Zsöllye, 2000 (1. évfolyam, 1-8. szám)

2000-05-01 / 3-4. szám

111 SÜTŐ UDVARI ANDRÁS, FICZINSKI ANDREA, LŐRINCZ ANDRÁS ERNŐ, DUNKLER RÓBERT lett {­] HORVÁTH ÖDÖN K OVIDIU ILOC 113 SZABÓ K. ISTVÁN A legújabb erdélyi színházak egyike Caragiale egyetlen tragédi­ájából készült előadását hozta el első budapesti vendégjátékára. Tartok attól, hogy a Megtorlás leginkább annak illusztrációja, hogy nem véletlenül ez az egyetlen tragédiája a kivételes képessé­gű komédiaszerzőnek. Már maga az alaptörténet is kimódolt és köz­helyes egyszerre. Dragomir beleszeret Ancába, a férjes asszonyba, aki rá sem hederít. Megöli hát a nő férjét, s úgy rendezi, hogy a gyanú az elmebeteg Ionra terelődjék. Az asszony azonban sejti az igazságot; feleségül megy Dragomirhoz, hogy bosszút állhasson. Ám — ki tudja, miért — kilenc évig vár (addig legfeljebb hidegségé­vel gyötri a férfit). Ekkor (vagyis a dráma kezdetén) magába bolon­­dítja a derék, mulya Gheorgét, aki azonban alkalmatlannak mutat­kozik a bosszúra, Dragomir megölésére. A véletlen azonban Anca kezére játszik: Ion megszökik, s Dragomir szembesülni kénytelen tettével. A nőt most már semmi sem tarthatja vissza, még egy újabb gyilkosság sem; úgy rendezi, hogy Ion megöléséért az ezúttal ártat­lan Dragomirnak kelljen lakolnia. Túl azon, hogy az egyes fordula­tok néha logikailag hiteltelenek, a szereplők jellemzése közhelyes, a figurák egyszínűek, s nincs olyan különleges erénye a drámának, ami mindezt ellensúlyozná. Persze a szöveg azért nem annyira gyenge, hogy ne lehessen belőle hatásos előadást készíteni, s a Szabó K. István által rende­zett székelyudvarhelyi bemutató nem is mondható hatástalannak. Egyes jelenetei kifejezetten erősek, szuggesztívek, ám ennek nem valami eredeti, a darabválasztást automatikusan megmagyarázó koncepció vagy különleges színészi erő az oka, hanem a rendező érzékelhető feszültség- és atmoszférateremtő képessége. Szabó ze­nével, világítással, Hor­váth Ödön jelentéses díszletének (egyszerű, komor parasztház, udvar­ral, a háztető fagerendái eldöntött akasztófákat mintáznak) bejátszatásá­­val, apró játékötletekkel tud fenyegetően komor hangulatot, feszültséget teremteni akkor is, ami­kor a meglehetősen baná­lis szövegből ez nem kö­vetkezne. Morvát­hon kí­vül fontos segítőtársa eb­ben az önmagában is na­gyon szép, a prózát erő­sen megemelve a produk­ció világához kitűnően illeszkedő zenét komponáló Ovidiu Iloc. Külön kiemelendő a fények (és árnyékok) megkomponáltsága: az „alulvilágítottság” terjedő divatja idején jó olyan produkciót látni, melynek rendezője nem a permanens sötétséggel illetve az elszórt fénycsóvák között közlekedő színészek látványával és láthatatlansá­gával kíván színpadi feszültséget teremteni. A színészvezetés terén viszont Szabó közel sem mutat hasonló erényeket. Míg a bezártság érzetét keltő kis tér (a vendégjáték so­rán legalábbis a nézők is a színpadon ülve, testközelből figyelték az TOMCSA SÁNDOR SZÍNHÁZ, SZÉKELYUDVARHELY Hosszemberek rossz, darabban ION LUCA CARAGIALE: MEGTORLÁS előadást) jótékonyan növeli a feszültséget, addig a színészi dikció egyébként is kissé disszonáns, de ebbe a térbe semmiképpen sem való teatralitása gyakran csaknem kioltja azt. A legkevésbé ez a Gheorghe nem túl hálás szerepét korrektül játszó Lőrincz András Ernőre igaz. A Iont alakító Dunkler Róbert már gyakran harsá­nyabb a kelleténél, de a bolond szerepkörébe ez végülis belefér. Az amúgy érzékletes gesztu­sokkal dolgozó és erotikus vonzerővel is rendelkező Fincziski Andrea (Anca) teljesítményén viszont már sokat ront a szótagokat el­nyújtó, „éneklősen” dek­­lamáló hanghordozás. Sütő Udvari András pedig se­hogyan sem találja Drago­mir szerepét, csaknem vé­gig külsődleges gesztuso­kat alkalmaz, s egy olyan puhány, szenvelgő alakot kever ki, akiről egy pilla­natig sem hihető, hogy va­laha is gyilkolt volna, így amit Szabó meg­nyer a réven, annak nagy részét elveszti a vámon: a szituációk je­lentős része mesterkéltté válik, az előadás a relatíve rövid játékidő ellenére sem pereg igazán, a tempó akadozik, az emlékezetben pedig leginkább egyes részek, egyes momentumok maradnak meg. A székelyudvarhelyi Megtorlás a rendező kétségbevonha­tatlan „manuális” tehetségén kívül így leginkább arról győz meg: ha egy színház Caragialét óhajt játszani, jobban teszi, ha a komé­diáihoz nyúl. URBÁN BALÁZS LUKIJNUZ. AJMUKA5 tKJNU, ML-ZUNäM AJNUKCA

Next