Budapesti Hírlap, 1901. július (21. évfolyam, 178-208. szám)
1901-07-28 / 205. szám
12 BUDAPESTI HÍRLAP. (205. sz.) 1901. julius 28. KÖZGAZDASÁG. A német vámtarifa. Az immár hivatalosan közzétett német vámtarifáról az alábbi két cikkelyt teszszük közzé. Bár kétféle fölfogás nyilatkozik meg bennök, abban egyetértenek, hogy a német tervezet a magyar érdekek elevenébe vág s akár agrárius, akár merkantilista szemmel nézzük e tervezetet, megtanulhatjuk a némettől, miképpen kellene támogatnunk s oltalmaznunk összes gazdasági érdekeinket, ha oly erősek és önzők tudnánk lenni, mint szövetséges feleink. Végzetes hiba volna, ha itthon agráriusok és merkantilisták összevesznének a német tervezeten, ahelyett, hogy egyesült erővel keresnék a fegyvert, amelylyel a német gazdasági támadást sikerrel visszaverhetnék. Gőgös, elbizakodott vár ez a német vámtarifa, melynek gyöngeségeit és erősségeit minden oldalról föl kell tárnunk, hogy annál biztosabban megostromolhassuk. 1. Lehetne-e nekem jó barátom, támogatóm, istápolóm, segítőm, ha bajba jutok, vagy segíthetem, támogathatom-e én veszedelmében azt, aki engem tudatosan érzékenyen sújt anyagilag ? Ez a kérdés lebeg ma minden politikus ajkán Magyarországon és Ausztriában, olvasván az új német vámtarifa tervezetét. Sokan képtelenségnek tartják a politikai barátságot, vagy nevezzük a maga nevén, a szövetséget Németországgal az esetre, ha a közzétett és a vámháborúval egyenlő vámtarifákat a német birodalmi gyűlés is elfogadná. Hogy a tarifakérdés milyen erősen fölizgatja a lelkeket, azt láttuk Olaszországban, ahol az egyetlen borvám-klauzulát oly fontosnak tartják, hogy inkább hajlandók föláldozni a hármas szövetséget, mint a kedvező borvámot. Ez a fölpezsdülő izgalom érthető és természetes is, de egyáltalán nem célravezető. Annak idején, mikor Bismarck oly hallatlan módon fölemelte a gabonavámot, épp oly nagy volt a lárma, épp úgy fenyegetőztek a szövetség fölbontásával, mint ma, azért a vámok mégis életbe léptek és a szövetség is megmaradt. Igaz, hogy később a németek maguk rájöttek, hogy a nagy vám csak magának a nagy behozatalra szoruló Németországnak okoz kárt és ismét leszállították a vámot. Most változott viszonyok között készítették a porosz kereskedelmi minisztériumban az új német vámtarifát, mely ránk nézve sokkal súlyosabb, mint a Bismarck-féle vámemelés volt, mert ez csak az úgynevezett kenyérmagvat sújtotta,, amelyből néhány év óta úgy sincs kivitelünk, míg a mostani tarifa terményeink egész sorának kivitelét teszi lehetetlenné. Árpa, maláta, marha, baromfi, tojás, fa stb. kivitelünket akadályozná meg az új tarifa és ez mélységes sebet ütne gazdaságunkon. Az egész német sajtó fölzúdulása pedig azt mutatja, hogy nem kevésbbé érzékeny csapást mérne ez a vámtarifa magára Németországra. „A vámtarifa csatakiáltás —mondja a Boss. Ztg., — melyre az óriás többségnek csak az az egy válasza lehet: „Föl a gátra!“ Hasonló szellemben ír a többi német lap is. A német sajtónak ez az úgyszólván egyhangú tiltakozása leginkább bizonyítja, hogy ebből a tarifatervezetből nem lesz oly könynyen törvény. Hisz a túlnyomóan iparos Németország munkás-ármádiájának táplálásáról van szó és aligha nyugodnának meg abban, hogy ha drága lesz is a kenyér, a hús, a tojás, a gyümölcs, a főzelék, a sör, de olcsó marad a burgonya. Aki reggeltől estig erősen dolgozik, izzad a kohóban, a vaseszterga mellett, vagy akár a szövőszéknél, annak a burgonya nem elég táplálék, az nem tarthatja fönn erejét. Szóval ez a szerencsétlen tarifa Németországban is bajt csinál, másutt is. Emlékezetes, hogy Witte orosz pénzügyminiszter a német vámemelés első hírére szinte megüzente a vámháborút Németországnak és kétségkívül most sem fog adós maradni a felelettel. De ha Bülow kancellár, ez a finom érzékű, kiváló államférfi tudta, mert tudnia kellett, hogy ez a javaslat oly óriás vihart fog kelteni Németországban és azon