Budapesti Hírlap, 1884. február (4. évfolyam, 32-59. szám)

1884-02-05 / 35. szám

1884. február 5. BUDAPESTI HÍRLAP — A„Zinóváralljai magyar ol­­v­a­s­ó 5 k­ö­r“ f. hó 1-én tartotta tisztújító közgyű­lését, mely alkalommal elnöknek Nemes János, al­­elnöknek Szibek­ László, pénztárosnak Akantisz Rezső, ügyész és jegyzőnek, dr. Mittelmann Simon és választmányi tagokul: Leitmann Antal, Vladár István, Mihalitska István és Arányi Antal (volt alelnök) választottak meg. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK. — Az ó­budai gázmérgezési ügyben Máry vizsgálóbíró már többeket kihallgatott azok közül, kiket eszméletlen állapotban találtak, de időközben már felépültek. A kihallgatottak csak annyit tud­nak, hogy a végzetes estén nagyon rosszul érezték magukat , erős hányingerük volt. Érdekes Benyó Erzsébet vallomása, akit a 38 ik számú házban ta­láltak eszméletlen állapotban. Azt mondja, hogy éjjel 11 órakor nagyon rosszul érezvén magát, fel­kelt s gyertyát gyújtott. Genszki Teréz 69 éves háziasszonya, aki ugyanabban a szobában aludt, erre szintén felébredt, leszállt az ágyról s hidegbo­rogatásokat rakott a cselédje fejére. S mégis reg­gelre a cselédet csak eszméletlen állapotban talál­ták, az öreg Genszkinét pedig, aki midőn cselédjét ápolta, még nem érezte a rosszullétet, halva talál­ták az ágyban. Dr. Ajtai és dr. Glück tör­vényszéki orvosok tegnap és tegnapelőtt megvizs­gálták az elhunytak vérét a Frauenhoffer-féle spectral-analyzis alapján s konstatálták, hogy csak­ugyan szénülegmérgezés forog fenn. A törvényszék most már szakértőket fog kihallgatni aziránt, váj­jon a gázbeömlését illetőleg kit terhel a fele­lősség. A hivatatlanok torzsalkodását és ágaskodását csak annak vesszük, amik azaz kellemetlen boga­­razásnak. Helyre kell igazítanom ezeknek a kapta­fára készült tudósításoknak még egy állítását, azt t. i.,­ hogy a jelenlegi képviselőnek Trefortnak párt­ja és így kilátása egyáltalán nincsen. Ez az állítás sem igaz. Mert Trefortot még politikai ellenfelei is tisztelik és becsülik a nevelés­ügy és a közművelődés terén kifejtett sikeres tevé­kenységéért s inkább az ananasz mellett maradnak még ezek is, mintsem hogy a csicsókába harapja­nak. Sapienti sat. Idősb Szilvány Márton.­ ­ A VIDÉK. A kapaszkodók. Sopron, febr. 3. A budapesti napilapoknak a legtöbbje, meg néhány vidéki lap is ugyan­arról a konyháról el­látva, egy idő óta alaposaknak jelzett tudósításokat hoz a Sopronban már folyamatban levő követvá­lasztási mozgalmakról. Még a neveik is olvashatók a versenyző kitűnőségeknek. Pedig az egészből egy szó sem igaz. Sopronban ma még a követválasztással és je­löltjeivel senki sem foglalkozik komolyan. Ez a korai lárma csak azért történik, hogy egy a vágyakodók közül hírbe jöjjön, mások pedig a fellépéstől visszariasztas­­sanak. Kortesfogás az egész. Katica nálunk is v­a­n s ez csakugyan nagyon szeretné, ha táncba pördítenék, de a mi közönségünknek a legnagyobb része válogatós s igy kérők, — a jobb fajtából — még nem mutatkoztak. Mert Sopron város képvise­­lésére nem elégséges jogcím, ha valaki valamelyik félreeső újságban egypár kongó cikket irt s ha az elvbaráti értekezleteken és a törvényhatósági bizott­ságban handabandázott. A mi választóközön­ségünk­nek a műveit és egyszersmind mérvadó része, mást és többet kíván a jelöltjétől. Szálasság és szaj­k­aság helyett tanulmányt és tudományt követel attól, akit képviseletére érdemesít. Ismerve a rendkívüli hivatáskört, amelyet a képviselőnek be­tölteni kell, alapos készültség és az ezen alapuló képesültség az, amit a jelöltjétől megvár. S ettől,­­ semmiféle tekintet s igy tehát még a pártállási miatt sem térhet el önnön magának meg­alázása és a város jó hírnevének kockázása nélkül. Sopron sz. kir. város képviselete nem zsibárusi