A Hon, 1863. március (1. évfolyam, 49-73. szám)

1863-03-30 / 72. szám

PESS­ T, MÁHÍ11S 28. Politikai szemle. Pest, márc. 28 (I.) A lengyel kérdés megoldása vé­gett összeülendő congressusról többet töb­bet kezdenek beszélni. A távirda már je­lezte volt, hogy a „France“ a congressus iránti óhajtás megvalósulásának valószínű­ségét Metternich herczeg bécsi küldetésé­nek eredményéhez kötötte. Az említett lap czikke most egész terjedelmében előttünk fekszik, s idézzük azt, legalább kivonati­­lag, hogy lássa az olvasó, minő indokok­nál fogva helyezi a „France“ kilátásba az európai congressust. A „France“ czikkének czíme : „Len­gyelország és a congressus.“ Azon indo­kok közt, melyek az idézett lapban reményt keltenek a congressus iránt, első Metter­nich visszatérése ; ő (a herczeg) olyan biztosítékokat hozott magával, melyek a lengyel kérdés méltányos megoldását kilá­tásba helyezik, s a bécsi kabinet hajlandó­nak látszik közreműködni azon diplomatiai actióban , melynek Francziaország volt kezdeményezője. Ferencz József császár bölcs tanácsosainak nem kerülte ki figyel­mét , hogy a most foganatba veendő diplomatiai interventio elejét veszi jövendő bonyodalmaknak, s ezért valószínű a con­gressus is, mely egyesítné mindazon ha­talmakat, melyek a bécsi kötéseket aláír­ták. (Ausztria, Angol-, Franczia-, Portu­gál, Porosz-, Orosz- és Svédország). A diplomatiai kiindulási pont meg van nyer­ve, az az 1815-ki szerződésben fekszik, mely Lengyelország viszonyainak Orosz­ország irányában nemzetközi jellemet köl­csönzött, bár nem volna okos dolog azt állítni, hogy a lengyel kérdés megoldása okvetlenül az 1815-ki alkotmányban talál­ható ; oly rendszert, mely által az orosz czár souverainitása fölkelésre vagy leigázá­sára vezethető ellenkezésbe jőne, mint Bil­­lault mondá, nem lehet elfogadni. „De •— végzi a czikk, — ha az 1815-iki szerződé­seket felelevenitni nem is lehet az általuk meghatározott szabványok szerint, föl kell azokat elevenitni az általuk megállapított jogokban, az általuk stipulált biztosítékok­ban; szóval: azok felhatalmazzák és feljo­gosítják Európa actióját, s előzeteit ké­pezik azon alkudozásoknak, melyek kö­vetkezni fognak, és a melyek a congressusra vezetnek.“ így ír a „France.“ A francziai lap nyilatkozatának bővebb megértésére szol­gál a félhivatalos „Donau Zeitung“ követ­kező párisi levele : A­mióta Metternich herczeg a császárnál kihallgatáson volt, s Drouyn de Lhuys-vel értekezett, szi­lárdulni kezd a párisi kabinetnek azon bi­zalma, hogy kezdeményezése az orosz-len­gyel kérdésnek megoldására vezet, azon­ban inkább humanitási mint autonómiai tekintetben. Az alkudozásokra nézve ép oly szabatos mint gyakorlati alap van nyerve. Az 1815-ki szerződések Billault miniszter biztosítása szerint nem vezetvén megoldásra, a franczia kormány azon en­gedményt teszi, hogy Oroszország nem ad­hatja meg a lengyel hadsereget, a lengyel nemzetiségnek ellenséges utó­gondolatai iránti tekintetből, s alkotmányos államin­­tézményeket sem engedményezhet Len­gyelországnak az orosz viszonyokra való tekinteteknél fogva. Francziország meg­elégszik tehát azzal, ha „érezhető javí­tásokat“ igényel Oroszországtól (?) Len­gyelország