Békési Élet, 1978 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László. Justh Zsigmond - naplói és levelei tükrében
vonásokhoz való harmonikus társításával ábrázolta az embereket és értékelte a művészi alkotásokat. A Párizsi napló valóban pompás alkotása a mindössze 25 éves írónak. Fejlett élet- és emberismeret, egyéni látásmód, korszerű filozófia, bátor ítélőképesség, határozott jellemző erő, a hangulatok, a miliő pompás érzékelése, precíz megfigyelőkészség és lényegkiemelő, tudatosan tömörítő stílus jellemzi. Azt igazolja, hogy Justh kinőtt a nagy szellemek gyámsága alól. Nyitott szemmel jár a világban, okosan hasznosítva nem mindennapi lehetőségeit. Nagy világismeretre, komoly kultúrára, fejlett összehasonlítási alapra tett szert, így aztán méltó partnere az idősebb korosztály szellemi és művészi kiválóságainak, akikre nem néz többé a sznob elvtelen tekintélytiszteletével és megmosolyogtató alázatával. Sőt, van bátorsága ahhoz is, hogy kritikus szemmel vizsgálja őket, észrevéve nemcsak jó egyedi tulajdonságaikat, hanem bántó gyengeségeiket is. Megfigyeléseit aztán, mint a jó szemű, gyorsan rajzoló karrikaturisták, magabiztos kézzel skiccelte le, hogy később - ha úgy kívánja a helyzet - majd hasznosíthassa. Kevés vonással dolgozott. Úgy ábrázolt találó helyzeteket, úgy készített ügyes vázlatokat, hogy elsősorban nem a csillogó felszín, hanem a dolgok mélyén meghúzódó nagy irányító elv, a jelenségek mögött rejtőző mély összefüggések keresése érdekelte. Vagyis nem a tényleges, nem az objektivitás konkrétuma, hanem az esetleges: a tények és jelenségek benne keltett élménye, hangulata, íze, színe, illata, víziója vagy zenéje. Ezzel a végső ok- és korrespondencia-kereséssel váltak ítéletei egyszerre axiómaszerűen tömörekké és modern megfogalmazásúakká. Ezért - mármint a teljes élmény kiélése, és a teljes igazság megfogalmazása érdekében - alkalmazta oly gazdagon a valóságtól az absztrakció felé távolító stíluseszközöket, különösen a fonák fordulatok váratlanságával ható, közhasználattal ellentétes állítást: a paradoxont és a természet impresszionista átélésével, felfogásával együtt járó és a különböző érzékterületek benyomásainak összekapcsolása révén keletkező szinesztéziás megoldásokat. De vegyünk egy-két példát Rupert Bunny egyik vázlatáról, amely egyszerre volt harmonikus és diszharmonikus, pl. azt szögezte le: „Wagneri hang a festészetben". A császárságra pályázó Boulanger-ről ilyen tömör, lesújtó véleményt formált: „Az arany embere. A politika Ohndja". Egy kis szőke, hallgatag, folyton mosolygó selypes angolt így elevenített meg: „Azt hiszem, még hallgatva is selypít". A legelőkelőbb francia hölgyeknek a házasságról folytatott társalgásában nézete szerint mindig van „valami a nagypénteki lamentációk egyhangú, folyton ugyanazt hajtó melódiájából ". Nem kegyelmezett régebbi eszményképének, Bourget-nak sem, akiről azt jegyzi meg: „...sok szerencséje lehetett az asszonyok között, ha olyan sok rosszat tud róluk mondani". Más helyen sznob voltát gúnyolta ki a következő párhuzammal: „Tolsztoj gyűlölte azt a társaságot, amelyben született, s amely műveiben oly mesterien van leírva, ... Bourget ... imádja azt a monde-ot (világot), amelyben két év óta mozog". Számára Glinka muzsikája „a Nihil - zenében kifejezve"; benne ugyanis nem az egyén fájdalma sír, mint a magyar dalban, hanem „egy egész faj keserve." Egy hercegecskéről - úgy érzi - elég, ha csak ennyit mond: „Óriási test, gömbölyű - szöglet nélküli szögletesség". A hajnali hoppon maradt kokottokban „az élet művészetének letört napszámosait" látta stb. Ezek a finom megfogalmazású, találó észrevételek természetesen a századvégi dekadencia művészi kelléktárából kölcsönözték kifejező eszközeiket. Olyan, alapjában véve pesszimista társadalom szemlélete tükröződik általuk, amelynek vezető osztálya már túlélte önmagát (ezt mutatja majd meg magyar viszonyok között Justh A pénz legendájában és a 447