Budapest, 1977. (15. évfolyam)
8. szám augusztus - Gál Éva: Óbudai dűlőnevek
Alig egy évszázaddal ezelőtt — Óbudának az egyesült fővárosba történt beolvadásakor — a kereken 4600 katasztrális holdnyi óbudai határból mindössze 163 hold jutott beépített területre, a többi szőlő, szántó, rét, legelő, erdő, nádas és megzőgazdaságilag nem hasznosítható terület volt. A feudális korban a határ nagy részét a telkes jobbágyok és a zsellérek művelték. A gabonatermesztés mellett Óbudán már a középkorban is jelentős szőlőtermesztés folyt a várost nyugatról és északnyugatról körülvevő hegyek és dombok lejtőin. A török időkben is folytatódó mezőgazdálkodás a felszabadítás után, a XVII. század végén megindult nagy népességgyarapodással párhuzamosan erősen fellendült. A terméketlen és szűkös szántóföldek területe nem volt növelhető, s ezért a XVIII. század elejétől kezdve Óbudán lényegében nem nőtt a szántót és rétet birtokló telkes jobbágyok száma: 228—235 között váltakozott. Annál inkább gyarapodott a szőlők területe, mivel a földesúr a bordézsmából húzta a legnagyobb jövedelmet, ezért nagy kedvezményekkel — 5—6 évi adómentességgel — igyekezett elősegíteni a szőlőtelepítést. A XVIII. század közepére már csaknem minden óbudai családnak volt kisebb-nagyobb szőlője. A szőlők, szántók, rétek nyilvántartása fontos igazgatási feladat volt, mert ezek termése illetve területe után vetették ki az állami, megyei és községi adót, szedték az egyházi tizedet és a földesúri kilencedet. A kiterjedt határt dűlőkre (németül: Ried) osztották, s dűlők szerint regisztrálták a lakosok birtokában levő szőlőket és egyéb mezőgazdasági területet, a dűlőket pedig névvel különböztették meg egymástól. A legújabb korig fennmaradt óbudai dűlőnevek jórésze a XVII. század végéről és a XVIII. század elejéről származik; a középkori és hódoltság kori elnevezéseket a zömmel újtelepes és német anyanyelvű XVII. század eleji lakosság nem vette át. A dűlők egy része természeti adottságokról kapta nevét: Grosses Morast (Mocsáros), Sandäcker (Homokos), Steinacker (Kavicsos). Más részüket emberkéz alkotta építményekről nevezték el, s így — ha az utóbbiakról tudjuk, mikor keletkeztek — közelebbről meghatározhatjuk a dűlőnév kialakulásának időpontját. Igen korai a Remete-dűlő elnevezés. Eredete az, hogy egy Prosperus nevű Ágoston-rendi szerzetes 1699-ben óbudai területen, mégpedig a bécsi országút mentén, kb. a mai Tégla utca torkolatánál telepedett le remeteként. Itt először egy keresztet állított fel, majd a földesúr engedélyével 1705-ben kápolnát épített. Prosperus több, mint 30 évig élt itt, az anyakönyv tanúsága szerint 1730. június 30-án halálozott el. E három évtized alatt a földesúr és a jámbor óbudaiak adományai révén meglehetősen jövedelmezővé fejlődött a remeteség: egy 1728-ban kiadott teleklevél szerint Prosperusnak 4 fertály és 4 nyolcad, azaz összesen 3600 négyszögöl szőlője volt, zömmel az akkor már Remetedűlőnek nevezett, a Bécsi út fölötti szőlőhegyen. Prosperus után egy Wittinger Gergely nevű Ágoston-rendi szerzetes remetéskedett itt további két évtizedig; halálával megszűnt az óbudai remeteség, amelynek emlékét Gál Éva Óbudai azonban ma is őrzi a Remetehegy elnevezés. Jónéhány dűlőt neveztek el az óbudai külterületen álló malmokról. A langyos, bővizű források (a Bécsi út fölött fakadó „hévíz", és a Római-fürdőt tápláló forráscsoport) már a középkorban is patakmalmokat működtettek, sőt vizüket már az ókorban is hasznosították, s a középkori malmok A Krempl-malom a XIX. század végén (BTM, Bach Melitta reprodukciói) Óbuda dűlőtérképe (1857) OSZK HHtm /ff/ft.fírst/ (it wandt 40