Budapesti Hírlap, 1884. február (4. évfolyam, 32-59. szám)
1884-02-05 / 35. szám
1884. február 5. BUDAPESTI HÍRLAP — A„Zinóváralljai magyar olvasó 5 kör“ f. hó 1-én tartotta tisztújító közgyűlését, mely alkalommal elnöknek Nemes János, alelnöknek Szibek László, pénztárosnak Akantisz Rezső, ügyész és jegyzőnek, dr. Mittelmann Simon és választmányi tagokul: Leitmann Antal, Vladár István, Mihalitska István és Arányi Antal (volt alelnök) választottak meg. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK. — Az óbudai gázmérgezési ügyben Máry vizsgálóbíró már többeket kihallgatott azok közül, kiket eszméletlen állapotban találtak, de időközben már felépültek. A kihallgatottak csak annyit tudnak, hogy a végzetes estén nagyon rosszul érezték magukat , erős hányingerük volt. Érdekes Benyó Erzsébet vallomása, akit a 38 ik számú házban találtak eszméletlen állapotban. Azt mondja, hogy éjjel 11 órakor nagyon rosszul érezvén magát, felkelt s gyertyát gyújtott. Genszki Teréz 69 éves háziasszonya, aki ugyanabban a szobában aludt, erre szintén felébredt, leszállt az ágyról s hidegborogatásokat rakott a cselédje fejére. S mégis reggelre a cselédet csak eszméletlen állapotban találták, az öreg Genszkinét pedig, aki midőn cselédjét ápolta, még nem érezte a rosszullétet, halva találták az ágyban. Dr. Ajtai és dr. Glück törvényszéki orvosok tegnap és tegnapelőtt megvizsgálták az elhunytak vérét a Frauenhoffer-féle spectral-analyzis alapján s konstatálták, hogy csakugyan szénülegmérgezés forog fenn. A törvényszék most már szakértőket fog kihallgatni aziránt, vájjon a gázbeömlését illetőleg kit terhel a felelősség. A hivatatlanok torzsalkodását és ágaskodását csak annak vesszük, amik azaz kellemetlen bogarazásnak. Helyre kell igazítanom ezeknek a kaptafára készült tudósításoknak még egy állítását, azt t. i., hogy a jelenlegi képviselőnek Trefortnak pártja és így kilátása egyáltalán nincsen. Ez az állítás sem igaz. Mert Trefortot még politikai ellenfelei is tisztelik és becsülik a nevelésügy és a közművelődés terén kifejtett sikeres tevékenységéért s inkább az ananasz mellett maradnak még ezek is, mintsem hogy a csicsókába harapjanak. Sapienti sat. Idősb Szilvány Márton. A VIDÉK. A kapaszkodók. Sopron, febr. 3. A budapesti napilapoknak a legtöbbje, meg néhány vidéki lap is ugyanarról a konyháról ellátva, egy idő óta alaposaknak jelzett tudósításokat hoz a Sopronban már folyamatban levő követválasztási mozgalmakról. Még a neveik is olvashatók a versenyző kitűnőségeknek. Pedig az egészből egy szó sem igaz. Sopronban ma még a követválasztással és jelöltjeivel senki sem foglalkozik komolyan. Ez a korai lárma csak azért történik, hogy egy a vágyakodók közül hírbe jöjjön, mások pedig a fellépéstől visszariasztassanak. Kortesfogás az egész. Katica nálunk is van s ez csakugyan nagyon szeretné, ha táncba pördítenék, de a mi közönségünknek a legnagyobb része válogatós s igy kérők, — a jobb fajtából — még nem mutatkoztak. Mert Sopron város képviselésére nem elégséges jogcím, ha valaki valamelyik félreeső újságban egypár kongó cikket irt s ha az elvbaráti értekezleteken és a törvényhatósági bizottságban handabandázott. A mi választóközönségünknek a műveit és egyszersmind mérvadó része, mást és többet kíván a jelöltjétől. Szálasság és szajkaság helyett tanulmányt és tudományt követel attól, akit képviseletére érdemesít. Ismerve a rendkívüli hivatáskört, amelyet a képviselőnek betölteni kell, alapos készültség és az ezen alapuló képesültség az, amit a jelöltjétől megvár. S ettől, semmiféle tekintet s igy tehát még a pártállási miatt sem térhet el önnön magának megalázása és a város jó hírnevének kockázása nélkül. Sopron sz. kir. város képviselete nem zsibárusi cikk, — amelyre