kormányzatában. Ennélfog­va méltán r­emélhető, hogy nem csak Ausztria és Angolország, hanem még Po­roszország is csatlakozik a programaihoz, hogy annak conferenciában vagy rendes hivatalos uton együttleges (collectiv) for­mát adjanak Ha az orosz kormány szen­vedély nélkül ítéli meg saját és az átalá­­nos helyzetet, a diplomatiai interventio ezen minimumot készséggel fogadja, ha meg nem előzi. Oroszország az ellenkező, igen való­színűtlen eset által feszült helyzetbe tenné m­agát legalább is a három hatalom irá­nyában. Összevetve a „France“ közleményét s a „Don. Ztg.“ épen most idézett tudósítását, némi biztonsággal következtethetünk arra, hogy minő azon alap, melynek Ausztria meg van nyerve Francziaország által a lengyel kérdés megoldására nézve; egy­szersmind képzelhetjük, hogy a diploma­tiai actio mine vonalak közt fog mozogni, s épen ettől mit várhatnak a lengyelek. Visszatérve azonban a congressusra, ma oly tudósításokkal is találkozunk,melyek épen nem osztják a „France“ reményeit. Bécsből, Berlinből és Londonból öszhang­­zólag írják, hogy a congressusba nem fog beleegyezni sem Ausztria sem Angol­ország. Mindketten attól tartanak, hogy Francziaország dynastiai igényei és nem­zetiségi törekvéseinek érdekében zsák­mányolná ki azt , megszentesítését köve­telné annak, mi 1856. óta Keleten és Olaszországban történt, s minden függőben levő kérdés megoldását tűzné ki ezek mel­lett a congressus feladatául. Ily congres­sus létrejövése pedig nem áll érdekében, sem Ausztriának sem Angolországnak. A bécsi „Presse“ közelebbi száma tag­­lalat alá veszi az Ausztria és Oroszország közti jelenlegi viszonyokat. E lap azon okoknál fogva, hogy Balabin elégtételt sürget az osztrák határ megsértéséért, s hogy a Sz. Pétervárról visszahívott Thun gróf a lengyel fehér sas rend nagy kereszt­jével diszesittetett, azt következteti, hogy a viszonyok jók a két állam között. A„Presse“ azonban még­sem tudja összeegyeztetni Oroszország ezen tanúsított szívességével Wielopolski promemoriáját. A gr. ezen pro­­memoria következtében neveztetett varsói polgári kormányzóvá. Az orosz kormány e kinevezés által helyeselni látszik a marquis iratában foglalt elveket s mint a követ­kezmény megmutatta, Gorcsakov herczeg ugyancsak osztja Ausztria iránti gyű­löletét. — A „Presse“ inti Ausztriát, hogy mindaddig, a mig Wielopolszki Varsó­ban van, s tere van eszméinek végrehaj­tására, résen álljon Oroszország irányá­ban, s ne engedje magán eláu­­ttatni az orosz kormány udvariaskodása által. A bécsi lapok szemléje A klieis megszűnése A „Ost D. P.“ mart. 27-ki számában olvassuk : „A feszültség a minisztérium keblé­ben létező differentiák tárgyában, a közön­ség részéről nagy volt. Az ismételt minisz­teri tanácsok, s azon körülmény, hogy az államminiszter több ízben kihallgatásban részesült, valamely elhatározó lépés bekö­vetkezését sejteték. „Azonban úgy értesülünk, hogy a legutóbbi tanácskozások után, minden ag­godalom megszűnt arra nézve, hogy a mi­nisztérium valamely vezértagja a kabineté­­ből kilépjen. Hogy kell ezt magyarázni ? nem értjük. Ha létezett viszály , kiegyen­­líttetett-e ? vagy csak mint máskor tör­tént, kitértek az utbaeső akadály elől.