Budapesti Hírlap, 1910. április (30. évfolyam, 77-102. szám)
1910-04-16 / 90. szám
1910. április 16. BUDAPESTI HÍRLAP (90. sz.) vándorénekest, a ki bolyongása közben meg-megkeresi. Az öreg majorról majorra jár s régi népdalokat énekel aparasztoknak. „A hol csak megjelenik, áhitatos csöndben hallgatják. Nincs az a vidám lakodalom, a hol rögtön el ne hallgatnának, mihelyt énekelni kezd. Meg-megter repszik olyan tűzhely mellett is, ahol szenvednek s a szenvedést is elcsituítja énekével. Útját nem állják sem a fjordok, sem a hegyek ... Jaj annak a háznak, ahol hallgatóra nem lel; soha ott tanyát nem ver a boldogság." Nem nehéz kitalálni, hogy Alfluid a szerencsétlen Álf, a zordon Bengt bátyjának leánya s Bjöm felesége lesz. Ibsen nem fejezte be a darabot, de néhány év múltán operaszövegnek szánta („A hegység madara") s meg is írta az operaszöveg első fölvonását. A norvég zeneszerző, Udbye vállalkozott a zene megírására, de Ibsen nem fejezte be dolgát. 1852-ből való a „Szent János éjszakája", amit, 1853-ban, kétszer el is játszottak a bergeni színházban. Ibsen ekkor már nem használt álnevet. E munkájában is nemzeti jellegre, népiességre törekszik. A darab faktúrája ügyetlen, de — a kivitel hiányossága mellett is — vannak már benne olyan eszmék, a melyeket későbbi munkáiban ismét elővett. Azok a népies mulatságok, a melyekben résztvett gyermekkorában s a melyekről „Emlékeim" rimű munkájában is szívesen szól, azok foglalkoztatták e munkája folyamán. (Az „Emlékeim“-et meg akarta írni egész római tartózkodása koráig, de csak középiskolás koráig haladt.) „Skienben vígan voltak az én gyermekkoromban. Sok vagyonos és tekintélyes, rokonságban lévő család lakott a városban és környékén. Télen is, nyáron is: bálok, nagy ebédek, zeneestélyek minduntalan. Átutazó vendég is volt bőven; rokonokhoz, jó barátokhoz szálltak meg, mert vendégfogadó nem volt a városban. A mi tágas házunk rendesen teli volt vendéggel. Karácsonykor s az esztendei nagy vásár idején nyílt asztalt tartottunk. Mi, a gyereknép, hónapokig kuporgattuk a garast, hogy bejuthassunk a vásári cirkuszba s hogy mézeskalácsot vásárolhassunk." Különösen vidám volt Szent János ünnepe. Az ifjúság, ötös-hatos csoportban, tüzet rakott. Seregestül jártunk a kikötő raktárakba és műhelyeibe fát koledálni. Ősrégi szokás volt ez. Amit jó móddal nem adtak, azt elcsíptük és se a rendőrség, se az eltulajdonított holmi gazdája nem bántott bennünket. igy szereztünk el egy-egy rozzant bárkát is a tűzre s hurcoltuk, diadallal, a városon keresztül." „Szent János éjszakája" meséje naiv, szinte gyermekes. Egy özvegy, Berg asszony, szép falusi birtokán lakik fiával. Júlia leányával és néhai férjének első házasságából származott mostoha leányával, Annával. Az álmodozó, mélabús Annát aféle szelíd eszelősnek tartják, mert hisz a tündérekben és manókban, gyöngéden szereti apai nagyatyját, áhitatosan őrzi apja emlékét s egy rég eltűnt gyermekkori játszótársát sem feledi soha. Egy krisztiániai tartózkodásuk alkalmával Berg asszony Júlia leányát eljegyezte Birk János, egy vagyontalan tanuló, akinek neveléséről a néhai Berg gondoskodott; Júlia hozománya a birkelundi kis major lesz. Megérkezik Birk, meglátja Annát s elragadtatással hallja, mint énekel az erdei és mezei tündérekről. Ugyanekkor érkezik Berg asszony fia is egy barátjával, Paulsennel (Paulsen a nagy hangú, kevés tehetségű esztétikus és iró karrikaturája, mint karrikatura, nem igen sikerült). Paulsen megszereti Júliát aki viszonozza érzelmeit és sajnálja, hogy már elígért kezelt Birkennek. A két szerelmes pár kivonul, Szent János éjszakáján, egy dombra, ahol a nagy tűz hamvadóban van. A mulatozásnak már vége s az ünnepi lárma helyét csönd foglalta el. Hirtelen, váratlanul egy láthatatlan zenész kezd muzsikálni, kettéválik a domb, ott a hegység királya s körötte táncot lejtenek a tündérek és manók; a király szerelemitallal kínál egy palotájába csábított leányzót s a leány, elbódulva, fogadja a király szerelmét . . . Paulsen és Júlia édelegnek. — Anna és Birk azonban