Budapesti Hírlap, 1886. május (6. évfolyam, 120-150. szám)
1886-05-01 / 120. szám
Budapest, 1889. VI. évfolyam. 120. sz. küNi vSARa Szombat, május 1. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Lukássi Józse Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Véges lény, végtelen észszel, hiába törekszik tökélyre az ember, minden mit elért, a sirban végződik. A fényes elme, a roppant tudomány, jellem és érdem meg nem menthetnek az enyészettől. Látó szemmel száll a bölcs le a föld mélyébe, mely elnyeli, s reményt s vigasztalást a vallás ígéretében keres, hogy az emberáldozat nem esik hiába. — így halt meg Pauler, ki nagy bölcselő vala, mert mindent olvasott és megtartott, mit gondolkodó emberek a világ kezdetétől összeírtak, hittel lelkében. Mi pedig elkísérjük őt a temetőbe, megszomorodva. Mértemét egy jeles férfiúval kevesebb jár az élők közt s a nemzet holt tőkéje nagyobb. Át kell adnunk Pauler Tivadart a történelemnek, melynek dicsősége hideg, mint a csillagok fénye, melyek csak éjjel ragyognak. Kedvesebb nekünk az éltető napsugár, mely fájdalom, eltűnt. A férfiú, kit a haza gyászol, nem volt hadverő vezér, nem eget ostromló költő, nem korszakot alkotó államférfiú, sem föltaláló, ki jövőt teremt az emberiségnek, egyszerű tudós volt, ki tanult s tanított. Egy hosszú életen át olvasott, irt és beszélt, olvasott választékkal, itt megfontolva és soha fölöslegeset nem szólt. Gyermekkorban az igazságot választó vezéreszmének s ezt a jogban vélte leginkább föltalálhatni. A törvényekben a bölcsességet kereste s a kötelességben az erényt. Bölcs, erényes, tudós iparkodott lenni, nem látszani ; magát tökéletes emberré fejleszteni igyekezett, mielőtt másokat oktatni, másoknak parancsolni merészelt. Az igazságot kutatta, tisztelte, szerette és követte s annak megismerése őt szerénynyé tette, s az maradt mint professzor és mint miniszter, mi mindkettő ritka dolog. Soha sem tört és tolakodott előre, őt hívni és keresni kellett. Királyi kegy és kitüntetések, hatalom és népszerűség, pénz vagy dicsőség le kisebbet sem változtattak jellemén, vagy szokásain, Pauler mint miniszter, titkos tanácsos, Lipót nagykeresztes sem cserélt társadalmi állást, nem kereste a kaszinóban az arisztokráciát, nem az udvart, megmaradt családja, rokonai, barátai körében, ha nem volt hivatalában. Mint miniszter nem beszélt az emberekkel másként, mint professzor, nem volt leereszkedő, sem fenhéjjázó, mindenkit rangja szerint illőn fogadott és jóindulattal meghallgatott, s ha jót tehetett bárkivel, egyformán szívesen tette. Rosszat nem tételezett föl senkiről ok nélkül, bántani nem bántott senkit akkor sem, ha volt oka. Magas műveltsége erkölcscsel párosult és szive jó volt. Kedélye tudott szeretni s elméssége tréfára volt hajlandó. Kerülve mindig minden szélsőséget, boldog és szerencsés ember volt, és ezt ő érezte és élvezte, mert öntudatos volt egész lénye, eszében, hajlamaiban, cselekedeteiben. Az élet gondjaiból és keservéből osztályrésze ugyan Paulernak is kijutott, de ő ezt is stoikus nyugalommal viselte. Ily ritka ember volt az, kit mindannyian ismertünk, mert közel negyven évig járt Budapesten, nyilvános pályán közöttünk, mint jogtanár az egész mostani férfi nemzedéket tanította, mint kultusz- és igazságügyi miniszter az összes jelenkori magyar államférfiakkal, képviselőkkel, főpapokkal, tanári, bírói és ügyvédi karral sűrűn érintkezett, mint akadémiai másodelnök az egész tudós kört látta maga körül. Tisztelőinek száma az országban százezer! E kiváló tulajdonok, tehetség, tudomány, szakértelem, jellem, mérséklet, hazafiság és loyalitás emelték Paulért polcról polcra, úgyszólván önhibáján kívül. Fölfelé ment, mint „borban a gyöngy.