Budapesti Hírlap, 1887. november (7. évfolyam, 301-330. szám)
1887-11-01 / 301. szám
Budapest, 1887, VH. évfolyam 301. sz. Kedd, november I Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Lukássi Józse Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A legrosszabb adóemelés. Budapest, okt. 31. A kormány fináncpolitikájának leghitványabb része a cukoradó fölemelése. Azért hitvány, mert nem fog a kincstárnak jövedelmet hajtani Magyarországon, ellenben nagyobb tributumot fogunk fizetni az osztrák kincstárnak és a cseh cukorgyárosoknak, a pénz kimegy Magyarországból és a közönség még drágábban fizeti meg a cukrot, mint idáig. Nem légből kapott állítások ezek, ki lehet a károsodást számítani. A fogyasztó közönség egy vámmázsa cukorért idáig fizetett 10 frt adót és 1 frt 55 kr kiviteli prémiumot, tehát összesen 11 frt 55 kr fogyasztási adót, vagyis azt a cukrot, melynek mázsája ma 32 frt, ha nem lenne cukoradó, megkapná 20 frt 45 krért. Ezentúl az adó 11 frt lesz s a kiviteli prémium 2 frt 30 kr, összesen tehát a fogyasztási adó, melyet a közönség viseljen, 13 frt 30 kr. és igy vámmázsánkint 1 frt 75 kr. az adóemelés, vagyis a cukor mázsájának ára 32 frtról 33 frt 75 krra kell hogy emelkedjék s igy a kiskereskedésben minden kiló cukor két krajcárral lesz az adóemelés folytán drágább. Ezt minden háziasszony megérti, amely háztartásban sok cukor fogy el, meg is érzi. De hát ez minden adóemelésnél így van, mondhatja Hazafi János, s aki az államháztartásban az egyensúlyt helyreállítani s Magyarországot a bukástól megmenteni akarja, az ne sajnálja ama két krajcárt. Tehát a magyar haza oltárára, csakhogy nem oda fogjuk ám az adót fizetni, mint ahogy idáig sem oda fizettük. A magyar gyárak kevés finomított cukort termelnek, a nyers cukrot kiviszik az osztrák finomítókba, onnan jön az be hozzánk vissza. A cukorterményadó még a magunk termése után is jobbára Ausztriában fizettetik, s csak a kiviteli prémium téríttetik meg a magyar államnak, a fogyasztási adó nem. Mert nincs zárvonal. A közös vámterületen magyar és osztrák cukor közt nincs különbség. Innét van, hogy a mi cukoradónk csak két milliót jövedelmez az államnak, holott 4,5 milliót kellene hajtania, ha zárvonalunk lenne. Valósággal mi most is több cukoradót fizetünk az osztrák kincstárnak, mint beveszünk belőle magunk. S ezenfelül a fogyasztók az árban a gyárosoknak a prémiumot is fizetik. S most mi történik ? Az állami adót emelik 1 forinttal mázsánkint 10 forintról 11 forintra; a magyar finomított cukor csekély menynyisége folytán e címen az állam jövedelmei alig vagy épen nem fognak emelkedni, mint maga Tisza Kálmán pénzügyminiszter híres expozéjában be isdühös erővel: „Mondd te is, hogy hazugság! Szólj, barátom, ne bolondozz velünk, elég volt ebből a rossz komédiából!“ Karjaimon fagy szaladt végig, de a szívemig, az a nehéz, hideg test az ő gyámoltalan sármozdulatlanságával, az ő durva anyagnyelvén megfelelt: „Nem élek, jég vagyok, kő vagyok, por vagyok. Szívem verése elakadt a dermedet alatt. Mikorra elmém hihetővé, érthetővé rendezte össze mindazt, ami addig őrületnek, csalásnak látszott, már olyan nyugodtan mondtam magamban, mint most, évek múltán ismétlem: „Meghalt az utolsó élő, aki engem, szeretett“. És mentem halottasszobájából a műterme felé, azzal a szelíd, kibékült, kegyeletes érzettel, mint ahogy mindenszentek estéjén kijárunk a temetőbe régi sírokhoz, süppedő keresztekhez, segíteni lelkünket a vigasztaló emlékezésben, vagy ahogy előkeressük a fiókból a régi szalagokat, virágokat, rájuk képzelni az ott kinn porladó kezek nyomát. A halál banális külsőségei abban a percben még nem tolakodtak be abba a nagy, derült terembe. Nem látszottak szörnyüködő és kiváncsi arcok, nem azok a baljóslatú ismerősismeretlen idegenek, akik mindenütt ott vannak, ahol valami szerencsétlenség történt; nem hatottak be ide az egymásután érkező jóbarátok eliszonyodó felkiáltásai ; nem a mohó kérdések : hogyan ? mikor ? hol ? s nem a szájról-szájra kerülvést egyre változó feleletek. A téli alkonyat oly vidám, tiszta fényt sugárzott a magas üvegfalon át, mint eső után, tenger fölött a leáldozó nap. Minden