakadás állt be a kormánypárt helyi szervezetében, s ha a kormány elveszíti néhány párthívét, ő is elvesztheti az állását... és nagy családja van. Tehát az alprefektus figyelmébe ajánlja a paraszt panaszát. S mivel az alprefektusnak bizonyos rendezendő magánügye van a bérlővel, hazaküldi a parasztot, s azt mondja neki, hogy majd útközben utoléri. Valóban utol is éri, s el is hagyja. Mikor a községbe érkezik, természetesen a bérlőnél száll meg. Jót eszik, iszik, alszik egy-két órát, majd a bérlővel karonfogva a községházára megy, s odahívatja a parasztot panasza kivizsgálására. Amint a paraszt megjelenik, a bérlő pulykavörösen ráordít: — Te bocskoros puliszkafaló faragatlan paraszt! Hát te adsz engem törvényre? !... Azzal szépen hozzálép és ököllel agyba-főbe veri. — Arghir úr, Arghir úr... De a bérlő túl dühös ahhoz, hogy meghallja. Tovább veri, csak amikor belefárad, megy ki üvöltözve az ajtón: — Nesze neked vizsgálat. Mikor a paraszt kissé magához tér, az alprefektus megkérdi: — Na, mond el, hogy történt... — Hát nem látta? — Hagyd ezt, a másikat. — A másik éppen ilyen volt, mint ez. Még egy ilyen, s fekhetem egész nyáron, télen meg éhen halok. Inkább ledolgozom neki azt a tíz napot, s majd az Úristen számon kéri... — Na látod, ez a beszéd, jóember. Ha a paraszt s a bérlő megfér egymással, mindenkinek jól megy sora. A megértés és a szeretet a falusiak és a bérlők között egyiknek is, másiknak is olyan, mint az égi manna... Nem érted?... Az ember jósággal és békességgel boldogul, érted? ... Szóval azért... hogy is mondjam... végül is minden jól lesz és békességben. S egy teljes órán át effajta tanácsokkal látja el az alprefektus, megemlíti a kormány gondoskodását a parasztokról, a törvényeket, amelyeket a kormány a parasztság védelmére hoz stb. stb. Azután jelentést készít a prefektusnak, s leiratára válaszolva közli, hogy a felek kibékültek. Az előadó zenekarok képességeinek tökéletesedése, az utóbbi években kialakult új típusú hangversenyközönség igénye mindinkább lehetővé teszi a modern zene megszólaltatását. Az utóbbi években a marosvásárhelyi közönség követelménye, ízlése, a zenekar művészi színvonala is megengedte a modern zeneirodalom alkotásainak bemutatását, megismertetését. Érthető hát, hogy nagy érdeklődéssel várta a zenekedvelők tábora Bartók Divertimentójának bemutatását. A vonószenekari mű nehéz követelmények elé állította megszólaltatóit. A hegedű kényes fekvéseinek is biztoskezű ismerője kell hogy legyen az, aki a bartóki dallamvilág és ritmika hibátlan megszólaltatására képes, úgy éreztük, a marosvásárhelyi szimfonikus zenekar megbirkózott ezzel a feladattal és hitelesen tolmácsolta a bartóki partitúrát. Különösen dicsérnünk kell a lassú tétel finoman árnyalt, dinamikai indítását, és a tétel folyamán e magával ragadó pianisszimo többszöri megszólaltatását. Általában a divertimento középső tételeiben hűen sikerült megfogalmazni a szerző lassú tételeinek jellegzetességeit. A szorongó, néha-néha erőteljesen, kontraszthatással kitörő zenei mondanivaló reálisan jutott kifejezésre. A művet vezénylő betanító karmester, Székely Endre, igényessége, vonzó szuggesztivitása biztosították a finom árnyalatok hű megszólaltatását. A mű nehéz feladat elé állította a hangszerszólistákat. Külön dicséretet érdemel Magos Etelka és Birek Anna pontos, fegyelmezett feleMjátéka. Bár a Divertimento két szélső tételében néha hiányoltuk a bartóki zenei szövet keménységét (az ércesen-disszonánsan ható, hangsúlyos fortisszimókat), egészében mégis jelentős teljesítménynek kell elkönyvelnünk a Divertimento