­­ Csak azt tudjuk, hogy a­mi múlt napok­ban történt, az mind az erdélyi országgyű­lés összehívására vonatkozott. A többi csak azzal lehetett egybekötve. Következőleg a kormány ezutáni lépései fogják legjobban megmagyarázni a helyzet miben­létét.“ — Az „O. D. P.“ itt ítélőszékbe ül, s vizsgálja, ki nagyobb, ki nélkülözhetlenebb államférfi a minisztertanácsban ? s aztán elmondja, kik tartanak Schmerling úrral, kik az ellenféllel, s hogy Rechberg gróf közvetítő álláspontot foglal el. Aztán igy föl­­tatja: „ Mint mondjuk a személy kérdés ezúttal újra elmaradt. Legyen szabad re­ményleni , hogy mindezt az alkotmányra nézve kedvező értelemben kell vennünk, hogy az erdélyi országgyűlés egybehívá­­sának szükségéről a másik fél is meg van győződve.“ A „Dob. Ztg“ a cseh Rieger indítvá­nyáról. A félhivatalos közlöny a többi közt írja : „ Rieger úr indítványa oly alakban volt föltéve, mintha abban a febr. 26-diki alkotmány valósítását sürgetné, azonban lényegileg véve, nem más az, mint ellensé­ges actus ezen alkotmány irányában. „Azonban már az indítvány indoko­lása is fonák föltevéseken nyugszik. Igaz az, „hogy államviszonyaink rendje, csak úgy lehet tartós és erős, ha abba a birodalom minden országai és királyságai beleegyez­tek, és készséggel ígérik segítségüket a kö­zös alkotmány fölépítésére; Igaz az is, hogy a kormányt csak akkor lehet valóban al­kotmányosnak nevezni, ha az egyszer a birodalmi képviselet majoritásából fog szár­mazni;“ ellenben hamis ebből azon követ­keztetés, hogy a jelen kormány nem a kie­gyenlítés szellemében, és a capitatio útján kívánt czélhoz jutni. Nem ezen kormány hibája, ha „itt ott“ az ezen alkotmány el­leni oppositio rendszeresen ápoltatik. „ Bizonyára senki sem kívánja jobban, mint a kormány, hogy a Reichsrath minél­­előbb „a teljes” lehessen. A kormányban bíznunk kell, hogy erre nézve a legalkalm­­a­tosabb eszközökhöz fog nyúlni, és sem­mit sem mulasztana el. „Azonban ha vizsgáljuk, hogy med­dig terjed a tartományi gyűlések illetősé­ge, úgy tapasztaljuk, hogy Rieger úr in­dítványa nagyon túl csap a határokon. Ha valami birodalmi közös ügy, akkor épen azon kérdés, mint kelljen az alkot­mányt valósítani? Tudtunkra a tartomá­­nyi gyűlések csak arra vannak hivatva, hogy a hozott törvények fölött elmondják kívánataikat, a­mennyiben ezen törvények visszahatnak az illető tartomány jóllétére. Rieger úr indítványa azonban belevág a végrehajtó hatalom jogkörébe, erre nézve pedig a kormánynak szabad kezet kell en­gedni. Addig, míg nem mutathatnak fel oly tényt, mely bizalmatlanságot ébreszthetne, legfölebb a birodalmi képviselet lehet arra hivatva, hogy a kormányt felelős voltára emlékeztesse. (Rieger indítványa hasonló volt azon kijelentéshez, melyet múlt számunkban Belcredi gróf beszédéből ismertünk meg. Tudniillik, hogy a Reichsrath urak, csak oly föltétellel választassanak, hogy a képviselők , a Reichsrath kiegészítése előtt, a birodalmi közös ügyek tárgya­lásába ne avatkozzanak. A cseh tarto­mányi gyűlés Rieger indítványát elvete, s arra a csehek a választásokban részt sem vettek.) Román lapszemle. (Folytatása a „Gazeta Tramilvaniei“ „hivatalos nyelvek“ czimü czikké­nek.) A hadsereg Helvetiában — mind