Békés Megyei Népújság, 1963. február (18. évfolyam, 26-49. szám)

1963-02-10 / 34. szám

963. február ML SPORTSPORT MŰKORCSOLYÁZÓ és JÉGTÁNC Budapest 1963 február 5—10 k Sm Az 1968. február 5—10 között Budapesten megrendezett műkorcsolyázó és jégtánc Európa-bajno­kságoai kontinensünk: 15 országának összesen 98 versenyzője vett rész­t. A férfi, a női és a páros műkorcsolyázó, valamint a jégtánc verseny­számban rajthoz álló versenyzők számát, országonkénti bontásban a mellékelt térképen tüntetjük fel. S­e­G­í­T »» Mit szól a nagyszerű győzelem­hez szakikám? t-1 Milyen gyöz­elemhez... hukk... Zsetikém... hukk? Hát a Papp Lacijához. De mi ez a hukk és mi ez a labilis alapállás? s-4 Zsírva vigadok... hukk... Tudja mi a ...hukk... mi a kedvenc nótám... hukk... Ne is találgasson... hukk.* úgy se bökken rá... hukk... Az, hogy aszongya... hukk... Az egyik szemem zokog... hukk... a másik... hukk... röhög... Jó, mi?... hukk.~ met És melyik nevet, melyik sir? Amelyikkel a Népszabadságot olvasom... hukk... az nevet és ame­lyikkel a Népújságot... hukk... az sir. •-H Nem értem. Mutassa azt a két újságot, én Papp Lacit olvassa... hukk... el.­­. Itt van ii, nézzük csak: „...a 9. menetben Papp erős jobb horgától felrepedt Aldridge szemhéjjá...” írja a Népszabi, a Népújság pedig... „a 13. menetben Papp jobb szemhéjjá felrepedt és megmérgesedve még hevesebben támadott...” Ahá, értem. Szóval az egyik szeme örül, mert nem Pappnak repedt, a másik sír, mert Pappnak repedt. •­ Mi az esetikém, miért törölgeti a szemét? Rokonszenvez? !. A csudába, siratom a Magyar Távirati Iroda híradását. Mert lehet, hogy igaza van mind a két lapnak, de lehet, hogy mind a kettő falnak állítja az olvasót. De az is lehet, hogy a Népszabinak van igaza, vi­szont az sincs kizárva, hogy a Nép­újság híre a hit. Hű, az áldóját, ki tud itt eligazodni, se oda, se neki Letikém, látja már nincs is hukk, ső az, hogy győztünk, akarom mondani győzött. De maga mit rakosgat egyik kezéből a másik­ba? Ni csak, egy Magyar Ifjúság és egy cetli. 6H Nem cetli az, hanem egy levél, méghozzá jól fogalmazott levél . Ki írta? 6= Én. Azt hiszi, most megint di­csekszem. Győződjön meg róla. Csak előbb hallgassa meg az előzménye­ket. A Magyar Ifjúság február 2-i számában ezt olvastam: „... műkor­csolyázás csak a fővárosban találha­­ ói le L­ek tó. A vidék ebben a sportágban is mostohagyerek, megfelelő létesítmé­nyek híján. S ezek olyan gondok, amelyeket egyhamar nem is lehet megoldani. Valamit azonban kellene tenni...” és a többi és a többi. Így a Magyar Ifjúság.„ — S íme a maga válasza: „Tisztelt Magyar Ifjúsági A február másodi­­ki számban megjelent cikk, amely­ben a vidék műkorcsolya-sportág elmaradásáról írnak, nem felel meg a valóságnak. Megfelelő helyi isme­retek hiányában eltekintenék attól, hogy egyoldalúsággal vádoljam önö­ket. Pro és kontra. Tény, hogy na­gyon sok sportág vidéken a mosto­hagyerek olykor keserű és pana­szos kenyerét eszi, elsősorban a tá­volság, nem pedig a létesítmény miatt. Kivétel ez alól most a műkor­csolyázás. Mert csak jönne le Békés megyébe a cikk igen tisztelt szülője, elcsodálkozna azokon az Axel-Pavl­­sen ugrásokon, amelyeket úton-útfé­­len látna. Hiába, az Európa-bajnok­­ság mindig szerez a sportágnak újabb híreket. Bár ezúttal az időjá­rás is jó szervezőnek bizonyult. Megy az ember az utcán, s a békés járókelő hirtelen tripla Rittberger­­ugrást csinál, vagyis hátra kifelé ívből ugrik fel és három forgás után ugyanarra a lábra, ugyancsak hátra kifelé ívben érkezik vissza a jégre. Van, amikor esik. Az ugrás még nem eléggé kidolgozott. A