cikk, — amelyre mindenki hajhászhat ; kincs ez — amelyre csak elégsége­sen kiképzett s a magyar államiság és az állami nemzetért buzgólkodó egész férfiak versenyez­hetnek sikeresen. Ott, ahol első rangú hősök szere­peltek, — ott a kardalnokoknak és a paprika Jancsik­nak nem jut szerep. A Martini és a Trefort által betöltve volt állásra, habár változott is a divat és általá­nossá lett a szerénytelenség, apró szenteket nem alkalmazhatunk. Ezeket kellett az állítólagos követválasztási mozgalmakra vonatkozólag általánosságban megje­gyeznem, a helyzetet illetőleg pedig kötelességem kijelenteni, hogy elfoglaltsága k­ö­v­e­t je­löl­t­s­é­g­e­t illetőleg Sopron város választó közönségénél — mindig a többséget és az értelmiséget értve — még nincs. Regény-Csarnok, Zsófia hercegasszony. 19 BELOT ADOLF REGÉNYE. XXXIII. Sir Gardiner más­napra tűzte ki Nu szige­tére való menését, mert tudta, hogy az igazgató e napon szolgálati ügyben Numeába megy. Attól félt, hogy előzékeny barátja, megkímélendő őt a fáradságtól, hogy egészen az éjszaki majorig menjen, egyszerűen lehozatja Fortiert, ő pedig örömestebb fáradt fel a majorig, hogy megis­merkedjék a területtel, s azt céljaira alaposan kitanulja. Délután négy óra körül érkezett a majorhoz tartozó földekre, s csakhamar egy csomó fegyencet vett észre, akik kapálással vol­tak elfoglalva. Fortier és Bérard köztük dolgoz­tak a kegyetlenül pörkölő nap alatt. Néhány lépésnyire onnan egy nagy fehér napernyő alatt egy felügyelő pipált. Sir Gardiner egyenesen hozzá fordult, c­íme a főigazgató levele, mely felhatal­maz, hogy ezen elitéltek közül Fortierrel beszél­gessek. Lesz szives őt ide szólítani ? A felügyelő rögtön felugrott, szégyelvén, hogy sir Gardiner, akit látásból ismert, lustál­kodáson kapta. Egy pillantást vetett a papi­rosra s mondá: — Ó, mindenesetre, uram, mindenesetre­­ egy ilyen levéllel ön azt teheti, ami önnek tet­szik ... De a nap égetően süt s ha ön lesz szives belépni a major egyik szobájába, melyet felnyittatok, Fortiert oda küldöm. — Nem, ez felesleges. Oda megyek amaz ákászfasorba. Nem akarom ezt az embert mun­kájában sokáig feltartóztatni. Legyen szives őt szólit­ani s hozzám küldeni. Az ákászfasorba állt s várta Fortiert. Amint ez, az izgatottságtól remegve, odaért, néhány szóval elbeszélte neki a Marcelle Héberttel való találkozását, ismétlé a lány szavait s a főigaz­gató ígéretét. — Ah, uram, ah uram ! hebegé Fortier, kinek szavát az öröm elfojtá. Sir Gardiner megvárta, mig összeszedi ma­gát ; azután körültekintett s meggyőződvén, hogy senki se hallgatózik, halkan suttogá: — És most beszéljünk Bérardról. — Szökéséről, ugy­e? kérde Fortier, még halkabban. — Ah! ön bizhatik bennem, — erő­­sité könnyes szemekkel. — Feltétlenül bízom önben . . . meg fogja látni . . . Bérard kész a szökésre? — Csupán az ön utasításait várja. — Helyes. . . Neki nincs valami eszméje, nincs valami terve, melyet önnel egyetértőleg állapított meg? — Azt hiszi, amit én, hogy lehetséges el­szökni a majorból s elérnie a partot, mely tő­lünk 200 méternyire fekszik. •— Tudom . . . hosszú idő óta mérlegelem a távolságokat. . . Melyik óra látszik legalkal­­matosabbnak a szökésre? — Hajnali fél négy. — Miért ? — Mert ebben az órában Bérard úr, én és még néhány elitért minden éjjel a főépületbe megyünk, hogy magunkhoz vegyük a majorbe­liek számára kikészített kávét és egyéb élelmi­szereket. — Senki sem kiséri a csapatot. — De igen. Egy felügyelő. — És ön azt hiszi, hogy ezen útközben Bérard észrevétlenül eltünhetik ? — Igen, uram ! A kora hajnal ez órájában az emberek félig még alusznak , inkább vonszol­ják magukat, mint mennek az utón, melyet ön odalent lát kanyarogni a főépület felé . . . Arra a helyre érkezve, ahol most vagyunk, Bérard felhasználja a sötétséget s bele­veti magát a