Budapesti Hírlap, 1923. június(43. évfolyam, 122–145. szám)
1923-06-01 / 122. szám
den Tisza István magasztos erkölcsi példaadását egyetemi ifjúságunk elé állítja. És viszont lehet-e nagy nemzeti vértanunknak szebb emléket állítani, ércnél maradandóbbat, mintha az ő nevét örökké tartó szent frigy jelképeként egyetemünkkel kapcsoljuk egybe? Éppen a debreceni egyetemmel, melynek mintegy alapitója volt és a mely szinmagyar városban tanulóéveinek egy részét töltötte; hol a Nagytemplom és az ősi kollégium veleszületett tüzes magyar érzését soha ki nem alvó lángra gyújtotta és a mely várost életének utolsó szakában különösen az ő pompás huszárjai tették neki kedvessé. Tisza államférfim pályájának nagy igazságairól beszélt azután Kun József és ezzel a közgyűlés véget ért. A közgyűlés után diszlakoma volt, a melyen számos lelkes felköszöntő hangzott el. Beöthy László jubileuma. — A seinházisfatgatózc diszközgyűlései ! A Budapesti Színigazgatók Szövetsége, amelynek keretébe tartoznak a budapesti magánszínházak, valamint a színházszerű varieték, orfeumok és kabarék, ma délben a Vígszínház igazgatósági termében Kovács Jenő dr. alelnök elnöklésével díszközgyűlést tartott. A napirend egyetlen tárgya Beöthy László negyedévszázados színházigazgatói jubileumáról való megemlékezés volt. Az ünnepi ülés résztvevői riadó éljenzéssel és tapssal fogadták a jubilánst, akit Ábrányi Emil ésJób Dániel lsért a pompásan földiszített terembe. Az ünnepi szónok Roboz Inyre volt, aki a többi között a következőket mondotta: • A hivatalos világ, a hatóságok, a színpadi szerzők, újságírók, társadalmi testületek és az Unió-színházak holnap fogják ünnepelni a kulturhistória szempontjából igen jelentős jubileumot. A Budapesti Színigazgatók Szövetsége azonban külön kívánja ünnepelni Beöthyt, abból indulva ki, hogy Beöthy László •— a ki bizonyára kitűnő és nagytehetségű író, s a ki a normális mértékkel talán nem is mérhető . .kiváló újságíró, lehet kulturális és társadalmi egyesületek egész emberöltőn át harcos agilis tagja, de mindenekelőtt és mindenekfelett színházigazgató, mégpedig nem a szó hétköznapi értelmében, de annak ünnepi értelmében. A kivételes egyéniségeket különösen otthonukban lehet megítélni, és Beöthy Lászlónak kétségkívül otthona a színigazgatók szövetsége. Itt figyelhetjük meg különösen, hogy milyen rajongva szereti az ő legszebb ideálját, a magyar színpadot, a magyar színházat. Sokat beszélünk kultúrfelsőbbségünkről, azokról az értékekről, amelyeket sem a háború, sem a forradalom, sem a kommunizmus, sem a békekötés tőlünk elrabolni nem tudott; beszélünk kultúránknak ama hatalmas értékeiről, amelyeket a tudósok és művészek reprezentálnak; a kultúrfelsőbbség reprezentánsainak névsorában, rangsorában pedig díszhely illeti meg Beöthy Lászlót. Sokszor megírták róla, hogy írókat és színészeket nevelt a magyar színpad számára, de mi tudjuk, hogy színigazgatókat is nevelt a magyar Színházi életnek, mert hiszen itt e teremben is ülnek az ő tanítványai. Beöthy Lászlónak köszönhető, hogy Budapest talán Páris és Newyork mellett a világ legelső színházi városa. Roboz Imre ezután ismertette a jubileumot előkészítő bizottságnak a javaslatát, hogy a szövetség alapítson egy Beöthy László-díjat, amelynek rendeltetését a jubiláns határoza meg. A díj összegét évről-évre fogják megállapítani. Erre az esztendőre 100.000 korona lesz adíj. Egyelőre így fejezi ki elismerését és háláját a Színigazgatók Szövetsége Beöthy László iránt, akinek