Budapesti Hírlap, 1885. február (5. évfolyam, 32-58. szám)
1885-02-01 / 32. szám
Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 1 ht, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. 32. szám. Vasárnap, február 1. ■■tÉWH«' I » IWP'. »'.tfUJBMEi ^mssgaemmm UJr* i IRLAP Felelős szerkesztő: Cinkáni József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., kalap-utca 10. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. A Nemzeti hadsereget nem, de népfelkelést igen: ennyi a kormány honvédelmi politikája. Azt hiszem, döntes, ha a nemzettől újabb katonai erőkifejtést követelnek — áldozatot mindenkitől, ki nem vak vagy béna — orvosolják egyúttal a nemzet sérelmeit. Ha megkövetelik a „szolgálatot”, adjanak részt a parancsolásban. Ha bíznak a nemzetben háborúkor — mert bízniok kell is— békében még inkább bízhatnának. Sérelmeink leginkább a közös hadseregre vonatkoznak, melyet megdicsérhet Fejérváry, de ezzel a sérelmek orvosolva nincsenek, és tény marad, hogy a közös hadsereg német és osztrák s nem ismer Magyarországot; tessék csak bemenni akármely kaszárnyába, odaülni bármely katonatiszti asztaltársasághoz, felmenni a k. k. Generalommandóhoz Budára, megtekinteni a katonai hatóságok levelezéseit magyar hatóságokhoz, meglátogatni a katonai nevelőintézeteket Magyarországon, konstatálni az ellenszenvet, melylyel egy magyar tiszti akadémia felállítását a közös hadügyminisztérium megtagadta, ügyelni a bánásmódra, melyben sok osztrák katonatiszt a magyar fiukat részesíti, s ha látni akar a kormány, ha igazságosan ítélni akar, nem tagadhatja, hogy van oka a magyar embernek panaszkodni s lenne a kormánynak egyéb teendője is, mint okolni a magyar fiatalságot, hogy a katonai pályától visszahúzódik. Bizony roszul teszi, hogy el nem foglalja a tért, hogy átengedi cseheknek, horvátoknak, de hát nem ő a hibás egyedül, oka van a dolognak s hibásabb a kormány, mely 17 év óta nem tud segíteni magán és rajtunk. A másik elvitázhatlan sérelem pedig a honvédségnél a műszaki csapatok és tüzérség hiánya, melyek nélkül ezen sereg nem hadsereg. Elkopott théma, de igaz, nem pedig üres frázis. Ha már most népfelkelést akarnak szervezni, s a honvédségnek se adnak ágyukat, hogy illik ez össze? Milyen felséges bizalom az ilyen? S mekkora hazafias bátorság egy kormánytól azt keresztül vinni és ezt nem ? Fejérváry érdemeit lessük, de még csak ezután dicsérjük, ha nemcsak katonai, de politikai érdemeket is szerzett magának a hon és a magyar nemzet körül. Egyébként ami a népfelkelést illeti, ámbár nagy teher lesz, a militarizmus alatt roskadozó népen, nem vagyunk ellene. Előbb azonban mielőtt ítélhetnénk, tudni kellene miként terveztetik. Mert ettől függ minden. De a szervezetről nem szóltak sem Ivánka, sem Fejérváry, amaz követelte, ez megígérte, hogy mit, senki sem tudja ? Elvben barátai vagyunk a népfelkelésnek három okból: először, mert kis nemzetek nagy államok óriás seregeit csak úgy verhetik vissza, ha minden erejüket megfeszítik s a férfiak mind fegyvert fognak. Ha jön a muszka, vagy német sáskahad, ellenök nem elég a rendes hadsereg és honvédség, azok csalát ha vesztenek ki veszi át a haza védelmét? Láttuk a francia népfelkelést Gambetta alatt, pedig szervezve sem volt, Franciaországot megmenteni, mikor már hadsereg nem létezett. Láttuk a szerb népfelkelést háborút folytatni Törökországgal, melynek eredménye a szerb királyság. A magyar önvédelmi harc is népfelkelés volt. Jól szervezett népfelkelés nagyon fokozza az állam harcképességét, mert az egész hadsereget felszabadítja; a határok védelmét át- veszi, úgy, hogy ha p. o. a muszka ellen megyünk, a Bánát, Bácska és Szerém védelmét a népfelkelésre bízhatjuk; az élelmezési szolgálatot végezheti; helyőrségül szolgálhat s a rend főtartására ügyel; az ellenség betörése után annak oldalán és háta mögött, mint szabad csapat működhetik s előnyomulását hátráltathatja, erejét lekötheti s megosztja. Magyarországnak éppen ily népseregre van szüksége. Azután a népfölkelés harciassá teszi a népet, a bátorságot, a fegyverforgatásban való jártasságot általánossá teszi. Minden faluban minden ember katona, megtanul lőni, megtanul fegyelmet tartani, a hadgyakorlatokban jártasságot nyer s ha katona volt, nem feledi el tudományát Továbbá minden hadi szervezet köztes a legolcsóbb. Mégis sok pénzbe kerül, mert sok millió fegyvert kell beszerezni — újat a hadseregnek, a régit a népfölkelésnek. A népfölkelésnek is lesz budgetje pár millió. Csak töltényekre és fegyvergyakorlatokra mennyi pénz kell ? Végül az is jó benne, hogy a magyar nemzet egyetemes katonai szervezetet kap, mit a honvédség által véltünk elérhetni, de csak részben sikerült Azonban minden a szervezettől függ. Mert lehet e szervezet olyan, hogy nincs benne A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Művész étet XL Pályám kezdete. