Budapesti Hírlap, 1901. július (21. évfolyam, 178-208. szám)

1901-07-28 / 205. szám

12 BUDAPESTI HÍRLAP. (205. sz.) 1901. julius 28. KÖZGAZDASÁG. A német vámtarifa.­­ Az immár hivatalosan közzétett né­met vámtarifáról az alábbi két cik­kelyt teszszü­k közzé. Bár kétféle fölfo­gás nyilatkozik meg bennök, abban egyetértenek, hogy a német tervezet a magyar érdekek elevenébe vág s akár agrárius, akár merkantilista szemmel nézzük e tervezetet, megtanulhatjuk a némettől, miképpen kellene támogat­nunk s oltalmaznunk összes gazda­sági érdekeinket, ha oly erősek és önzők tudnánk lenni, mint szövetséges feleink. Végzetes hiba volna, ha itthon agrá­riusok és merkantilisták összevesznének a német tervezeten, a­helyett, hogy egyesült erővel keresnék a fegyvert, a­melylyel a német gazdasági támadást sikerrel visszaverhetnék. Gőgös, elbi­zakodott vár ez a német vám­tarifa, melynek gyöngeségeit és erősségeit minden oldalról föl kell tár­nunk, hogy annál biztosabban megos­tromolhassuk. 1. Lehetne-e nekem jó barátom, támoga­tóm, istápolóm, segítőm, ha bajba jutok, vagy segíthetem, támogathatom-e én veszedelmében azt, a­ki engem tudatosan érzékenyen sújt anyagilag ? Ez a kérdés lebeg ma minden politikus ajkán Magyarországon és Ausztriában, olvasván az új német vámtarifa tervezetét. So­kan képtelenségnek tartják a politikai barátsá­got, vagy nevezzük a maga nevén, a szövetséget Német­országgal az esetre, ha a közzétett és a vámháborúval egyenlő vámtarifákat a né­met­ birodalmi gyűlés is elfogadná. Hogy a ta­rifa­kérdés milyen erősen fölizgatja a lelkeket, azt láttuk Olaszországban, a­hol az egyetlen borvám-klauzulát oly fontosnak tartják, hogy inkább hajlandók föláldozni a hármas­ szövetsé­get, mint a kedvező borvámot. Ez a fölpezsdü­lő izgalom érthető és természetes is, de egyálta­lán nem célravezető. Annak idején, mikor Bismarck oly hallatlan módon fölemelte a ga­bonavámot, épp oly nagy volt a lárma, épp úgy fenyegetőztek a szövetség fölbontásával, mint ma, azért a vámok mégis életbe léptek és a szövetség is megmaradt. Igaz, hogy később a németek maguk rájöttek, hogy a nagy vám csak magának a nagy behozatalra szoruló Né­metországnak okoz kárt és ismét leszállítot­ták a vámot. Most változott viszonyok kö­zött készítették a porosz kereskedelmi miniszté­riumban az új német vámtarifát, mely ránk nézve sokkal súlyosabb, mint a Bismarck-féle vámemelés volt, mert ez csak az úgynevezett ke­­nyérmagvat sújtotta,, a­melyből néhány év óta úgy sincs kivitelünk, míg a mostani tarifa terményeink egész sorának kivitelét teszi le­hetetlenné. Árpa, maláta, marha, baromfi, tojás, fa stb. kivitelünket akadályozná meg az új tarifa és ez mélységes sebet ütne gazda­ságunkon. Az egész német sajtó fölzúdulása pedig azt mutatja, hogy nem kevésbbé érzé­keny csapást mérne ez a vámtarifa magára Németországra. „A vámtarifa csatakiáltás —­­mondja a Boss. Ztg., — melyre az óriás több­ségnek csak az az egy válasza lehet: „Föl a gátra!“ Hasonló szellemben ír a többi német lap is. A német sajtónak ez az úgyszólván egy­hangú tiltakozása leginkább bizonyítja, hogy ebből a tarifa­tervezetből nem lesz oly köny­­nyen törvény. Hisz a túlnyomóan iparos Né­metország munkás-ármádiájának táplálásáról van szó és aligha nyugodnának meg abban, hogy ha drága lesz is a kenyér, a hús, a tojás, a gyümölcs, a főzelék, a sör, de olcsó marad a burgonya. A­ki reggeltől estig erősen dolgozik, izzad a kohóban, a vaseszterga mel­lett, vagy akár a szövőszéknél, annak a bur­gonya nem elég táplálék, az nem tarthatja fönn erejét. Szóval ez a szerencsétlen tarifa Németországban is bajt csinál, másutt is. Em­lékezetes, hogy Witte orosz pénzügyminiszter a német vámemelés első hírére szinte meg­üzente a vámháborút Németországnak és két­ségkívül most sem fog adós maradni a fe­lelettel. De ha Bülow kancellár, ez a finom érzékű, kiváló államférfi tudta, mert tudnia kellett, hogy ez a javaslat oly óriás vihart fog kel­teni Németországban