Budapesti Hírlap, 1884. szeptember (4. évfolyam, 242-270. szám)
1884-09-01 / 242. szám
IV. évfolyam. Előfizetési árat: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenít mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. str. rAum 24. szám. KÖNYVIA HI Budapest, 1884. Hétfő, szeptemberi. Felelős szerkesztő: Lukásás József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap-utcza 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A kis-királyok találkozása. Minden, ami a Balkán-félszigeten történik, — különben bármily jelentéktelen legyen is, reánk nézve fontossággal bir. Bár kiteszszük magunkat annak a vádnak, hogy elcsépelt frázisokat tálalunk föl, azért mégis ismételjük, s ismételni fogjuk még akárhányszor, hogy minden figyelmünket a Balkán-félszigetre kell összepontosítanunk. Soha sem lehet eléggé szívére kötni a nemzetnek olyan momentumot, amelytől igen nagy mértékben függ jövendő boldogulása. Nem arrogáljuk magunknak, hogy mi fedöztük föl, de azért terjesztjük azt az igazságot, hogy Magyarország van hivatva meghonosítani a nyugat-európai civilizációt a fejlődésnek alacsony fokán álló szerbek, bolgárok, albánok, oláhok s a többi balkánfélszigeti népek között. Ez a mi missziónk, s ennek buzgó teljesítéséért cserébe kapjuk azt, hogy a szellemi és gazdasági téren a mi fönsőségünk alá kerülnek mindezek a népek s országok. Ez a misszió tehát nemcsak ábránd, nemcsak ideális jutalommal járó munka, fizet készpénzzel, gazdagságot, hatalmat hoz vissza oda, ahonnan kiindult. Budapest lesz az európai kelet fővárosa, így lehet összeegyeztetni a szellemi érdekeket az anyagi érdekekkel. Egy diplomata éppen a napokban mondotta, hogy Oroszországnak csak szellemi érdekei vannak a Balkánfélszigeten ! Ki ne nevetne az ilyen beszéden? Mi lehetünk őszintébbek. Mondjuk ki nyíltan, hogy anyagi érdekeket is ápolunk odalenn, s járjunk el ennek megfelelőleg. Bár a magyar fiatalság minél nagyobb számmal keresné boldogulását Szerbiában, Bulgáriában, Oláhországban vagy Törökországban. Ilyen invázióra van szükségünk, hogy preponderanciánkat megalapíthassuk. Rögös pálya, az igaz, de nem kell visszariadni tőle, mert aki gyakorlati ismeretekkel fölfegyverkezve, a nyelveket tudva megy le, az szorgalommal és kitartással hamar szerezhet magának jó pozíciót, amelynek gyümölcseit később idehaza kényelemben élvezheti. Mert ilyen fontosnak tartjuk magunkra nézve a Balkán félszigetet, azért szólunk még egyszer az oláh király belgrádi látogatásáról. Milán is, Károly is királyok ma. Pedig még nem olyan régen török vazallusok voltak mind a ketten. S hogy ma már nem azok, azt jó részt monarkhiánknak köszönhetik. Románia és Szerbia függetlenítése felé Magyar- Osztrákország tette meg az első lépést. Az előbbi érdekében, midőn szakítva az addigi szokásokkal, direkt vele kötött kereskedelmi szerződést, mellőzve Törökországot; az utóbbi javára, midőn proponálta s keresztül is vitte, hogy Belgrádból kivonassák a török helyőrség. Lehetetlen, hogy mindez eszébe ne jutott légyen a két uralkodónak, midőn tegnap délben a belgrádi Dunaparton megölelték egymást. Szerbia föltétlenül híve monarkhiánknak. Milán király fölismerte, hol kell keresnie boldogulásának biztos alapját, s hozzánk csatlakozott. Ez mindenesetre egyik legszebb vívmánya külpolitikánknak; a politikai