Ars Hungarica, 1978 (6. évfolyam, 1-2. szám)
2. szám - András Edit: A Hét képzőmüvészeti kritikája 1890 és 1914 között
miszerint a művet csak az alkotója értheti teljesen, más befogadó saját egyéniségén átszűrve, annyira lehet csak műélvező, amennyire azt érzékenysége, fogékonysága lehetővé teszi. Ambrus Zoltánnál, de még inkább Ignotusnál e felfogásból következik az a kritikusi szándék, hogy minél érzékletesebben tolmácsolják a műből kibocsátott s általuk felfogott finom hangulatrezgéseket. Az impresszionista kritika ilyen szintjén Nyitray túllép ugyan, de ez inkább egyéni adottságaival, jó felkészültségével magyarázható, mintsem a közös ideológiai alap feladásával. Igen jó meglátással regisztrálja Hollósy szerepét, mikor nemcsak művészi kvalitásait hangsúlyozza, de kiemeli egyéniségének, vezérlő szellemének nagy hatását is és igen elismerően nyilatkozik a művész oktatási módszeréről. (81) Az európai léptékben gondolkodó Nyitray, Fényes sorozatai kapcsán keserűen fakad ki: "... a Nyugat szellemi áramlatának hullámai, a különböző irodalmi és művészi irányok és elvek mihozzánk érnek el legkésőbben." (82) Ugyanakkor ostorozza a közönség művészetszemléletét átható maradiságot, kispolgári igénytelenséget és az új törekvésekkel szembeni bizalmatlanságot is, mely annyi tehetséges művészt értetlenségre kárhoztat, így Rippl-Rónait is, akit pedig A Hét kritikusa a "legnagyobb egyéniségű magyar festő"nek tart. "Párisban százszorta jobban megértik..., mint nálunk... " - írja róla. (83) Nem a régi műgyűjtői gyakorlat iránti nosztalgia vezérli, hanem a nyugat-európai kapitalista polgárság élénk, nagyszabású műgyűjtő és műkereskedői tevékenységének igézete, mikor a feudális, dzsentri vonásokkal terhes hazai gyakorlatot elmarasztalja, ami "... nem .. .egyéb, mint a nyugati divatnak hozzánk érkező, ellapuló hulláma, mint ahogy minden ellapul, mire ideér, s míg ott legtöbbnyire életcél, a szellem igazi szükséglete és foglalkozás a lehető legnagyobb apparátussal és eszközökkel, melyek közt majdnem utolsó a pénz, addig nálunk többnyire csak melléktermék, dilettantizmus, fényűzés és hiúság". (84) Nyitray kritikusi tevékenységében igen figyelemre méltó, hogy milyen biztonsággal jelöli ki a művészek művészettörténeti helyét, mint például Szinyei esetében, máig is érvényes megállapításokkal: "... egyike volt a legelső plein-airistáknak, hazánkban pedig föltétlenül a legelső volt, amely adatot okvetlenül meg kell rögzítenie a magyar művészettörténelemnek... Az ő mélyen járó értelme, helyes érzéke, finoman érző szíve idejekorán megsejttette vele, hogy az új művészetnek szakítania kell az ósdi receptekkel, a nyavalyás romantikus fölfogással, a hazug barna tónusokkal, s azzal a megcsökönyösödött konzervativizmussal, mely önzően körül akarja sáncolni a művészetet." (85) A Hét századfordulón és századelőn megjelent évfolyamainak meghatározó kritikai hangja az Ambrus, Ignotus, Nyitray által képviselt vonal, mely a polgári liberalizmusban gyökerezik és az impresszionizmussal adekvát esztétikával tart többé-kevésbé rokonságot, s mely a fejlődés szálainak kibogozását is megkísérli. De a lap szerkesztésében is érvényesülő liberalizmus következtében - mely teret enged nemcsak a radikális, hanem az elnézőbb, konzervatív ízlésvilágú műkritikának is - nem kizárólagos az általuk képviselt kritikusi alapállás, így azok az írások, melyek szellemükben a megelőző fejlődési stádiumhoz kötődnek, együtt jelennek meg a progresszív kritikai írásokkal. Gróh István (86) nem az új törekvések elismeréséért tör lándzsát, mikor felismeri a vásárló közönség igénye és a fejlődéssel lépést tartó művészi irányok közti