“ S bárhová parancsolta őt a király kegyelme és a nemzet bizalma, Pauler szót fogadott, mert azt tartotta, hogy a hazát szolgálni kötelesség. Államférfim pályájának ismertető jelszava e szó. Pauler önmagát nem kímélve dolgozott reggeltől estig, minden nap ott volt a képviselőházban, ült székén türelmesen és hallgatta figyelmesen a sok haszontalan beszédet, de a vitába nem avatkozott soha, ha nem volt rá különös oka; előbb már a minisztériumban járt s délután ismét oda ment, ha beteg volt, otthon referáltatott magának. Minisztertanácsban, bizottsági üléseken, jogi ankéteken és jogász gyűléseken s az akadémiában rendesen megjelent. Minden aktát, mely miniszteri elintézést kívánt, maga átnézett, audienciákon bármikor bárkit szívesen fogadott s még otthon olvasásra is talált időt. Ezen túlságos kötelességérzet fölemésztette erejét, aláásta egészségét. Igazságügyi újabb törvényeink nagyobb része tőle ered. Ha mint miniszter kevésbé volt erélyes, mint szorgalmas és kevesebb iniciatívát tanúsított, mint szükséges lett volna, oka, hogy második minisztersége nyolc évig a Tisza-kormány elnöksége alatt folyt le, ki az igazságügyi reformoknak nem nagy barátja, s csak a novelláris törvényhozást pártolja, az igazságügyi adminisztráció érdekeit pedig a politikai közigazgatásnak alárendeli. De Pauler jogi meggyőződése nem engedett, s habár csak negatív irányban gyakran érvényesítette magát Tiszával szemben is, s Tisza rendesen engedett, ha Pauler megkötötte magát, mert őt elbocsátani semmi esetre nem akarta, bár ezt a hazai német sajtó kivált vehemensen követelte, s a jogászkörökben is sok elégületlenség mutatkozott. Most már szegény Pauler semmi ambíciónak nem állja útját. A nagy jogászok lehetnek miniszterek és államtitkárok, s megmutathatják, mi telik tőlük ? Csak oly becsületes és igazságszerető emberek legyenek, mint volt Pauler Tivadar, ezt kívánjuk. Pauler dicsőségéből senki le nem vonhat, az Magyarország annalesetbe be van jegyezve. Mély tisztelettel hajlunk meg e férfiú előtt a ravatalon. Hazáját, királyát szolgálta híven, az emberiség nemesebb eszméit vallotta, a magyar nemzet műveltségét előmozdítá, sok jót tett, és istenben hitt. A hálás nemzet őrzi emlékét. Az ország nagy halottja iránt, ki életében oly szerény, oly igénytelen alaknak kívánt látszani közéletünkben, s a hatalmon is mindenka a valódi demokráciát képviselte, mellőzésével minden külső fénynek, nagyzásnak, ünnepeltetésnek, — most tartozik a közönség, hogy az emléke iránt való tiszteletet koporsójánál, ravatalánál a részvét impozáns nyilvánításával fejezze ki. Ennek adózunk mi is, midőn felidézzük az olvasók emlékezetében Pauler Tivadart úgy, amint köztünk élt, a hazának szolgált, a fiatalságot nevelte, a jogtudományt szélesítő, a szakirodalmat gazdagító, a polgári erényeket gyakorolta, a törvényhozásban szerepelt. Legyenek méltatva érdemei, adassék neki köztisztelet. ... Oly világot élünk, mikor a külsőségeket uralják a lelkek, a hiú formalizmus ragadja sodrójába a szenvedélyeket, ily korban százszoros értéke van az egyszerű, antik jellemeknek, azon nemes fémeknek, melyek nem keresik ázsiójukat, de noha nem hiányoznak onnét, hol szükség van reájuk, — melyek érzik fajsúlyukat, megtartják keménységüket, nem oldódnak föl alkatrészeikre sem tűzben, sem vízben, sem savakkal étetve, —■ s megőrizve ragyogásukat, ott értékesítik azt, hova őket a kötelességérzet vonzó ereje viszi. Ilyen volt Pauler. Adassék néki hálás emlékezet Magyarország szivében, és áldás emlékének ! Xrfjai számunk 12 oldalt tartalmaz. Életrajzi adatok. Pauler Tivadar 1816. ápril 9-én Budán született s igy e hó elején tölte be a 70 évet. Atyja a magyar főhadi kormánynál szolgált. Édesanyja a hazai jogirodalom történetében ismeretes Harkovics Mátyás leánya volt. Iskoláit a budai főgimnáziumban s a pesti egyetemen kitűnő sikerrel végezte s tanárainak, köztük Virozsil és Frankl szeretetét és barátságát megnyerte. Hosszas levelezése Virozsillal az évek sorával mind szorosabbra fűzte a barátságot. 1832-ben a bölcsészet, 1836-ban pedig a jog és államtudományok tudorává avattatott föl, s miután 1838-ban Pesten a természetjogot rövid ideig helyettesként tanította, ugyanaz évben a zágrábi akadémiában a természetjog s magyar közjog rendes tanárává neveztetett ki; 1845-ben pedig Zágrábmegye rendei által az ottani megyei törvényszék közbirájává választatott s a rög-