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Fátumom volt, hogy énekesnő legyek. Apám hőstenor, anyám drámai énekesnő volt, mindkettő kegyeltje a közönségnek, hogy is tudtam volna tehát ellentálni a csábnak a deszkák bűvös világába lépni. Kurta szoknyás leánykoromban ismertem már a színpadot és már akkor sóváron néztem azokra, kik ott fényes jelmezekben, bíborban-bársonyban tündököltek; már akkor olyan jóizneket tudtam sírni a hősnő szenvedésein, a hős bukásán, s most is emlékezem, hogy mily végtelen volt örömöm, ha a tragikus halállal kimúlt hős (operai vagy drámai) a felriadó tapsra megjelen a lámpák előtt . Ah — gondolom — milyen szép az, ilyen hősiesen meghalni , néhány percre rá virágrakétákat kapni. Szóval a színpadi dicsőség már gyermek ábrándjaimban is kisértett Édesapám sehogy sem akarta, hogy a színpadra lépjek. — Légy jó gazda asszony —■ szokta volt mondani — tanulj meg alaposan sütni, főzni, akkor lesz mit aprítanod a tejbe; ha énekesnő leszel, akkor megeshetik, hogy koplalni fogsz. E praktikus szavak azonban nem valami mély benyomást gyakoroltak reám. Vágyaim akkor már magasabb régiókban szárnyaltak, honnan az ember nem szivesen tér le a konyha és éléskamarába. Édes anyám gondos, őrködő szeme látta bennem e vágyat keletkezni s egész anyai szeretőjével, művészi lelkének egész hevével igyekezett azt ápolni. Alig értem fel a zongoráig, már játszani tanított rajta s később a legjelesebb mesterek kezére bízott, hogy minél alaposb zenei képzettségre tegyek szert. Mikor egyedül voltunk, elénekelte nekem kedvenc áriáit, hatalmas hangja — melyet két évtizeden keresztül bámult Németország és Anglia — egész valómat áthatotta, az énekelt áriák, egyszeri hallás után fülemben maradtak s most is, ha énekelni hallom azokat, gyermekéveim legszebb emlékei jelennek meg előttem. Tizenhárom éves lehettem, anyám a stuttgarti operának volt elsőrendű csillaga s én nála voltam. Rendesen elkísértem a próbákra s ha azok hosszabbak voltak, a zongora teremben várakoztam reá. Történt egyszer, hogy ott egy halmaz hangjegy közt keresgéltem, midőn belép Sontheim, a németeknek akkoriban leghíresebb tenoristája. — Ah, kis Jozefa — kérdé — maga ismeri már a kottákat ? — Igen. — Talán énekelni is tud? — Kicsikét — válaszolom félénken. — És ugyan mit tud? — Hát operákat is... — Bravó! Halljuk — azzal leült a zongorához, megütött egy akkordot s egy ismerős áriát kezdett játszani. Én a gyermekek sajátságos bátorságával teljes hanggal belevágtam s minden fennakadás nélkül végig énekeltem az egész áriát. Sontheim felugrott, lelkesülten megölelt s hangzatos szavakkal biztosított, hogy reám fényes művészi jövő várakozik, hogy egész Európa bámulni fog, s hogy hírnevem befutja majd az egész világot. Beszélt volna még többet is a lelkes tenorista, de a zenekari szolga jelenésére hívta őt — Pá! — kiáltó — 10 év múlva a párisi nagyoperában találkozunk. E találkozásból persze nem lett semmi, mit annyival kevésbbé sajnálok, mert a magyar királyi operának vagyok tagja, hanem azért szavai még jobban megerősítettek ama elhatározásomban, hogy több szabad énekesnő leszek. Haza kerülvén Pestre, még nagyobb lelkesedéssel folytattam zenei tanulmányaimat, hangjegyekből állott egész életem s még éjjel is áriákat dúdolva aludtam el. Apám panaszkodott is emiatt Richter Jánosnak, operánk akkori karnagyának. — Az az én Jozefa lányom — úgymond — egyebet sem tesz, mint egész nap kottát fal. — Bravó! — mondá Richter ilyenre van nekem szükségem, tudod mit? felléptetem a jövő heti reduti hangversenyemen. Meg fogom látogatni. Richter, kinek társaságában több zenei tekintélyen kívül Liszt is ott volt, igen barátságos volt Csakúgy röviden elhatároztuk azonnal, hogy a Loreleyt fogom énekelni, ő leült a zongorához s megjelölte a hangot, melyből énekelnem kell. El is énekeltem nyomban, csak úgy minden kíséret nélkül. A jelen volt kiváló zenészek kijelentették, hogy precíze énekeltem, egy hangot sem tévesztettem el. Ez volt tehát az én első nyilvános fellépésem. E hangversenyen nyert taps volt első művészi élvezetem, melynek kedves emlékét soha feledni nem fogom. Mai *x Arcunk 16 óidéit tartalmas.