A Hon, 1876. június (14. évfolyam, 126-148. szám)

1876-06-22 / 142. szám

Tudjuk, hogy ez, így inkább túlzás, mint fogható valóság. Aligha ment bizony négy­száz szervezett önkénytes hazánkból szerb zászló alá, az meg pláne abszurdum, hogy tízezerenkint lenne az oda való csatlakozás kilátásban. De a falevél soha sem mozog szél nélkül, s ha a százak tizekre s az ezerek szá­zakra devalváltatnak is a valóságban; sőt mi több, ha csak egyesek idegen hadseregbe czipelése forog is szóban, bizonyos az, hogy itt Magyarország törvényeinek, államiságá­nak oly eklatáns sérelme forog szóban, mely orvoslást követel, melynek ismétlése, pláne fokozása megengedhetlen, tűrhetetlen. Nem »nemzetiségi« kérdések többé, nem is szimphatiák kérdése. Miattam ápolhat a ma rácz polgártárs bármilyen érzelmeket, kíván­hatja a rajá­k gyözedelmét, a török pusztu­lását , én ezért én úgy szivem mélyéből kívá­nom az ellenkezőt s nem fogom véleményét nagyobb bajnak tekinteni, mint mikor — anno 1870 — német és franczia rokonszenvek osztottak két táborra bennünket. Még azt is megtehetik, ha panaszok­ nagy adójuk mel­lett telik, fölöslegükből »véreik«segélyezésére, fordítsanak egy kis összeget, s ha a hivatalos forma a gyűjtést csakis a sebesültek stb. ré­szére engedi meg, még az sem buktatja meg Magyarországot, ha az ily összeget, a­helyett, hogy valóban humánus rendeltetésére fordí­tanák, kicsempészik egy-egy fölkelő telepre, a­hol aztán közpréda lesz. A toborzás dolga azonban mindezen messze túl van. Az már az államfenség jogát sérti meg, a semlegesség kimondott elvén üt csorbát, s mint ilyen már azért is elszivel­­hetlen. Elszivelhetlen azért is, mert okvetlenül saját hazánk véderejének csorbítására törté­nik. Nem a férfikorba lépett emberek es­nek az ily toborzások hálójába — bár ezek­nek is meg van az ország védelmi szervezeté­ben a helyük, s igy ezek kivonulása sem len­ne tűrhető; ám ez ily toborzottak nagy része az ifjúság soraiból csoportosul, kiknek meg­van a maguk hadkötelezettsége tulajdon ha­zájuk iránt, s kiknek e kötelességet másutt leróni nem lehet, nem szabad. Azért figyelmeztetünk az ezekre vonat­kozólag szárnyaló hírekre. Mileticset, ki a semlegesség mellett az alattvalók személyes beavatkozásának megengedését is emlegette s követelte merészen magában a képviselő­­házban. Mileticset mondják a szervezett to­borzás főnökének. Az immunitás leple alatt sokat tehet valaki, hogy azonban az állam iránti katonaszolgálat megszegésére csábít­hatna bárkit, azt alig hiszszük. Őrizni kell hát a határokat s az ott ta­pasztaltak révén erélyes vizsgálatot indítani a netán folyó üzelmek lánc­olatának kikuta­tására. Múlt őszszel hazánkban nagy volt az izgalom a dalmát helytartó ellen, a­miért az a határok roszul való őrzése mellett dalmát fölkelők részt vevését lehetővé tette a hercze­­govinai mozgalmakban. Egy csöppet sem esnének különb tekin­tet alá mindazon közegek, melyek a magyar­szerb határon rendet tartani h­ivatvák, mint a szláv rokonszenveiről híres Bodics báró. Megnyugvással halljuk, hogy a királyi ügyészség egy küldötte már útnak indult be­járni e vidéket. Ám az ő szerepe inkább a megfigyelés, mint a közigazgatás körébe vág. Inkább fog bajt konstatálhatni, mint orvosol­hatni. Már­pedig mind a kettőre egyformán van szükség. S azért, ha nem lennének az ottani kö­zegek elégségesek e baj elfojtására, meggyő­ződésünk szerint helyesen járna el a kor­mány, ha módot keresne, hogy az e részbeli visszaélések minél gyökeresb s hatályos­ or­voslásra találjanak, ha kell, (minek még szük­ségét nem látjuk,) rendkívüli eszközök segé­lyével is. után, csak ekkor történt, hogy elhagyta minden lel­kiereje. Az ágyra hanyatlott, mihelyt magára hagy­ták. Meglátogatta volt a felvigyázó nő, és megkísérte gondolatait rendezni, de elméje forgó örvény volt. Visszaidézte Braham beszédét, vissza­idézte a tanuk vallomásait elmebetegségére vonatkozólag, csodál­kozott, ha vájjon nem őrült-e valóban, érze, hogy ha­mar azzá kell lennie ezen ellenszenves teremtések