fejtartás nem emelt, de annál természetesebb. A csípő egyenes, a karokat erőltetés nélkül, tetszetősen tartják. Az ujjak sajnos még ökölbe szorulnak. De ezt látni kell. Éppen ezért javaslom, hogy hagyják ott az EB-t és jöjjenek el Békés megye befagyott pályáira, győződjenek­­meg arról, hogy a mű­korcsolyázás vidéken is dívik. Az utánpótlás tehát biztosítva. Tiszte­lettel: Segít Elek. No, mit szól hozzá? Nem fél, hogy kiolvad, míg le­jönnek? —­ Mondja már, legfeljebb azt mondjuk mi is, amit általában ők szoktak mondani, ha vidékre men­nek. A bemutató elmarad, legköze­lebbi időpont, majd ha fagy. 10 Vasárnap EMLÉKEZIK a­z öreg Az első magyar parasztszínház­ra emlékezünk Gádoroson, az Arany János utca 44-ben. A színházat Justh Zsigmond író, a művészet szenvedélyes szerel­mese alapította a múlt század al­konyán a Justh-majorban, mielőtt elment volna meghalni messzi ide­genbe. A pusztai „játékszínnek” már romjai sincsenek meg, de em­léke elevenen él a gádoros­ öre­gek emlékezetében. Még él színé­szei közül a 89 éves Czombos Mi­hály. Mihály bácsinak galambősz már a haja, néha szaggat a dere­ka, de tavasz idején szőlőt metsz, napközben a ház körül tesz-vesz, sokat olvas még. Élete párja, akit a neves író „darázsderekú” Rebe­kának mintázott meg a Gányó Julcsa című regényében, két éve búcsúzott el tőle örökre. Azóta a jó öreg egyedül él takaros hajlé­kában. Elmentünk hozzá, s arra kértük, hogy elevenítse fel em­lékeit a legendás színházról és alapítójáról. Mihály bácsi szívesen mesélt. . . Rendkívül népszerű ember volt Zsiga úr. Minden pénzét a színházra áldozta. A környék urai le is nézték ezért!... Kezdetben a virágházban, a melegházban volt a színpad. Előadás előtt kiraktuk a virágokat. Később a kastély mel­letti erdő szélén görög mintájú szabadtéri színházat építtetett. Még súgólyuk is volt, meg öltöző. Ha jól emlékszem, a szentetornyai Nagy Szabó Antal volt az építő­mester. A színigárdát közülünk, parasztfiatalok közül szervezte. A tehetségesebbekből. Volt, aki éne­kelt, volt aki táncolt, s volt, aki Zsiga úr színda­rabjaiban játszott... Én szí­­nészkedtem. A Siralomház cí­mű színművében főszereplő vol­ s­z­í­n­é­s­z... tam. Személyesen írta le a szere­peket, azt meg kellett tanulni és fel kellett mondani neki. A fel­készülés idején dupla bért kap­tunk tőle! Egész ruhatárat rende­zett be nekünk. — Mikor tartották az előadáso­kat? — Vasárnap délutánonként. A környék urasága, cselédsége min­dig ingyen nézhette meg a műso­runkat. Egyszer Jászai Mari is megnézett bennünket, sőt járt itt egy indiai nagyúr is. A Zsiga úr barátja volt... A szünetben Rácz Pali cimbalmozott, Rétes Mari meg népdalokat, kuruc dalokat énekelt. Hej, de szép hangja volt, Istenem ... Egyszer táncversenyt is rendezett Zsiga úr. A legjobb férfitáncos: Makura János fekete bárányt, a legjobb leánytáncos: Rétes Mari selyemkendőt kapott ajándékba. Én egy tajtékpipát nyertem... — Milyen színdarabokat játszot­tak a színházban? — Játszottuk a „Botcsinálta doktort”, a „Képzelt beteget” meg angol vígjátékokat. Zsiga úr na­gyon szerette nevettetni a szegény­embereket. Bált rendezett a kas­télyban a cselédeknek. Kár, hogy korán meghalt. El akart vinni magával Franciahonba, mert na­gyon szeretett. Tanított franciát­­ is, még most is tudok egy monda­tot. De nem engedtek a szüleim... Kint halt meg Cannesban, de ha­zahozták. Hallom, díszsírt kap a család az új temetőben, s odahe­lyezik Zsiga urat is. Szép, hogy ennyire becsülik. De megérdemli, mert nagyon jó ember volt. Az emléktisztelő gádorosiak a jövő szombaton, február 16-án, Justh Zsigmond