Budapesti Hírlap, 1923. június(43. évfolyam, 122–145. szám)

1923-06-01 / 122. szám

den Tisza István magasztos erkölcsi példa­adását egyetemi ifjúságunk elé állítja. És viszont lehet-e nagy nemzeti vértanunknak szebb emléket állítani, ércnél maradan­dóbbat, mintha az ő nevét örökké tartó szent frigy jelképeként egyetemünkkel kap­csoljuk egybe? Éppen a debreceni egye­temmel, melynek mintegy alapitója volt és a mely szinmagyar városban tanulóévei­nek egy részét töltötte; hol a Nagytemplom és az ősi kollégium veleszületett tüzes ma­gyar érzését soha ki nem alvó lángra gyúj­totta és a mely várost életének utolsó sza­kában különösen az ő pompás huszárjai tették neki kedvessé. Tisza államférfim pályájának nagy igaz­ságairól beszélt azután Kun József és ez­zel a közgyűlés véget ért. A közgyűlés után diszlakoma volt, a me­lyen számos lelkes felköszöntő hangzott el. Beöthy László jubileuma. — A seinházisfatgatózc diszk­özgyűlése­i ! A Budapesti Színigazgatók Szövet­sége, a­melynek keretébe tartoznak a budapesti magánszínházak, valamint a színházszerű varieték, orfeumok és kaba­rék, ma délben a Vígszínház igazgatósági termében Kovács Jenő dr. alelnök elnök­lésével díszközgyűlést tartott. A napirend egyetlen tárgya Beöthy László negyed­­évszázados színházigazgatói jubileumáról való megemlékezés volt. Az ünnepi ülés résztvevői riadó éljenzéssel és tapssal fo­gadták a jubilánst, a­kit Ábrányi Emil és­­Jób Dániel l­sért a pompásan földiszített terembe. Az ünnepi szónok Roboz Inyre volt, a­ki a többi között a következőket mondotta: •­­ A hivatalos világ, a hatóságok, a szín­padi szerzők, újságírók, társadalmi testületek és az Unió-színházak holnap fogják ünnepelni a kulturhistória szempontjából igen jelentős jubileumot. A Budapesti Színigazgatók Szövet­sége azonban külön kívánja ünnepelni Beöthyt, abból indulva ki, hogy Beöthy László •— a ki bizonyára kitűnő és nagytehetségű író, s a ki a normális mértékkel talán nem is mérhető . .kiváló újságíró, lehet kulturális és társadalmi­­ egyesületek egész emberöltőn át harcos agilis tagja,­­ de mindenekelőtt és mindenekfelett színházigazgató, még­pedig nem a szó hétköz­napi értelmében, de annak ünnepi értelmében. A kivételes egyéniségeket különösen otthonuk­ban lehet megítélni, és Beöthy Lászlónak két­ségkívül otthona a színigazgatók szövetsége. Itt figyelhetjük meg különösen, hogy milyen rajongva szereti az ő legszebb ideálját, a ma­gyar színpadot, a magyar színházat. Sokat be­szélünk kultúrfelsőbbségünkről, azokról az ér­tékekről, a­melyeket sem a háború, sem a forradalom, sem a kommunizmus, sem a béke­kötés tőlünk elrabolni nem tudott; beszélünk kultúránknak ama hatalmas értékeiről, a­me­lyeket a tudósok és művészek reprezentálnak; a kultúrfelsőbbség reprezentánsainak névso­rában, rangsorában pedig díszhely illeti meg Beöthy Lászlót. Sokszor megírták róla, hogy írókat és színészeket nevelt a magyar színpad számára, de mi tudjuk, hogy színigazgatókat is nevelt a magyar Színházi életnek, mert hi­szen itt e teremben is ülnek az ő tanítványai. Beöthy Lászlónak köszönhető, hogy Budapest talán Páris és Newyork mellett a világ leg­első színházi városa. Roboz Imre ezután ismertette a jubi­leumot előkészítő bizottságnak a javasla­tát, hogy a szövetség alapítson egy Beöthy László-díjat, a­melynek rendeltetését a jubiláns határoza meg. A díj összegét évről-évre fogják megállapítani. Erre az esztendőre 100.000 korona lesz a­­díj. Egyelőre így fejezi ki elismerését és hálá­ját a Színigazgatók Szövetsége Beöthy László