czikkíró — csak az úgy nevezett militiából áll; a háborút és egyéb hadi gyakorlato­kat illetőleg, minden kantonokban ugyan­­egy rendszabály uralkodik; a vezénylet azonban a militia által értett nyelven gya­­koroltatik; ez utóbbi körülmény, lehet, hogy máshol a vezénylet egységét meg­zavarhatná, és veszélyeztethetné; Helve­tiában pedig o rosz oldal olyképen parafy­­láltatik, hogy a katonaság majd minden tisztjei két anyai nyelvet, francziát t. i. és németet, legalább is annyira értenek, mi­szerint embereikkel legkisebb nehézség nélkül képesek érintkezhetni. A tanácskozmányok és tárgyalások folyama — folytatja czikkíró — mely Hel­­yétia törvényhozó, politikai és bírásko­dási hatóságainak köreiben tért foglal, a világ minden parliamentarismussának leg­tisztább életképét tünteti föl; ott lehet ugyanis hallani, mint válaszol egy franczia ajkú testületi tag német ajkú tagtársa által elmondott beszéd minden pontozataira; és hogy valószínűleg annak azután egy olasz szinte saját nyelvén válaszol; a rendes fo­lyami­ parliamentáris élet pedig oly mér­tékben fejlesztette k ott a szónoki tehetsé­get, minőt, hasonló viszonyok között, alig lehetne bármely más államban föltalálhat­ni ; egy-egy központi gyülésről történni szokott összejövetel, a három nyelv terje­dését is nagyban elősegítette, s mind az, ki politikai téren majd egykor hírnevet óhajt magának szerezni, a franczia és német nyelvek ismeretének birtokába jutni min­den áron igyekszik. Íme a józan és felületes theoriák foly­tán meg nem széditett fogalom, mint oktat­ja Helvetia népeit nyelvük s nemzetisé­gek tiszteletbeni tartásra, oly modorban t. i. mely ellen Ausztria népei mint egy önnemzetiségöket sértő, égbekiáltó igaz­ságtalanság ellen szólalnak­ föl; a helvetiai franczia gyermekeit ideje korán a német nyelvben kiképeztetni el nem mulasztja, s cantonaikban fölállított német nyelv tan­székeket üdvözlik ; úgy viszont, a német faj is ugyanezt szokta szem előtt tartani, a franczia nyelvnek megtanulása tekin­tetében ; számos család van a német nem­zetiségben olyan, melyeknek gyermekei franczia házakban, s megfordítva, a fran­­cziák a német családok köreiben végzik iskolai tanulmányaikat, sat. Ezek azon jegyzetek­­­­ mond czikk­iró — melyeket egy helvetiai Erdély-féle romántól bírok, nem maradván egyéb hát­ra, mint hogy azokat az olvasó önhaszná­ra fordítsa, vagy nem; párvonalazván, tekintettel nemzetiség és nyelvre, a közöt­tünk fenálló és Helvetia népségeinek egy­más irányukbani viszonyaikat, nem akar­ván ez alkalommal sem mások vélemé­nyeit praeoccupálni, csak bizonyos s hi­tünk szerint senki által el nem vitátható megjegyzések tételére szorítkozunk. Helvetia, melyet nyelv, szokás és val­­lásfelekezetiség tekintetében három egy­mástól különböző népfaj lakja — folytatja czikkiró — Erdély országunknak hason képmása; Helvetia, mint egykor Erdélyor­­szág, hegylánczolatai által körülöredzve, három nagy államtól elzártan fekszik ; Hel­vetia szintúgy, mint Erdélyország 1691. előtt, vala azon Eris almája, melynek birha­­tásáért a szomszéd államok tovább mint öt századon át, űzték egymás közt a viszál­­kodásokat; Helvetia, azon bajnok, de föl­világosodott állam is, az idők viharai kö­zepette, jobb előn­nyel mint Erdélyország, védangyalai által vezettetve, képes lön­nem csak függetlenségét, a közép századokbeli­ ­ O * ---------■W'.