változatmérte: az adóemelés többlete nagyobbrészt az osztrák kincstárba fog folyni. De ez csak a károsodásunk kisebb része. Mert ezenfelül a kiviteli prémium mázsánkint 1 frt 30 krral emeltetik, ezt is a fogyasztók viselik és ezt az összeget a cseh és morva gyárosoknak fizetjük az osztrák ipar emelésére. Még ez sem elég, mert a két állam ezenfelül öt millióban meghatározott bonifikációt fizetene a gyárosoknak, miből bizonyos hányadrész a magyar államkincstárt fogja terhelni, vagyis az adófizetők összeségét, minek folytán az a kis haszon is, mi az adóemelésből a kincstárra háramol elpárolog, elenyészik, sőt megeshetik, hogy ez adóemelésből a magyar állampénztárnak pozitív kára lesz, nem haszna. Így néz ki Tisza eme reformja a kritika világításában.S mennyi kára lesz az országnak a cukoradónál ? Azt csak hozzávetőleg mondhatjuk meg, de 1885-ben 5.355.0O0 frt értékű osztrák cukor fogyott el nálunk s mivel ennek több mint egy harmad értéke adó, tehát mintegy két millió forintunk veszett kárba idáig minden évben. Most ezt a szép összeget kormányunk bölcsesége fölemeli, hogy ennyivel is nemzetünk szegényebb legyen s Ausztria gazda,gittassék. Kolónia vagyunk bizony mi, csak kolónia. Ha önálló magyar állam lennénk, mint ahogy a törvény értelmében van, minden a régig szokott, ismert helyen, e rendes rendetlenségben. Középen, templomi fenséggel, Deák Ferenc óriás alakja ; a megvilágított fehér gipsz sugárzásában még impozánsabbak e hatalmas méretek. Mellette, nedves vásznak alatt, a Hazaszeretet és a Kiegyezés kész agyagmintái , amott az aradi vértanuk emlékének főalakja : a Pannónia, a teremtés sorából. Köröskörül a vázlatok, minták és a szobrászok örök tanítója , Michel Angiolo anatómiai embere. Itt egy háromlábon a még mindig szikkadatlan mintázófák és egy nedves agyag rög, rajta amaz erős, nagy ujjak érdes bőrének lenyomataival. Emitt oszlopra tűzött halottas álarc, halántékain ezüstös hajszálak a gipszbe tapadva ; áldott, százszor áldott nekem mindenik hajszál. Az asztalon a régi jó hergedű, vigadás-adó a munkában, pihenő munka után , vonója keresztbe téve rajta, ahogy az este hagyta az a kéz, mikor utolszor szólaltatta meg a húrokat. Minden a tegnapi, a szokott, az alkotás, a vidámság, a baráti találkozás e helyén. Le akarok ülni és várni, míg nagy zajjal felpattan az ajtó és belép rajta, izmos kanjait felém tárva, az én művészem: „Csakhogy f eljöttél, te rossz fiú !“ Várok, várok, mintha a velencei szolga most is azt mondta volna, amit máskor : „El sior paron venga subito.“ Mindjárt itt lesz. Ami borzasztót az imént megtudtam, az csak gonosz álom, lidércnyomás. Itt a verőfény és munka közt, itt az élet és igazság. De amint végignézek, egyedül és csöndben, ezen a nagy világos termen és benépesítő alakjain, olyan érzés fog el, mintha a Hans Heiling ... ~ 1 A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Egy halottról. — A.,Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. —. Októberi alkony permetegjében, egyedül, megálltam a Deák-szobor előtt és feltekintek rá. Más szemmel, mint mások. Ez az ércben, márványban kifejezett óda hozzám először nem arról a nagy emberről szól, akit dicsőit, hanem leárad róla költőjének, alkotójának keze melege rám, mint egy régi ereklye levél olvasásakor képzeljük, hogy írója, a félig elfeledt hamvadó, ott van közelünkben és egy nyájas árny révedez mellettünk, édesen fájó vigasztalással.* Ott feküdt ágyában. A nehéz fekete-vörös függönyök mellett bevilágított rá a januáriusi délután napja. Feje, az a szép frj, belesüppedt a vánkos puhaságába, mint egy alvó gyermeké ; hajának sötét hullámai szétfolytak a fehér vásznon. Hozzá hajoltam. Vártam, hogy arcom érezni fogja lélekzetének élő melegét. Homlokom megfázott, akár csak hideg kőtábláshoz közeledett volna. Belenéztem lehunyt szemébe, pillámát keresve régi vidám nézését. A két zárt szem komoran, megjegesedve bámulta az örök fekete semmit és néma szózattal mondá: „Ez a halál világtalansága.“ — „Hazudtok!“ kiáltott bennem az istenhit és a szeretet. Megragadtam annak a fekvő embernek az izmos két vállát és megráztam keserves. Mai számunk 16 oldalra terjed.