megszólaltatását. A továbbiakban fontos hogy ezt az eredményt módszeres munkával tovább fejlessze a filharmónia vezetősége, hogy a modern partitúrák épp úgy helye kapjanak a koncertműsorokban mint a klasszikus romantikus alkotások. Enescu II. rapszódiájának és Liszt Les Preludes című művének lendületes megszólaltatása mellet jól sikerült a Liszt Esz-dúr zongoraverseny előadása. A mű szólistája, Alexei Skavronski, a Smetana és Csajkovszkij versenyek kitüntetettje, játékával lebilincselte a közönség érdeklődését. Szűni nem akaró tetszésnyilvánítás után öt ráadást játszott, köztük Chopin forradalmi etűdjét. Az etűd technikailag nehéz balkézfutamainak mesteri és nagy virtuozitássá megszólaltatott részeit csodálhatták meg játékában. Olyan keményen, ércesen és nagy dinamikával volt képes megszólaltatni az akkordokat, elhelyezni hangsúlyokat, ami a legkiemelkedőbb zongoraművésznél is ritkaságszámba vehető- Alexei Skavronski magasrendű interpretáló művészetével a szovjet zongoraiskola kiemelkedő színvonalát bizonyította. HUBESZ VALTER. Én kezességet vállaltam éretted. Vedd ezt figyelembe, saját érdekedben. Barátod, N. N." Másik: „Draga Bica, búbos kis kakasom ! Ha egy cseppet is ragaszkodtál hozzám valaha, mint remélem, nem fogsz visszautasítani. Mia Popescu könnyes szemmel jött hozzám, esdekelve kért mindenre, ami szent, hogy beszéljek veled, fia, Octavian Popescu érdekében, aki azt mondja, tőled minden fiú úgy fél, hogy reszket belé, mert te túl szigorú vagy s ő rettegve gondol a holnapi napra. Szegény Mira, kétségbe van esve, mert Octavian kijelentette, hogy ha osztályt kell ismételnie, főbe lövi magát. Képzeld magad az anyja helyébe. Ma este nem tehet... de holnap este okvetlenül a szokott időben, búbos kis kakasom. Mikor eljössz a te kis Csibédhez, mondd azt neki, hogy átengedted Octaviánt Csibéd." Brávó, Pricupescu úr — gondolom ... Ki lehet a __ kis csibe? A Halványrózsaszínű boríték, egyik sarkában aranyozott címmel... Hadd lássuk! Elkész vagyok ! Gyere, mert későre jár, dolgom van az iskolában.! — Ni csak, Pricopescu komám, miért is jöttem hozzád — mondom, nagyot nyelek, de aztán bátorságot veszek. .— Miért? — Azért jöttem, hogy egy nagy szívességre kérjelek. — Értem ... Hát nem megmondtam? ... Kitaláltam ! — Ejnye, ne légy olyan... hogy is mondjam... olyan szigorú... tudod, mióta ismerlek ! .. . Istennek hála, gyermekkorunktól ismerjük egymást . . . Kérésekkel sohasem alkalmatlankodtam, mert akármennyire is barátom valaki, nem szeretem háborgatni kötelessége teljesítésében, különösen akkor, ha olyan példamutatóan tisztességesnek ismerem, mint téged. — Hát akkor ... — Persze, nem mondom, különösen, hogy az iskoláról van szó, melytől nemzetünk jövője függ, nekünk, románoknak fel kell hagynunk végre, érted ... — Ezt te olvastad valahol. — Becsületszavamra, nem. Hiszen te ... te kötelességtudó, lelkiismeretes férfi vagy, akihez a gyanúnak még az árnyéka sem fér, kinek hivatása teljesítésében, érted . .. — Mondom, hogy ezt olvastad valahol. — Igazán nem ... Nézd miről van szó: egy félénk fiú... betegeskedett is ezen a télen, ki kellett húzni egy zápfogát... — De ha mondom, hogy... — Vakuljak meg, ha .. . Elvégre, mit csűrjük-csavarjuk, mit cifrázzuk a dolgot? Tán rosszul jönne neked, szegény kis tanítónak ötszáz lej a nyár folyamán ? ... Kimondtam a nagy szót ! ... Pricopescu megvadult! Elkezdett ordítani. Szemembe vágta, hogy nem szégyellem magam én, a régi jó barát ! De én józanul azt feleltem: — Nem vagy tisztában a saját érdekeddel, miért állsz szembe olyan befolyásos nagy