kívül, miért csinálta és tette közzé mégis? Sőt új kereskedelmi minisztere, a volt nagyiparos, Möller, a napokban is hangoztatta a gabonavám fölemelésének szükségét. Nem oly egyszerű a felelet. Világos csak az, hogy Bülow be akarja váltani az agráriusoknak a nyílt parlamenti ülésben tett ígéretét, hogy megnyerje őket a csatornajavaslatnak. Az agráriusok akkor mégsem szavazták meg a csatornajavaslatot, de Bülow beváltotta ígéretét és az agráriusok szellemében készíttette el a vámtarifát. Ő rajta nem kereskedhetnek többé, ő megtette kötelességét és ha a szövetségtanács meg a birodalmi gyűlés meg fogja változtatni a tervezetet, arról ő nem tehet. Pedig valószínű, hogy úgy lesz, hisz egyedül a kis Szászországban 16.000 gyártelep van, tehát több mint ötször annyi, mint az egész magyar birodalomban. Hiába mondja az agráriusok lapja, hogy a fölemelt gabonavám is szerény. Nagy harc lesz a német birodalomban a mindennapi kenyérért és ebben az esetben aligha lesznek az agráriusok a győztesek, mert a centrumpárt sem fog velük szavazni. A német pártok viaskodása egymás közt és a kormánynyal, bármily közelről is érint bennünket, a tarifával szemben ezúttal mégsem érdekel. Ránk nézve az a kérdés, hogy mi a mi feladatunk az adott helyzettel szemben, mert utóvégre mégsem tudhatjuk oly bizonyosan, hogy mi lesz a vámtarifa sorsa. Nem oly könnyű a mi helyzetünk. Viszonyunk Ausztriához még függőben van és kérdés, vájjon sikerül-e a törvényben előírt határidőben megkötni a kereskedelmi és vámszövetséget. Ettől függ, hogy külön, vagy pedig Ausztriával közösen fogunk-e Németországgal tárgyalni, illetőleg szerződni. Ebből is látható, hogy a mi érdekeink is ma még a levegőben lógnak. A magyar és osztrák tarifabizottság tegnapelőtt kezdte meg tárgyalásait. Kötelessége lesz ennek a bizottságnak, különösen a magyar résznek figyelemmel lenni a német tarifára és úgy készülni, hogy ha minden várakozás ellenére mégis a mostani német javaslat emelkednék törvényerőre, az az eshetőség se találjon készületlenül. Magyarországnak sokkal több és nagyobb érdeke forog itt kockán, mint Ausztriának. Ezért a magyar kormány jól teszi, ha számon tartja azt az eshetőséget is, hogy egyedül fog tárgyalni Németországgal. Minden körülmény közt alaposan és jól kell elkészülni, mert valószínű, hogy ha a szövetségtanács vagy a birodalmi gyűlés mérsékelni is fogja a most közzétett tételeket, végeredményben mégis nagyobbak lesznek az eddigieknél. A mérséklés mellett szól az a körülmény, hogy a német kormány továbbra is ragaszkodik a kereskedelmi szerződések rendszeréhez. Harcias vámokkal pedig ez lehetetlen. Mivel azonban a politikában — és Németországban a vámkérdés ezúttal tisztán politikai kérdés, — az eshetőségek kiszámíthatatlanok, nekünk mindenféleképpen készen kell lennünk: akár egyedül, akár Ausztriával közösen tárgyalunk, akár a most közzétett, akár mérsékelt vámtarifával állunk majd szemben. A gazdasági kérdésnél is áll a régi római mondás: Si vis pacem, para bellum. II. A német vámtarifa tervzete immár hivatalosan is közzé van téve s épp azért megszűnt annak a szüksége, hogy azon vitatkozzunk, váljon az agráriusok követeléseivel szemben az iparosok és kereskedőknek pártja képes lesz-e legalább a régi álláspontot föntartani. Határozottan azt felelhetjük reá, hogy nem, hiszen maga Möller, a kereskedelmi miniszter jelentette ki legutóbb Königsbergben, hogy a mezőgazdasági vámok emelését elkerülni nem lehet. Arra a kérdésre akarunk felelni, miért ? A német ipar, kereskedés, valamint a kapitalista világ fejlődéséről a legutóbbi időben sok szó esett. E fejlődésben fő része volt a nemzetek fokozódó energiájának, gyarapodó tudásának és annak a reménynek, hogy a becsületes erőfeszítéseknek meg lesz a kellő jutalma. Ez utóbbi tényező rendkívül ösztönzően hatott a nemzeti munkásság minden mezején. Pedig jogosultsága nem volt mindenfelé egyforma. Az iparos