és azon kívü­l, miért csinálta és tette közzé mégis? Sőt új keres­kedelmi minisztere, a volt nagyiparos, Möller, a napokban is hangoztatta a gabonavám föleme­lésének szükségét. Nem oly egyszerű a felelet. Világos csak az, hogy Bülow be akarja váltani az agráriusoknak a nyílt parlamenti ülésben tett ígéretét, hogy megnyerje őket a csatorna­javaslatnak. Az agráriusok akkor mégsem szavazták meg a csatorna­j­avaslatot, de Bülow beváltotta ígéretét és az agráriusok szellemében készíttette el a vámtarifát. Ő rajta nem kereskedhetnek többé, ő megtette kötelességét és ha a szövetségtanács meg a birodalmi gyűlés meg fogja változtatni a ter­vezetet, arról ő nem tehet. Pedig valószínű, hogy úgy lesz, hisz egyedül a kis Szászország­ban 16.000 gyártelep van, tehát több mint ötször annyi, mint az egész magyar biroda­lomban. Hiába mondja az agráriusok lapja, hogy a fölemelt gabonavám is szerény. Nagy harc lesz a német birodalomban a minden­napi kenyérért és ebben az esetben aligha lesznek az agráriusok a győztesek, mert a cen­trum­párt sem fog velük szavazni. A német pártok viaskodása egymás közt és a kormánynyal, bármily közelről is érint bennünket, a tarifával szemben ezúttal még­sem érdekel. Ránk nézve az a kérdés, hogy mi a mi feladatunk az adott helyzettel szem­ben, mert utóvégre mégsem tudhatjuk oly bizonyosan, hogy mi lesz a vámtarifa sorsa. Nem oly könnyű a mi helyzetünk. Viszonyunk Ausztriához még függőben van és kérdés, vájjon sikerül-e a törvényben előírt határidőben megkötni a kereskedelmi és vámszövetséget. Ettől függ, hogy külön, vagy pedig Ausztriával közösen fogunk-e Németor­szággal tárgyalni, illetőleg szerződni. Ebből is látható, hogy a mi érdekeink is ma még a levegőben lógnak. A magyar és osztrák ta­rifa­bizottság tegnapelőtt kezdte meg tárgya­lásait. Kötelessége lesz ennek a bizottságnak, különösen a magyar résznek figyelemmel lenni a német tarifára és úgy készülni, hogy ha minden várakozás ellenére mégis a mos­tani német javaslat emelkednék törvényerőre, az az eshetőség se találjon készületlenül. Ma­gyarországnak sokkal több és nagyobb ér­deke forog itt kockán, mint Ausztriának. Ezért a magyar kormány jól teszi, ha szá­mon tartja azt az eshetőséget is, hogy egyedül fog tárgyalni Németországgal. Min­den körülmény közt alaposan és jól kell elkészülni, mert valószínű, hogy ha a szövet­ségtanács vagy a birodalmi gyűlés mérsékelni is fogja a most közzétett tételeket, vég­eredményben mégis nagyobbak lesznek az eddigieknél. A mérséklés mellett szól az a kö­rülmény, hogy a német kormány továbbra is ragaszkodik a kereskedelmi szerződések rend­szeréhez. Harcias vámokkal pedig ez lehetet­len. Mivel azonban a politikában — és Né­metországban a vámkérdés ezúttal tisztán politikai kérdés, — az eshetőségek kiszámít­hatatlanok, nekünk mindenféleképpen készen kell lennünk: akár egyedül, akár Ausztriá­val közösen tárgyalunk, akár a most közzé­tett, akár mérsékelt vámtarifával állunk majd szemben. A gazdasági kérdésnél is áll a régi ró­mai mondás: Si vis pacem, para bellum. II. A német vámtarifa tervzete immár hiva­talosan is közzé van téve s épp azért meg­szűnt annak a szüksége, hogy azon vitatkoz­zunk, váljon az agráriusok követeléseivel szemben az iparosok és kereskedőknek pártja képes lesz-e legalább a régi álláspontot föntartani. Határozottan azt felelhetjük reá, hogy nem, hiszen maga Möller, a kereske­delmi miniszter jelentette ki legutóbb Kö­­nigsbergben, hogy a mezőgazdasági vámok eme­lését elkerülni nem lehet. Arra a kérdésre akarunk felelni, miért ? A német ipar, kereskedés, valamint a kapitalista­­ világ fejlődéséről a legutóbbi időben sok szó esett. E fejlődésben fő része volt a nemzetek fokozódó energiájának, gyarapodó tudásának és annak a reménynek, hogy a becsü­letes erőfeszítéseknek meg lesz a kellő jutalma. Ez utóbbi tényező rendkívül ösztönzően ha­tott a nemzeti munkásság minden mezején. Pedig jogosultsága nem volt mindenfelé egy­forma. Az