emberekkel?... Azért mondják rólatok, hogy mindent tanító durva, goromba, különösen a jócsaládokból való gyermekekkel— ügy ! — ordít Pricopescu. . . — Te is ? — Te, üresfejű — kiáltottam én. Mert ha ordításról van szó, hát ordítok én is. — Egy ilyen kiterjedt rokonsággal rendelkező fiú nagy segítségedre lehetne ... — Ostoba vagy ! — kiáltja Pricopescu. — Te vagy ostoba !... Az anyja özvegy, gazdag, szép, nagycsaládból való . . Ahelyett, hogy örömmel fogadnád, hogy odavesz házitanítónak ! Hiába ordítoztam, lehetetlen volt meggyőznöm ezt a vaskalapost. Nagy marha ez a Pricupescu!... IGNACZ ROZSA fordítása VÖRÖS ZÁSZLÓ Hazánk íróinak országos értekezlete után Beszélgetés Sütő András kétszeres állami díjas íróval Nemrégiben zajlott le a fővárosban a Román Népköztársaság íróinak országos értekezlete. A több napig tartó konferencia munkálatairól előző lapszámainkban már közöltünk tudósításokat, most SÜTŐ ANDRÁS állami díjas írót, mint az újonnan megválasztott írószövetségi vezetőség egyik tagját kérjük meg, hogy válaszoljon néhány kérdésünkre a nagy jelentőségű kulturáliseseménnyel kapcsolatosan, tájékoztasson bennünket a konferencián szerzett élményeiről, tapasztalatairól. — Röviden így fogalmazhatnék meg: az értekezlet valóban új határkő a Román Népköztársaság írószövetségének életében. Az újonnan megválasztott vezetőség — amelyben jelentős szerepe lesz az előző kongresszus óta felnőtt, megizmosodott ifjú nemzedéknek is, — kétségtelen biztosíték arra, hogy ebben a szervezetben tovább erősítsük, elmélyítsük a pártos szellemet, a lenini munkastílust, azt az alkotó légkört, amely serkentőleg hat egész irodalmi tevékenységünkre. — Mi volt ön szerint a konferencia legemlékezetesebb mozzanata? — Talán nem is kell hangsúlyoznom, hogy Gh. Gheorghiu- Dej elvtárs részvétele és a Román Munkáspárt Központi Bizottsága, az RNK Államtanácsa és a Minisztertanács nevében elmondott üdvözlete. Gheorghiu-Dej elvtárs beszéde — akár egy sűrítőlencse — fogta egybe egész konferenciánk gondolati anyagát. — És mi ragadta meg leginkább Gheorghiu-Dej elvtárs beszédéből? — A beszéd egészében, összefüggéseiben ad teljes képet irodalmunk mai állásáról, s mutat utat a jövő felé. Mégis, idézni szeretném a következő két gondolatot, mely fiatal írók számára kiváltképp megszívlelendő. Az egyik így szól: „Az emberek szívéhez utat találó, az idő múlásának ellenálló műveket nem lehet összecsapni. Az ilyen alkotások a a valóság mélyenszántó ismeretének, hosszas tanulmányozásának, a kitartó művészi erőfeszítésnek, a szerény és a munkája eredményével szemben igényes alkotó gondos munkájának gyümölcsei“ Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs szavait hallgatva Thomas Mann írói tapasztalata is felötlött bennem: „A nagy művek szerény szándékok eredményei“. A kritikusai, vagy önreklámirozástól terhes kijelentéseket: „nagy vállalkozásba kezdek“ „, és v gigantikus műbe fogott“, mindig nevetségesnek tartottam“. Még most is visszacsengenek fülemben Gheorghiu-Dej elvtárs szavai: „A művészi alkotást nem az oldalak száma, hanem mondanivalója, eszmei tartalma, művészi tökélye alapján bírálják el.