és merkantil vállalatok bőven ontották az osztalékot és a jólétet, ellenben a mezőgazdák minden törekvés és erőfeszítés mellett sem tudtak amazokkal lépést tartani. A mezőgazdaság a reá fordított munka, tőke és intelligencia mellett is hanyatlott, fényesen cáfolva meg az érdekek harmóniájáról s az egyes gazdasági ágak harmonikus fejlődéséről hirdetett és sokáig igaznak tartott legendát. Pedig a német gazdák nem alábbvalóak azoknál a társaiknál, akik más tereken szereznek maguknak gazdagságot, s hazájuknak dicsőséget és hirt. Reájuk ugyan sem a tudatlanság, sem a pazarlás vádját joggal fogni nem lehet. Technikailag sokat haladt a német mezőgazdaság, ennek folytán nagyon emelkedett a termés is, de ezzel szemben, épp úgy mint nálunk, a hanyatló vagy legalább alig emelkedő tiszta jövedelem áll. Az a hangyaszorgalom, mit a német gazdák kifejtettek, az ő meddőségével kiáltó ellentétben állott a merkantil vállalatok sikereivel. Ez ellentétet orvosolni kellett s az aránytalanságok megszüntetése szociális és politikai tekintetben kimagasló feladattá vált. Előre kitérni annál kevésbbé lehetett, mert a német gazdák politikai téren is szervezkedve, szinte ellenállhatatlan erőre tudtak szert tenni. Szervezkedésük a modern időkben egyike a legjelentékenyebb bizonyságnak arra nézve, mily erő van az egyéni törekvések tömörítésében. Reánk nézve persze a német agráriumsok törekvései és vívmányai meglehetősen, kényelmetlenek, sőt károsak is, mert mezőgazdáink jövedelmeit erősen érintik. Minda mellett nekik a maguk szempontjából igazuk van, ha az agrárnép bajait orvosolni akarják. Goltz báró, egy nagyon mérsékelt szó, kimutatta, hogy az uradalmaknál Poroszországban a bérösszeg a kilencvenes években 10—12 százalékkal csökkent. A csökkenés egyes tartományokban, mint Pommerániában, Nyugatporoszországban és Brandenburgban 20 —24, Sziléziában meg éppen 27 százalék. Az 1893—1896-ban történt fölvételek meg a földbirtok fokozódó eladósulására utalnak. E tekintetben nemcsak a gentry szenved, hanem a parasztbirtok sem kivétel. Ha pedig a betáblázott adósságokhoz a személyeseket is hozzászámítjuk, akkor meg éppen vigasztalan lesz a helyzet, főleg ha nem feledjük, hogy az emelkedő munkabér mily mértékben drágította meg a termelést. Szinte lehetetlen volt tehát, hogy a német államférfiak, akiknek szeme nem egyes rétegek gyarapodásán nyugszik, hanem az egész nemzet emelkedését veszi ideálul, betömjék fülüket az agráriusoknak a tények által eléggé megokolt panaszai előtt. Ez ellentétben állott volna a múlt legtöbbet érő hagyományaival, ellentétben magával a jogállamnak sokat emlegetett eszméjével. Ha a német ipar nagygyá lett a védővámok segítségével, igazán nem tudjuk, hogy mi jogon lehetett volna ugyanezt a védelmet megvonni a reá szoruló mezőgazdaságtól. A németek állásfoglalása tehát saját szempontjukból teljesen megokolt, de reánk kétségtelenül nehéz feladatokat ró. Ezen csakis úgy lehet segíteni, ha nyerstermékeinknek Ausztriában és Európának vámokkal el nem zárt részében sikerül piacot szerezni. Vaj, tojás és húskivitel tekintetében elsősorban Angliára kell gondolnunk s már most is ily értelemben kell szervezni a megindulófélen levő akciót. (m.) — Nagy fizetésképtelenség a gabonatőzsdén. Hartstein Kálmán, a debreceni dúsgazdag Harnstein Péter földbirtokosnak fia nem egészen ismeretlen a budapesti gabonatőzsdén. Már régebbi balul kiütött spekulációk révén nagy összegekkel tartozik a gabonabizományosoknak és ma ismét kijelentette, hogy nem fizet. Az összes passzívák, a régiek és a mostaniak, mintegy félmillió koronára rúgnak. Az öreg Hartstein Péter, akinek vagyonát mintegy hat millió koronára becsülik, nem hajlandó fiáért fizetni, ezért az a 15—20 bizományos, akinek Hartstein Kálmán tartozik, mint eddig, úgy most is megelégszik a váltóval, abban a reményben, hogy valamikor mégis csak megkapja majd az egész összeget. Ha nem vezette