Zsöllye, 2000 (1. évfolyam, 1-8. szám)
2000-05-01 / 3-4. szám
111 SÜTŐ UDVARI ANDRÁS, FICZINSKI ANDREA, LŐRINCZ ANDRÁS ERNŐ, DUNKLER RÓBERT lett {] HORVÁTH ÖDÖN K OVIDIU ILOC 113 SZABÓ K. ISTVÁN A legújabb erdélyi színházak egyike Caragiale egyetlen tragédiájából készült előadását hozta el első budapesti vendégjátékára. Tartok attól, hogy a Megtorlás leginkább annak illusztrációja, hogy nem véletlenül ez az egyetlen tragédiája a kivételes képességű komédiaszerzőnek. Már maga az alaptörténet is kimódolt és közhelyes egyszerre. Dragomir beleszeret Ancába, a férjes asszonyba, aki rá sem hederít. Megöli hát a nő férjét, s úgy rendezi, hogy a gyanú az elmebeteg Ionra terelődjék. Az asszony azonban sejti az igazságot; feleségül megy Dragomirhoz, hogy bosszút állhasson. Ám — ki tudja, miért — kilenc évig vár (addig legfeljebb hidegségével gyötri a férfit). Ekkor (vagyis a dráma kezdetén) magába bolondítja a derék, mulya Gheorgét, aki azonban alkalmatlannak mutatkozik a bosszúra, Dragomir megölésére. A véletlen azonban Anca kezére játszik: Ion megszökik, s Dragomir szembesülni kénytelen tettével. A nőt most már semmi sem tarthatja vissza, még egy újabb gyilkosság sem; úgy rendezi, hogy Ion megöléséért az ezúttal ártatlan Dragomirnak kelljen lakolnia. Túl azon, hogy az egyes fordulatok néha logikailag hiteltelenek, a szereplők jellemzése közhelyes, a figurák egyszínűek, s nincs olyan különleges erénye a drámának, ami mindezt ellensúlyozná. Persze a szöveg azért nem annyira gyenge, hogy ne lehessen belőle hatásos előadást készíteni, s a Szabó K. István által rendezett székelyudvarhelyi bemutató nem is mondható hatástalannak. Egyes jelenetei kifejezetten erősek, szuggesztívek, ám ennek nem valami eredeti, a darabválasztást automatikusan megmagyarázó koncepció vagy különleges színészi erő az oka, hanem a rendező érzékelhető feszültség- és atmoszférateremtő képessége. Szabó zenével, világítással, Horváth Ödön jelentéses díszletének (egyszerű, komor parasztház, udvarral, a háztető fagerendái eldöntött akasztófákat mintáznak) bejátszatásával, apró játékötletekkel tud fenyegetően komor hangulatot, feszültséget teremteni akkor is, amikor a meglehetősen banális szövegből ez nem következne. Morváthon kívül fontos segítőtársa ebben az önmagában is nagyon szép, a prózát erősen megemelve a produkció világához kitűnően illeszkedő zenét komponáló Ovidiu Iloc. Külön kiemelendő a fények (és árnyékok) megkomponáltsága: az „alulvilágítottság” terjedő divatja idején jó olyan produkciót látni, melynek rendezője nem a permanens sötétséggel illetve az elszórt fénycsóvák között közlekedő színészek látványával és láthatatlanságával kíván színpadi feszültséget teremteni. A színészvezetés terén viszont Szabó közel sem mutat hasonló erényeket. Míg a bezártság érzetét keltő kis tér (a vendégjáték során legalábbis a nézők is a színpadon ülve, testközelből figyelték az TOMCSA SÁNDOR SZÍNHÁZ, SZÉKELYUDVARHELY Hosszemberek rossz, darabban ION LUCA CARAGIALE: MEGTORLÁS előadást) jótékonyan növeli a feszültséget, addig a színészi dikció egyébként is kissé disszonáns, de ebbe a térbe semmiképpen sem való teatralitása gyakran csaknem kioltja azt. A legkevésbé ez a Gheorghe nem túl hálás szerepét korrektül játszó Lőrincz András Ernőre igaz. A Iont alakító Dunkler Róbert már gyakran harsányabb a kelleténél, de a bolond szerepkörébe ez végülis belefér. Az amúgy érzékletes gesztusokkal dolgozó és erotikus vonzerővel is rendelkező Fincziski Andrea (Anca) teljesítményén viszont már sokat ront a szótagokat elnyújtó, „éneklősen” deklamáló hanghordozás. Sütő Udvari András pedig sehogyan sem találja Dragomir szerepét, csaknem végig külsődleges gesztusokat alkalmaz, s egy olyan puhány, szenvelgő alakot kever ki, akiről egy pillanatig sem hihető, hogy valaha is gyilkolt volna, így amit Szabó megnyer a réven, annak nagy részét elveszti a vámon: a szituációk jelentős része mesterkéltté válik, az előadás a relatíve rövid játékidő ellenére sem pereg igazán, a tempó akadozik, az emlékezetben pedig leginkább egyes részek, egyes momentumok maradnak meg. A székelyudvarhelyi Megtorlás a rendező kétségbevonhatatlan „manuális” tehetségén kívül így leginkább arról győz meg: ha egy színház Caragialét óhajt játszani, jobban teszi, ha a komédiáihoz nyúl. URBÁN BALÁZS LUKIJNUZ. AJMUKA5 tKJNU, ML-ZUNäM AJNUKCA