Csongrád Megyei Hírlap, 1970. április (15. évfolyam, 76-101. szám)
1970-04-03 / 78. szám
A Cs. m. H. vendégkönyve: A magyar zeneszerzők nagy öregje tavaly töltötte be hetvenedik évét. A Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakán szerzett diplomát, majd három évig gimnáziumi tanárként működött. 1928-tól 1968-ig, nyugdíjazásáig — negyven éven keresztül — a Zeneművészeti Főiskola tanára volt. 1931- ben megalapította a „Magyar Kórus’ című folyóiratot. Világviszonylatban is jelentős zenei munkásságáért 1953-ban Erkel-díjat, majd egy évvel később az „Érdemes művész” kitüntető címet, 1955-ben pedig Kossuth-díjat kapott. Zeneszerzői munkái közül számottevő színpadi munka a Hajnalváros, az Alexius és A bujdosó macska című műve. A jeles zeneszerző néhány nappal ezelőtt Szegeden vezényelte a tiszteletére rendezett kórushangverseny több mint száztagú összkórusát. A hangverseny után Bárdos Lajos eddigi munkásságáról, kóruskultúránk és zenekultúránk jelentősebb problémáiról nyilatkozott. — Abba a rendkívül szerencsés csoportba tartoztam — mondja az idős Mester —, amely Kodály Zoltán első zeneszerzés-kurzusába kerülhetett 1921-ben. Kodály Zoltán akkor került a főiskolára zeneszerzés-tanárnak és mindjárt 13-an csöppentünk az ő osztályába. Amikor elvégeztem a főiskolát, nem tudtam mit kezdeni a diplomámmal. Az államnak legkisebb gondja is nagyobb volt, mintsem a diplomásokat elhelyezte. Kottát másoltunk, némafilmeknél hegedültünk, aztán egykori gimnáziumon meghívott óraadó tanárnak, heti 6 órában éneket tanítani. Később egy kis kórust is kaptam. Akkoriban a régi dalárdastílus uralkodott, mi azonban ennél színvonalasabbat akartunk. Ma el sem hiszik a finalok, hogy akkor egyszerűen sem volt mit énekelni. Kodály még nem írta meg a nagy műveit, Bartók sokkal később kezdett kórussal fogalkozni. A szükségtől vezettetve magunk írogattunk kórusaink számára. Ádám Jenő, Kerényi György, Vásárhelyi Zoltán és én voltam, akik újat akartunk lezni a megáporodott magyar énekkari kultúra terén. A zeneműkiadók nem álltak szóba velünk. Saját magunk szerveztük meg a magyar kórus és énekszó zenei foyóiratokat. Nem kis nehézségek árán próbáltuk terjeszteni a magyar népdalodat. A hivatalos tantervek ugyanis nem ismerték a magyar népdalt. Abban az időben kaptuk a Jászságból azt a megható levelet, amely tanúsága szerint a tanító közli a deákokkal: „Na, fiúk, baj van! Jövő héten jön a szak- felügyelő bácsi, és mi egy tást sem tanultunk a könyvből, csak a magyar nép szép falaival ismerkedtünk. Most mi lesz velünk!” Feláll az utolsó padban egy nagy, laki gyerek: „Ne tessék félni, tanító úr, majd letagadjuk, hogy nekünk magyar népdalt tetszett tanítani.” Ez történelmi tény. Volt olyan időszak, hogy népdalainkat tagadni kellett. A népdal azonban lassan-lassan kivívta az őt megillető helyet. A felszabadulás után diadalmaskodott a népdal és a népdal ügye. Azóta szinte az egész világból jönnek hazánkba küldöttségek, szakemberek, hogy a népdalt és a magyar zeneoktatást megismerjék. Büszkén könyveljük el Casellának, a nagy olasz szerzőnek szavait: „A térképen azt sem tudjuk, hol van az a Magyarország. Kis ország lehet, de a zenében nagyhatalom.” Ezt a két nagy lángelmének, Bartóknak és Kodálynak és a magyar nép nemes, hagyományőrző sok ezrének köszönhetjük. — Kérem beszéljen terveiről, készülő munkáiról. — Most jelent meg nemrégen „Harminc írás” címmel tanulmánykötetem. Zeneelméleti tanulmányokon és újabb kórusműveken dolgozom. Nagy örömmel látom, hogy az ének-zene szakos kortársak érdeklődéssel forgatják az irodalmat és nagyon sok áldozatot hoznak hogy kóruskultúránkat kellő színvonalon oktassák. A kép azonban igen tarka. Kitűnő kórusok mellett egészen gyenge színvonalú kórusok találhatók. Az igazi országos kultúrát nem egy néhány nagyszerű együttes alkotja hanem