Budapest, 1967. (5. évfolyam)
8. szám augusztus - Dr. Seenger Ervin: A Lánchíd alapkőletételének 125. évfordulójára
valóm, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Tierney Clark úr 14-én érkezett és örömmel közölhetem, hogy igen elégedett volt a munkálatok állásával, nagyon tetszettek neki, és megérkezése óta is szorgalmasan dolgoztunk, hogy előkészítsük az alapkő elhelyezését az 1. számú (zárógátban). A szertartás e hó 24-én folyt le és a követ a császár nevében Károly főherceg helyezte el. A zárógátat hatalmas szalonnak rendezték be, a padozat a legfinomabb kőművesmunka, körös-körül széksorok, rózsaszín és zöld posztóval borítva. A zárógát alsó részén egy kerek emelvény, ragyogó keleti szőnyegekkel, középütt egy pavilon mindez selyemmel, drapériával, arannyal díszítve a császári és királyi család számára. Magyarország egész nemessége díszruhában volt jelen és mondhatom, ragyogó látvány volt a körülbelül kétezer főnyi közönség ünnepi öltözetben. Továbbá volt egy tüzérosztag az üdvözlések céljára, katonazenekar stb. Tierney Clark úrral együtt bemutattak a főherceg udvaránál, kaptam egy gyémántokkal díszített, remek arany tubákszelencét, nem tudom, mennyi az értéke, de gondolom, néhány száz fontot ér. Tierney Clark úr persze szintén kapott egyet, még remekebbet... alig hihetem, hogy mindez nem álom csupán. Úgy tűnik, sikereim legmerészebb reményeimet is felülmúlják. Főnökömmel teljesen egyenlő módon kezelnek, de ez szinte elszomorít, mert mindezek után azt hihetnék, hogy helyzetemből ki akarnék törni, és ahelyett hogy sikeremtől vidám lennék, valójában józannak és lehangoltnak érzem magam, és kérem Istent, adjon erőt, hogy azt a helyet tölthessem be, amelyre kijelölt." Majd így folytatódik a levél: „Áldom azt a napot, amelyen először találkoztam a nemeslelkű Széchenyi gróffal, mindig őszinte barátom volt, udvariasságával helyet adott számomra az ország legfőbbjei között, és családi körébe is meghívott, ahol a szeretetreméltó grófné és leányai (Széchenyiné Zichy Károly gróffal kötött előző házasságából) mindig barát és testvérként fogadnak. A fényes ajándékot (is) a gróf kezéből vettem át, és az a kedves és hízelgő modora, amellyel a főherceg ajándékát átnyújtotta, szinte könnyet csalt szemembe, amikor melegen kezet fogott velem és — szerinte — megérdemelt sikert kívánt. Én azonban szabad folyást engedek érzéseimnek ahelyett, hogy a szertartást írnám le, amint szándékoztam. Ha előbb nem is írok mindezekről, bizonyosan megteszem (William) Clark úr útján, amikor ő visszatér Angliába. Sokért nem adnám, ha odahaza néhány órát elbeszélgethetnénk. Annyi mindent mondanék, ami fölött egyaránt csodálkoznának is, szórakoznának is. Láthatják, ha sok teendőm is volt itt, nem mulasztottam el semmit, hogy minden erőmet arra szenteljem, a legjobbat cselekedjem, amire csak képes vagyok, és ha Isten egészséget és erőt ad, nincs kétségem afelől, hogy kész ember vagyok. Sina báró és egész házanépe mindent megtesz, hogy ártson nekem. Annyi bizonyos, hogy amióta idejöttem, több ezer fontot takarítottam meg számukra." Ezek után ismét kedves, személyes jellegű közlés: „Clark úr elviszi majd arcképemet és bizonyára meglepődnek külsőm felett, menynyire megváltoztam — képzelem — előnyösebb megjelenésem céljából, és új bajusz!!! Tény, hogy ez itteni szokás és tetszik a magyaroknak. Most pedig Isten áldja Mindnyájukat és bocsássák meg firkálmányomat, mert alig hiszik, mennyire elfoglalt vagyok éppen most. Igen örültem nővérem leveleinek és amint szabad időm lesz, írok. Be kell fejeznem, fiuk Adam Clark." Érdemesnek láttuk, hogy Clark Ádám levelét úgyszólván teljes egészében közöljük, még akkor is, ha az ünnepség leírásától eltérített. Ezt a „hibát" egyébként Clark Ádám maga is elkövette. A levél írójának személye ugyanis olyan közvetlenséggel és őszinte emberséggel nyilatkozik meg, hogy feltétlenül megnyeri rokonszenvünket. Clark Ádám úgy lép elénk, mint akit munkája teljesen leköt, és minden szeretetteljes fiúi tisztelete