Élet és Tudomány, 2005. január-július (60. évfolyam, 1-26. szám)

2005-03-04 / 9. szám

GALLIPOLI meredek sziklák, mély vízmosások borítják, melyeket vé­deni jól, megtámadni vagy egyáltalán megközelíteni vi­szont jóval kevésbé lehet. A magaslatok birtoklása épp ezért stratégiai fontossággal bírt a küzdelem során. Április 25-e hajnalán szálltak partra az ANZAC-katonák, de az erős áramlat és a sötétség miatt végül a partraszállás tervezett helyszínétől körülbelül 1 mérföldre északra kö­tött ki a nyolcezres csapat egy kis öbölben - az eredetileg Ari Bumu nevű partszakasz később Anzac-öbölként várt is­mertté. Hatalmas volt a kavarodás: az egész sereg a szűk ten­gerparton zsúfolódott össze, a katonák egy nagyon me­redek hegyoldallal találták magukat szembe a beígért, enyhe emelkedésű dombok helyett, és az első pillanattól fogva ellenséges tűz alatt próbáltak előrejutni. A nehéz terepnek és a Musztafa Kem­at által vezetett török ellen­állásnak köszönhetően ha egy-két kisebb csapat túl is ju­tott az első hegygerincen, elszigetelődött, és az erősítés nem tudta követni. Az ANZAC-csapatok pozíciója hamar veszélybe került. Estére a helyzet olyannyira súlyossá vált, hogy az ausztrá­lok és az új-zélandiak parancsnokai felvetették a csapatok evakuálását. Hamilton ezzel szemben arra adott utasítást, hogy a katonák ássák be magukat, és tartsanak ki. Az em­berek pontosan ezt tették, innen származik az ANZAC- erők közkeletűbb elnevezése is: az ásók (the diggers). Az el­ső nap valóban nehéznek bizonyult: a csapatok kevesebb, mint 800 métert haladtak előre összesen 2000 főnyi vesz­teség árán. Ugyanezen a napon - az Anzac-öböltől úgy 20 kilomé­terre délre — a brit és francia csapatok is partra szálltak Hun­ter-Weston vezérőrnagy irányítása alatt a félsziget csücské­nél, a Helles-foknál azzal a céllal, hogy elfoglalják a tenger­partról 10 kilométerre fekvő Abhi Baba csúcsot. A törö­kök itt sem tudták megakadályozni a partraszállást, de a brit csapatok sem voltak elég erősek ahhoz, hogy a par­ti sávnál nagyobb területet szerezzenek meg. A csapatok veszteségei április 25-ére már nagyobbak voltak, mint a 30 évvel későbbi normandiai partraszállásnál. Májusra állóháború alakult ki a félszigeten: az ANZAC beásta magát, és hídfőállását keményen tartotta, Gallipoli csücskénél is kitartottak a britek. Sőt májusban az átcso­portosított ANZAC-erők segítségével támadást indított a 29. brit hadosztály, de az fiaskónak bizonyult: az ANZAC- erők egy óra alatt 1000 embert és a nap folyamán még 800 főt vesztettek el hiába. Egy héttel később a törökök ra­gadták magukhoz a kezdeményezést az Anzac-öbölnél: 42 000 emberrel támadták meg az ausztrálokat, akiket azonban eddigre már felfegyvereztek, és a flotta ágyúi is segítették őket, így a rohamot visszaverték. A törökök 10 000 embert vesztettek el. Az ANZAC-oldalon 600 katona sérült, illetve halt meg. A súlyos emberveszteség miatt kilencórás tűzszünetben állapodtak meg, hogy a halottakat eltemethessék. Jött, látott, kapitulált Mindeközben a Gallipolinál kialakult helyzet miatt Chur­­chillt eltávolították az Admiralitás éléről. A szövetséges erők utolsó komoly próbája a Dardanellák elfoglalására az augusztusi támadássorozat volt: két irányban kíséreltek meg áttörést elérni: egyrészt a félsziget eddigi legésza­kibb pontján a Suvla-öbölnél, másrészt az Anzac-öbölnél. Az utóbbinál augusztus 6-án kezdődött az akció, három fő célponttal, ebből kettő szimbolikus jelentőségűvé vált az ausztrál és új-zélandi történelemben. Az úgynevezett Lone Pine, illetve Nek ellen indított akciókban olyan veszte­ségeket szenvedtek az expedíciós csapatok, mint előtte soha: Lone Pine-nál négy nap alatt több mint 2000 em­ber halt meg, Neknél pedig 230 ember vesztette életét, s 140 sebesült meg hiába. Augusztus 6-a és 10-e között az ANZAC 12 000 fős veszteséget szenvedett el. A Suvla-öbölnél a tapasztalatlan Stopford altábornagy szen­vedett vereséget. Bár a török ellenállás minimális volt - a Suvla-öblöt csak három zászlóalj védte szögesdrótok és géppuskák nélkül -, három nap alatt eldőlt, hogy ez az angol támadás is sikertelen, áttörést már nem tudtak el­érni. Az augusztusi hadműveletekben összesen 45 000 főt veszítettek a szövetségesek. Hamiltont október végén Sir Charles Monro altábornagy váltotta fel a posztján. Monro erőssége — kritikusai szerint inkább a gyengéje — a gyorsaság volt: 6 óra alatt körbejárta a szövetségesek három hídfőállását, és másnap megüzente Kitchenernek, hogy a csapatokat ki kell vonni. Churchill vitriolos megfogalmazása szerint Monro ezredes „a gyors döntések embere volt. Jött, látott, kapitulált.”. Sokak szerint a két lépcsőben végrehajtott evakuálás volt a legsikeresebb pontja az egész Gallipoli hadjáratnak: elő­ször a Suvia- és Anzac-öblöt hagyták el a csapatok és csak később Helles-fokot. Az előbbi két helyszínen összesen 83 000 fő tartózkodott, mintegy 5000 állattal és 2000 jár- 278 ■ Élet és Tudomány « 2005/9

Next