egy nagyon derék, jó átlag. — Igen sok előadást tartok, mert általános tapasztalat, hogy az általános zeneelméleti tájékozódás — nemcsak nálunk, hanem világszerte — elakadt százötven évvel ezelőtt. Hogy mi mindent köszönhetünk egy Lisz Ferenc-i lángelmének, vagy a legújabb zene eredményeinek, arról már sehol sert lehet olvasni. Szívügyem hogy a múlt század nagy romantikus újítóitól napjainkig tartó fejlődést ismertes sem a kollégákkal, mert sem szakkönyvek, sem tankönyv sem tanterv, sem tananya, nem foglalkozik vele. Beethovennél megakadt volna zenei fejlődés? Pedig azóta annyi szépet teremtettek az alkotók, hogy feltétlenü megérdemlik a népszerűsíti figyelmet, kultúránkban vall aktív részvételt. POLNER ZOLTÁN Negyedszázad a számok tükrében Az általános iskolai és középfokú oktatás fejlődése A magyar művelődésügy egyik legszebb eredménye, hogy napjainkban minden ötödik állampolgár részt vesz valamilyen iskolarendszerű oktatásban. 1938-ban alig 34 ezren végezték el a mai nyolc általános iskolai osztálynak megfelelő tanulmányokat, jelenleg ez a szám évenként több mint 180 000, s csaknem 90 százalékban a tankötelezettségi határon belül végeznek. A közoktatásra fordított öszszeg — több esztendő óta — meghaladja az évenkénti 7 millárd forintot. Egy diák nyolcévi általános iskolai oktatása 11 000 forintjába, négyesztendei középiskolai oktatása körülbelül ugyanennyibe kerül az államnak. 1948-ban, az iskolák államosítása után alakult ki — a régi gimnázium alsó tagozatából és a polgáriból — az új iskolatípus, a nyolcosztályos általános iskola. Tantárgyrendszere, nevelési szisztémája arra épül, hogy azonos törzsanyagú oktatásban részesült fiatalokat bocsásson szárnyra. 1938- ban mindössze 5868 szakképzett tanár szolgálta az alsófokú oktatás, és még az 1949—1950-es tanévben is csupán 7400 tanári képesítésű pedagógus működött, jelenleg pedig 30 ezernél több hasonló felkészültségű nevelő tevékenykedik az általános iskolákban. Az országos szaktanerő-szükségletet a felső tagozatokban több mint 80 százalékban sikerült már kielégíteni. 1952—1953-ban kezdődött meg a hátrányos helyzetű falusi kisiskolák körzetesítése. Ennek fokozatos kiterjesztésével ma már az egykori 400 000, vagyis minden harmadik kisdiákkal szemben csak minden hatodik gyerek jár részben, osztott, vagy osztatlan iskolába. Az arányok javulását nagyban szolgálják az általános iskolai diákotthonok — népszerűen: tanyai kollégiumok. Az elsőt 1954-ben hozták létre. Jelenleg 84általános iskolai diákotthon működik, több mint hatezer diáknak adnak otthont 237 nevelő felügyeletével. Az iskolai napközi otthonok hálózata — ami szintén a felszabadulás után alakult ki — 200 000 tanuló számára nyújt rendszeres étkezést és állandó pedagógiai felügyeletet. Jelentős lépés volt a közoktatás fejlesztésében az a törvény, amely a korábbi 14 esztendőről további két évvel fölemelte a tankötelezettség határát, akik a nyolc általános elvégzése után nem tanulnak középfokú iskolában tovább és napi négy órát meghaladó munkaviszonyba sem lépnek — 16 éves korukig továbbképző iskolába járnak. Az általános iskolai tanulók száma az 1969—1970-es tanév elején 1 178 000 volt, valamivel kevesebb az előző évinél. A felsőtagozatos tanulók 94 százaléka szakrendszerű oktatásban részesül. Elterjedőben vannak az oktatásban a szemléltető eszközökön túl az úgynevezett tömegkommunikációs formák. Meghonosodott az iskolarádió és az iskolatelevízió rendszeres műsora. Ezeket az adásokat az iskoláknak több mint 60 százaléka rendszeresen veszi. Minden negyedik iskolának van már hangosfilm-vetítője, s az intézmények háromnegyed része rendelkezik diavetítővel. Az általános iskolák felében található magnetofon, több mint 70 százalékban pedig rádió — az oktatás szolgálatában. Az iskolai könyvállományuk több mint elején csak mintegy 300 