régi regéket citálnak s emlékükben ébred a múlt, érzik, tudják, hogy gyermekkori barátság fűzi őket egymáshoz. A szerző nem titkolja előlünk, hogy mindez csak Birk álma, aki szerelmes lévén Annába, szakítani szeretne Júliával, de ■ köti őt a Berg házaspár élvezett jósága; Júlia pedig, azt hívén a hiú leány, hogy Birk halálosan szereti, nem talál módot a szakításhoz. A harmadik felvonásban, az öreg Berg nagyapó, véletlenül egy láda fenekén valami régi por okmányaira bukkan s ez okmányok igazolják, hogy Birk Jánost vagyonából a néhai Berg forgatta ki ma is élő özvegye segitségével s nevelését is azért fizették, Júliát is azért akarják most hozzáadni, hogy a régi bűnt helyrehozzák. Birk azonban nemeslelkűen megbocsátja a múltat, de Annát,veszi feleségül, s nem Júliát; Júlia viszont Paulsen felesége lesz. Paulsen, a „belesprit" mondása fejezi be a darabot s jelzi Ibsenben a leendő szatirikus írót: „Házasság előtt elméletileg tekintendő a szerelem, a házaséletben viszont a gyakorlati szempontok irányadók. Azt pedig jól tudja mindenki, hogy az elmélet nem mindig egyeztethető össze a gyakorlattal." Ivanhild (1860) egy prózában kezdett és soha be nem fejezett színmű töredéke; ebben a csírája a „Szerelem komédiájáénak, amely (1862) versekben van írva. Ibsen már ezután nem tapogatózik, nem botorkál, útjára talált. Egy fiatal író, Fáik mondása: „Hajlandó volnék arra kérni a jó Istent, hogy zúdítson reám valami nagy bánatot, mert akkor majd nem pocsékolnám időmet!" — ez fejezi ki azt a lelkiállapotot, amelyen ekkor vergődött keresztül Ibsen. 1858-ban így írt Anker hadnagynak: „Valami nevetséges szükségét éreztem egy ideig annak, hogy szomorkodjam. Szenvedelmesen vágyakoztam, sóvárogtam valami nagy, egész lényemet betöltő szenvedés után. Hogy valami értelme legyen az életnek! . . . Őrültség volt ez. Ma már legyőztem magamban, de valami maradt belőle mégis bennem." A három kötet ezerötszáz lapján számos részletet találunk arra vonatkozólag is, hogy miként dolgozott Ibsen. Hogy mennyit javított, törölt, míg zsenijének teljesen urává tudott lenni, míg gondolataihoz a legkifejezőbb formát meglelte. Hogy vonta össze a jeleneteket, néha egész fölvonásokat. Egyes drámáit, például a Társadalom oszlopait újra, és ismét újra kezdte; viszont vannak, például A nép ellensége, amelyek szinte készen születtek. Nagy gondot fordított a darab tervének kidolgozására s ezt a drámairás elengedhetetlen kellékének tartotta. Krisztiániai tartózkodása idején (1895—1896) kereste föl egy fiatal író, kérvén, olvasná át darabját. — Lássam előbb a darab tervét! . A fiatalember büszkén vallotta, hogy ő ilyen tervezéssel nem bibelődött: az ihlet vezette, elejétől végig. Ibsen visszaadta neki a darabot azonnal. Aki tervet nem készít, az a drámairás mesterségének az abcéjét sem ismeri, az színpad számára nem dolgozhat. Szenvedelmes újságolvasó volt Ibsen. Elolvasta lapjait az első betűtől az utolsóig s azt állította, hogy könyveket nem szívesen olvasott s egyáltalában nem nincs tanulságosabb a hirdetések olvasásánál. Viszont, nem volt kiváncsi az irodalmi mozgalmak irányadására. Műveit séta közben s öltözködés közben gondolta ki (hosszasan öltözött). Egy-egy mondást, nehogy elfeledje, lefirkantott a keze ügyébe eső papirosra, akár hírlap szélére, vagy valami levélborítékra. Gondosan megőrzött minden vázlatocskát, de soha ilyesmiknek közlésére nem gondolt. — Nem óhajtom a közönséget megismertetni azokkal az ostobaságokkal, amiket elkövetek, mielőtt munkám az óhajtott formába simult. Egy nap, mégis, igy szólt egy barátjához: — A fiamé mindez. Tegyen vele, a mit akar. Azt is mondotta egyszer: — Fontos írások ezek. Nagy értékük lesz valamikor. Csakugyan vannak gondolatok és aforizmák a hagyatékban s azokban vannak letéve drámáinak alapgondolatai. Be kell vallanunk azonban, hogy a három kötet vet ugyan némi újabb világosságot Ibsen nagy alkotásainak fogantatására, de alakja körül ezután se tisztul a nyugtalanító misztikusság. Marad ezután is csak annyi ellenmondás, mint amennyi eddig