életében az első negyedszázad a színház iránt érzett kesergő és sóvárgó szerelemmel volt tele és a ki azután egy másik negyedszázadon át boldog szerelmese, hű istápolója volt a magyar színészetnek. Az élénk tetszéssel és lelkes tapssal fogadott beszédre Beöthy László felelt lendületes szavakkal. Utalt arra, hogy milyen különös és másutt talán ismeretlen f**adatai vannak a magyar színházigazgatónak. Utalt arra, hogy a színigazgatónak sehol a világon nem kell annyira együtthaladnia és együttéreznie a színészeivel, mint éppen nálunk. Azért a magyar színházigazgatónak egyúttal művésznek kell lennie, vagy legalább is a művészet rajongó imádójának. Másrészt számolnia kell az élet realitásaival is. A magyar színházigazgatónak fájjon, a mi a színésznek fáj és a színésznek fájjon, a mi a színházigazgatónak fáj. A magyar színházigazgatóban meg kell lennie a művészi zsenialitásnak és a művészi zsenialitás megbecsülésének, ezenkívül üzleti kiválóságnak, emberszeretetnek és magyar érzésnek. Kijelentette Beöthy László, hogy köszönettel fogadja a jubileum emlékezetére létesített dijat és e dij céljainak meghatára Budapesti HMap 1923 junius 2. (122. sz.) zásában kulturális és hazafias célok fogják vezetni. Hosszantartó lelkes éljenzés és taps fogadta a beszédet, amely után még Kovács Jenő dr.fejezte ki a szövetség tagjainak szeretetét, nagyrabecsülését. Ezután a jelenvoltak külön-külön üdvözölték Beöthy Lászlót. A szombati jubiláris ünnepségen, amelynek a Magyar Színház lesz a színhelye, Kovács Jenő dr. fogja képviselni a szövetséget. Beöthy László kitüntetése. A kormányzó a kultuszminiszternek a magyar királyi miniszterelnökkel egyetértően tett előterjesztésére szlovák Beöthy Lászlót, az Unió Színházüzem és Színházépítő Részvénytársaság vezérigazgatóját a hazai színművészet fejlesztése körül szerzett érdemei elismeréséül az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia tiszteletben tanárává nevezte ki s neki egyben a magyar királyi kormányfőtanácsosi cimet adományozta, aramiagyislük is magyarokat. Prágából jelentik, hogy a cseh nemzeti demokrata párt felvidéki agitációs útjának során Kassán gyűlést tartott s a gyűlésen Kramarz dr. hosszabb beszédében a tótok ezeréves elnyomásáról a többi között a következőket mondta: — A magyarok legvaskosabb hazugsága, — úgymond — hogy rezsimjük alatt nem voltak elnyomottak. Egész Európában nem volt elnyomottabb nemzet a tótnál. Amikor azonban ezeréves bűnök eredményének eltüntetéséről van szó, nehéz egészen igazságosnak lenni. A magyarokat akkor tanultam meg gyűlölni, amikor 1890-ben mint egy delegáció tagja először léptem Budapesten magyar földre és a város polgármestere így üdvözölt bennünket: „üdvözlöm önöket a világ legszabadabb földjének fővárosában, ahol minden polgárnak egyforma szabadsága van.“ Azonnal a tótokra, a románokra és a jugoszlávokra kellett gondolnunk, — folytatta Kramarz — és bár sok mindent elbírok, akkor megborzadtam az undortól, mert a németek legalább nem tagadták annak idején, hogy germanizálnak Pozenben, de a magyaroknak nem volt merszük megváltani az igazat. A legnagyobb mértékben visszataszító például az az arcátlan hazudozás, amellyel Tisza István dobozott a háború alatt. A Javorina-kérdésben Kramars így nyilatkozott: Ha elveszik a Javorinát, akkor tudomásul kell vennünk, hogy szövetségeseink nem minket akarnak megerősíteni, hanem azt az áramlatot, amely ellenünk dolgozik. Mi a háború alatt tűrtünk, harcoltunk, a hadsereget a fronton s