000 kötettel rendelkeztek, azóta könyállományuk több mint tízszeresére növekedett. A középiskolai továbbtanulás szempontjából oktatásügyünk — mind a tanintézetek, mind tanulóik száma, mind a tananyag korszerűsége tekintetében — világviszonylatban is rangos helyen ál. A háború előtti utolsó tanévben 52 349 volt a középiskolás diákok száma. Ezzel szemben az 1968 —1969-es tanévben az ország 586 középiskolájában (1938-ban csak 285 volt) 335 338-an tanultak. Jelenleg a középiskolákban, csupán a nappali tagozaton a 15—18 éves korúaknak közel egyharmada, 230 000 fiatal tanul. A középiskolai tanulók csaknem 60 százaléka leány. 1930-ban minden negyvenedik tanuló tett érettségi vizsgát, 1960-ra már minden huszadik, s ez az arány azóta is évről évre emelkedett. A középiskolai képzés korszerűsítése érdekében alapvető változást hozott az 1961-ben alkotott törvény, közismert nevén az oktatási reform. Egyik eredménye: a gimnáziumok mellett megszületett — a felsőfokú tanulmányokra szintén előkészítő — szakközépiskolák rendszere. Az ugyancsak megújhódott gimnáziumban az új formát a tagozatos (különböző nyelvi, matematikai, zenei stb.) osztályok jelentik. Az utóbbi években előtérbe került a dolgozók szakiskolai továbbtanulása is. Az oktatási reform a régebbinél magasabb szintre emelte a szakmunkásképzést: a rossz emlékű inasiskolák helyett ma a szakmunkástanulókat 390, jórészt korszerű iskolában oktatják. Kétszázhúsz tanulóotthonban több mint 27 000 fiatal kényelmes elhelyezéséről, jó ellátásáról gondoskodnak. Magyar napok Moszkvában Csütörtök délelőtt a Budapesti Nemzeti Színház Moszkvában vendégszereplő együttese lerótta kegyeletét a proletariátus vezére iránt: koszorút helyezett el a Lenin-mauzóleumon. A délutáni órákban a magyar színészek a művészek házában részleteket adtak elő különböző művekből. Műsorukban szerepelt a Leningrádban nagy sikerrel bemutatott Zorin-darab, a Varsói melódia, de a meghívottak megismerkedtek a „magyar” Othellóval is. A Nemzeti Színház társulata este újból a Szerelmem Elektrát mutatta be, amely szerdán kirobbanó sikert aratott. Képzőművészeti jellegű eseményre is sor került: a déli órákban magyar könyvillusztráció-kiállítás nyílt a szovjet fővárosban. Moszkva zeneélete nagy eseménye volt a Magyar Muzsika Koncertje csütörtök este a Csajkovszkij-hangversenyteremben. A moszkvai rádió és televízió szimfonikus zenekara Kadosa-, Ránki- és Tartós-műveket adott elő. Különleges érdeklődéssel várta a szovjet főváros zenekedvelő közönsége Bartók 3. zongoraversenyét, amelyet a hazánkban is ismert Tatjana Nyikolajeva mutatott be. Soha nem késő Beigazolódott, hogy a tanulásra soha nincs késő. J. Whitteridge 90 éves férfi sikerrel tett vizsgát francia, olasz, spanyol és német nyelvből. Saját bevallása szerint 83 éves kora óta, amióta elkezdett idegen nyelveket tanulni, frissebbnek érzi magát és megfiatalodott. PÉNTEK 1970. Április 3. ,HÍRLAP Tétova fiatalok Két új filmet hoztak a mozik a közelmúltban, amelyeknek lényegi vonásaiban van valami közös. Fiatalok szerelméről, szeretkezéseiről és annak következményeiről szólnak. Éppen ezért mindkettő 16 éven felülieknek vetíthető csak, pontosabban a jugoszláv Horoszkóp című Boro Draskovic rendezte film csak 18 éven felülieknekengedélyezett. Egyet is lehet érteni ezzel. Mindkét film ulyan lehangoló, olyan sivár szomorúságot vált ki a nézőből, hogy valóban jobb, ha az egészen fiatalok nem látják. A felnőtteknek sem telik sok öröme bennük. Szándék és eredmény kissé meszsze esett egymástól megint. A Horoszkópban öt lézengő vagány és egy leányzó nyári kalandja torkollik többszörösen is véres drámába. A film alkotói nyilván jelezni akarták, amit már annyiszor, hogy baj van a fiatalsággal, valamit tenni kellne. De ezt egyrészt olyan körmönfontan, másrészt olyan sematikusan valósítják meg, hogy