Budapest, 1967. (5. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Seenger Ervin: A Lánchíd alapkőletételének 125. évfordulójára

valóm, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Tierney Clark úr 14-én érkezett és örömmel közölhetem, hogy igen elégedett volt a mun­kálatok állásával, nagyon tetszettek neki, és megérkezése óta is szorgalmasan dolgoztunk, hogy előkészítsük az alapkő elhelyezését az 1. számú (zárógátban). A szertartás e hó 24-én folyt le és a követ a császár nevében Károly főherceg helyezte el. A zárógátat hatalmas szalonnak rendezték be, a padozat a legfino­mabb kőművesmunka, körös-körül széksorok, rózsaszín és zöld posztóval borítva. A záró­gát alsó részén egy kerek emelvény, ragyogó keleti szőnyegekkel, középütt egy pavilon mindez selyemmel, drapériával, arannyal dí­szítve a császári és királyi család számára. Magyarország egész nemessége díszruhában volt jelen és mondhatom, ragyogó látvány volt a körülbelül kétezer főnyi közönség ün­nepi öltözetben. Továbbá volt egy tüzér­osztag az üdvözlések céljára, katonazenekar stb. Tierney Clark úrral együtt bemutattak a főherceg udvaránál, kaptam egy gyémán­tokkal díszített, remek arany tubákszelencét, nem tudom, mennyi az értéke, de gondolom, néhány száz fontot ér. Tierney Clark úr per­sze szintén kapott egyet, még remekebbet... alig hihetem, hogy mindez nem álom csupán. Úgy tűnik, sikereim legmerészebb reményei­met is felülmúlják. Főnökömmel teljesen egyenlő módon kezelnek, de ez szinte elszo­morít, mert mindezek után azt hihetnék, hogy helyzetemből ki akarnék törni, és ahelyett hogy sikeremtől vidám lennék, való­jában józannak és lehangoltnak érzem ma­gam, és kérem Istent, adjon erőt, hogy azt­ a helyet tölthessem be, amelyre kijelölt." Majd így folytatódik a levél: „Áldom azt a napot, amelyen először találkoztam a nemes­lelkű Széchenyi gróffal, mindig őszinte bará­tom volt, udvariasságával helyet adott szá­momra az ország legfőbbjei között, és családi körébe is meghívott, ahol a szeretetreméltó grófné és leányai (Széchenyiné Zichy Károly gróffal kötött előző házasságából) mindig ba­rát és testvérként fogadnak. A fényes aján­dékot (is) a gróf kezéből vettem át, és az a kedves és hízelgő modora, amellyel a fő­herceg ajándékát átnyújtotta, szinte könnyet csalt szemembe, amikor melegen kezet fo­gott velem és — szerinte — megérdemelt si­kert kívánt. Én azonban szabad folyást enge­dek érzéseimnek ahelyett, hogy a szertartást írnám le, amint szándékoztam. Ha előbb nem is írok mindezekről, bizonyosan megteszem (William) Clark úr útján, amikor ő visszatér Angliába. Sokért nem adnám, ha odahaza néhány órát elbeszélgethetnénk. Annyi min­dent mondanék, ami fölött egyaránt csodál­koznának is, szórakoznának is. Láthatják, ha sok teendőm is volt itt, nem mulasztottam el semmit, hogy minden erőmet arra szentel­jem, a legjobbat cselekedjem, amire csak ké­pes vagyok, és ha Isten egészséget és erőt ad, nincs kétségem afelől, hogy kész ember va­gyok. Sina báró és egész házanépe mindent megtesz, hogy ártson nekem. Annyi bizo­nyos, hogy amióta idejöttem, több ezer fontot takarítottam meg számukra." Ezek után ismét kedves, személyes jellegű közlés: „Clark úr elviszi majd arcképemet és bizonyára meglepődnek külsőm felett, meny­nyire megváltoztam — képzelem — előnyö­sebb megjelenésem céljából, és új bajusz!!! Tény, hogy ez itteni szokás és tetszik a ma­gyaroknak. Most pedig Isten áldja Mindnyá­jukat és bocsássák meg firkálmányomat, mert alig hiszik, mennyire elfoglalt vagyok éppen most. Igen örültem nővérem levelei­nek és amint szabad időm lesz, írok. Be kell fejeznem, fiuk Adam Clark." Érdemesnek láttuk, hogy Clark Ádám levelét úgyszólván teljes egészében közöljük, még akkor is, ha az ünnepség leírásától el­térített. Ezt a „hibát" egyébként Clark Ádám maga is elkövette. A levél írójának személye ugyanis olyan közvetlenséggel és őszinte em­berséggel nyilatkozik meg, hogy feltétlenül megnyeri rokonszenvünket. Clark Ádám úgy lép elénk, mint akit munkája teljesen leköt, és minden szeretetteljes fiúi tisztelete