a front mögött destruáltuk, az Oroszország ellen irányuló német támadásokat meghiúsítottuk, amiért otthon üldözésben, bebörtönzésben és halálos ítéletekben volt részünk. Ezzel szemben a lengyelek elsőnek tárgyaltak a középponti hatalmakkal való egyesülésükről. A Javorina elvesztése számunkra örökre feledhetetlen sérelmet jelentene. * Ebben a cinikus és szemérmetlen kirohanásban csak egy dolog fáj nekünk, hogy a mi Kassánkban mondatott el, ahol a nagy kuruc fejedelem, a magyar Felvidéknek — magyarnak és tótnak egyaránt — bálványa örök álmát alussza. Kiemeljük belőle Kramatz úr vallomását, hogy a háborúban a fronton és a front mögött destruáltak. Hozzátesszük, hogy azelőtt is destruáltak és azóta is destruálnak. Erről beszélnek a tót vezérpolitikusok, magyar és németet nem is említve. Hogy utál és gyűlöl bennünket magyarokat, azt örvendetes tudomásul vesszük. Meg kellene magunkat vetnünk, ha szeretne bennünket. Destruálni egy birodalmat, melynek törvényhozásában Kramatz úr al elnöki székben ült, ez lehet cseh erkölcs, tőlünk idegen. Elfogadni árulás jutalmául országrészeket és feléje köpködni annak, a kitől e részek elraboltattak, az lehet cseh vitézség, Kramarz felfogása szerint. Magyarul ezt másnak nevezik. Va Hot!a* pákosszentmihályi gyilkos* A kiEvott Lachmann-család. — A bűntett négy áldozata. — Megtalálták és kiásták a holttesteket. A rákosszentmihályi János-utcai villának a titkára a rendőri nyomozás újabb kétnapos munkája világosságot derített s ezzel az utolsó évtizedek egyik legborzalmasabb bűncselekményét leplezte le. A nyomozás során ugyanis kiderült, hogy az öreg Lachmann Andrást a felesége és a leánya ölték meg, míg a család másik három tagját: Lachmann Andrásnét, Kövess Lőrincnét és Kövess Gyulát Molnár-Tóth József tette el láb alól. Az áldozatokat a már megtalált ifjú holttestéhez hasonlóan földelték el. A nyomozás további feladata lesz megállapítani, hogy a szörnyű munkában Molnár-Tóth Józsefnek a Kanozsay-házaspáron kívül kik voltak a segítőtársai. Az első beismerés. A szerencsétlen véget ért Kövess Gyula meggyilkolásával, mint ismeretes, már a csendőrhatóság azonnal Molnár-Tóth Józsefet gyanusította, a kit el is fogtak s a ki a fogságból bilincsekkel a kezén megszökött. Molnár-Tóth másodszori kézrekeritése óta bilincsekbe verve s azonkívül egy asztalhoz láncolva várta szerdán egész nap a kihallgatását. Végre a délutáni órákban átkísérték a mátyásföldi rendőrkapitányságra, ahol a középponti nyomozóhivatal tisztviselője kihallgatta. A gonosztevő makacsul tagadott, hallani sem akart arról, hogy neki bármiféle köze van Kövess Gyula halálához. Az esti órákban be is fejezték kihallgatását, anélkül, hogy a kihallgatással a bűnügy bármivel is előbbre jutott volna. Szerdán este azután megjelent a mátyásföldi kapitányságon Czövek Sándor dr. főkapitány, a középponti nyomozóhivatal vezetője, aki magához vette mindazokat az adatokat, amelyeket a nap folyamán a detektívek összegyűjtöttek Molnár-Tóth József múltjáról, családi körülményeiről s különösen a Lachmann-családdal való öszszeköttetéséről. Ezeknek az adatoknak a birtokában még szerdán este a főkapitány maga elé állíttatta Molnár-Tóth Józsefet és megkísérelte a lelkére beszélni. Figyelmeztette, hogy sok terhelő adatot gyűjtöttek össze ellene s hamarosan meg fogják szerezni az összes bizonyítékokat, mert a hatóság már tudja, hogy nem csupán a tizenhatéves diákot pusztította el, hanem azegész Lachmann-családot. Közölte Tóth Józseffel, hogy