Budapesti Hírlap, 1888. december (8. évfolyam, 332-360. szám)
1888-12-01 / 332. szám
Budapest, 1888. Vil. évfolyam 332 sz. Szombat, december 10 Budapesti Hírlap Előfizetési sirak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukássi Jó 33 ef. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap utca 16. sz. fhirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Válságos helyzetben. Budapest, nov. 30. Milán király sorsa és Szerbiáé a választások és az alkotmányrevízió által kockára van téve. Mit tesz az, alkotmányrevizió Szerbiában ? Jelenti, hogy a régi alkotmány tarthatatlan volt, mert azzal kormányozni nem lehetett. Abban sem szabadság nem volt a népnek, sem rend az államnak. A kormány a választásoknál tetszése szerint visszaéléseket követett el s még minden kormány csinált magának többségét. A kinevezett törvényhozók pedig egészen illuzóriussá tették a választási rendszert. Másrészt az oroszpárti papok és a szocialista radikálisok izgatása annyira megrontották a népet, hogy a választásokból izgága tömeg került föl Belgrádba, többnyire parasztok és demagógok, kevés intelligenciával és politikai műveltség nélkül, egészen megbízhatatlan, fondorkodó és forrongó elemek, kikkel semminő kormány boldogulni nem bírt, mert egy ideig engedtek, azután veszekedtek. A túlságig vitt inkompatibilitás a kevés számú magasabb képzettségű elemet a szkupstinából kizárta s igy ennek színvonala igen alacsony fokon maradt. Megfelelő csekély tekintélylyel birt az ; a kormányok könnyen elbántak vele s haza kergették, ha nem parírozott. Milán király akárhányszor összeszidta. De e zavaros testületnek nagy jogai vannak az alkotmányban, melyek nélkülözhetetlenné teszik. Mig Milán szerencsés volt, minden jól ment. Nem zsenirozta a szkupszina , de midőn Milán háborúkat vesztett, Oroszországgal szakított, nejétől elvált, magánfinanciáit összezavarta s az államháztartás deficitekbe került s a népet adókkal terhelni kellett, a szkupstina igen alkalmatlanná, sőt veszélyessé vált reá nézve, mert a pártoskodás, mely Szerbiában mindig tulcsapongó, a női cselszövény, papi ármány, orosz izgatás, Karagyorgyevicspárti összeesküvés és forradalmi mozgalom, melyet az emigráció kívülről szított, Milán személye ellen fordult s a szkupstinában kereste és keresi az eszközt, őt trónjáról letaszítani. De mivel minden párt, úgy mint a király maga, belátták a régi alkotmány rosszaságát, mind örült neki, midőn a király az alkotmány revízióját kihirdette, az uj alkotmány kidolgozására bizottságot nevezett ki minden pártból s a régi szkupstinát feloszlatva, uj, szabad választásokat rendelt el. Ám, a fáklyafény lelkesedése hamar kialudt. Az alkotmánybizottságban a pártok először maguk közt összevesztek, azután együtt a királyival szálltak szembe. A választásoknál a garantírozott szabadság, mely a hivatalnokok minden befolyását eltiltotta, arra volt jó, hogy a pártok annál hevesebben támadják egymást. Hatvan helyen volt verekedés és egyéb erőszakoskodás többség és kisebbség között s a panaszok végtelen száma jelezte, hogy ha ezúttal nem volt presszió a hatóságok részéről, annál nagyobb volt az erőszakoskodás a pártok részéről, kihágásokkal, rendőri vétségekkel, tűzzel, vassal, halállal való fenyegetésekkel, melyekben legkivált a radikálisok tűntek ki s toborzottak maguknak nagy többséget. A király látta, hogy az uj alkotmánytervet ez a szkupstina elfogadni nem fogja, hanem csinál belőle mást, a minő a „szerb Robespierre“- nek, Tausanovicsnak tetszik, de melyet semminő király, vagy kormány el nem fogadhat. És látta Milán azt is, hogy ez a szkupstina igen hamar revideálni fogja az alkotmányt király nélkül, azaz hogy őt elkergetik, ha lehet. Natália Bukarestben várta, hogy majd a szkupstina visszahívja régensnek. Milán tehát először a pártvezérekhez fordult tanácsot kérni. Meg akarta változtatni a választási törvényt, hogy más szkupstinát kapjon. Hivatkozva az alkotmány 5. cikkében foglalt ama