*V*J**7 vezeti rablólovagok (Raubritter) ellenében fönntartani, hanem egyúttal visszautasí­tott , és lesütött minden oly kísérletet, mely szerint egyik nemzetiség a másik fö­lött supraematiat gyakorolni akart volna; együttlakó minden nemzetiségek szabad­sága és egyenjogosítása, Helvetia állam ma­­ximáinak egyikét képviselték mindjárt ke­letkezése kezdetén, vagy e két főtényező föntartása, vagy az állam fölbomlása alter­natívájának tétetvén ki magát; s mennyire gyökerezett meg, nemzedékről nemzedékre, a közigényelte,egymást felváltott átalakulá­sok folyama alatt,e maxima a helvetek szivé­ben, leginkább azon körülmény bizonyítja, hogy valahányszor ez ország n­émet, burgund, frank és már a 16-ik században olasz hatal­masságok részéről elnyomással fenyegette­tek ; annak népei mindannyiszor, nemzeti­ség különbség nélkül, a haza és szabadság védelmére , egyesült erővel harczoltak; bármily nemzetiségi rokonhajlamnak, a veszélyben forgó közös­ haza felhívására, elnémulni s elenyészni kelletett; igy volt ez minden időben, igy van ez jelenleg is Helvetiában. Midőn korunkban, Francziaország — mond továbbá czikkíró — Savoya elsajá­títása mellett, Helvetiából is egy parányi franczia tartományocskának elfoglalását megkisérlette volna; láttuk, mint törtek ki a helvetek magaslataik ormait lakó hatal­mas sasok módjára, emelvén föl fejeket és karjaikat. Napoleon pedig, jól tudva, men­­nyire nem tanácsos e néppel ilyesmiben kikötni visszavonult , máshol próbálván szerencsét. Lombardiával határos Tessin olasz kis canton, nem egyszer volt 59 óta fölszólítva, Helvetiától elszakadni és a nagy Olaszhonhoz csatlakozni; „semmi áron nem,“ vala részéről a válasz; kiváltunk Olasz­honnak minden jót, azonban mi elhatá­rozva vagyunk, mindenkorra Helvetiával maradni, mert ő volt, s örökre ő leend igaz jó anyánk. íme uraim, — megjegyzi czikkíró — mennyire képes , ugyanegy országban együttélő nemzetiségek szabadsága és jog­­egyenlősége, azoknak különböző életérde­keit, egy közös eszmében öszpontositni! Valóban, soha sem tudtam eléggé csodálni azon emberi fogalmat túlszárnyaló halha­tatlan szellemi erőt mely Helvetia népeit ily szent, ily fönséges czél felé irányozta. — S hogy ezen igazságról még inkább meggyőződhessünk, tegyünk föl néhány perczre két eshetőséget; tegyük föl ugyan­is, mintha Helvetiának franczia és olaszaj­­kú népei többségben lévő német társnem­zetiségük ellen, netalán mások segítségét is igénybe véve, vagy egyszer, összeeskü­vést forraltak volna maguk közt, azokat le­­igázandók, s csak mint toleráltakat tekint­ve, vallási, politikai és polgári jogaiktól megfosztandók; de tegyük föl azt is, mint­ha viszont a németek, mint számra többen, a másik két nemzetiségűek elnyomására lettek volna elhatározva; mindkét esetben kérdjük : mi sorsa leendett volna Helvétiá­nak ? A válasz erre igen világos; tekintsünk be egyedül saját történelmünkbe, hogy a mennyire szomorú, szintoly való igaz vá­laszra szert tehessünk : polgári belháború, titkos szövetkezések, bitófák, karó és kerék, idegen