időt enged neki a meggondolásra, mert az ő bűncselekményének súlyosságán csak a beismeréssel segíthet, gondoljon feleségére és ha vallani akar, jelentkezzék nála, hogy könnyítsen lelkiismeretén. Molnár Tóth József, mialatt a főkapitány beszélt, szúrós tekintetét egy pillanatra sem vette le a főkapitányról, látszott rajta, hogy a főkapitány olyan hurt pendített meg, a mely a gonosztevő lelkiismeretébe hatolt s mikor a főkapitány a szobában magára hagyta, leroskadt egy székre s fejét két kezébe temette. A főkapitány intézkedésére senki sem háborgatta Molnár Tóth Józsefet, akit azonban állandóan figyeltek s látszott rajta, hogy rettenetes küzdelme van önönmagával. Egyik óra a másik után múlt szörnyű tépelődésében s látszott rajta, hogy mind idegesebb lesz. Végre éjfél felé fölegyenesedett s fölkiáltott: — Vallani akarok! Vezessenek a Méltóságos úr elé! A gyilkost őrző rendőrök és detektívek azonnal értesítették Molnár Tóth József szándékáról Czövek Sándor főkapitányt, aki nyomban visszament abba a szobába, ahol Molnár Tóth Józsefet őrizték s megismételve jóindulatú figyelmeztetését, fölszólította Tóthot, hogy mondja el a mit tud. A gyilkos ekkor nagy bőbeszédűséggel, de hadarva kezdte elmondani a Lachmanncsalád kiirtásának egész történetét. Látszott rajta, hogy a maga szerepét igyekszik minél kedvezőbb színben beállítani, mint aki csak véletlenül lett maga is gyilkossá. Előadta, hogy az öreg Lachmann András és családja között állandó volt a perpatvar anyagi okok miatt s egy ilyen perpatvar alkalmával Lachmann András leánya, Kövess Lőrincné agyonlőtte az édesapját anyjának jelenlétében. Anya és leánya azután a család fejét éjnek idején a közeli kamrában elásták, ő erről mit sem tudott, de a véletlen folytán birtokába jutott a titoknak, a mit meg is mondott a két gyilkos asszonynak. Attól kezdve zsarolta a két asszonyt, a kik végre is eladták házukat neki és a Kanozsay-házaspárnak s azután elutaztak ismeretlen helyre. Mikor Molnár Tóth József vallomásában idáig jutott, kérte, hogy holnap folytathassa mondanivalóit, mert nagyon fáradt. Bár a nyomozást vezető főkapitány látta, hogy Molnár Tóth József vallomása nem lehet teljes egészében igaz, mert egyáltalán nem adott magyarázatot Kövess Gyula meggyilkolása dolgában, teljesítette Molnár Tóth József kérelmét s csupán azt kívánta tőle, hogy mutassa meg a helyet, ahol Lachmann András holttestét elrejtették. Tóth ekkor pontosan megmondotta a helyet, de kérte, hogy az éjszakai órákban ne vigyék ki a szörnyű helyre, majd nappal megmutatja. Kérelmét teljesítették s ezzel szerdán késő éjjel a kihallgatást befejezték. A négyszeres gyilkosság. Csütörtökön korán reggel ismét maga elé vezettette a főkapitány Molnár Tóth Józsefet. Eléje tárta az éjszakai előadásában foglalt ellenmondásokat s különösen azt, hogy magyarázza meg Kövess Gyula meggyilkolásának körülményeit, mire a gonosztevő most már egészen megtört s részletesen bevallotta bűnét. Elmondotta, hogy tavaly januárjában az Országházkávéházi zugtőzsdén ismerkedett meg Kövess Lőrincnével. Csakhamar megtudta, hogy az asszony apjával, Lachmann Andrással és az anyjával, továbbá tizenötéves fiával, Kövess Gyulával Amerikából érkezett s Rákosszentmihályon laknak. Tudta róluk azt, hogy sok ezer dollárjuk van s a pénzre nagyon vigyáz az öreg Lachmann András. Kövess Lőrincné azonban naponkint bejárt a zugtőzsdére s dollárokat vett és eladott, miközben többször érzékeny veszteségek érték, ilyenkor állandó volt közte