kö­zött. Inkább meghalt volna, minthogy lassan megőrül­jön ezen fogságban. Bocsánatot kérünk az olvasótól, ez nem történt meg, amit éppen az imént leírtunk. Ez csak az, ami megtörtént volna, ha ez regény volna. Ha ez egy képzeleti mű lenne, nem mernénk máskép intézkedni Laurával. Az igazi művészet s csak némi ügyelet a drámai sajátságokra, megkívánja ezt. Az a regényíró, aki szabadon eresztene egy megháborodott gyilkos­nőt, nem kerülhetné el a kárhoztatást. Emellett a társadalom biztonsága, a büntető eljárás komolysága, az, amit modern civilisatiónak nevezünk, mindez azt követelné, hogy Laurával ilyen módon bánjunk el, amint leírtuk. Idegenek, kik olvassák e szomorú tör­ténetet, nem is lesznek képesek más bevégzést meg­érteni. De ez történet, és nem fictio. Nincs oly sza­bály, törvény, vagy szokás, a minőt ő nagyságával mondattunk, és ha volna is, O’Shau­nesey valószínű­leg nem igen venné ezt tekintetbe. Nincs kóroda el­mebeteg fegyenczek számára, nincs állami bizottság az őrültek számára. Hogy valóban mi történt, mikor a zajongás a törvényszéki teremben lecsendesült, azt most fogja az olvasó megtudni. Laura elhagya a termet anyjától és barátaitól kisérve az egybegyűltek üdvkivonatai közt, és vidám lett, midőn kocsira ült és elhajtatott. Minő édes a napfény, minő kedvre derítő a szabadság érzete! Nem volt-e amaz éljenzés a nép rokonszenvének és helyes­lésének kifejezése? Nem volt-e ő a nap hősnője? Laura a diadal érzetével érkezett a vendéglő­be, megvetésteli érzetével a diadalnak, melyet a tár­sadalom felett saját fegyvereivel aratott. Hawkins asszony legkevésbé sem oszta vele ez érzést, meg volt törve a szégyen és a hosszú aggoda­lom által. »Köszönd Istennek Laura,« mondá, »hogy vége van, most el fogunk menni e gyűlöletes városból. Men­jünk haza azonnal.« »Anyám,« felesé Laura némi gyöngédséggel, »én nem mehetek veled. No ne sírjon, én nem térhe­tek vissza abba az életbe.« Hawkins asszony zokogott. Ez kegyetlenebb volt bárminél, mert homályos sejtelme volt arról, hogy mivé leend Laura, ha magára hagyja. »Nem, anyám, te voltál mindenem. Tudod mily mélyen szeretlek. De én nem mehetek vissza.« Egy fiú sürgönyt hozott. Laura átvette és ol­­vasá: — »A bili veszve van. Didvorthy megbukott. (Aláírva) Washington.« A szavak pillanatig szeme előtt úsztak. A kö­vetkező pillanatban szemei tüzet szikráztak, midőn a táviratot anyjának átadta, s keserűn szólt: »A világ ellenem van. Jó, hadd legyen, hadd legyen. Én is ellene vagyok.« »Ez kegyetlen kiábrándulás,« szólt Hawkins asszony, ki nem sokat bánta most, várjon egy bánat­tal többet vagy kevesebbet kell e viselnie, »neked és Washingtonnak, de alázattal kell eltűrnünk.« »Eltűrni!« viszonzá Laura daczosan : »én egész életemen át tűrtem s a sors minden lépten elállta utamat.« Egy szolga jött jelenteni, hogy egy ur vár lenn, aki Hawkins kisasszonynyal óhajt beszélni. »Griller J. Adolf« név állott a kártyán, melyet Laura átvett. »Én nem ismerek ilyen embert. Való­színűleg Washingtonból jön. Küldje fel.« Griller ur belépett. Vézna férfi volt, szegénye­sen öltözve, hangja bizalmaskodó, modorában semmi lélek, egész ábrázata homlokán alól előre nyúlt — főleg Ádámcsutkája — hajában nem volt a legkisebb göndörség, keze petyhedt; az egész ember úgy nézett ki, mint valami ágról szakadt. A megtestesült hazug­ság volt ő húsban és vérben, mert mig rajta minden látható jel arra mutatott, hogy ő szegény, bárgyú, tehetlen, semmiházi, voltaképen nagy terveket forralt agyában s­értett is azok keresztülviteléhez. Ilyen hírben állott ő s azt ki is érdemelte. Halk hangon szólt. »Üzleti dologban óhajtottam kegyeddel be­szélni, Hawkins kisasszony. Megkapta névjegyemet?« Laura meghajta magát. Griller úr folytatá dorombolását, oly szelíden mint előbb. »Áttérek a dologra. Én üzletember vagyok. Felolvasó ügynök vagyok, Hawkins kisasszony, és mihelyt láttam, hogy kegyedet felmentették, megvil­lant agyamban, hogy egy látogatás nyomban kölcsö­nös jóhatással leend.