beavatkozás fölhasználása, török iga, s mindezeket összefont karokkal néző el­nyomatott nép közömbössége, fördulások, gyújtogatások, ezereknek rabszolgaságbal hálezoztatása; de lássuk ezt más alakban is : ott van ugyanis, Lépes Loránd és Nagy Pálnak kápolnái, kolozsvári és torda TARCZA. Politikai divatok. Regény, irta Jókai Mór. (Folytatás.) Drága vércseppek. Nyolczadnapra vehette le Judit homlokáról a köteléket; már akkor egy hosszú rózsaszínű vo­nal, egy begyógyult seb hegedése látszott a már­ványtiszta homlokon. Az is úgy illett rajta. Őt még az is szebbé tette. Hét napig betegnek volt jelentve a színla­p­on, a nyolczadikon már fel kellett lépnie. A seb­­élyet eltakarta a színpadi festék, a közönség nem vehette észre, s a színházi tagok között soha sem volt árulkodó. Azok sokat irigykednek egymásra, rágalmaznak, cselt szőnek, de a­kinek honfi-bá­nata van, az szent titok előttük, azt őrzi ellenség, jóbarát, vetélytárs, férfi, asszony, művész, kontár, zenész, súgó, öltöztető és cseléd. Judit sebhelyéről homlokán nem beszélt senki, pedig száz meg száz ember látta öt órahosszat. Mikor este játék után kijött a színházból, egy kék dolmányos ember megszállta a színház kapujában. — Jó estét tens asszonyom. Előadás vége után tiz perczczel már üres a kerepesi utcza; — különösen ezekben a napok­ban, — csak az őrjáratok elhangzó léptei kisérik az elcsillapuló eszmorajt. Judit egyedül ment cse­lédjével az utczán. Azonban hangjáról ráismert a megszólitóra. — Ön az Kapor bácsi? — Rám ismert a tensasszony ? mondá ör­vendve a megszólító. Pedig de régen látott. — Hiszen sokszor volt atyám házánál; mi­kor kicsiny voltam, hányszor hintázott az ud­varon. — Emlékezik még rá? A tensasszony még­­ olyan kicsike volt, de már­is olyan vakmerő volt ; mindig azt mondta, jobban k­iirtsa Kapor bácsi azt a hintát, felhajtsa az égbe! Én pedig mindig azt mondtam : jaj, Juczi kisasszony, lelkem, bizony leesik!-------Uram s én Istenem. — Még most sem estem le. Szólt Judit meg nem szeliditett hangulattal. — Adná az Isten! fohászkodék Kapor András uram. Azért jöttem a tensaszonyt fölkeres­­ni;nem akartam a lakására menni,mert hogy magam sem egészen tizenhárom próbás vagyok , tetszik érteni ugye ? Minthogy pedig holnap jó hajnalban indulóban vagyok haza­felé, hát be akartam szól­ni, hogy nem tetszenék-e valamit szenni odahaza az öreg tensasszonynak ? — Ön kocsival van itten? — No igen. Hiszen tetszik tudni, mikor Ma­­gyaráton fel­ül találkoztunk. De én nem láttam semmit, nem szóltam felőle senkinek ; tudom én, hogy miről kell hallgatni. Nem is akarok én sokat kérdezősködni, csupán csak annyit, hogy majd mikor otthon leszállok a szekeremről, a legelső lesz a jó öreg asszonyság, a­ki fölkeres s első sza­va is egy kérdés lesz, a­mit már száz embertől, fűtől, fától, madártól megkérdett. — Hát csak azt kívánom tudni , váljon azt mondjam-e erre a kérdésére, hogy „igen,“ vagy azt, hogy „nem?