Budapesti Hírlap, 1917. szeptember (37. évfolyam, 218-243. szám)
1917-09-01 / 218. szám
2 Budapesti Híriap ois «.> 1917. szeptember 1. hogy Seidler nem tudta hathatósan, és energikusan visszautasítani azokat a támadásokat, amelyeket osztrák képviselők a magyar birodalom integritása ellen intéztek, magunkon áll, hogy ez épséget megvédjük épp oly elszántan, határozottan itthon, ahogy megvédtek hős katonáink a csatatereken. Tisza István gróf utolsó képviselőházi beszédében nem ezt kérte számon Seidler úrtól, hanem annak a két cseh képviselőnek hazaérnie szavát, a kik azt mondották, hogy a cseh kérdést a békekonferencia fogja megoldani Anglia, Franciaország és Amerika hozzászólása alapján, tehát ellenségeink hadi céljai értelmében. Az osztrák miniszterelnök úr akkor mentegetődzött, ötölt-hatolt, de mi tőle nem platonikus kijelentéseket, hanem tetteket vártunk, tetteket a valódi, meghamisítatlan, paritáson nyugvó dualizmus irányában. Feleletül erre Seidler úr olyan kabinetet alakított, amely összetételében erősen trialisztikus tájékozódást mutat. Lehet, hogy odaát a trializmust már olyan nagy hatalomnak érzik, hogy nem tudnak, nem is mernek megbirkózni vele. Nekünk azonban, akik rendűlétlenül állunk az 1867 XII. alapján, a triatizmus nem kell semmiféle formájában. fizikiísi konferencia után Budapest, aug. 31. A moszkvai állami konferencia be van fejezve, a lendületes és hisztérikus beszédek elszántak a levegőben és a moszkvai pompás operaház nagy színpada csöndben és némán hallgat és várakozva figyel, a juig más orosz aktorok visszaadják valódi rendeltetésének. Az ■egész kép nincs híjjával bizonyos pikantériának s egyenesen követeli az összehasonlítást. Azelőtt Chelapin hatalmas basszusa zugott le a színpadról a nézőtérre s ilyenkor frenetikus tetszésre és rombolásra ragadta a cárért élő orosz népet. Iloris Godunov alakját sohasem alakították oly erőteljesen, mint a mikor Chelapin játszotta meg a tatárok e cárjának emelkedését és tragédiáját. Az orosz-ázsiai és lengyel nemzeti viselőtek tarka egyvelege ezúttal eltűnt a színpad elől és eltűntek azok a hatalmas kulisszák is, amelyek csodaszép ősi kivitelben elevenítették meg a Kremlt, ezt a legszentebb Oroszországot. A színpadon ezúttal feketébe öltözött emberek szorongtak s hátterük gyanánt ott volt az egész szent Oroszország. Ez emberek egyikemásika visszagondolhatott most arra az időre, amikor még mint tiltott kötelékekbe tartozó fiatal diákember a Démon megrázó muzsikájára fülelt a galéria egyik magas zugolyából. Ma nem ezek a hangok csendültek végig a széles nézőtéren, amelyeket a muzsikának háromszázötven professzora császári hivatali minőségben varázsolt a zenekedvelő közönség elé, azok a hangok rég szétfoszlottak már, ma a színpadról vad harci beszédek hangzottak el az orosz nép kiküldöttjei előtt. A testvériesült népboldogító szocialistáknak kemény küzdelmébe került, amíg a kiküldöttek előtt minden egyes emberük elszavalhatta a maga jelszavait és utópisztikus ideáit. Kropotkin hercegnek és Plechanovnak először Kerenszkinél kellett kiverekednie a szólásszabadságot. Ezek az urak mindenben, különösen pedig a módra nézve, ahogyan az orosz népet boldogítani akarják és a hogyan a carizmus szerencsétlen államának valami jobbat szeretnének odaitgystani, mindebben egyenetlenek, élanynyira, hogy a Lenin-csoport szétkartácsolása és vezetőik legnagyobb részének fogságra vetése ellenére is a moszkvai nép kénytelen volt önvédelemhez nyúlni. Miklós cár annak idején kíséretétől körülvéve s az okranától oltalmazva lovagolt végig a Tverszkaján a nagy opera felé. Utóda, Kerenszki, az állami konferenciához vezető ugyanezt az utat legújabb szerkezetű s gépfegyverekkel megspékelt angol páncélautóban tette meg, hogy ilyen módon legyen védve szeretett polgártársainak érzelmi kitörései ellen. Egy pontban azonban megegyezett mind a két úr: semmi különbeké Németországgal! Az orosz parasztnak pedig tovább kell véreznie s