Ars Hungarica, 1978 (6. évfolyam, 1-2. szám)
2. szám - András Edit: A Hét képzőmüvészeti kritikája 1890 és 1914 között
becsben részesítik az "intim szobrászat"-ot, mely nem irodalmi, hanem elsősorban plasztikai hatásokra törekszik. A képzőművészeti érdeklődés tágulását mutatja, hogy A Hét szerkesztői viszonylag nagy helyet szánnak a grafikával és iparművészettel foglalkozó publicisztikának, ami összefügg ezeknek a művészeti ágaknak a korszakban megnövekedett jelentőségével. E téren vezérlő elveik - a semperi tanokhoz igazodva — az anyagszerűség és célszerűség. A külsőségeiben kifejezésre juttatott magyarság eszméi különösen élesen utasítják el az iparművészetben alkalmazva, mert az a helyesnek tartott semperi elvekkel ellenkezik, de mert a nemzeti művészet kritériumát sem a külsőségekben látják már. A századelő kiállításairól tudósító kritikusgárda érzékeny szemmel figyel fel a művészeti életünkben lezajló konszolidálódásra, mikor fáradtság és stagnálás nyomait véli felfedezni művészetünkben. Ez a hang szinte minden kiállításkritikában felbukkan, csak a jelenséget regisztrálva vagy - ritkábban - magyarázatát is keresve. Kóbor Tamás az 1902-es téli tárlatról úgy ír, mint ami egyik bizonyítéka "annak a depressziónak, mely most az egész magyar közéletre ránehezedett... ". (101) Nyitray József a tavaszi tárlat legfőbb tanulságának tartja, hogy "valami különös fáradtság, szürke unalom, mesterségszerű eljárás látszik nem egy alkotáson". (102) Az 1902-es téli tárlatot színvonalassága ellenére is sivárnak és unalmasnak tartja: "... korszellem-e, az az egyhangú szürke lé, melyben az emberiség ez idő szerint evickél, vagy más, de megdöbbentően egy színvonalra hozta az egész mai,v..r művészetet." (103) A színvonalas középszerűség magyarázatát abban látja, hogy az ellentétes irányzatok megbékéltek egymással, nem jelentkezik új, kitörni akaró irányzat, sem új tehetség, s akárcsak a művészet más területein eluralkodnak a kompromisszumok. Nyitray az okok keresésekor azonban még messzebbre is megy, az individualizmust, a művészet elefántcsonttoronyba zárkózását kárhoztatja. "Mert elsáncolják magukat a műtermeikben, nem látják, hogy a nagyvilágban mint hullámzik és vergődik a tömeg, micsoda erőszakos alakuláson megy át a társadalom, a morál, a gazdasági élet, s így nincs közük a valósághoz, nem élnek az életnek, hanem csak a művészetnek." (104) Rózsa Miklós ilyen körülmények között kilátástalannak tartja a kritika szerepét is, hiszen: "A szubjektív megjegyzések ... csak falra hányt borsószemek akkor, mikor minden művész élesen körülhatárolt s a többitől teljesen különböző individuumnak tartja magát, nem is képzelvén, hogy mekkora nivelláló szürkeség nehezedik rájuk ... a szubjektív megjegyzést tartsa meg a ... műkritikus önmagának, a féket nem tűrő művészet eme szabadonc napjaiban — mondanak a művészek, ismét nem képzelvén, mily erős hámban vergődnek, s mennyire nem képesek belőle kirúgni." (105) A Hét állandó művészeti tudósítója 1904-től Nyitray helyett Márkus László lesz, aki "tartalmi súlyban is a legjelentősebb képzőművészeti kritikusa volt A Hétnek". (106) 1908-ig a képzőművészettel kapcsolatos írások, alig néhány kivétellel, az ő tollából származnak. Írásaival képzőművészeti életünk széles területét fogja át, egyaránt hozzászól a művészeti közélet aktuális problémáihoz kezdve az intézményes-szervezeti formák funkcionálásának vizsgálatától egészen a művészeti nevelés fontosságának hangsúlyozásáig — a környezetesztétika, lakáskultúra időszerű kérdéseihez, s kiállításkritikáiban figyelemmel követi nemcsak festészetünknek, de a többi művészeti ágnak alakulását, fejlődését is. Kritikaírásával Nyitray nyomdokaiban halad, folytatva ezzel A 221