“ Judit e beszélgetés alatt lakása ajtajáig ért, cselédjét előre küldve. Ott megfogta a szekeres gazda kérges kezét, s azt erősen megszorítva monda: — Egyedül van ön? — Egyes egyedül. — Elvinné-e magával be a városba egy cse­lédemet? Kapor András uram egy kicsit neheztelt. — Ha a cselédjében jobban megbízik, mint én bennem. .. . — Nem a bizalom végett, hanem azért, mert annak vissza is kell ismét térni ? — No már az más. Hogyne vinném, igen szívesen elviszem. — Hány órakor akar indulni. — Akarni akarnék én, már kettőkor éjfél után, de arra, a­kit küldeni tetszik, elvárok akár­meddig ; tudom, városi cseléd nem kel korán. — Ne féljen, ott fog lenni két órakor. Hol van szállva ? — Bizony az jó messze van­ a két kecské­nél. Szívesen ideállnék a sz­ekérrel, de valaki még észrevenné. (Folytatása következik.) Egy utazó levelei. London, dec. 19. Judge and Juri és az Alhambra. Az angol nép­mulatságok között nevezetes és a maga nemében egyetlen a Judge and Juri bíró és esküdtszék czimü előadások neme. Számos oly vendéglővel ellátott szinházfor­ma helyiség van, hol a közéletből merített jelene­tek adatnak, elő­élethi­en a sörös vagy cydes po­hara mellett pipázó közönség előtt és között, de legnevezetesebb az esküdtszékek paródiája. A valódihoz híven van elrendezve az egész esküdtszéki bíróság; középen egy emelvényen ül a Siró s mellette foglalnak helyett az ügyvédek, mind megannyian a törvény szabta h­alárban s parókában, illető helyén van a vádlottak vagy ki­hallgatandó tanuk emelvénye. Az esküdteket, úgy a tárgyalásokon jelen lenni szokott közönséget képviseli a néző sereg. A biró megjelen s nagy komolyan helyet foglal, utána i­at csomagaikkal az ügyvédek jönek, s elhelyezkednek; a biró körültekintvén előadja a megszokott törvényes formákat a legnagyobb s­élethü komolysággal, szólítja a szolgát s hivat­ja a vádlottat, tanukat, a törvény rendes menetele szerint. Az előadás, vagy az esküdtszéki paródia kezdetik 9 óra után s a kérdés élénksége vagy a nézőség kedve és beavatkozása szerint tart 2—3 óráig éjfél után. Igen nevezetes per tárgyalásában vevénk részt, mely előre volt az egész városban nagy fal­ragaszokban hirdetve, sem több, sem kevesebb, mint Lincoln és Davison voltak az esküdtszék elé állítandók, ama „embertelen harcz előidézésével“ vádolva, mely jelenben az uj világban, azaz Ameri­kában dúl. Tömérdek tanú, közte egy igen ügyetlen lord, egy lelkész, egy hölgy, több más egyéniség egyik a másik után jön a vádlottak padjára vezetve, kihallgatva, faggatva s élethi­en körmönfont kér­désekkel ostromolva. A vádló és védő ügyvédek egy-egy óráig tartó heves beszédeket tartottak a hallgatóság — rectius nézőség, mert bizony mi nem hallgattuk — nagy tapsai helyeslései, morgásai között, miknek következtében az egész előadás kápráztató élethű­­séget nyert. Egy-egy jó ötlete a vádlónak, egy-egy kör­mönfont csalkérdése vagy sikamlós föltevése az ügyvédnek, ostoba vagy tőrbe esett felelete a vád­lottnak, mind illető kitörő helyesléssel, roszalással, nevetéssel vagy szánakozással, amint épen bele illett, jön fogadva és kisérve. Az egyik vádló ügyvédnek heves megt­ámadá­saira nagy brávok következtek s szomszédom nagy hévvel fölkiálta, pinczér még egy pohár forró cybet (vízben elegyített szesz) mert már erre, uram, ki­váncsi vagyok, mit felel ö lordsága ? t. i. a vádlot­tak padján álló buta lord — kinek haja merede­­zett ijedtében, midőn titkait m­egczáfolhatlanul fel­fedezve látta. Integetett a vádló ügyvédnek s titok­ban kivont pénztárczájára mutogatott,mintha ügyet­lenül palástolva mondani akarta volna: ne beszélj, megfizetlek; a hallgatóság észrevette — mert hisz azon hatásra volt ez számítva — s lehurrogatván a birót, készteté, hogy róvja fel vádlott bünlaj­­stromára a törvények ellen merésztett ezen újabb attentátumát. így és ilyen formán mulat az angol nép.