szövetség megvan, de ez nem elég. Most következnék Szerbia békés meghódítása az anyagilag, szellemileg fejlődöttebb, erősebb Magyarország által. Nem akarjuk raonarkhiánk tartományává tenni a szomszéd országot; semmi sincsen távolabb tőlünk, mint ilyen törekvés. Hanem igenis okvetlenül szükségesnek tartanék, hogy tőlünk magyaroktól tanulják meg a szerbek mindazt, amire szükségük van, hogy a civilizált európai nemzetek sorába ők is fölvétethessenek. Oláhországgal sajnos, még nem jutottunk ennyire! Nem kételkedünk benne, hogy Károly király s Bratiano régen tisztában vannak az iránt, hogy Romániának Oroszországgal vagy Magyar- Osztrákországgal kell-e tartania ? De a viszonyok, úgy látszik, Oláhországban még nem érettek odáig, hogy a vezérlő egyéniségek megtehessék azt, amit az ország boldogulására nézve szükségesnek tartanak. A bukaresti orosz követség óriási erőfeszítést fejt ki, hogy Szerbia elveszítése után legalább Oláhországot megtartsa az orosz kancsuka számára, s bármint fogyjon is az oláhországi muszka-párt, amely egyszersmind antidinasztikus is, azért még mindig elég hatalmas arra, hogy zavarokat csináljon, ha a kormány esetleg szint vallana s Magyar-Osztrákországhoz csatlakoznék. Itt még nagy munka vár államférfiainkra, annyival is inkább, mert az orosz párt sok mindenféle érdekkel tudta azonosítani magát; bukaresti követségünk kitűnő szolgálatokat tehetne monarkhiánknak, ha nem szorítkoznék pusztán a monarkhia jól-rosszul A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Krisztus a Kálvárián. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ólomszinű fellegek sötét boltja alatt komor embercsoport néz egy iszonyatos jelenetet. Nyugatról vékony fénysugár világosítja az arcokat, s a keresztfán függő Istenembert; ettől fenségesebb, de megdöbbentőbb is a látomány. Az első pillanatokat e nem várt hatás elleni küzdelmünk tölti be; téveteg tekintetünk hiába járja ezalatt a roppant vásznat keresztül-kasul. Csak később, s lassú szellemléptekkel bontakozik ki előttünk az eszme. Előbb be kell telni szemeinknek, a tarka színek csodás vegyülékével, olvasnuk kell az arcvonásokból és a szemekből, s megérteni, mit mond a begyökerezett lábak, a felemelt kezek, az összeszorított öklök némajátéka. De tanulmányt követel a kép ökonómiája is ; a szemlélő pillanatonként mélyebben érezi, hogy a művész hatalmas kifejezési tényezőnek használta a jelenetezést, e külső eszközt, mely csekélyebb tehetségeket gyakran csábít visszaélésekre. Munkácsynál azonban csodás harmóniába olvad a szellemi világból való elemeivel. Ami az alakok elhelyezését illeti, arra tökéletesen ráillik a bizarr kifejezés, hogy benne a genie zsenialitása nyilvánul. Műfogások csodás sora ez s mindeniken észreveszszük az eredetiséget, e legfőbb becsüket, mely alkalmazásukat lehetővé téve. Kezdődik mindjárt a három keresztfánál, melyek stereometriai viszonyáról különben (mellesleg megjegyezve) a távlati kép nem nyújt teljes felvilágosítást. A függélyes fővonalakat tekintve a keresztfák együtt egy háromoldalú hasábnak képezik az éleit, tehát különböző síkokban feküsznek. Oly elhelyezés, mely nemcsak kétezer éves történelmi, és több százados festészeti tradíciónak mond ellen, hanem céltalannak, vagy legalább is nem szükségszerűnek látszik a képen, melyen a fősúly nem magára a