iránt, a­kinek életében az első ne­gyedszázad a színház iránt érzett kesergő és sóvárgó szerelemmel volt tele és a ki azután egy másik negyedszázadon át bol­dog szerelmese, hű istápolója volt a ma­gyar színészetnek. Az élénk tetszéssel és lelkes tapssal fo­gadott beszédre Beöthy László felelt len­dületes szavakkal. Utalt arra, hogy milyen különös és másutt talán ismeretlen f**­­adatai vannak a magyar színházigazgató­­nak. Utalt arra, hogy a színigazgatónak sehol a világon nem kell annyira együtt­haladnia és együttéreznie a színészeivel, mint éppen nálunk. Azért a magyar szín­házigazgatónak egyúttal művésznek kell lennie, vagy legalább is a művészet ra­jongó imádójának. Másrészt számolnia kell az élet realitásaival is. A magyar színház­­igazgatónak fájjon, a mi a színésznek fáj és a színésznek fájjon, a mi a színházigaz­gatónak fáj. A magyar színházigazgatóban meg kell lennie a művészi zsenialitásnak és a művészi zsenialitás megbecsülésének, ezenkívül üzleti kiválóságnak, emberszere­tetnek és magyar érzésnek. Kijelentette Beöthy László, hogy köszö­nettel fogadja a jubileum emlékezetére lé­tesített dijat és e dij céljainak meghatára­ Budapesti HMap 1923 junius 2. (122. sz.) zásában kulturális és hazafias célok fog­ják vezetni. Hosszantartó lelkes éljenzés és taps fo­gadta a beszédet, a­mely után még Ko­vács Jenő dr.­­fejezte ki a szövetség tag­jainak szeretetét, nagyrabecsülését. Ezután a jelenvoltak külön-külön üdvözölték Beöthy Lászlót. A szombati jubiláris ünnepségen, a­melynek a Magyar Színház lesz a szín­helye, Kovács Jenő dr. fogja képviselni a szövetséget. Beöthy László kitüntetése. A kormányzó a kultuszminiszternek a magyar királyi miniszterelnökkel egyetér­tően tett előterjesztésére szlovák­ Beöthy Lászlót, az Unió Színházüzem és Színház­építő Részvénytársaság vezérigazgatóját a hazai színművészet fejlesztése körül szer­zett érdemei elismeréséül az Országos Ma­gyar Királyi Színművészeti Akadémia tisz­teletben tanárává nevezte ki s neki egyben a magyar királyi kormányfőtanácsosi cimet adományozta, aramia­­­gyislük­ is magyarokat. Prágából jelentik, hogy a cseh nemzeti demokrata párt felvidéki agitációs útjának során Kassán gyűlést tartott s­ a gyűlésen Kramarz dr. hosszabb beszédében a tótok ezeréves elnyomásáról a többi között a kö­vetkezőket mondta: — A magyarok legvaskosabb hazugsága, — úgymond — hogy rezsimjük alatt nem voltak elnyomottak. Egész Európában nem volt elnyomottabb nemzet a tótnál. A­mikor azonban ezeréves bűnök eredményének el­tüntetéséről van szó, nehéz egészen igazsá­gosnak lenni. A magyarokat akkor tanultam meg gyűlölni, a­mikor 1890-ben mint egy delegáció tagja először léptem Budapesten magyar földre és a város polgármestere így üdvözölt bennünket: „üdvözlöm önöket a világ legszabadabb földjének fővárosában, a­hol minden polgárnak egyforma szabad­sága van.“ Azonnal a tótokra, a románokra és a jugoszlávokra kellett gondolnunk, — folytatta Kramarz — és bár sok mindent elbírok, akkor megborzadtam az undortól, mert a németek legalább nem tagadták annak idején, hogy germanizálnak Pozen­­ben, de a magyaroknak nem volt merszük megváltani az igazat. A legnagyobb mérték­ben visszataszító például az az arcátlan hazudozás, a­mellyel Tisza István dobozott a háború alatt. A Javorina-kérdésben Kramars így nyi­latkozott: Ha elveszik a Javorinát, akkor tudomá­sul kell vennünk, hogy szövetségeseink nem minket akarnak megerősíteni, hanem azt az áramlatot, a­mely ellenünk dolgozik. Mi a háború alatt tűrtünk, harcoltunk, a hadsereget a fronton