­­ Egy másik szintén nemzeti színezetű nép­mulató hely az Alhambra. Pompás nagyszerű szinház ez, melynek be­­­rendezése a nép használatára akképen van intéz­ve, hogy a földszint kétfelé van osztva; az orches­­trummal párhuzamosan a néző hely közepéig tart az első, azon túl a második hely, melyen számos asztal, és ezek körül vannak elhelyezve a székek; az első és második emelet széles tágas folyosóul van hagyva, melyen szintén asztalok s közöttük székek vannak elhelyezve. Mindenik helynek megvan pinczére, ki étellel itallal szolgál fel, s hordja a tüzet vizet — sert, bort, szeszeket — kí­vánatra. Itt mindenki pipáz és szivarozik s az épü­let akképen van szerkesztve, hogy még sin­­csen füstje. Az első hely két, a második egy shilling belépti díjjal fizettetik. Kezdete 7 óra vége éjfél után 2—3 óra tájban. A színpad pompás, nagyszerű s egyike a leg­nagyobbaknak. A függöny minduntalan felgördül, s az angol nép ízléséhez mért változatosságban rendezett előadásoknak szolgál színhelyéül. A zenekar nagy, erős és jó.­­ Az első fel­vonás például karének, a második concert, mely­ben magándalok, hegedű, fuvola verseny-darabok adatnak elő. A harmadik felvonásban egy bohó­zatnak valamely jelenete, a negyedikben acroba­­tok birkózásai, mászkálásai, az ötödikben szaval, valamely hölgy hős vagy víg költeményt, a ha­todikban valamely nemzeti táncz, vagy épen balett adatik elő, a nyolczadik fölvonásban kötéltánczos mutatja nyaktörő gyakorlatait a kilenczedik , tizedik és huszadik felvonások hasonló változatosságban egyes dalműnek egy­­egy felvonását, vagy egy felvonásos vígjáté­kokat hoznak színre. A ház mindig tele van, s a népnek minden rétegéből van folyvást nézőség, mely nagy részben estétől reggelig változik, a minőképen az előre ismert heti programja szerint kiválasztja azon időt, melyben épen ez vagy amaz kedvencz mutatványait kívánja látni. A programra egy egy hétre készül, s hétfőtől szombatig naponként ugyanazon kezdik s végzik, kivéve szombatot, amely napon csak annyit látni mennyi az éjféli 12 óráig bele­fér az időbe. Tizen­két óra után kezdődik a v­a­s­á­r­n­a­p, s ezt az angol héber­­ ünnepélyességgel megtartja a me­sésig terjedő szigorral. A nap fáradalmai után pihenést s pihenése közben élvezetet kereső nép itt kellemesen mu­latva tanulságosan művelve tölti idejét, mennyivel jobban és üdvösségesebben, mint ha ugyanazon időt a közkorcsmában ivással, kártya, koczka, vagy az itt oly erősen divó ügyetlen esetlen „do­­mino-játékkal“ töltené. Ily színház van Londonban több is, de ezek között az Alhambra legpompásabb, s színészei, épület, énekesei, zenészei legjobbak s legtöbbet is fordít vendég- erőmüvészek s effélék föllépteté­sére, ennek következésében belépti dijai is leg­magasabbak. — Ezt s ezeket nevezik Londonban népszínháznak.

Next