Az Est hármaskönyve, 1935
Pálmai Jenő: Pesti nő, párizsi nő, német nő, szláv nő
PESTI NŐ, PÁRIZSI NŐ, NÉMET NŐ, SZLÁV NŐ ■tulajdonképpen már nincsen, — legalábbis abban az értelemben, amely a tizenkilencedik század végefelé csiklandozta a nőgurmandok ínyét. Ma a pesti nő is lehet megdöbbentően párizsi és a párizsi ijesztően pesti, a német nő viszont bizonyos helyzetekben szláv és a tarkabarka cseh lányról bármely pillanatban kiderülhet, hogy germán. A nők elnemzetköziesedtek, sokkal jobban mint a férfiak. Miért ? Elsősorban a divat és a film miatt, amely uniformizálta őket. Ma mindenütt a világon körülbelül egyformán öltözködnek a nők, ami a szokásaikra, természetükre, jellemükre, lelkükre és egyebeikre sokkal erősebben hat, mint az elképzelhető leghatalmasabb politikai Gleichschaltung. Mert a legtöbb nő természetét nem a ruha alatt hordja, hanem magán a ruhán. Egy újfajta kalap egycsapásra megváltoztathatja a legzordabb asszony jellemét és ha a nő szoknyájából öt centimétert levágunk, akkor pontosan öt centiméterrel kurtítottuk meg az egyéniségét is. És fordítva. Ma a hosszú szoknya divat kis behasításokkal, — tehát pontosan ilyen a nők egyénisége is : bokáig érő, ünnepélyes, sőt körülményes és rosszkedvű, amelyen csak váratlan izgató behasítások segítenek Hasonló uniformizáló ténykedést fejt ki a nemzetközi filmipar is. A világ női ma a mozi sötétjében készítik az egyéniségüket. A pesti nő annyi amerikai filmet látott már, hogy gyakran flapperebb a flappernél és a varsói gépírólány a moziban annyi Párizst tanult, hogy már őt sem érheti meglepetés. Azután a filmsztárok ! Amikor Pesten kulminált a gardoizmus, ezerszámra futkostak az uccán a kábító Gréták, és Marlene idejében tízezer pesti asszony tágította orrlikait az »Ich bin von Kopf bis Fuss . . .« ritmusára. Tehát pesti nő, párizsi nő, német nő, szláv nő már nincsen ? De van ! Csakhogy nem földrajzilag. Hanem mint jellem, természet, egyéniség. — mint szimbólum ! ’