s a front mögött destruáltuk, az Oroszország ellen irányuló német támadásokat meghiúsítottuk­, a­miért otthon üldözésben, bebörtönzésben és halá­los ítéletekben volt részünk. Ezzel szemben a lengyelek elsőnek tárgyaltak a közép­ponti hatalmakkal való egyesülésükről. A Javorina elvesztése számunkra örökre fe­ledhetetlen sérelmet jelentene. * Ebben a cinikus és szemérmetlen kiro­hanásban csak egy dolog fáj nekünk, hogy a mi Kassánkban mondatott el, a­hol a nagy kuruc fejedelem, a magyar Felvidék­nek — magyarnak és tótnak egyaránt — bálványa örök álmát alussza. Kiemeljük belőle Kramatz úr vallomását, hogy a há­borúban a fronton és a front mögött destruáltak. Hozzátesszük, hogy azelőtt is destruáltak és azóta is destruálnak. Erről beszélnek a tót vezérpolitikusok, magyar­ és németet nem is említve. Hogy utál és gyűlöl bennünket magyarokat, azt örven­detes tudomásul vesszük. Meg kellene ma­gunkat vetnünk, ha szeretne bennünket. Destruálni egy birodalmat, melynek tör­vényhozásában Kramatz úr a­l elnöki szék­ben ült, ez lehet cseh erkölcs, tőlünk ide­gen. Elfogadni árulás jutalmául országré­szeket és feléje köpködni annak, a kitől e részek elraboltattak, az lehet cseh vitézség, Kramarz felfogása szerint. Magyarul ezt másnak nevezik. Va Hot!­a* pákosszentmihályi gyilkos* A kiEvott Lachmann-család. — A bűntett négy ál­dozata. — Megtalálták és kiásták a holttesteket. A rákosszentmihályi János-utcai villának a titkára a rendőri nyomozás újabb két­napos munkája világosságot derített s ez­zel az utolsó évtizedek egyik legborzalma­sabb bűncselekményét leplezte le. A nyo­mozás során ugyanis kiderült, hogy az öreg Lachmann Andrást a felesége és a leánya ölték meg, míg a család másik három tag­ját: Lachmann Andrásnét, Kövess Lőrinc­­nét és Kövess Gyulát Molnár-Tóth József tette el láb alól. Az áldozatokat a már meg­talált ifjú holttestéhez hasonlóan földelték el. A nyomozás további feladata lesz meg­állapítani, hogy a szörnyű munkában Mol­­nár-Tóth Józsefnek a Kanozsay-házaspáron kívül kik voltak a segítőtársai. Az első beismerés. A szerencsétlen véget ért Kövess Gyula meggyilkolásával, mint ismeretes, már a csendőrhatóság azonnal Molnár-Tóth Jó­zsefet gyanusította, a kit el is fogtak s a ki a fogságból bilincsekkel a kezén meg­szökött. Molnár-Tóth másodszori kézreke­­ritése óta bilincsekbe verve s azonkívül egy asztalhoz láncolva várta szerdán egész nap a kihallgatását. Végre a délutáni órák­ban átkísérték a mátyásföldi rendőrkapi­tányságra, a­hol a középponti nyomozó­­hivatal tisztviselője kihallgatta. A gonosz­tevő makacsul tagadott, hallani sem akart arról, hogy neki bármiféle köze van Kö­vess Gyula halálához. Az esti órákban be is fejezték kihallgatását, a­nélkül, hogy a kihallgatással a bűnügy bármivel is előbbre jutott volna. Szerdán este azután megjelent a mátyás­földi kapitányságon Czövek Sándor dr. fő­kapitány, a középponti nyomozóhivatal vezetője, a­ki magához vette mindazokat az adatokat, a­melyeket a nap folyamán a detektívek összegyűjtöttek Molnár-Tóth József múltjáról, családi körülményeiről s különösen a Lachmann-családdal való ösz­­szeköttetéséről. Ezeknek az adatoknak a birtokában még szerdán este a főkapitány maga elé állíttatta Molnár-Tóth Józsefet és megkísérelte a lelkére beszélni. Figyelmez­tette, hogy sok terhelő adatot gyűjtöttek össze ellene s hamarosan meg fogják sze­rezni az összes bizonyítékokat, mert a ha­tóság már tudja, hogy nem csupán a tizen­hatéves diákot pusztította el, hanem az­­egész Lachmann-családot. Közölte Tóth