sűrűbe ... Ha észreveszik eltűnését, egyet hu­hogok s ő nyomban visszatér ... Ez esetben a szökésnek aznapra vége, másnap újra meg­próbáljuk ... Ha ellenben a felügyelő nem vesz észre semmit, Bérard tovább csúszik a sűrűben s néhány perc alatt eléri a partot . . . Kegyed foglaljon helyet ott a parton, ama homokdomb mögött. — Helyes. Terve összevág az enyémmel. Most már csak napot kell kitűzni. . . Még 3—4 napot okvetlen várnom kell. Azt akarom, hogy a szökés az elutazásomat megelőző éjszakán tör­ténjék, azalatt, míg yachtomon bált rendezek. Önök látni fogják innen a yachtot kivilágítva, fényben úszva ; ez lesz a jel. . . Három és fél órakor egy csónakom várja Bérardt, az ön által kijelölt ponton. Ha véletlenül meglátja valaki őt csónakba szállni, senki sem üldözheti, mert a hivatalnokok, tisztek, valamennyien hajómon lesznek, vendégeimül............Mit szól ön e tervhez ? — Azt hiszem, hogy mindenesetre sike­rülni fog, hacsak Robin nem áll utunkba. — Ah ! ön még mindig fél ettől az em­bertől ? — Ő az én végzetem ! — De hisz már nem lakik ezen a részen. — De itt kószálhat ... Óh ha meg akarná boszulni magát rajtam, rajtunk . . . mert gya­nítja, hogy annak idején Bérard fedezett fel mindent a Saone parancsnoka előtt, s ő eszkö­zölte ki nekem itt is a kegyelmet .... Igen, én félek tőle. Sir Gardiner igyekezett megnyugtatni For­tiert, a szökés utolsó részleteit állapította meg vele, s így fejezi be : — Én nem fogom önt többé látni. Újabb találkozás gyanút kelthetne. De ez nem azt je­lenti, hogy nem is foglalkozom önnel többet... Nem utazom el anélkül, hogy a főigazgatót ígé­retei teljesítésére ne emlékeztetném . . . Meg vagyok győződve, hogy megtartja azokat, szavát is adta rá. Csak az a fő, hogy ön e szökésben ne legyen kompromittálva. S ezért tiltom el én önnek határozottan, hogy a terv tényleges végre­hajtásában részt vegyen. — Engedelmeskedni fogok önnek azon fel­tétel alatt, hogy semmi váratlan esemény sem jön közbe ... Ha Bérard úr élete veszedelem­ben forog, ez esetben mindenről elfeledkezem, s segítségére sietek. — Semmi se fog közbejönni, intézkedé­seink nagyon óvatosan meg vannak téve .... Még csak azt akarom mondani, hogy a főigaz­gató kezeibe nagyobb összeget teszek le az ön számára, s azt megkapja, mihelyt szüksége lesz rá. Mint telepítvényes kitűnő hasznát veheti. Azt akarom, hogy egy napon önt a régi elítél­tek közt emlegessék, akiknek részük volt az ország felvirágzásában .... Most pedig hagy­jon el. — Igen uram, igen. Néhány lépést tett, aztán megállt, s félén­ken szólt: — Uram ! — Mit akar? — Szeretném .... szeretném .... nem megszorítani, csupán megérinteni az ön kezét .. Azt hiszem, ez szerencét hoz rám. — Bérard kezet nyújtott önnek? — Igen, oh igen! — Nos, amit Bérard megtett, miért ne te­hetném meg én is? Fortier megragadta az oda nyújtott kezet, s görcsösen megszok­ta azt. Azután a rabok közé sietett, akiket a kürtszó a földterület kö­zepére gyűjtött. A pihenés órája ütött, délután 5 óra volt. Sir Gardiner követte az utat, mely oda vezetett, hol az ő csónaka volt kikötve. A nap nyugovóra hajlott. A roppant hőség szűnni kez­dett, friss tengeri széltől ingadoztak a fák ko­ronái. A fülledt talajból, a lankadt növényzetből forró pára gőzölgött felfelé. Bogarak zümmög­tek, tarka tollú madarak röpdöstek ágról-ágra, az akácfák repedeztek a buja nedv duzzasztásá­tól. Sir Gardiner boldogan sietett végig az utón, szíve tele volt reménynyel. Valahára az eped­ve várt célhoz közeledett. Hirtelen a távolban egy főfelügyelői egyen­ruhát pillantott meg a bokros szélén. Még né­hány lépést tett, s megismerte Robint. Tehát Fortier nem csalódott. Ellensége csakugyan a major környékén kóborolt. Miért ? Hogy hibán kapja őket, s megboszulja magát ? Ah, ha a szökés órájában Robin vadállati

Next