mindenki hajhászhat ; kincs ez — amelyre csak elégségesen kiképzett s a magyar államiság és az állami nemzetért buzgólkodó egész férfiak versenyezhetnek sikeresen. Ott, ahol első rangú hősök szerepeltek, — ott a kardalnokoknak és a paprika Jancsiknak nem jut szerep. A Martini és a Trefort által betöltve volt állásra, habár változott is a divat és általánossá lett a szerénytelenség, apró szenteket nem alkalmazhatunk. Ezeket kellett az állítólagos követválasztási mozgalmakra vonatkozólag általánosságban megjegyeznem, a helyzetet illetőleg pedig kötelességem kijelenteni, hogy elfoglaltsága követ jelöltséget illetőleg Sopron város választó közönségénél — mindig a többséget és az értelmiséget értve — még nincs. Regény-Csarnok, Zsófia hercegasszony. 19 BELOT ADOLF REGÉNYE. XXXIII. Sir Gardiner másnapra tűzte ki Nu szigetére való menését, mert tudta, hogy az igazgató e napon szolgálati ügyben Numeába megy. Attól félt, hogy előzékeny barátja, megkímélendő őt a fáradságtól, hogy egészen az éjszaki majorig menjen, egyszerűen lehozatja Fortiert, ő pedig örömestebb fáradt fel a majorig, hogy megismerkedjék a területtel, s azt céljaira alaposan kitanulja. Délután négy óra körül érkezett a majorhoz tartozó földekre, s csakhamar egy csomó fegyencet vett észre, akik kapálással voltak elfoglalva. Fortier és Bérard köztük dolgoztak a kegyetlenül pörkölő nap alatt. Néhány lépésnyire onnan egy nagy fehér napernyő alatt egy felügyelő pipált. Sir Gardiner egyenesen hozzá fordult, címe a főigazgató levele, mely felhatalmaz, hogy ezen elitéltek közül Fortierrel beszélgessek. Lesz szives őt ide szólítani ? A felügyelő rögtön felugrott, szégyelvén, hogy sir Gardiner, akit látásból ismert, lustálkodáson kapta. Egy pillantást vetett a papirosra s mondá: — Ó, mindenesetre, uram, mindenesetre egy ilyen levéllel ön azt teheti, ami önnek tetszik ... De a nap égetően süt s ha ön lesz szives belépni a major egyik szobájába, melyet felnyittatok, Fortiert oda küldöm. — Nem, ez felesleges. Oda megyek amaz ákászfasorba. Nem akarom ezt az embert munkájában sokáig feltartóztatni. Legyen szives őt szólitani s hozzám küldeni. Az ákászfasorba állt s várta Fortiert. Amint ez, az izgatottságtól remegve, odaért, néhány szóval elbeszélte neki a Marcelle Héberttel való találkozását, ismétlé a lány szavait s a főigazgató ígéretét. — Ah, uram, ah uram ! hebegé Fortier, kinek szavát az öröm elfojtá. Sir Gardiner megvárta, mig összeszedi magát ; azután körültekintett s meggyőződvén, hogy senki se hallgatózik, halkan suttogá: — És most beszéljünk Bérardról. — Szökéséről, ugye? kérde Fortier, még halkabban. — Ah! ön bizhatik bennem, — erősité könnyes szemekkel. — Feltétlenül bízom önben . . . meg fogja látni . . . Bérard kész a szökésre? — Csupán az ön utasításait várja. — Helyes. . . Neki nincs valami eszméje, nincs valami terve, melyet önnel egyetértőleg állapított meg? — Azt hiszi, amit én, hogy lehetséges elszökni a majorból s elérnie a partot, mely tőlünk 200 méternyire fekszik. •— Tudom . . . hosszú idő óta mérlegelem a távolságokat. . . Melyik óra látszik legalkalmatosabbnak a szökésre? — Hajnali fél négy. — Miért ? — Mert ebben az órában Bérard úr, én és még néhány elitért minden éjjel a főépületbe megyünk, hogy magunkhoz vegyük a majorbeliek számára kikészített kávét és egyéb élelmiszereket. — Senki sem kiséri a csapatot. — De igen. Egy felügyelő. — És ön azt hiszi, hogy ezen útközben Bérard észrevétlenül eltünhetik ? — Igen, uram ! A kora hajnal ez órájában az emberek félig még alusznak , inkább vonszolják magukat, mint mennek az utón, melyet ön odalent lát kanyarogni a főépület felé . . . Arra a helyre érkezve, ahol most vagyunk, Bérard felhasználja a sötétséget s beleveti magát a sűrűbe ... Ha