mögött is érezhető az a türelmetlenség, amellyel levelét befejezte. A levél egyébként nem is Clark Ádám lakásán, hanem munkahelyén íródott. Most azonban térjünk vissza az ünnepséghez. A meghívottak elfoglalták helyüket, majd Tasner Antal — Széchenyi Istvánnak és egyúttal a Hídegyesületnek is titkára — vázolta a híd keletkezésének a történetét, majd ennek írott szövegét arany- és ezüstpénzekkel együtt tokba helyezve az alapkőben levő üregbe tették. Tudósítónk az elhelyezéssel kapcsolatban csak „Clark úr által" kifejezést használt, nem tudjuk tehát, vajon az idősebb Clarkról vagy Ádámról van-e szó? Ezután Károly főherceg egy Londonban készült, elefántcsontnyelű ezüstkanállal a kőre habarcsot ragasztott, egy diófakalapáccsal háromszor ráütött, majd ugyanezt tette a hercegprímás, az országbíró, a tárnokmester, Sina György, végül W. T. Clark és Clark Ádám. Minden ütés alkalmával a közönség magyar és angol összetételének megfelelően harsány „Éljen", illetőleg „Hurrah" hangzott, hiszen az építkezési munkálatoknál több száz angol is dolgozott. Közben odafent a téren ágyúdörgés jelezte a nagy eseményt. Fél hét volt, mire az ünnepség véget ért. A Lánchídnak a testvérvárosok közlekedéstörténetében korszakalkotó szerepe volt, de ezen túlmenően politikai jelentősége is. Hogyan is látta a kortárs ? „.. . már most a híd nem hypothesis többé; alapja letéve 's vele egyszersmind egy nagy elv lőn szentesítve; mert institutiónknak ezen első találkozása az örök joggal, legelső kövét tevé le a' polgári egyenlőségnek, legelső lépést ten a' terhek közös viselésére." A leendő hídon ugyanis rendjére való tekintet nélkül mindenki köteles volt hídvámot fizetni. A budai hídfő alapkövét, szerényebb keretek között, két hét híján három évvel később tették le. Ezt már csak tarackdurrogás kísérte. A Lánchíd hivatalosan 1849. november 20-án nyílt meg, a szabadságharc leverését követő szomorú időkben. A hídon elsőkként Julius Haynau, Magyarország katonai helytartója és Karl Geringer császári helytartó, az ország polgári kormányzója ment át — Széchenyi István, a nagyszerű mű megálmodója pedig már Döbling foglya volt. . . Vasquez metszete a legrégibb kép, amely „Pest városa ligetében a lánchíd"-ról fennmaradt. Helye a Városligetben, a Washington szobor mögött volt. A szigetnek azt a részét, ahol most a Vajdahunyad vára hátsó udvara van, kötötte össze a tó fölött a Városliget többi részével. Ma is híd van ott, de az új hidat távolabb építették. Abban az időben a városligeti tóból még két sziget emelkedett ki, amelyeket fahidak kötöttek össze a „szárazfölded””. Számos könyvben és folyóiratban esik szó a kb. 21,6 m hosszú és 1,8 m széles — vagy inkább ilyen keskeny — hídról A könyvekben a és folyóiratokban számos ellentmondással is találkozunk. De hiszen bennünket kevéssé érdekel az, hogy a forgalomnak 1826. augusztus 9-én átadott hidat inkább lehet ,,dróthíd"-nak (Drahtbrükke), mint lánchídnak (Kettenbrücke) nevezni, hogy a híd ezer, több mint hétezer, vagy — ami a legvalószínűbb — több mint 9 ezer forintba került, esetleg csak öt és fél ezerbe. Arra sincsenek megbízható adataink, hogy a híd kivitelezője, Anton Fritz, fenyő- vagy tölgyfagerendákon mekkora teherbírást kívánt a hídon biztosítani. Inkább az tarthat érdeklődésre számot, hogy abban az időben egész Európában — a fa- és kőhidak mellett — a nagyobb fesztávokat kevés pillérrel, vagy pillér nélkül áthidaló, vasból való függő, vagy merevített megoldású lánchidakat kezdtek építeni. A Themze és a Szajna fölötti lánchidakat Bécsben a Duna-ág felett a Práterbe vezető Zsófia-híd (1826-ban) követte, majd három év múlva a Karolina-híd. Ilyen előzmények után került sor a városligeti fahíd kicserélésekor az első pesti függőhíd három hónap alatti megépítésére. A pesti polgárok félévszázadon át ezen a hídon keresztül látogatták a kis szigetet, gyönyörködtek a színes pávákban, etetgették a fehér hattyúkat, és nézték az egy-egy órára csónakázni menőket. A hidat 1875-ben bontották le. Dr. Berti Béla 4.