volt. Tavaszi problémák: Budapest, ápr. 15. Csupa napsugár, hőség, madárdal a liget, mig az újonan összeállított tavaszi frakkerekből majd kirepül a sokszárnyu, sokvirágu, fodros-bolyhos, szalmakalap és japán napernyő, mig minden harmadik padon fáradtszemű matrónák pihennek, s a rejtett fordulók mögött suttognak szerelmesen csicsergő ajkak, s azalatt fáradhatatlan elnyújtással reparálják a Stefánia-út burkolatát. Homok- és kőtorlaszok között surrannak át a gumitalpú rohanók, s velük az ifjúság valódi, vagy reparált tündérei . . . Az első probléma az lenne tehát, hogy miért javítják minden évben pontosan akkor a széles, közkedvelt úttesteket, mikor már minden ember kifelé siet s egy csalóka tavaszi délutánért még a komoly dolgát is sutba veti? Nem lehetne azt húsvét előtt elintézni, hogy azontúl ne legyen odakünn semmi zavaró látvány többé?! ... és kivált az idén, mikor már februárban májusban volt részünk! Ámbár olyan remek az idő, hogy még ezt a kis szépséghibát is könnyen vesszük. Szinte megújhodunk a megnyirbált fákkal, és föllélegzünk a vígan nekilendült perecesekkel. Budijaid népesedő széktengere mellett pillangóképpen lebegünk tova, mert,oh derék Halley, a te érdekes közeledésed még a kis tavaszi kabátot is lekivánja rólunk. Nyári ruhák kellenek már ide, hölgyeim, blúzok és panamák, napernyők és pillés cipők, mert a legszebb, legcsábítóbb tavaszi kosztümnél is szebben beszél a terhessé nem váló, pehelykönnyű fölszerelés. Ha így haladunk, bizony még mi is megérjük a napszúrásos temperaturát május elején, á la Newyork. Annyit jelentene ez, hogy bősz üldözőnk csakugyan befolyásolja a helyzetünket , hogy minden tudós vélemény ellenére — valami készül?!! Tagadhatatlanul, a legérdekesebb probléma ma mégis csak ez az alattomos Halley’. A manó akárhová tegye, ha már olyan merészet forral ellenünk, engedne legalább időt, hogy, még ez egyszer utoljára minden veszendő garas a gyepen maradjon, sorra kerülhessen mindenik kalap, sziveket gyilkoljon valamennyi észbontó toalett s a májusi varázsórák mámorával pukkadhasson meg ez a szegény világ. De május 18-án pusztulni el, mikor még alig kezdünk kigubózni, és a legtöbb szabó zokogó tündérek vádjai és sürgetései alatt roskadoz! Május elején pörkölődni föl, mikor még annyi érdekes futam van hátra, az uj hintó még meg nem érkezett, a luxuson vett uj lovakkal még bánni sem tud a kocsis, s a szivek . . . ah, még jóformán körül sem tekinthettek . . « És ez ellen még csak retorzió sincs. ’Á. gonosz öreg kegyelem nélkül lohol felénk. Mit bánja ő a szépek és gyöngék keserveit, mikor még le kell futnia a maga útját, záróóra előtt! Nem gondolja meg az esztelen, hogy a mi pusztulásunk neki is sérüléseket terem s hogy úgy, lehet, közös halállal fizetünk gőgös tolakodásáért. Menjünk tovább. Ez a téma nem szimpatikus, mert egy kicsit beleborsódzik a hátunk, ha arra gondolunk, hogy a vég esetleg nem lesz olyan gyors, mint ahogyan a rettentő, pokoli hőség szenvedése kívánatossá tenné. Ezt a problémát felejtsük el, lévén ez mindenek között a lehető legkényelmesebb. Marad a divat, és minden ami vele jár. De ez meg már nem probléma. Ott vonaglik csattogó ollók és repülő tűk között, hogy csapongó óhajok, ihlet, divatlap s ízlés ellenére mindent visszaadjon, csak azt nem, amit a rendelő elképzelt magának. S jöhet akkor bármilyen bu, fogaknak csikorgatása vagy méla megalkuvások súlyos pénzedért, nem te leszel a megelégedett, bájos istennő, hanem csupán csak a szállítóid. De ebben azután, probléma ide, probléma oda, mindannyian egyformán, sikeresen dolgoznak a legelőkelőbbtől a legutolsóig. Hogy hazabeszélek? . . , talán. A familiámban ugyanis, és olyan egytestvérek vagyunk ebben mindnyájan, szegény fizető alanyok! — még néhány hét előtt lelkes kedv forrongott és csak úgy szállott a divatlap meg a megrendelés. Csupa hiperdisztengő eszme izzott a levegőben, — hogy az ember alig várta e fellegekig érő remények halvány utánzatait . . . Ma . .., igen, hát hiszen minden elkészült. Nagyon elegáns is, öli, kiválóan gyönyörű.. .