Józseffel, hogy időt enged neki a meggon­dolásra, mert az ő bűncselekményének súlyosságán csak a beismeréssel segíthet, gondoljon feleségére és ha vallani akar, jelentkezzék nála, hogy könnyítsen lelki­ismeretén. Molnár Tóth József, mialatt a főkapitány beszélt, szúrós tekintetét egy pillanatra sem vette le a főkapitányról, látszott rajta, hogy a főkapitány olyan hurt pendített meg, a mely a gonosztevő lelkiismeretébe hatolt s mikor a főkapitány a szobában magára hagyta, leroskadt egy székre s fejét két ke­zébe temette. A főkapitány intézkedésére senki sem háborgatta Molnár Tóth Jó­zsefet, a­kit azonban állandóan figyeltek s látszott rajta, hogy rettenetes küzdelme van önönmagával. Egyik óra a másik után múlt szörnyű tépelődésében s látszott rajta, hogy mind idegesebb lesz. Végre éjfél felé föl­egyenesedett s fölkiáltott: — Vallani akarok! Vezessenek a Méltó­­ságos úr elé! A gyilkost őrző rendőrök és detektívek azonnal értesítették Molnár Tóth József szán­dékáról Czövek Sándor főkapitányt, a­ki nyomban visszament abba a szobába, a­hol Molnár Tóth Józsefet őrizték s megismé­telve jóindulatú figyelmeztetését, fölszólí­totta Tóthot, hogy mondja el a mit tud. A gyilkos ekkor nagy bőbeszédűséggel, de hadarva kezdte elmondani a Lachmann­­család kiirtásának egész történetét. Lát­szott rajta, hogy a maga szerepét igyekszik minél kedvezőbb színben beállítani, mint a­ki csak véletlenül lett maga is gyilkossá. Előadta, hogy az öreg Lachmann András és családja között állandó volt a perpatvar anyagi okok miatt s egy ilyen perpatvar alkalmával Lachmann András leánya, Kö­vess Lőrincné agyonlőtte az édesapját any­jának jelenlétében. Anya és leánya azután a család fejét éjnek idején a közeli kam­rában elásták, ő erről mit sem tudott, de a véletlen folytán birtokába jutott a titok­nak, a mit meg is mondott a két gyilkos asszonynak. Attól kezdve zsarolta a két asszonyt, a kik végre is eladták házukat neki és a Kanozsay-házaspárnak s azután elutaztak ismeretlen helyre. Mikor Molnár Tóth József vallomásában idáig jutott, kérte, hogy holnap folytat­hassa mondanivalóit, mert nagyon fáradt. Bár a nyomozást vezető főkapitány látta, hogy Molnár Tóth József vallomása nem lehet teljes egészében igaz, mert egyáltalán nem adott magyarázatot Kövess Gyula meggyilkolása dolgában, teljesítette Mol­nár Tóth József kérelmét s csupán azt kí­vánta tőle, hogy mutassa meg a helyet, a­hol Lachmann András holttestét elrejtették. Tóth ekkor pontosan megmondotta a he­lyet, de kérte, hogy az éjszakai órákban ne vigyék ki a szörnyű helyre, majd nappal megmutatja. Kérelmét teljesítették s ezzel szerdán késő éjjel a kihallgatást befe­jezték. A négyszeres gyilkosság. Csütörtökön korán reggel ismét maga elé vezettette a főkapitány Molnár Tóth Jó­zsefet. Eléje tárta az éjszakai előadásában foglalt ellenmondásokat s különösen azt, hogy magyarázza meg Kövess Gyula meg­gyilkolásának körülményeit, mire a go­nosztevő most már egészen megtört s részletesen bevallotta bűnét. Elmondotta, hogy tavaly januárjában az Országház­­kávéházi zugtőzsdén ismerkedett meg Kö­vess Lőrincnével. Csakhamar megtudta, hogy az asszony apjával, Lachmann Andrással és az anyjával, továbbá tizen­ötéves fiával, Kövess Gyulával Ameriká­ból érkezett s Rákosszentmihályon laknak. Tudta róluk azt, hogy sok ezer dollárjuk van s a pénzre nagyon vigyáz az öreg Lachmann András. Kövess Lőrincné azon­ban naponkint bejárt a zugtőzsdére s dol­lárokat vett és eladott, miközben többször érzékeny veszteségek érték, ilyenkor ál­landó volt közte