« »Nem értem önt uram,« szólt Laura hidegen. »Nem? Látja Hawkins kisasszony, most ke­gyednek áll a világ. Ha elkezdi a felolvasásokat a jelen kedvező előjelek alatt, túl tesz mindenkin e téren.« »De, uram, én soha nem tartottam felolvasást — nincs is mit felolvasnom — nem értek hozzá leg­kevésbé sem.« »Ah, madame, ez nem tesz különbséget — nem tesz lényeges különbséget. Nem kell ahhoz képesség, hogy valaki felolvasásokat tartson. Ha valakinek ün­nepelt neve van az egész országban, s főleg ha még szép is hozzá, bizonyos, hogy nagy hallgatóságot fog magához vonzani.« »De hát miről tarthatnék én felolvasást ?« kérdé Laura, és akarata ellen is érdeklődni kezdett kissé. »Oh, hát a nőkről — valamit a nőkről, gon­dolnám , a házassági viszonyról, a nők sorsáról, vala­mi ilyesféléről. Legyen a czim. Egy nő életének re­­velatiója. Ez egészen jó czim, jobbat nem is kívánok. Kész vagyok kegyednek egy ajánlatot tenni, Haw­kins kisasszony, bőkezű ajánlatot , fizetek tizenkét­ezer dollárt harmincz estéért.« Laura gondolkozott. Habozott. Mért ne ? Len­ne foglalkozása — pénze. Valamit tennie kell. »Majd gondolkozni fogok erről és hamar meg­üzenem. De még­is igen csekély a valószínűség, hogy én-------azonban ne vitassuk ezt most tovább.« »Gondolja meg, hogy minél hamarább belekez­dünk annál jobb, Hawkins kisasszony, a közönség kí­váncsisága igen állhatatlan. Jó napot, madam.« A tárgyalás végeztével Brierly Harrynak is szabadságában állott a rég emlegetett Pacific tenger­parti hivatás után látni. Ő igen titokzatos volt erről, még Fülöp előtt is. »Bizalmasan mondom, régi pajtás« szólt — »egy kis tervet forraltunk. Nem hallgatom el előtted, hogy az egy sokkal nagyobb dolog, mint a Missouri­beli volt, és biztos dolog. Nem adnám oda egy fél­millióért a részemet, és a számodra is akad ott vala­mi, Fülöp. Majd megtudod tőlem.« Fülöp csakugyan megtudta Harrytól pár hónap múlva, hogy minden pompásnak ígérkezik, de egy kis halasztás történt, s nem adhatna-e Fülöp neki száz dollárt három hónapra ? Fülöp maga Philadelphiába sietett, s mihelyt kitavaszodott, az illiumi bányához, és elkezdte felvál­tani a kölcsönt, amit Montague sqiretól kapott, mun­ka­bérekre. Számos aggodalom nyugtalaní­á. Első­sorban is, hogy Ruth túlfeszíti erejét a kórházi mun­kában , és Fülöp érezte, hogy meg kell eget-földet mozdítnia, hogy a leánykát az ily munkától és szenve­désektől megszabadíthassa. Megnagyobbodott pénz­beli tartozásai is nyomasztólag hatottak rá. Azt is hive, hogy ő volt egyik oka a Bolton család szeren­csétlenségének, és hogy veszteségekbe és bukásba ránt mindenkit, aki vele társaságba lép, dologban volt nap-nap után, hét­ hét után lázas nyugtalan­sággal. Nyomorult és istentelen dolog volna, gondola Fülöp, szerencse után áhítozni; érezte, hogy tán nem is kellene isten áldását kikérnie oly féle dologra, mely csak egy szerencse­játék; és még­is azon min­dennapi kívánságban, melyet ez a nagyon hibával telt és nem elég állhatatos fiatal keresztény úriem­ber szivéből fakasztott, elég komolyan imádkozott Ruthért, Boltonékért, és azokért, akiket szeretett s kik bizalommal viseltettek iránta, s kívánta, hogy az ő élete ne okozza romlásukat és ne legyen egy nagy tévedés önmaga számára se. Mióta ez a fiatal­ember new-englandi otthoná­ból kiment a nagy világba, némely oly dolgokat , elkövetett, melyekről jobb szerette volna, ha anyja azokat nem ismeri,­­ oly dolgokat, meglehet, a­mi­ket röstelne Ruthnak elmondani. Bizonyos zsenge korban nem szeretik a fiatal úriemberek, ha tejfeles szájúnak nevezik, és Fülöp társai nem voltak min­dig a legjobban megválasztva, nem olyanok, a minő­ket e történet írói a számára választottak volna, vagy a minőket egy későbbi korban ő maga választott vol­na magának. így például kimagyarázhatlan volt az, hogy életét annyira oda dobta Brierly Harry colle­­giumi ismerősének. De az még­is igaz volt Fülöpről, hogy bárminő társaságba került, soha nem szégyelte, védelmére kelni azon elveknek, melyeket anyjától tanult, és hogy sem tréfa, sem a csodálkozó tekintetek nem szoktathatták