szakaszra, hogy rendkívüli körülmények között a fejedelem a miniszterekkel utólagos jóváhagyás reményében intézkedhetik, és hivatkozva arra, hogy a BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Megszólalás. (A Budapesti Hírlap eredeti tárcája.) Többeknek feltűnt, hogy mért hallgatok én, oly huzamos idő óta. Immár elárulhatom : jövöm megalapításán fáradoztam. Ezt annyival is könnyebbnek gondoltam, mert többféle tehetséget éreztem magamban. Mindenekfölött az írói év valóságos Niagarává dagadva zubogott bennem. Hogy szét ne vessen, egy kötet költemény erejéig apasztottam rajta. E kötettel a hónom alatt sorra vettem összes könyvkiadóinkat. Legelőször Ráth Mórhoz mentem, reszkető inakkal, megvallom, mert ő az, aki az ötvenes évek óta minden híres íróval a legjobb barátságban él s őket nyomtatás alá rendezi. Hatalmas, szép boltjában trónolt, mint egy kis király. Az aranyos kötésű könyvek torlaszai mögött sürgő segédek udvarias mosolylyal fogadtak. Szegények, nem tudták, hogy én nem mint vevő jövök. — Egy kötet költeményt hoztam, kiadás céljából. — rebegtem Ráth előtt. — Ön írta? — Én. — Hogy hívják? — Mazsola Jakab. — Mazsola? Hm. Jakab? Hm, hm. (Nem kerülte ki figyelmemet, hogy a Mazsola után csak egyszer, a Jakab után pedig kétszer köhintett.) — Uram, Jakab név alatt királyok is voltak. — De csak Angliában, uram , mi még nem vagyunk annyira. El tud képzelni egy magyar királyt, akit Jakabnak hívnak? — Nem. De egy magyar költőt el tudok e néven képzelni. S most főkép erről van szó. — Tudja, fiatalember, annak, hogy én a maga verseit kiadjam, egy végtelen nagy akadálya van. — Mi az, könyörgöm. — Az, hogy ön életben van. Hátrálni kezdtem. — Nem értem uraságodat. — Hát nem vette észre, hogy én csak meghalt emberektől szoktam műveket kiadni ? Shakspere, Arany, Benyovszky, Turgenyev. Míg ön életben van, addig bele se nézek a verseibe. — Pedig azért bizony nem halok meg, — törtem ki elkeseredetten. — Azt okosan teszi. Kivált, ha a költeményei rosszak. Ajánlottam magamat. Van még egy Mór az irodalomban, a Révai. Annál teszek kísérletet. Neki is nagyszerű boltja van, mindenféle színekben pompázó könyvekkel. Révai Mór cukrot ropogtatott, mikor eléje járultam. Fiatal ember, szereti az édességeket, s neki több érzéke lesz a lírai költemények iránt. Mikor előadtam kérésemet, kezébe is vette a gondos szépírással letisztázott verseket, s lapozgatott a füzetben. Reményem éledt. — Én uram, — kezdő, — nagyon szívesen kiadnám, de most nem tehetem. Önt Mazsola Jakabnak hívják ? — Igenis. — Nos, ez a név ez idő szerint nem illik bele kiadványaimba. — Ugyan, miért? — Nem tehetem, hiába, nem tehetem. Mit gondol ? Én, ő felségének a trónörökösnek a kiadója ? Nem foglalkozhatom kisebb dologgal, csak ami az egész osztrák-magyar monarchiát felöleli. írásban és képben. — Ez utolsó szava ? — Utolsó. Csak koronás főket adhatok ki. Ha legalább bolgár fejedelem volna Mazsola úr, akkor kezdhetnénk valamit. Hátratántorodtam, de még idejében megkapaszkodtam egy karosszékbe. Ez úgy nézett ki, mint egy trón. Akkor vettem észre, hogy Révai úr is egy trónon ül s a bolt úgy van berendezve, mint egy trónterem. Mancsettagombjai Rudolfot és Stefániát ábrázolták s nyakkendőtűjén R. monogrammot viselt. De talán ez Révait jelentett, nem Rudolfot. Mazsola, itt neked nincs mit keresned. Gondolom és távoztam, egyenesen Singor és Wolfnerhez, az Andrássy-útra. Ők ketten vannak. Íta az egyik nem szereti a verseket, talán a másik megkönyörül rajtuk. Beléptem a boltba, mely tiszta vörössel volt bélelve. Csupa Egyetemes Regénytár. Egy úri ember, a ki szintén vörös posztóba volt öltözködve, melyen fekete posztóval vagy ötven helyen ki volt varrva . Egyetemes Regénytár, egy sarokban ült s regénykéziratokból fidibuszt készített. — Singer és Wolfner úrhoz van szerencsém ? — mondám alázattal, mint egy lírai költőhöz illik. — Nem. . — Hol találhatnám Singer és Wolf-Iner urat ? 2 mai számunk 16 oldal.