iparos és merkantil vállalatok bő­ven ontották az osztalékot és a jólétet, el­lenben a mezőgazdák minden törekvés és erőfeszítés mellett sem tudtak amazokkal lé­pést tartani. A mezőgazdaság a reá fordított munka, tőke és intelligencia mellett is ha­nyatlott, fényesen cáfolva meg az érdekek harmóniájáról s az egyes gazdasági ágak har­monikus fejlődéséről hirdetett és sokáig igaz­nak tartott legendát. Pedig a német gazdák nem alábbvalóak azoknál a társaiknál, a­kik más tereken szereznek maguknak gazdagsá­got, s hazájuknak dicsőséget és hirt. Reájuk ugyan sem a tudatlanság, sem a pazarlás vádját joggal fogni nem lehet. Technikailag sokat haladt a német mezőgazdaság, ennek folytán nagyon emelkedett a termés is, de ezzel szemben, épp úgy mint nálunk, a ha­nyatló vagy legalább alig emelkedő tiszta jövedelem áll. Az a hangyaszorgalom, mit a német gazdák kifejtettek, az ő meddőségével kiáltó ellentétben állott a merkantil vállalatok sikereivel. Ez ellentétet orvosolni kellett s az aránytalanságok megszüntetése szociális és politikai tekintetben kimagasló feladattá vált. Előre kitérni annál kevésbbé lehetett, mert a német gazdák politikai téren is szervezkedve, szinte ellenállhatatlan erőre tudtak szert tenni. Szervezkedésük a modern időkben egyike a legjelentékenyebb bizonyságnak arra nézve, mily erő van az egyéni törekvések tömörítésében. Reánk nézve persze a német agrárium­­sok törekvései és vívmányai meglehetősen, kényelmetlenek, sőt károsak is, mert mező­gazdáink jövedelmeit erősen érintik. Mind­a mellett nekik a maguk szempontjából igazuk van, ha az agrárnép bajait orvosolni akar­ják. Goltz báró, egy nagyon mérsékelt szó, kimutatta, hogy az uradalmaknál Poroszor­szágban a bérösszeg a kilencvenes években 10—12 százalékkal csökkent. A csökkenés egyes tartományokban, mint Pommerániában, Nyugatporoszországban és Brandenburgban 20 —24, Sziléziában meg éppen 27 százalék. Az 1893—1896-ban történt fölvételek meg a földbir­tok fokozódó eladósulására utalnak. E te­kintetben nemcsak a gentry szenved, hanem a paraszt­birtok sem kivétel. Ha pedig a be­táblázott adósságokhoz a személyeseket is hozzászámítjuk, akkor meg éppen vigasztalan lesz a helyzet, főleg ha nem feledjük, hogy az emelkedő munkabér mily mérték­ben drágította meg a termelést. Szinte lehetet­len volt tehát, hogy a német államférfiak, a­kiknek szeme nem egyes rétegek gyarapodá­sán nyugszik, hanem az egész nemzet emel­kedését veszi ideálul, betömjék fülüket az agráriusoknak a tények által eléggé meg­okolt panaszai előtt. Ez ellentétben állott volna a múlt legtöbbet érő hagyományaival, ellen­tétben magával a jogállamnak sokat emlegetett eszméjével. Ha a német ipar nagygyá lett a védővámok segítségével, igazán nem tudjuk, hogy mi jogon lehetett volna ugyanezt a védelmet megvonni a reá szoruló mezőgazda­ságtól. A németek állásfoglalása tehát saját szempontjukból teljesen megokolt, de reánk kétségtelenül nehéz feladatokat ró. Ezen csak­is úgy lehet segíteni, ha nyerstermé­keinknek Ausztriában és Európának vámok­kal el nem zárt részében sikerül piacot sze­rezni. Vaj, tojás és húskivitel tekintetében első­sorban Angliára kell gondolnunk s már most is ily értelemben kell szervezni a meg­indulófélen levő akciót. (m­.) — Nagy fizetésképtelenség a gabona­­tőzsdén. Hartstein Kálmán, a debreceni dúsgazdag Harnstein Péter földbirtokosnak fia nem egészen isme­retlen a budapesti gabonatőzsdén. Már régebbi balul kiütött spekulációk révén nagy összegekkel tartozik a gabonabizományosoknak és ma ismét kijelentette, hogy nem fizet. Az összes passzívák, a régiek és a mostaniak, mintegy félmillió koronára rúgnak. Az öreg Hartst­ein Péter, a­kinek vagyonát mintegy hat millió koronára becsülik, nem hajlandó fiáért fizetni, ezért az a 15—20 bizományos, a­kinek Hartstein Kál­mán tartozik, mint eddig, úgy most is megelégszik a váltóval, abban a reményben, hogy valamikor mégis csak megkapja majd az egész összeget. Ha nem vezette

Next