őt le azon mindennapos szokásról, me­lyet anyja térdeinél tanult. Még a vásott Harry is respectálta ezt, és meg lehet ez volt egyik oka annak, amert Harry s mindazok, kik Fülöpöt ismerték, meg­bíztak benne teljesen, és még­is meg kell vallani, hogy Fülöp nem tette azt a benyomást a világra, mintha ő nagyon komoly fiatal ember volna, vagy oly ember, kit ne lehessen egy könnyen kísértetbe hozni. A­ki igazi hőst keres, annak másávé kellett mennie. A búcsúzás Laura és anyja közt rendkívül fáj­dalmas volt mindkettejükre nézve. Úgy esett az, mint mikor két jóbarát egy nagy síkságon válik el egymástól, hogy az egyik nap lemente, a másik nap felkelte felé induljon s mindketten tudják azt, hogy minden egyes lépés távolabbra viszi őket egy­mástól. (Folytatása következik.) KÜLFÖLD. Szerbia »államférfiai« mint legújabban a »P. Ll.«-nak Írják, tudni sem akarnak a lefegyver­­kezésről, sőt ellenkezőleg minden törekvésüket oda fordítják, hogy daczára üres kincstáruknak, befejez­hessék a harczias előkészületeket. Chriszticsnek kon­stantinápolyi békés missiója sem egyéb, mint álnok eltakarása a valódi terveknek. A berlini »Nordd. Alig. Ztg.« ismét egy félhivatalos bécsi polémiát közöl a bécsi lapok ellen, melyben többi közt az mondatik, hogy ép oly helyte­len a minisztergyilkosságot Orosz­­ország, mint Abdul Aziz bukását A­n­­g­l­i­a győzelmének tekinteni. Bizonyitgattatik aztán az, hogy Németország nem hagyta cserben Oroszországot. (Hiszszük, hisz­szük.) Németország úgy, mint »Ausztria« ahhoz ra­gaszkodik, hogy szövetségesével egyetemben a v­á­l­­tozhatlanul (?) megtartott alapon minden eshe­tőséggel szemben keresse a megoldást. — Csak aztán meg is találja. Konstantinápolyból a következő sürgönyt olvassuk a ma reggeli »N. fr. Pr.«-ben: Kosz akaratú hírek következtében több euró­pai fővárosból kérdezősködések érkeztek a török fővárosba az itt uralkodó hangulat iránt és az áta­­lános helyzetre vonatkozólag. A porta sietett is azon­nal felelni és instructiókat küldött külföldi képvise­lőihez. Konstantinápolyban olyan a han­gulat, hogy csak azokat nem elégíti ki, kik Európát folytonos izgalomban szeretnék tartani. A kormány határozot­tan halad a maga útján. A szultán teljes egyetér­tésben él a kabinettel, melyben szintén egyetértés uralkodik. A már meglevő pénzügyi nehéz helyzet­ből rendszeresen és fáradhatlanul igyekeznek kibon­takozni. A föllázadt tartományokból a porta biztosaitól j­e­l­e­n­t­é­sek ér­ke­z­t­e­k, melyek szerint a fölkelők­kel való tárgyalásokat már meg­kezdetteknek lehet tekinteni. A fölkelők egy részére, nevezetesen Bosniában egy harmadik oldalról pressiót gyakorolnak, úgy hogy itt a közeledés már nehezebb. De aggodalmak forognak fenn Szerbiát illetőleg. A porta el van határozva a békülékenység utolsó határáig elmenni, de el van határozva arra is, hogy kíméletle­nül élet-halál harczot fog foly­tatni, ha Szerbia megszegi a bé­két. Ilyesmit nem óhajtanak itt, mert ez által a sür­gős reformmit szakíthatnék félbe. Az új külügyminiszter ma (jún. 20.) vagy hol­nap egy körjegyzéket fog intézni a porta képviselői­hez külföldön. S­a v f e­­­basa hangsúlyozni fogja a porta szilárd elhatározását : minden hatalommal jó viszonyban élni, hogy megkezdhesse Törökország re­­constructionális művét, mely Európa érdekében is áll. A »Golos« a konstantinápolyi minisztergyil­kolásról rövid közleményt hozván, csodálkozik azon, hogy Mithad pasa ez alkalommal legkisebb karczo­­lást sem kapott; nem hiszi, hogy Hassán a bűntényt magánboszúból követte volna el, mert ez inkább há­lával tartozott Hussein Avni pasának azért, hogy ő mint a konstantinápolyi hadiskola növendéke gyors előléptetést talált a hadseregben; talány­szerűnek, kü­lönösnek és homályosnak találja az egész eseményt, s végtére így kiált fel: Csak Törökországban történhet­nek hasonló dolgok, csak a sofia-forradalom és az »eu­rópai« Murád trónralépte által megújított Konstanti­nápolyban lehetségesek ilynemű hihetetlen esemé­nyek. A dráma politikai jelentősége egyelőre