“ Ez alkalommal Arany Jánosra gondoltam, aki a maga korában hasonló tömören fogalmazott. ..Egy versnek ott és azért van vége, ahol és amiért már nem lehet tovább olvasni“. Az irodalmat nem singgel mérik, a festményt nem négyzetmétereinek összege teszi értékessé. Befejezésül mondana néhány szót a konferencia utáni terveiről? — Az értekezlet utáni munkámról? ... Olyan színdarabokat, elbeszéléseket szeretnék írni, amelyek nem avulnak el az írók következő országos értekezletéig ... Ehhez az elhatározáshoz tiszta szívből kívánunk jó munkát, mindnyájunk örömére, új, szocialista irodalmunk virágzásában. Lejegyezte: ATS GABRIELLA Vintel* A Külföldi Kulturális kapcsolatok Intézete meghívására hazánkba érkeztek Dymphna Cusack és Norman Freehill ausztráliai írók. Eddig több művészeti intézményt kerestek fel és számos kulturális rendezvényen vettek részt. * Huszonötmillió kötet könyvet adott ki 1945 óta a lipcsei Reclam Universal Könyvkiadó. A kiadó csaknem száz éve jelenteti meg a ma már világszerte ismert, zsebkönyv alakú könyveit. Az afrikai népművészek alkotásaiból múzeumot rendeznek be Kairóban. Szovjet iparművészeti kiállítás nyílt meg Bécsben. A kiállítás nagy érdeklődésnek örvend. Az RNK írószövetségének meghívására szovjet színházi szakemberek egy küldöttsége érkezett hazánkba. Afanaszi Szalinszkijt és Mikola Zarudnijt ma Marosvásárhelyre várják. A New York-i Kritikusok Társasága 1961 évi díját Sophia Lorennek és Maximilian Schellnek ítélték oda az év legjobb női, illetve férfi filmszerep alakításáért. Az első közös szovjet—amerikai film Mitchell Wilson: Találkozás egy távoli délkörön című regénye nyomán készül. A regény egy amerikai lány és egy orosz fiú szerelméről szól. Jancsik Pál: Estétől reggelig összesimult, fáradt vonalakkal alszik az éjben a nappali táj. A fényes város is csupa homály; a villanylámpák oly kátyatagok, mint az égen merengő csillagok. Alszik minden: a fa, a fű, a ház, új épületen a gerendaváz, csukott kapuk sarkában a nyikorgás, asztalosműhelyben a gyaluforgács, a kirakatok üvegén a lámpafény pillogva szendereg, s falak mögött és két nappal között alszanak most az emberek■ Törvény ez is, az édes nyugalom. Az emberi jó alkotó erő, mely messze járt göröngyös utakon, a szívbe, agyba, karba visszajő, s estétől reggelig a kedv pohara ismét megtelik. S hogy fény tapétázza a falakat, terekre és utcákra kiszalad a zajok hari csapatja — szerszám kerül a felnőttek kezébe, gyerekekébe labda, s a béke, míg vígan váltakozva indul újra a játék és a munka, piros galambként szárnyal föl az égre. KILÁTÓ Amerikai „vendégszeretet“ Úgy kezdődött, hogy az Asia Society elnevezésű amerikai társaság, amely az amerikai- indiai baráti kapcsolatokat hivatott ápolni a maga módján , meghívta Indrani Rehmann világszerte ismert hindu táncosnőt, hogy tánccsoportjával együtt látogasson el az Egyesült Államokba és ott több városban vendégszerepeljen. A hindu táncosnő komolyan vette a meghívást, és meg is érkezett együttesével Amerikába ... A turné azonban csúfosan végződött. Az egyik észak-karolinai városban a táncosnőt és kollegáit kiutasították az étteremből, amelyben „színesbőrűeket" nem szolgálnak ki. Hasonlóképpen jártak el velük Luisiana állam Shreveport nevű városának három központi éttermében is, és így kénytelenek voltak egy külvárosi lebujban vacsorázni. Indrani Rehmann a washingtoni indiai követség útján tiltakozást jelentett be az amerikai külügyminisztériumban a különös fogadtatás ellen, mire válaszul az illetékesek az Asia Society vezetőjének mosták meg a fejét — a „meggondolatlan" meghívásért. Ekkorra az ismert hindu táncosnőnek már elege volt az amerikai „vendégszeretet"-ből és bejelentette, hogy együttesével megszakítja az amerikai turnét. BENCZEL BÉLA Kétféle történelem Mikor apám olyan idős volt, mint én most, vad, háborús utakon hurcolta őt az önkény. Csupa rom városok, falvak égnek az emlékezetében. — Ha néha hazatérek, mindég el kell beszélnem, hogy itt és ott, amerre jártam, mi minden épült e tűzben született hazában.