Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 20. (1969)
1969 / 5. szám - HÓNAPRÓL HÓNAPRA - Kovács József László: Amikor a barát imádkozik a Kollégiumért (Egy verses leírás a XVIII. századi debreceni diákéletről)
nizálandó és a tévében vetített film munkafázisai között is különbségek vannak: új helyzetet teremtett a tévéjáték stb. Ha valaki erre azt mondja, hogy a bírálóbizottságnak nem a feltételeket, hanem az eredményt kell elbírálnia, igazat kell adnunk neki, ám igazságtalanok lennénk, ha a „súlycsoportokat", melyekben mindenki azonos pontról indul, nem teremtenénk meg. Lehet, ezzel a díjak száma növekszik, ám ha az ítélet kétségtelen tárgyilagossága az ára, ne legyünk szűkkeblűek, feltétlenül érdemes gondolkozni a módosításon. A legmaradandóbb szinkronélményt a Nem félünk a farkastól együttesének köszönhettük (a magyar szöveg: Kálmán Éva, hangmérnök: Császár Miklós, szinkronrendező: Csákány Márta). Nyilvánvaló, hogy a kiváló dráma, illetve a nagyszerű film önmagában is inspirálta a tolmácsolókat (mint ahogy azt sem tagadhatjuk, hogy a gyakorlott néző, sőt kritikus is csak nehezen választja ketté az alapfilmet és a magyar hangot). A kivételes feladat kivételes invenciót követelt: a Kálmán-Császár-Csákány trió mindenben maradéktalanul eleget tett a feladatnak. Az Albee-drámában különleges szerep jut a hangárnyalatoknak, az egymásra üvöltés fortisszimóinak, a csüggedt félre-megjegyzéseknek, a gúnyos sóhajoknak, a stratégia ördögi szócsapdáinak. A színészek valamenynyit „hozzák" magyar nyelven: közönségesek, meghunyászkodók, gonoszak, félelmetesek, ahogy szerepük kívánja. Ruttkai Éva kiváltképpen sokszínű hangalakítást nyújt, nem vé-VERESS JÓZSEF tétlenül nyerte el az egyik színészi díjat. Örömmel írjuk le, hogy az a bevett szokás, miszerint a klasszis-teljesítmény interpretálására a legjobb erők vállalkoznak, a jelek szerint folytatódik. Egészen bizonyos, hogy Ruttkain, Kállain, Törőcsiken és Mécsen kívül nagyon kevesen lettek volna képesek ilyen azonosulásra. Még egy tanulság. Az évenkénti szemlék arra is jók, hogy a szinkrongárda erőfrontjait meghatározzák s ráirányítsák a figyelmet a mindig igényesen munkálkodókra. Nem lehet véletlen - újra csak kiragadott példákkal élve -, hogy Csákány Márta és Császár Miklós évről évre a kitüntetettek között szerepel vagy hogy Szabó Gyula egymás után kétszer kapott „trófeát". Az egyik magyar filmfesztiválon szállóigévé vált mondás: „Kis ország, kis fesztivál - egyszer mindenkire sor kerül." A jelek szerint mégsem névsor szerint szólítják a zsűri elé a közreműködőket. A szakma külföldi művelői ezúttal is emelték a szemle rangját; a magyar filmek idegen nyelvre szinkronizált változataiból is láthattunk egy-egy részt. Azok számára is érdekes élmény volt ez, akik külföldön már részesültek hasonló élményben: Básti, Latinovits, Törőcsik hangi metamorfózisában. Úgy találtuk, a baráti országok szinkronművészei híven visszaadták az eredeti szöveg ízeit, ám azt is meg kell állapítanunk, hogy a magyar szinkron állja a versenyt és az összehasonlítást. A rang, melyet a mai gárda kivívott s a misszió, melyet a szinkron betölt, további helytállásra kötelez s újabb eredményeket ígér. Amikor a barát imádkozik a Kollégiumért (EGY VERSES LEÍRÁS A XVIII. SZÁZADI DEBRECENI DIÁKÉLETRŐL) Két hajdani iskolatárs találkozik egy félhomályos szobában - valami rongyos vendéglőben talán, valahol Debrecen és Várad között - vagy akár a két város bármelyikében - úgy 1750 körül. A pislákoló mécses mellett csak a körvonalak vehetők ki, egymásra vélnek ismerni, de sem egymás ruháját, sem egymás arcát nem látja a két szemben ülő férfi, egy katona és egy barát. Egyik sem tudja, hogy mire vitte a másik, a katona meg is jegyzi: „Prédikátornak is sokszor vallottalak... Valami azonban gyanús lehet neki, mert hozzáteszi: „De nem tudom vagy é' a' régi hűségben?" Erre a másiknak is válaszolnia kell, így beszélteti őt az ismeretlen költő: „Azért mert naponként tisztességem terjed. Bennem szereteted sebess lánggal gerjed. Akármennyi szókkal füleimet verjed, Mindent megengedek, mondani csak merjed"