abban áll, hogy a keleti kérdés színteréről váratlanul és hir­telen tűnt el oly ember, ki leginkább képes volt sokat ártani, arra ösztönözve honát, hogy nyíltan ellensze­güljön Európa követelményeinek. Hussein Avni fel­találója és hő bajnoka volt az izlám erejében való hitre fektetett politikának. A többi, ide járó orosz lapok ezen eseményről nem nyilatkoznak. A »Russkija Videomosti« a nagyvezér által a szerb hadi készületek iránt Belgrádba intézett fel­szólamlásra azt jegyzi meg, hogy a porta, mely ha­sonló hadkészületeket tett Szerbia ellen s melynek katonái több ízben sértették meg a szerb határokat, erőnek erejével ürügyet keres a háborúra. Hogy Szer­bia eddig a háborút ellenző »hideges« diplomáczia ta­nácsára hallgatva, el nem kezdte a harczot, ez a moszkvai lap szerint a szerb nemzet nagy politikai ta­pintata mellett tanúskodik s ha ezen engedékenysége oly szükséges a közbéke fentartására, akkor Szerbia önmérséklete által oly áldozatokat hoz Eurpának, melyek neki érdemül betudandók. De nincs oly ön­mérséklés, mely kimeríthetlen volna és a hideg ész tanácsa nem mehet bizonyos határokon túl. Ezután felveti a kérdést, mi történik majd akkor , ha a portának későbben eszébe jutna Szerbiától azt követelni,­­ hogy hadseregét a határoktól távolítsa el s valahol az ország bel­sejében pontosítsa össze. — Ha az európai dip­lomáczia, mondja feleletül czikkíró, lehetségesnek ta­lálna a porta kedvéért ilyen lealázó engedményt ki­csikarni Szerbiától, akkor az európai béke azon in­diai bálvány taligájához hasonlítana, mely imádói­nak hulláin keresztül tovább hurczoltatik. Ennek kapcsában párhuzamot von Szerbia mostani helyzete és Piemont állapota között, mely Napóleonban szövetségest talált, mire így végzi: Ha Szerbiának nincs is oly szövetségese, a minővel magát Cavour gróf biztosította, az ő részén még­is más fö­lény van: Szerbia Törökországhoz képest nem oly gyenge, mint Piemont valt, ha ennek egyedül kellett volna az osztrákokkal megküzdeni. De annál fonto­sabb lenne Szerbiára nézve másnemű szövetséges, ki maga semleges maradván, biztosítaná a szerbeket ar­ról, hogy mások ügyeikbe be nem avatkoznak. Szá­­míthat-e Szerbia ezen szövetségesre ? Nyílt kérdés­nek hagyván ezt az orosz lap, czélszerűnek talál­ja azon megjegyzést tenni, hogy a diplomáczia a szerb nép türelmét sokáig tartja a próbán. A zágrábi »Obzor« a török miniszterek meg­gyilkoltatása alkalmából az ottani állapotok tartha­tatlanságára s állhatatlanságára von következtetést, s Murádnak életét ép oly hajszálon függőnek tartja, mint a­milyennek Abdul Aziz s az éltüktől megfosz­tott miniszterek léte bizonyult. Ily rothadt államhoz senki ne kösse sorsát, ne kösse különösen Ausztria- Magyarország, mely az utóbbi stambuli eseményekből azt a tanulságot merítheti magának, hogy Törökor­­szág nem egyéb cadavernél,melynek kedvéért kár erejét vesztegetni és fogyasztani, s kár Oroszországot sérteni. Szerbia, Montenegró s a törökországi töb­bi szláv tartományok is beláthatják most már, hogy ütött a döntő óra. A­ki ma haboz és késedelmeskedik, az soha sem határozza el magát, s ha török járom alatt nem is marad, mert a török iga nem tarthat soká, egy másik járom alá hajthatja fejét, mely azért lehet szörnyűbb és iszonyúbb, mert pár száza­dig is eltarthat. A fővárosi bizottság rendkívüli köz­gyűlése. — jun. 21. A fővárosi bizottság ma átvizsgálta az 1873., 1874., és 1875-iki zárszámadásokat és a főváros va­gyonleltárát. A főpolgármester megnyitván a köz­gyűlést, konstatálja, hogy a zárszámadások a­z. évről a törvény által megszabott határidő letelte előtt ter­jesztettek be. Beterjesztettek a zárszámadások egy­szersmind azon évekből is, melyekben a főváros az egyesülés munkájával volt elfoglalva; a főpolgármes­ter azon reménynek ad kifejezést, hogy a főváros e tekintetben most már a rendes kerékvágásba jutott s ezentúl e munkálatok a törvényszabta idő alatt min­dig be lesznek terjeszthetők. Tárgyalás alá vétettek ezután a nevezett évek­ről szóló zárszámadások. Az 1873-ik éviek felolvas­tatván, minden lényegesebb észrevétel nélkül letár­gyalt­attak.