Budapesti Szemle. 1860. 10. kötet, 31-34. szám
33–34. szám - ÚJ TERMÉSZETRAJZI ELMÉLET. – A nemek eredete Darwintól. – Jánosi Ferencz
nagyságra, színre, érzékeik számára, s finomságára, erőre, szervezetekre annyira különbözők e teremtmények, hogy lehetetlen nem bámílni a kezet, mely kevés számú elemből ily sokféleséget alakított, s ennyi különböző szervezetbe tudta az életet beleönteni. A természettudósnak, hogy mindezt tanulmányozhassa, s hogy a temérdek változatosságban el ne tévedjen, az osztályozás szolgál vezérfonalul. Az osztályozás nem egyéb formánál, melyet a lélek tetszése szerint alakít az igazság befogadására, de alapjának kiinduló pontjának lenni kell, mert a tudomány épülete e nélkül fel nem emelkedhetik. Ily alapja vagy egysége a vegytannak a parány, az erőműtannak az erő, a természetrajzban pedig ez egységet a nem képezi. Meg kell vallanunk, hogy a természetrajznak e lényeges pontja körül még nincs megállapodás, a nem jellemzése, leírása még mindig gyakori s heves vitára szolgáltat anyagot. Míg egy rész Buffonnal változhatlan s állandó formának tekinti, mely bevégzetten jött ki a teremtő kezéből, mások szerint annak, mint minden osztályozásnak, csak alanyi értéke van. Hogy mily távol vagyunk az egyetértéstől a nem meghatározását illetőleg, elegendő a véget nem érő vitára utalni, melyre az emberi nem maga szolgáltat anyagot. Egy vagy több nem alá sorozandók-e azok, kiket ember névvel megtisztelünk? Egy vagy több forrásból származtak-e ezek ? Az embertan, koponyatan, nyelvészet, maga a vallástan, sorban megvitatták e kérdéseket; szükség-e mondani, hogy ellenmondó feleleteik a homályt s bizonytalanságot nem oszlatták el. Valóban mi még önmagunkat se ismerjük, és miután a jelen ily kételyek között hagy, a múlttól vagy jövendőtől kell kérnünk felvilágosítást. Azonban a múltba csak néhány századig hat el tekintetünk, a természeti állapotban élő ember látkörünkön túl esik. Itt a képzelődésnek kell a hézagot kipótolnia, és ez az emberiséget gyermekkorából a legköltőibb színekkel felékesítve, vagy visszataszító alakban állíthatja előnkbe, fölszépítve a paradicsomi tisztaság, szűziesség minden kellemével, vagy mint rabját a legalsóbb ösztönöknek. Ellenben ha a jövendőre fordítjuk tekintetünket, nem vagyunk-e feljogosítva a reményre, hogy fajunk tökéletesedni fog, s megközelítendi a szépség, erős értelem eszményképét? vagy azt kell-e hinnünk, hogy a nagytöbbség örökös állatiasságra, aljasságra van kárhoztatva, s az ember mindent tökéletesíthet maga körül, csak magát nem ? És így két különböző láthatár nyílik előttünk, a szerint a mint a nemek változhatatlanságát, vagy a szerves alakok folytonos és fokozatos átalakulását fogadjuk el. Mi e két láthatárban előnkbe jő, épen úgy illik a többi teremtményre, mint az emberre. Jól tudom én, hogy a magát természeturának hivő ember nem szereti, ha kimutatják a kötelékeket, melyekkel a természethez van lánczolva, bárha mindennap megalázzák kevélységét az erők, melyek szakadatlanul éreztetik vele a hatalmukat. De a természetbúvárt ez