születésének 100. évfordulóján nagyszabású ünnep­séget rendeznek. A művelődési otthonban rendezendő emlékün­­nepség elnökségében ott ül majd Czombos Mihály bácsi, az első ma­gyar parasztszínház utolsó élő színésze is... Szöveg: Pallag Róbert Fotó: Kocziszky László Justh Zsigmond mellszobrát Nyá­ri József pedagógus készíti. Czombos Mihály bácsi mesél. Egy ember sétál az u­t­­cán. Olvad a hó, sár, tó­csa van. Nemigen kerül­geti azokat. Ha úgy lép, nem néz a nadrágjára meg a cipőre, szelíden kerülgeti az embereket, nem botlik bele senkibe sem. Tavalyi kabát van raj­­te. Velúr kalapjának szé­lei meghajlottak, az évek nyomták agyon. Cipője modern vonalú, csau­szául és sáros. Egy ember sétál az ut­cán. Mosolyog magába, befelé. A zöldségesbolt előtt két kisgyerek áll. Izgatott szemekkel­­ne­vetnek vissza a rájuk mosolygó narancsokra. Szépek. Kicsattannak az egészségtől. Őket nézi most az ember, aki sé­tál. A gyerekek kotorász­nak a zsebükben. Szá­molják, kitelik-e egy na­rancs. Huncut a pénz, hi­ányzik egy forint. A nyo­mott kalapú ember a zsebébe nyúl, odaadja nekik. Nem köszönik meg. Boldogan szalad­nak a pult elé. A kirakat üvegén át nézi a vásárló­kat, ott van a két csöpp­ség. Megkapják a nara­­csot és csatakiáltással szaladnak ki az utcára. Megtorpannak. Az egyik: „Várj, szedjük le a hé­ját és girizdenként el­osztjuk igazságosan. Jó lesz?” Amaz: „Jó, csak siess vele.” Méterről méterre kú­szik előre a vas talpú kis szánkó. Hajlott hátú öregasszony húzza. A szánkón 50 kiló szén és két darab fa. Megy öt lépést a néni, aztán meg­áll, fúj egy kicsit nem csúszik a sáros hóban. Valaki rászól az öreg­asszonyra: „Menjen le az útra mama, mit lábat­­lankodik itt.” A mama ránéz a­­ fiatalemberre, mondani akar valamit, de az nem méltatja a hallgatásra. Az ember odamegy hozzá, nem szól semmit, megfogja a kötél végét és húzza a szánt. A sarkon meg­érinti a ráncos kéz a ka­bátját: „Csak idáig fi­am, ebbe az utcá­ba befordulok.” Húz­za meg az ember néhány métert, aztán átadja egy diáknak: „Segíts.” A diák után ugrálva biceg, egy kicsit szalad a néni. Az áruház előtt az ut­ca szélére, az úttest köze­lébe kell húzódnia. Itt tömeg van, a nyitásra várnak. Kikerüli a töme­get. Jön egy autóbusz, méterekre förcsköli a sa­­rat, az ember ugrana ar­rébb, hogy ne legyen sá­ros, de a sofőr lelassít, átmegy a túloldalra. Az ember hálásan pillanta­na a sofőrre, de már csak a busz végét látja, a megállóhoz gurult. A könyvesbolt előtt rá­­pillant egy könyvre, azt nézi. Sokáig, elmereng­ve nézi, de nem lép be a boltba, most megje­gyezte magának a címet, talán hallott róla: „Iván Gyenyiszovics egy nap­ja.” A Tanácsköztársaság (volt Sztálin) úton sé­­tál. Tört arca van az embernek, de nem fá­radt Ha közelebbről néznéd, látnád a gond rágta ráncokat, de a sze­mek gördületében a haj­latok nevetnék. Maga­biztosan, derűsen néz az ember a világba. Nem­csak tekintget, hanem néz jobbra-balra, meg­nyugodva egy-egy látvá­nyon. Nem siet. Amit megnéz, azt látni is akar­ja. A színház előtt többen is állnak. Nézi ő is a ké­­peket. Déry Mari nevet rá ezer arccal meg a többiek. Valaki beszél­get valakivel a háta mö­gött: „Jó darab?” „Jól csinálják, de a darab nem ér egy fabatkát sem. Ócska limonádé.” A másik: „Hát igen, ezek az írók néha sem­mibe sem vesznek ben­nünket. Azt hiszik, min­dent bevesz az ember gyomra.” Továbbindul, átmegy a téren, a lottózó előtt a belső zsebébe nyúl. A számokat nézi. Csóválja a fejét és visszarakja a szelvényt. Elkeveredik a Szent István téri meg­állónál, az autóbuszra várakozók között. K. M. Egy ember sétál az utcán...

Next