­­ R­á­t­h Károly (gyáros) a zárszám­adásokban kimutatott bevételi többlet mellett hibáz­­tatandónak tartja azt, hogy a főváros az olyan pro­­ductívnak nevezhető kiadásokra, mint a csatornázás, parkok jó karban tartása stb. többet ki nem ad, s ha ily kiadásokra nem telik pénz, akkor kérjen a ta­nács póthitelt. A főszámvevő előadja, hogy bizonyos beruhá­zási munkálatok nem költséghiányból, hanem egyéb viszonyok közbejötte folytán maradtak el, így pl. a csatornázásra fölvett összegből 50—60,000 főt meg­­takaríttatott, mivel a budai részeken a csatornák kérdését a hegyi vizek levezetésével együttesen kell megoldani s igy a csatornák kiépítését is el kellett halasztani addig, mig ez utóbbi ma kivihető lesz. Az 1874-ik évi zárszámadások »hátralékok« rovatánál a gazd.­bizottság az e czim alatt felvett kö­vetelések tisztázása végett egy »liquidáló« bizottság felállítását indítványozza. A közgyűlés a bizottságot meg is alakítá a következő szervezettel: a hátralékok behajtása, illetőleg tisztázása czéljából kiküldendő bizottság egy elnökből, két tagból és két póttagból álland ; az elnök 5, a bizottsági tagok 4­ért napi fize­tést húznak a működés ideje alatt. A bizottság tag­jait a közgyűlés választja meg, melyre nézve a kije­lölő bizottság legközelebb teend előterjesztést. (A közgyűlés nem fogadta el azon javaslatot, hogy a bi­zottság tagjait a tanács nevezze ki.) Elnököt a bizottság tagjai maguk közül választanak. A marhavásári bevételek c­íménél Tavaszi hosszabb indokolás mellett azon indítványt teszi, hogy a marhalevelek kezelésének egyszerűsítése, s a helypénz leszállítása végett a belügyminisztérium feliratban kerestessék meg. A mostani hosszadalmas és a kereskedőre nézve kellemetlen eljárás ugyanis azt eredményezte, hogy a főváros márkakereskedése mind jelentéktelenebb lesz s az egész forgalom Bécs­­ben központosul. Tavaszinak ez indítványát a köz­gyűlés elfogadta. A múlt évi zárszámadások tételei szintén kevés szóval tárgyaltattak le.­­ A Rókus - kórházban a gyógyszerekre kiadott nagy összeg arra indította a gazdasági bizottságot, hogy azt indítványozza, mikép a Rókusban egy külön gyógyszertár állíttassák fel. Ez a közgyűlésen természetesen nagy ellenzésre ta­lált és végre is a közegészségi ügyosztálynak adatott ki véleményadás végett. Ezután a vagyonleltárat olvasták fel, melyet, va­lamint az előbbieket is a számvevőség állított össze A leltár szintén ez évben terjesztetik legelőször az egyesült főváros elé, s most még a volt Pest város által követett rend szerint van összeállítva. Jövőre azonban már a közgyűlés által az év folytán meg­állapított alakban fog beterjesztetni. A közgyűlés a leltárt kifogás nélkül tudomásul vévén, a főszámve­vőnek köszönetet szavaz, s ezzel az ülés ‘/* - kor vé­get ért. Az orosz hadi­tengerészet. (A »Revue des deux Mondes« nyomán.) II. Oroszország most már annyira jutott, hogy határai s a tengerpart védelmezése mellett a szabad tengeren is állást foglalhat. Régebben csak két na­gyobb hajóhada volt Sebastopol és Petropavlosk mel­lett, jelenleg azonban ezek száma tetemesen megna­gyobbodott s igen sok javítás történt rajtuk. A ré­gibb hadihajók részben sorhajók, melyeknek rendelteté­se a sorban harczolni, részben nem sorhajók s ezek ismét első vagy másodrangu fregattok, s igen jól fel­szerelt naszádok voltak. Ezek után következtek az élelmi­szerek s segédeszközök hordására szánt ha­jók. Ma már nem létezik ezen felosztás. A vértezett hajók feltalálása óta ezen sorhajók nem képesek a küzdelemre s lassanként teljesen haszn­álhatlanak lesznek. Tervben van, hogy az ily sorhajóknak, mi­után teljes megsemmisítésük nem vihető keresztül, alsó részüket meghagyják s a felsőt az újabb szerve­zet szerint alakítják át, mely átalakítás egymaga 80— 100 millió frankot vesz igénybe, eltekintve még attól is, hogy több fahajót vértezetté átalakítani lehe­tetlen. Az újonnan szervezett vértes hajók részint ágyunaszádok, részint