megfeszítettre, hanem a megfeszítés hatásának szemléltetésére van fektetve. Mindazáltal be kell ismerni, hogy ez elhelyezés által Krisztus oly plasztikusan kiválik, nemcsak a csoportból, hanem magából a képből is, hogy a műkedvelő, sőt talán a művész is bajosan alkothat magának helyes ítéletet, hogy várjon miként volna jobb? Egy azonban bizonyos, s nem képezheti sem vita, sem kétség tárgyát, az, hogy az ötlet nemcsak merész, de eredeti is és meg van az a jó eredménye, hogy a két lator fertelmes arca nem versenyez a Krisztus égi glóriától fényes homlokával. Az egyik, ki Krisztus jobbja felől visszanéz, bizonyára az, melyiknek a megváltó bűnbocsánatot ígért; balról a másik lehorgasztott fejével, dőlt arcvonásaival, összeráncolt szemizmaival, az elkárhozásnak rettentő képét példázza ; a gúnyolódó later agóniában van már, lelke félig itt, félig a pokolban, s csakugyan, mintha a pokol kínjai tükröződnének elvetemült ábrázatán. Kiváló ízlésre mutat, hogy e nagy művészi erőt igénylő kidolgozást a festő a médiumba tette s csak egy harmad világítást ad neki. Krisztus arca a kérdések végtelen sorát veti föl, s aligha tévedek azzal a véleményemmel, hogy ez arcról még nagyon sokat fognak vitatkozni. Az egész Laokoon-kérdés kerülhet általa újból napirendre, s a Lessing-féle klasszikus theória, mely eddig meglehetős szilárdul tartotta magát, könnyen levegővé válhatik. Figyelmesen néztem ez arcát, minden vonását bevéstem az emlékezetembe, s úgy találom, hogy amit a német eszthetikus a képzőművészet határaiul állított föl, a magyar művész realizmusa azt a korlátot alaposan összetörte. Munkácsy túlfeszített Krisztusa híven megfelel az evangéliumi fölfogásnak, mely a keresztfán az embert, emberi kínok szenvedése közt hirdeti meghatározottnak, az isteni természet minden enyhítő befolyása nélkül. A megváltás föltétele ez az emberi kínszenvedés, s ezt Munkácsy oly realizmussal, annyira minden idealizálás nélkül tükrözteti Krisztusa arcán, hogy a nyitott ajkak közül szinte hallani véljük a fájdalomkiáltást. A szent kereszt lábánál női alak. A keserves anya durva fekete szőrmezben, fölfeszített fia véres lábaihoz hajtja fejét, mellette a szőke fürtű Mária Magdolna térdel elfödött ábrázattal, mellettük Márta fájdalmas tekintetét Krisztusra emeli. Oldalt tőlük szent János áll vörös mezben, s ez alatt a kép szélén egy fiatal sisakos katona ül, egykedvű arccal ugyanaz, ki később lándzsáját fogja döfni Krisztus szíve fölé. A kép jobb oldalán ezek a feltűnőbb alakok; a háttérben égalji derűnél Jeruzsálem falai látszanak, s a hazatérő katonák csoportja. A kép középvonalában a távozó bakó lép lomhán, durván faragott lajtorjáját vállára vetve, bal kezében szekerce, melylyel a szögeket az imént beverte. Arca és ruhája meglepően hasonlít a Pilátus előtt álló csoport ama tagjához, ki két kezét magasra emelve a „feszítsd meg“-et kiáltja. Csak az arc kifejezése más itt, ott vad szenvedély lobog minden vonásából, itt bamba, mondhatni állatias közöny ül az arcán. Jóval távolabb tőle, a kép jobb szögletében Kaifás főpap ül fehér lovon, fehér ruhában. A ló lassan lép a sokaság közt s a főpap visszanéz a megfeszítettre. Többen észrevették s van is némi igaz benne, hogy Kaifás arca a Pilátus előtt álló Krisztuséhoz hasonlít. Még tekintetük közt sincsen Maizámnunk 8 oldalt tartalmas.