az angol ütegektől és tankoktól tovább kell magát hajszoltatnia a német géppuskák ellen, hogy Kerenszki államügyész úr továbbra iskormánynál maradhasson, és hogy az angol nagykövet által jóváhagyott összeget nyugta ellenében továbbra is megkaphassa az antant bizalmi embereitől. Kerenszki beszéde nem újság azoknak, akik ismerik a módját és az eszközeit. Az a tipikus utcai szónok ő, aki logikájában csak addig megyen, ameddig az őt körülözönlő tömeg terjed. A saját maga szólamaitól gyakran annyira megrészegül, hogy a felelősségről tökéletesen megfeledkezik s ebben a fölfogásban mondotta el úgynevezett nagybeszédét is az állami tanácsban, ahol mindenkit, aki neki, mint a kormány legfőbb fejének ellenszegül, halállal és megsemmisítéssel fenyeget. Úgy látszik, hogy az oroszok Belzebub segítségével füstölték ki az ördögöt. A cár-atyuska olyan beszédeket sohasem engedett volna még magának, mint Kerenszki államügyész úr, aki a maga titkos szövetségesein belül előzően csodaszép beszédekkel szállott táborba a cár tirannus és véres ezredei ellen, de csak azért, hogy ő maga ma még heresebb legyen, mint volt Rettenetes Iván és Nagy Péter. A Lenin-csoportok leverése élénken emlékeztet a strelicieknek Nagy Péter úttal való megsemmisítésére. Érdekes lenne, ha Kerenszkinek azokat a bizonyára összegyűjtött beszédeit, amelyeket az orosz népnek a véres cári uralom alól való fölszabadításáról és arról a nagy és kéjes boldogságról tartott, amely az orosz parasztokra és polgárokra várna, ha az államügyész úr és elvtársainak ideái egykor meghiúsulhatnának, — érdekes lenne, ha ezeket a beszédeket most, amikor Kerenszki úr a véletlen folytán s nagyrészt saját elvtársainak akarata ellenére a kormány éléig kapaszkodott fel, ha ezeket a hangzatos régi szavakat most valamelyik volt elvtársa konyhai recept gyanánt átnyújtaná az ő kormányának. Szigorú s hozzá nagyon gyönge urak Oroszországban sem kormányozhatnak túl sokéig . Kerenszki urnak minden oka megvolt rá, hogy páncélautójában minél előbb elhagyja Moszkvát, még mielőtt a moszkvai munkások belefáradtak volna, hogy tovább is odahallgassanak a hisztérikus nepboldogítók beszédeire. A legutóbbi jelentések szerint Moszkvában ismét utcai harc tombol és a Kerenszki úr elleni mozgalom más városokra is átharapózott. Sőt a munkás- és katonatanács is, amely az utóbbi időben Kerenszki rémuralma miatt s az angol arany hatása alatt passzív magatartást tanúsított, még ez sem tudta megakadályozni a munkások és a katonák általános tüntetéseit. Kerenszki miatt gyúlnak lángra az uj csóvák s az az ember, a ki hittársai sorából a halálos ülést fogja neki megadni, hogy letaszítsa a soha meg nem álmodott magasságból, az az ember már régen ki van szemelve s valószínű, hogy egy előző jóbarát bombája fog nagyobb nyomatékot adni a dolognak. Sötét, fekete árnyékok estek le Kerenszkire, a mikor az állami tanácsban beszélt és a mikor a fenyegető veszedelem tudatában elvesztette beszédéről a gyeplőt. Mert Kornilov árnnyéka keményebb és élesebb volt, mint az ő beszéde. Ugyanaz a Kornilov, akiért mi a mitrika, mint kapu mellett a papsajt, mint mindenütt, ahol sok asszony van együtt, s az ápolónők eleinte rossz szemmel nézték. De mikor látták, hogy nem keresi sem az orvosok, sem a parancsnok kedvét, s egyszer azt is kijelentette, hogy nem pályázik kitüntetésre, egyszerre teljesen ártalmatlan kis tücsöknek látták, aki csak a maga jókedvére hegedül. Azt, hogy a bakákat vigasztalta, nem irigyelték tőle, s hogy ez egyúttal a maga vigasztalására is volt, az természetesen nem érdekelte őket. Később már észre sem vették kacagását, az úgy hozzátartozott a kórházhoz, mint a főnöknő éles, sipító hangja és a szenvedők nyögése. Csak ha néha otthon maradt, ült szótlanul, tétlenül, maga elé bámulva óraszámra, annyi vigságot látott kis kék szobájában. Fáradt volt, holt fáradt. Nem a fizikai fáradtságtól, de a mosolytól, a kacagástól, a tréfától, attól az állandó