nemes szándékaikat végül is szinte senki számára nem közvetíti az alkotás. Az „Egy új világ” című filmet olasz—francia koprodukcióban Vittorio De Sica rendezte. Míg a Horoszkóp olyan fiatalokról beszél, akik cinikusan és tudatosan vállalják saját felelőtlenségüket. De Sica olyanokról szőtte a történetet, akik jószándékúak, az adott világnál valami szebbre, jobbra vágynak. Sorsuk azonban, mert épp olyan tájékozatlanok, bizonytalanok és végsősoron felelőtlenek, mint a másik film szereplői, szintén a balvégzet irányába fordul, ötperces ismeretség után gyermek fogamzik. Az egymást nem is ismerő fiú és lány egymásba szeret, újra meg is keresik egymást, de a fiú nem akarja a gyereket. Az elsőéves orvostanhallgató kislány azonban nem képes elvégeztetni az abortust, gyereket akar. Az ebből fakadó felelősség súlya alatt azonban összetörik a szerelem. Mindez kissé vontatottan, nehézkesen bontakozik ki a vásznon. A néző gyakorta unatkozik. CSONTOS MAGDA Az „Egy új világ” fiatal párja BALOGH JÓZSEF 7 . ~ Színpadról a képernyőre Budapesten a 15-ös autóbuszon — amikor mintegy tízperces együttutazás után — elbúcsúztam Lénárd Judittól, a Televízió népszerű bemondónőjétől — legalább tizen köszöntötték, ketten gratuláltak neki a legutóbbi műsorhoz, sok embernek volt hozzá egy-két udvarias, jó szava. — Ismeri valamennyit? — kérdeztem. — A negyedét se. ők ismernek engem. Ők a „kedves nézők”. Tehát ismerjük egymást, így megy ez mindenfelé. Volt már úgy, hogy pöttöm kislány csokival kínált: Jutka néni, kóstold meg... És megkóstoltam... Lénárd Judit a Televízió egyik „alapító” munkatársa. Ő maga így vall erről: — Mi négyen, Tamási Eszter, Takács Marika, Varga József és jómagam úgyszólván egyszerre kerültünk a tv-hez Még 1960 szeptemberében. Látszólag nem különös történet, ahogy Lénárd Judit a televízióhoz került bemondónak. — Főiskolát végzett színésznő vagyok. Játszottam a Honvéd Színházban, majd a debreceni és győri társulatoknál. Utoljára a Petőfi Színház tagja voltam. Hogy melyek kedvenc szerepeim? A Magyar Elektrából Klátaimnésztra, a Don Carlos Ebioti hercegnője, a Bánk bánból Gertrudis és a Kőszívű Ember Arankája. Sokat játszottam ezeket a szerepeket. — Vérbeli színésznő létére hogyan hagyta ott mégis a színpadot? Mintha szomorúság lepné el arcát. — Nem ment könnyen. A televízió egyik szerkesztője, Fábry Éva, aki egyébként barátnőm, „környékezett” meg. Megmondom őszintén: a „megkísértés” idejéig magam sem láttam televíziót. Hosszú ideig ellenálltam a csábításnak. Aztán egy év múlva ismét jött a „csábító”. Akkor már kisebb volt az ellenállás. Egy évig vívódtam, családom mit sem tudott róla. Csak amikor közöltem velük új állásomat... — Most közel tíz esztendő távlatából nem hiányzik a színpad varázsa, a közönséggel való kapcsolat? — Nehéz erről beszélni. A színpad ésa televízió merőben más. A színpadról pillanatok alatt kontaktust teremt a színész és a folyamatosan érezhető kapcsolat adja a biztatást. A tv-ben azonban — bár tudom, hogy milliókkal ülök szemben — csak gépet látok, a kamerák üvegszemeit és a reflektorok forróságát érzem. De ne higgye, hogy ebből nem lehet „kontaktus”. Lehet bizony és a bemondó idővel, ha a kezdeti kameralázat leküzdötte, érzi is a közönség figyelmét, szinte hallja a millió néző lélegzését. Nálam is így van és most már sikerült ellensúlyoznom a színház hiányát. Afelől érdeklődöm: milyen a napirendje a tv-bemondónak? — Elfoglaltságunk eléggé ■nagy, mert ha például iskola tv van, hatan állunk szolgálatban. Azt nem írja elő semmiféle munkarend, mit tanuljunk. De a napi élet dolgaival teljesen tisztában kell lennünk. Értem ez alatt például a világeseményeket. Én amellett anya és háziasszony is vagyok, nekem kell például gondoskodnom Kata lányomról, aki a Kállay Éva. Egészségügyi Szakközépiskola II. osztályos tanulója.