mögött is érezhető az a türelmetlenség, amellyel leve­lét befejezte. A levél egyébként nem is Clark Ádám lakásán, hanem munkahelyén íródott. Most azonban térjünk vissza az ünnep­séghez. A meghívottak elfoglalták helyüket, majd Tasner Antal — Széchenyi Istvánnak és egyúttal a Hídegyesületnek is titkára — vá­zolta a híd keletkezésének a történetét, majd ennek írott szövegét arany- és ezüstpénzek­kel együtt tokba helyezve az alapkőben levő üregbe tették. Tudósítónk az elhelyezéssel kapcsolatban csak „Clark úr által" kifejezést használt, nem tudjuk tehát, vajon az idősebb Clarkról vagy Ádámról van-e szó? Ezután Károly főherceg egy Londonban készült, elefántcsontnyelű ezüstkanállal a kőre habar­csot ragasztott, egy diófakalapáccsal három­szor ráütött, majd ugyanezt tette a herceg­prímás, az országbíró, a tárnokmester, Sina György, végül W. T. Clark és Clark Ádám. Minden ütés alkalmával a közönség magyar és angol összetételének megfelelően harsány „Éljen", illetőleg „Hurrah" hangzott, hiszen az építkezési munkálatoknál több száz angol is dolgozott. Közben odafent a téren ágyú­dörgés jelezte a nagy eseményt. Fél hét volt, mire az ünnepség véget ért. A Lánchídnak a testvérvárosok közleke­déstörténetében korszakalkotó szerepe volt, de ezen túlmenően politikai jelentősége is. Hogyan is látta a kortárs ? „.. . már most a híd nem hypothesis többé; alapja letéve 's vele egyszersmind egy nagy elv lőn szente­sítve; mert institutiónknak ezen első találko­zása az örök joggal, legelső kövét tevé le a' polgári egyenlőségnek, legelső lépést ten a' terhek közös viselésére." A leendő hídon ugyanis rendjére való tekintet nélkül min­denki köteles volt híd­vámot fizetni. A budai hídfő alapkövét, szerényebb kere­tek között, két hét híján három évvel később tették le. Ezt már csak tarackdurrogás kí­sérte. A Lánchíd hivatalosan 1849. november 20-án nyílt meg, a szabadságharc leverését követő szomorú időkben. A hídon elsőkként Julius Haynau, Magyarország katonai hely­tartója és Karl Geringer császári helytartó, az ország polgári kormányzója ment át — Széchenyi István, a nagyszerű mű meg­álmodója pedig már Döbling foglya volt. . . Vasquez metszete a legrégibb kép, amely „Pest városa ligetében a lánc­­híd"-ról fennmaradt. Helye a Város­ligetben, a Washington szobor mögött volt. A szigetnek azt a részét, ahol most a Vajdahunyad vára hátsó ud­va­ra van, kötötte össze a tó fölött a Vá­rosliget többi részével. Ma is híd van ott, de az új hidat távolabb építették. Abban az időben a városligeti tóból még két sziget emelkedett ki, ame­lyeket fahidak kötöttek össze a „szá­razfölded””. Számos könyvben és folyóiratban esik szó a kb. 21,6 m hosszú és 1,8 m széles — vagy inkább ilyen keskeny — hídról A könyvekben a és folyóiratok­ban számos ellentmondással is talál­kozunk. De hiszen bennünket kevés­sé érdekel az, hogy a forgalomnak 1826. augusztus 9-én átadott hidat in­kább lehet ,,dróthíd"-nak (Drahtbrük­ke), mint lánchídnak (Kettenbrücke) nevezni, hogy a híd ezer, több mint hétezer, vagy — ami a legvalószínűbb — több mint 9 ezer forintba került, esetleg csak öt és fél ezerbe. Arra sincsenek megbízható adata­ink, hogy a híd kivitelezője, Anton Fritz, fenyő- vagy tölgyfagerendákon mekkora teherbírást kívánt a hídon biztosítani. Inkább az tarthat érdek­lődésre számot, hogy abban az időben egész Európában — a fa- és kőhidak mellett — a nagyobb fesztávokat ke­vés pillérrel, vagy pillér nélkül áthida­ló, vasból való függő, vagy merevített megoldású lánchidakat kezdtek épí­teni. A Themze és a Szajna fölötti lánchidakat Bécsben a Duna-ág felett a Práterbe vezető Zsófia-híd (1826-ban) követte, majd három év múlva a Ka­rolina-híd. Ilyen előzmények után került sor a városligeti fahíd kicserélésekor az el­ső pesti függőhíd három hónap alatti megépítésére. A pesti polgárok félév­századon át ezen a hídon keresztül lá­togatták a kis szigetet, gyönyörködtek a színes pávákban, etetgették a fehér hattyúkat, és nézték az egy-egy órára csónakázni menőket. A hidat 1875-ben bontották le. Dr. Berti Béla 4.

Next