tornyosak. Az ágyunaszádok minden oldalról meg vannak rakva ágyúkkal, míg a hajók másik nemén a hajó közepén vastornyok van­nak felállítva, melyekben igen messze lévő ágyúk lé­teznek. Ezen utóbbiak saját tengelyük körül is képe­sek megfordulni s a nélkül, hogy irányukat megvál­toztatnák,minden irányban képesek támadni. A torony szerkezete különben kétféle, vagy maguk a tornyok, vagy az ágyúk vannak mozdulatlanul elhelyezve. A­egelső tornyos hajót 1866-ban készítették Angliá­ban, neve »Monarch« volt. Ezt követte a Captain, mely Coles kapitány terve szerint készült, 270 láb rosszu­l 48 láb széles. Ereje 4300 tonna, gyorsasága 14 nvend s több is. Ezen hajó két tonnás ágyúval nő, melyek 600 livre távolságra lőnek. Oroszország­ban a legelső ilynemű hajókat Csicsakof és Gregg­­ admirálok készítették. Később a kormány Lazares és Spiridor admirálokat bízta meg, hogy ezen hajók szervezetét tökéletesítve, még többet készítsenek. Az angolokat e tekintetben túlszárnyalva, ezen tornyos hajókat vértezett hajóorokkal is ellátták s ez által e hajók igen erősek s maga a hadihajósor rendkívül félelmetessé lett Egy ily hajó, melynek »Nagy­ Pé­ter« nevet adtak, 10,000 tonna súlyú, vértezésének vastagsága 35 centiméternyi. A hajó dereka vasból van, hosszúsága több mint 100 méter, szélessége 19 méter. Hasonló nagyságúak még a Sebastopol, Petro­pavlosk, Prince-Pojarski s az Admiral-General. Egész­ben véve az új orosz hajóhadban van 10 pánczélozott fregat, 4 battéria, 11 tornyos monitor s számtalan apróbb hajó, melyek Popol admiral találmánya foly­tán készültek. Ezen hajók a »batiment circulaiia« (körhajók) egy nemét képezik. A legtöbb ily hajót, melyet föltalálója nevéről poposkának neveznek, 1875-ben készítették. Egy ily hajó, Novgorod czim­­mel Szent-Pétervártt készült s Nicolaiesbe küldetett. E hajó tornyokkal van ellátva, kör alakú, átmérője 100 láb, mélysége 12 és fél láb. A torony egészen vasból van. Ezen hajók gyorsasága ma már be van bizonyítva, félóránkint különben csak 7 csavarfordu­lást tesz. Egy más ily poposka, mely Vice-Amiral-Popof nevet visel, 120 lábnyi átmérőjű, 3500 tonna súlyú s gyorsasága még a Novgorodénál is nagyobb. A csá­szárság folyóinak biztosítására külön ily hajókat is készítettek, részben Poroszországban. Ezen hadiha­jók száma 29 s mindannyi pánczélozott s igen erősen van készítve. Mertwago egykor felemlítette, hogy ha az oroszok s poroszok között 1883-ban háború törne ki, az oroszok akkor már túlszárnyalják a porosz hadihajókat. Ekkor ugyanis II. Sándor birodalmá­ban 12 első osztályú, 12 második osztályú vértezett hajó s 38 kalózhajó lenne. Azonban az ő nézete sze­rint jelenleg Oroszország még csak védelmi állapot­ban maradhat. Hogy ezen fejlődést megtehessék, évenként mintegy 23 milliót kellene költenie a hadi­hajókra, azaz összesen közel 400 milliót. Poroszország tengerpartja, melyet védelmeznie kell, 1250 kilométernyi. Oroszországban a Fekete tenger, Caspi, Aral tengeren kívül a balti s sarkten­gert s a csendes Oczean egy nagy részét kell védel­meznie. Ma már mindezen helyeken van egy pár ha­dihajó. — így Villafrancanál, a Duna torkolatánál, Konstantinápolyban két-két hajó van, a csendes tengeren négy pánczélozott hajó. Két ágyun­asz­ád van Chinában a pekingi követ rendelkezésére. Szentpéter­várt­ négy hajó van, Svenborgban, Reveiben egy-egy, Archangelben kettő. Cronstadtban van négy. A ha­dikészlet jelenleg 40-ből áll. A balti tengeren a tor­pedók gyakorlására, hydrographikai s más czélokra több hajó létezik, a Fekete tengeren 23, a Kaspi ten­­geren 24 hajó létezik, melyeket az orosz kormány si­­bériai hajóhadnak nevez. A hajóhadsereg 25 ezer emberből áll, ezenkívül van 12 ezer munkás a kikö­tőknél s ugyanennyi a kereskedelmi hajók szolgála­tában. A tartalékosokkal együtt ezen hadierőt 50 ezerre lehet tenni. Nagy szerencsétlenség az orosz hajóhadra néz­ve, hogy a finnek föl vannak mentve a hadiszolgálat­tól, miután ezek kitűnő matrózok. Mindamellett ezek közül is többet vettek föl szolgálatba. Nicolaiesben