Athenaeum, 1838/1. félév
1838-03-25 / 22. szám
U 3 testének meztelensége és fegyverek’ hiányti által. Minden állatnak adott a’ természet gyapot, szőr, toll, tüske, vagy héjruhát, mindeniknek kölcsönözött fegyvert, mint szarvakat, orrmányt, agyarakat, éles körmöket, falánkot, mérget, stb. vagy rendkívüli erősséget ’s gyorsaságot, vagy legalább biztos lakhelyet. Mind ezeket megtagadta az embertől, nem hogy szegénysége által más érző teremtményeknél boldogtalanabbá tegye, hanem , hogy magasb tulajdonit szükség által ébreszsze ’s kényszerítse mind azt kipótolni, mit tőle a’ természet a’ legbölcsebb czélból megvont. A’ testet vészszel fenyegető égető napsugárok, az eső, a’ hó, a’ szélvészek, a’ ragadozó állatok, a’ csípő és szúró bogarak, fegyvereknek és ruháknak készítésére sarkalták őt. Ezt pedig az ember nem tehette volna, ha ok és okozat közt különbséget tenni, ha cselekedeteinek elébe czélokat tűzni, egy szóval, ha értelemmel és okossággal mivelni nem tudott volna. Ez által pótolta hát ki a’ természet az embernél a’ hiányzó ruhát és fegyvert, de egyszersmind meztelen és fegyvertelensége által hirdeti élő lénynyé rendeltetését. (Folytattatik.) Mi. Soltész János, Béla herezeg. A' Kisfaludy-társaságtól dicséretet nyert pálya-szalláda. I. Borúsan, mint egy sírszobor, • A’ hon’ határbra Búcsúzva vissza-visszanéz A’ bú’ királyfia. A’ bánat’ nagy világa az, Melly e’ kebelre hull, ’S a’ villámszem’ kihamvadott Üszkeibe tolúl. „Miként imádlak téged én Eltipratott haza, Kit istenednek végzete Igába átkoza! Miként szeretlek, mint e’ szív’ Ifjú mennyasszonyát, Kit karjaidból elvetél, Szerelmed’ hú fiát!“ így a’ királyfi. És a’ szó Buvában elszorúl, ’S kimondhatatlan fájdalom keblére felterúl. ’S tovább száguld, eldúlt remény’ ’S szívfájdalom’ nyomán, ’S búcsúszavát áldása zeng A’ gyáva rabhazán. II. Csend borúja, mély, sötét csend, Szőke Niemen’ partira, Mit reá sír’ fátyolául Nemzet’ gyásza folvona. A’ királyi bűnök’ súlya Mélyen fekvék e’ hazán, ’S szolgaság vagy győzelem vár A’ határzó harcz után. És szóról és agg a’ hű nép, ’S nyitva már a’ harczi tér, És szabad hon ’s szép király hölgy A’ magasztos pályabér. III. Ki áll amott olly délczegen A’ vértusák’ terén ? Halálnak arcza sápadoz Aczéla’ nagy hegyén, ’S csaták’ vészterhes föllege Ül széles homlokán, Miként enyészet’ szelleme Hamvadt sírok’ fokán ? A’ harcz’ dönthetlen ifja ez, A’ büszke pomerán, ’S egy nemzet’ sorsa nyúgoszik E’ vészes párcsatán. — Gyászleplü trónon a’ király, Az ősz Micziszlav ül, ’S körűle, védfalúl, hüven Népének serge gyűl; És mint a’ Niemen vész előtt, Úgy hallgat és remeg, És várja annyi hős között A’ bajt ki döntse meg?• Miként a’ bánat’ istene, A’ tér’ korlátinál, Kezében a’ hű társ, a’ kard, Űzött királyfi áll, 344