és apja között a veszekedés. Ő kisebb-nagyobb összegeket keresett az asszony üzletein s azért, hogy még inkább barátságába férkőzzék, udvarolni kezdett az asszonynak, aki ezt az udvarlást szívesen fogadta. Nap-nap után együtt volt az asszonnyal, aki mind sűrűbben panaszkodott neki apjára. Egy alkalommal kihallgatta az asszonynak a beszélgetését egy előtte ismeretlen emberrel, akiről csak annyit tud, hogy medikus volt. Az asszony azt mondta a medikusnak, hogy szerezzen neki valamiféle mérget, mert egy barátnője van, aki iszákos férjét akarja elpusztítani. Az asszony még azt mondotta a medikusnak, hogy húszmillió dollárja van, busásan megfizet a szívességéért. A medikus — mondotta Tóth — elutasította az asszonyt, de neki szeget ütött a fejébe ez a beszélgetés s attól kezdve figyelni kezdte az asszonyt Hogy jobban megfigyelhesse, egyik nap valami ürüggyel ki is ment hozzájuk a rákosszentmihályi villába, ami tavaly május végén lehetett, ahol azonban akkor már csak Lachmann Andrásné, a leánya és a fiú laktak. Mikor ő Lachmann András iránt érdeklődött, azt felelték neki, hogy egy héttel előbb utazott vissza Amerikába. Az első látogatás után néhány nap múlva,ismét kiment a villába, de a lakásban senkit sem talált. A házbeliek felkutatására indult s ekkor az udvaron lévő külön házikóba is benyitott. A házikóban a falon egy mécses égett s alatta az öreg Lachmann Andrásné és Kövess Lőrincné térden állva imádkoztak. Ez a kép egy pillanat alatt megerősítette feltevését, hogy a feleség és leány megölték a házsártos öregembert s elásták a kis házikóban. Még jobban megerősítette feltevését az a körülmény, hogy látta, hogy az öreg Lachmannak minden ruhája a villában maradt, ott hagyta az öreg úr óráját és egyéb értékeit is, amelyeket pedig kétségtelenül magával vitt volna Amerikába. Mindenáron az asszony szájából akart meggyőződni fölfedezésének valóságáról , még aznap faggatni kezdte Kövess Lőrincnét, hogy mi van az édesapjával, mert ő tudja, hogy nem utazott Amerikába. Kövess Lőrincnét, akit édesanyjával együtt kínos zavarba hozott Tóth József váratlan megjelenése a házikóban, végre is a titoktartás pecsétje alatt megvallotta, hogy Lachmann Andrást 1922. május 15-én édesanyjával történt előzetes megállapodás alapján revolverrel agyonlőtte. Az asszony megvallotta azt is, hogy apját a házikóban földelték el. Tóth József ezután elmondotta, hogy ő titoktartást fogadott, de ezt csak azért tette, hogy ezzel a két asszonyt kezében tartsa, hogy ilyen módon minél több pénzt zsarolhasson ki tőlük. Ettől kezdve Kövess Lőrincné még bizalmasabb viszonyban volt vele, most már korlátozás nélkül élhetett tőzsdei , szenvedélyének. Nap-nap után együtt voltak az Országház-kávéházban, de az asszonynak nem volt szerencséje, óriás veszteségei voltak. Elfogyott a pénze , hogy szenvedélyének tovább is hódolhasson, anyját fölszólította, hogy adja ki a jussát. Az anyagi ügyek miatt most már anya és leánya között voltak veszekedések, sőt verekedések is. — Az idén január 5-én délután négy óra tájban — folytatta vallomását Tóth József — együtt voltunk a János utcai villa ebédlőjében én, Lachmann Andrásné, Kövess Lőrincné és a fia. Az apai juss miatt ismét nagy veszekedés támadt a két asszony között, akik végül ütötték, verték egymást. Kövessné ekkor átszaladt a szomszéd szobába s a következő pillanatban revolverrel a kezében tért vissza s ráfogta az anyjára. Ebben a pillanatban odaugrottam az aszszonyhoz, kicsavartam a kezéből a fegyvert