van egy matróziskola, Cronstadtban s Szent-Péter­­várott szintén. Ezen iskolákban az elemi tantár­gyakon kívül a fegyvertanból, a gymnastikából s hadigyakorlatokból is nyernek oktatást. A tanfolyam két évre terjed. A lovasok számára külön iskolák lé­teznek. A tisztek a tüzérségi iskoláiban képeztetnek ki, de Szent-Pétervártt van egy iskola a tengeri ka­détok számára, melyben jelenleg a nemesség gyerme­kei közül 2—300 tanul. Ezen iskolába a felvételnél a földrajz, történelem, számtan s mértan ismerete már megköveteltetik. A tanfolyam negyed-fél évig tart s ezenkívül még két éven át szolgálnak a ha­jókon. A szentpétervári tudományos akadémia nyitva van a tiszteknek is. Itt hydrographiát, mechanikát adnak elő, s külön tanfolyamot tartanak a tengeré­szetről. A tanfolyam két évig tart, azonban sokkal tökéletlenebb, mint a berlini. Az orosz hadihajók tisztikara háromezer emberből áll, azonban a segéd­csapatok még ezen kívül vannak. A hadihajók tiszti­kara legnagyobb ezután Angliában, hol az 1565-ből áll, de ezeknek fele is félzsoldot húz. Poroszország­ban 301, Ausztriában 483 hajótiszt van rendes állo­mányban. A kereskedelmi s közlekedési czélokra használt hajók száma jelenleg meghaladja a 11 ezret s eczim folytonosan nagyobbodik. Különösen élénk a hajók forgalma a Kaspi tengeren. A gőzhajók száma még nem nagy, de a Volgán már igen élénk s napról-nap­­ra növekedik. A legelső gőzhajókat a Volga­s Néva folyókon alkalmazták s csak 1850 óta kezdtek a többi vizeken is járni. 1852-ben az összes folyókon s tava­kon 83 gőzhajó közlekedett, ezen szám 1869-ben 623-ra emelkedett, de ebből még ekkor is 428 járt a Volgán s mellékfolyóin. 1856-ban alakult a fekete tengeri hajózási társulat, melynek czélja volt Orosz­ország kereskedelmi érdekeit a középtengeren ter­jeszteni. Ezen társulat székhelye Odessa, de ma már Levantban, Beyruthban, Alexandriában, Marseille­­ben, Triesztben s Londonban igen szép üzletei van­nak. Egy más társulat a »Mercur és Caucasus« leg­inkább a Volga és Caspi tengerre terjed ki,­azonban nem szerencsés, még mindég évi állami segélyezést igényel. E két társulat vagyona 8,125,000 frankra megy. Maga az állam alkotott végre egy »éjszakten­geri társulatot«, de ez nem virágzik. A magánipar szerencsésebb, mit némelyek annak hajlandók tulaj­donítani, hogy ezen hajók tisztjei inkább megbízha­tók s a matrózok egészen használhatók, mig az álla­mi hajókon leginkább katonákat alkalmaznak a mat­rózok helyett a tisztek nagy bajára. Az orosz tengeri hajók ezen nagy emelkedése a békének nem nagy biztosításául szolgálhat. Jelen­leg a nyílt tengert kivéve, hol Anglia erősebben áll, minden tekintetben megmérkőzhetik a többi ál­lamokkal s azon buzgalom, melylyel a legújabb vív­mányokat felkarolja, aggodalomba ejtheti a béke ba­­rátjait. KÜLÖNFÉLÉK. — A terézvárosi club (sugárút 35. sz.) boldogult képviselőjének Horn Edének emlékét f. é. julius hó­­ jén 7 */2 órakor este, mint megválasztása napján, arczképének leleplezésével és emlékbeszéddel üli meg. A beszédet társas vacsora követi. — Elcserélt gyerekek. Csongrád­­ról a következő mulatságos esetet írják nekünk: Rácz János 52 éves szögcsináló czigány 35 éves neje három élő egészséges fiúgyermeket szült. A napokban"elvit­­ték őket a templomba keresztelni, hol is István, Mi­hály és Sándor nevet nyertek. Az alatt, hogy a ke­resztelés tartott, a piacz asszonynépe megtudta, hogy az uj keresztények egy anyának hármas szülöttjei, s alig várták, hogy őket onnan kihozzák. Mikor a tem­plom küszöbén megjelentek a keresztszülők, nekik ro­hantak az anyókák, kikapkodták a purdékat azok ke­zeiből s rendre csókolgatták. Eredménye ennek a nagy örömnek aztán az lett, hogy úgy össze-vissza­­cserélték a gyerekeket, hogy már most nem tudja sem az apa, sem a koma, melyik az István, Mihály vagy Sándor. — Veszélyes út. Már esti lapunkban em­lítettük azt a nagy rombolást, melyet f. hó 19-én a felhőszakadás a magyar keleti vaspályán okozott. A kolozsvári »Kelet« ugyane viharról megemlékezve.

Next