és apja között a veszeke­dés. Ő kisebb-nagyobb összegeket keresett az asszony üzletein s azért, hogy még inkább barátságába férkőzzék, udvarolni kezdett az asszonynak, a­ki ezt az udvar­lást szívesen fogadta. Nap-nap után együtt volt az asszonnyal, a­ki mind sűrűbben panaszkodott neki apjára. Egy alkalom­mal kihallgatta az asszonynak a beszélge­tését egy előtte ismeretlen emberrel, a­ki­ről csak annyit tud, hogy medikus volt. Az asszony azt mondta a medikusnak, hogy szerezzen neki valamiféle mérget, mert egy barátnője van, a­ki iszákos fér­jét akarja elpusztítani. Az asszony még azt mondotta a medikusnak, hogy húsz­millió dollárja van, busásan megfizet a szívességéért. A medikus — mondotta Tóth — elutasította az asszonyt, de neki szeget ütött a fejébe ez a beszélgetés s at­tól kezdve figyelni kezdte az asszonyt Hogy jobban megfigyelhesse, egyik nap valami ürüggyel ki is ment hozzájuk a rákosszentmihályi villába, a­mi tavaly május végén lehetett, a­hol azonban akkor már csak Lachmann Andrásné, a leánya és a fiú laktak. Mikor ő Lachmann András iránt érdeklődött, azt felelték neki, hogy egy héttel előbb utazott vissza Amerikába. Az első látogatás után néhány nap múlva,ismét kiment a villába, de a lakás­ban senkit sem talált. A házbeliek felkuta­tására indult s ekkor az udvaron lévő kü­lön házikóba is benyitott. A házikóban a falon egy mécses égett s alatta az öreg Lachmann Andrásné és Kövess Lőrincné térden állva imádkoztak. Ez a kép egy pil­lanat alatt megerősítette feltevését, hogy a feleség és leány megölték a házsártos öreg­embert s elásták a kis házikóban. Még job­ban megerősítette feltevését az a körül­mény, hogy látta, hogy az öreg Lachman­­nak minden ruhája a villában maradt, ott hagyta az öreg úr óráját és egyéb értékeit is, a­melyeket pedig kétségtelenül magával vitt volna Amerikába. Mindenáron az asszony szájából akart meggyőződni fölfedezésének valóságáról , még aznap faggatni kezdte Kövess Lőrinc­­nét, hogy mi van az édesapjával, mert ő tudja, hogy nem utazott Amerikába. Kö­vess Lőrincnét, a­kit édesanyjával együtt kínos zavarba hozott Tóth József váratlan megjelenése a házikóban, végre is a titok­tartás pecsétje alatt megvallotta, hogy Lachmann Andrást 1922. május 15-én édes­anyjával történt előzetes megállapodás alapján revolverrel agyonlőtte. Az asszony megvallotta azt is, hogy apját a házikóban földelték el. Tóth József ezután elmondotta, hogy ő titoktartást fogadott, de ezt csak azért tette, hogy ezzel a két asszonyt kezében tartsa, hogy ilyen módon minél több pénzt zsarol­hasson ki tőlük. Ettől kezdve Kövess Lő­rincné még bizalmasabb viszonyban volt vele, most már korlátozás nélkül élhetett tőzsdei , szenvedélyének. Nap-nap után együtt voltak az Országház-kávéházban, de az asszonynak nem volt szerencséje, óriás veszteségei voltak. Elfogyott a pénze , hogy szenvedélyének tovább is hódolhas­son, anyját fölszólította, hogy adja ki a jussát. Az anyagi ügyek miatt most már anya és leánya között voltak veszekedések, sőt verekedések is. — Az idén január 5-én délután négy óra tájban — folytatta vallomását Tóth József — együtt voltunk a János­ utcai villa ebéd­lőjében én, Lachmann Andrásné, Kövess Lőrincné és a fia. Az apai juss miatt ismét nagy veszekedés támadt a két asszony kö­zött, a­kik végül ütötték, verték egymást. Kövessné ekkor átszaladt a szomszéd szo­bába s a következő pillanatban revolverrel a kezében tért vissza s ráfogta az anyjára. Ebben a pillanatban odaugrottam az asz­­szonyhoz, kicsavartam a kezéből a fegyvert

Next