erőfeszítéstől, mellyel vidámságra erőltette magát, a legborzasztóbb szenvedések láttára is. Néha borzongva hunyta be, talán valamely elsuhanó emlékre, a szemét. Ekkor hitszolt, hogy szeme körül mély árnyakat rajzolt a két évi kacagás. A kacagás, vagy egyéb? Talán félelem, v vagy valami maga előtt sem bevallott rettegés. Félig gyermek arca olyan volt, mint a virág, melyet a májusi fagy elhervasztott, mielőtt ideje lett volna kinyitni. Talán a lelke is olyan volt. A társaságban élő fiatal leányok érzései elé mindig ezerféle vet gátat. A barátnők mosolya, a mama intelme, a saját józanságuk és a szórakozások mindig forgó kereke, melynek küllői egymást űzik, érik, s elkápráztató, megszédítő forgásából nem kerülhet ki, csak egy hiúság, önzés és számítás elnyomorítova érzés. S ha mégis néha meghúzódik lelkük mélyén az a másik, az igazi, úgy hogy szinte maguknak sincs tudomásuk róla, s valamely nem várt körülmény időt és alkalmat ad a kifejlődésére, akkor hatalmasabban tör elő, mint különben. Anyja, ki már rég visszatért rendes életmódjához és szórakozásaihoz, ha ilyenkor meglátta, szinte megrémült sápadt arcától és távolba néző tekintetétől, melyben visszatükröződött a sok látott borzalom. Egyszer azután Itdén nénihez folyamodott, ki most a szórakozásokkal egybekötött jótékonyságot gyakorolta, hogy igyekezzen valahogy Klárát a kórháztól elvonni. Hetén néni magáévá tette a dolgot. Sátort adott Klárának a jótékony bazáron, szerepet a műkedvelői előadáson, de Klára még csak tudomást sem vett róla. Egy nap épp ebédnél ültek, Kelén néni berepült,, mint a forgószél, mely csak maga körül forog. — Érted jöttem, Klára, itt vagyok az autóval. Ma érkeznek a kicserélt rokkantak Oroszországból. Váryné és Tieri lemondtak, kérlek, jer velem, segíts őket üditeni. De siess, már úgyis késtem. Klára eleinte habozott, azután mégis fölvvette kék fejkötőjét és hosszú köpönyegét és ment. Kelén néni mint mindig, most is elkésett. De azért utólag nagy eréllyel rendelkezett, miután mások már mindent elvégeztek helyette. A vonat már befutott. Vagy ötven beteg, csonka, lesoványodott ember vánszorgott a peronon. Klára és Helen néni teát, kenyeret, tejet osztottak nekik. Klára ezekre is rámosolygott, mindegyiknek valami bohókásat mondott. Megnevetette őket és nevetett maga is. Kacagása olyan volt, mint egy vidáman csengő Isten hozott szegény nyomorultaknak, mint valami édes biztatás, melynek csilingelése elvett a keserűségükből. De egyszerre a leánynak torkán akadt a szó. Valami elvágta a kacagását. Szeme halálos ijedtséggel meredt az elötte álló, két mankós, féllábú férfire, kinek arcára rá volt írva a két év minden gyötrelme, hogy alig lehetett fölismerni. Csécsy volt. Egyikük sem bírt szólni. Szerencsére Kelén néni teát hozott és pár banális kérdést intézett Csécsyhez. A leány érezte, hogy mondania kellene valamit. A meglepetés megbénította. Hová lett vidámsága, nevetése, melyből minden szenvedőnek juttatott? Vagy félt, hogy most zokogásba fül a kacagása? — Igaza volt, bolondot tettem. Nem táncoltathatom többé — szólt a tiszt, a mikor Kelén néni elment, s nevetni próbált. Odébb akart menni, de valami baj volt az egyik mankójával, Klára gépiesen elvette tőle. — Jöjjön, támaszkodjék rám, — szólt, s alázatosan odanyújtotta a karját Csécsynek. — Nem bír vezetni — hárította el a férfi keserűn. Arcánig szelid erőszakkal megfogta a karját. Ne féljen, két év alatt megtanultam hogy kell. Egyebet se tettem. Bízzon bennem, — kérem. A bosszú meleg pillantásában benne volt, hogy nemcsak most, a peronon végig, de az egész életen keresztül. Az asszony tekintete volt az, aki lelke minden kincsét, élete minden örömét, mindenét odaadná, hogy elsimítsa arca szenvedés szántotta barázdáit. Csécsy elfordította a fejét. Mind a két keze el volt foglalva, nem tudta megtörülni a szemét. Klára egyszerre ismét megtalálta jókedvét, s reményt, boldogságot, jövőben való hitet kacagott bele a férfi sokat gyötrött lelkébe.