észreveszik eltűnését, egyet huhogok s ő nyomban visszatér ... Ez esetben a szökésnek aznapra vége, másnap újra megpróbáljuk ... Ha ellenben a felügyelő nem vesz észre semmit, Bérard tovább csúszik a sűrűben s néhány perc alatt eléri a partot . . . Kegyed foglaljon helyet ott a parton, ama homokdomb mögött. — Helyes. Terve összevág az enyémmel. Most már csak napot kell kitűzni. . . Még 3—4 napot okvetlen várnom kell. Azt akarom, hogy a szökés az elutazásomat megelőző éjszakán történjék, azalatt, míg yachtomon bált rendezek. Önök látni fogják innen a yachtot kivilágítva, fényben úszva ; ez lesz a jel. . . Három és fél órakor egy csónakom várja Bérardt, az ön által kijelölt ponton. Ha véletlenül meglátja valaki őt csónakba szállni, senki sem üldözheti, mert a hivatalnokok, tisztek, valamennyien hajómon lesznek, vendégeimül............Mit szól ön e tervhez ? — Azt hiszem, hogy mindenesetre sikerülni fog, hacsak Robin nem áll utunkba. — Ah ! ön még mindig fél ettől az embertől ? — Ő az én végzetem ! — De hisz már nem lakik ezen a részen. — De itt kószálhat ... Óh ha meg akarná boszulni magát rajtam, rajtunk . . . mert gyanítja, hogy annak idején Bérard fedezett fel mindent a Saone parancsnoka előtt, s ő eszközölte ki nekem itt is a kegyelmet .... Igen, én félek tőle. Sir Gardiner igyekezett megnyugtatni Fortiert, a szökés utolsó részleteit állapította meg vele, s így fejezi be : — Én nem fogom önt többé látni. Újabb találkozás gyanút kelthetne. De ez nem azt jelenti, hogy nem is foglalkozom önnel többet... Nem utazom el anélkül, hogy a főigazgatót ígéretei teljesítésére ne emlékeztetném . . . Meg vagyok győződve, hogy megtartja azokat, szavát is adta rá. Csak az a fő, hogy ön e szökésben ne legyen kompromittálva. S ezért tiltom el én önnek határozottan, hogy a terv tényleges végrehajtásában részt vegyen. — Engedelmeskedni fogok önnek azon feltétel alatt, hogy semmi váratlan esemény sem jön közbe ... Ha Bérard úr élete veszedelemben forog, ez esetben mindenről elfeledkezem, s segítségére sietek. — Semmi se fog közbejönni, intézkedéseink nagyon óvatosan meg vannak téve .... Még csak azt akarom mondani, hogy a főigazgató kezeibe nagyobb összeget teszek le az ön számára, s azt megkapja, mihelyt szüksége lesz rá. Mint telepítvényes kitűnő hasznát veheti. Azt akarom, hogy egy napon önt a régi elítéltek közt emlegessék, akiknek részük volt az ország felvirágzásában .... Most pedig hagyjon el. — Igen uram, igen. Néhány lépést tett, aztán megállt, s félénken szólt: — Uram ! — Mit akar? — Szeretném .... szeretném .... nem megszorítani, csupán megérinteni az ön kezét .. Azt hiszem, ez szerencét hoz rám. — Bérard kezet nyújtott önnek? — Igen, oh igen! — Nos, amit Bérard megtett, miért ne tehetném meg én is? Fortier megragadta az oda nyújtott kezet, s görcsösen megszokta azt. Azután a rabok közé sietett, akiket a kürtszó a földterület közepére gyűjtött. A pihenés órája ütött, délután 5 óra volt. Sir Gardiner követte az utat, mely oda vezetett, hol az ő csónaka volt kikötve. A nap nyugovóra hajlott. A roppant hőség szűnni kezdett, friss tengeri széltől ingadoztak a fák koronái. A fülledt talajból, a lankadt növényzetből forró pára gőzölgött felfelé. Bogarak zümmögtek, tarka tollú madarak röpdöstek ágról-ágra, az akácfák repedeztek a buja nedv duzzasztásától. Sir Gardiner boldogan sietett végig az utón, szíve tele volt reménynyel. Valahára az epedve várt célhoz közeledett. Hirtelen a távolban egy főfelügyelői egyenruhát pillantott meg a bokros szélén. Még néhány lépést tett, s megismerte Robint. Tehát Fortier nem csalódott. Ellensége csakugyan a major környékén kóborolt. Miért ? Hogy hibán kapja őket, s megboszulja magát ? Ah, ha a szökés órájában Robin vadállati