Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)
1954-09-04 / 25. szám - Hámos György: Egy régi ház • széppróza | elbeszélés (4. oldal) - Bónus István: Nagykabát • vers (4. oldal) - Berendi Tamás: Olcsó Petőfi kiadást kérünk • levél (4. oldal) - Gyárfás Miklós: Görög éj • vers | Nagyvilág (4. oldal)
4 Irodalmi Ujság 1954 szeptember 4. A napokban újra láttam a régi házat. Ma sem látszott öregebbnek, mint tizenöt évvel ezelőtt. Sem a háború, sem az idő nem hagyott nyomot rajta. Azokra az emberekre emlékeztet, akik fiatalon is öregeknek látszanak már, azután évtizedekig semmit sem változnak. A ház ott állt régen, ahol a város végződött, és a külváros elkezdődött. Persze, ma is ugyanott áll, ahol azelőtt, csak a városnak és a „külvárosnak“ tűnt el a határa; ez a sorompókkal s határkövekkel ki nem rajzolt, láthatatlan, de éles határ, amelyen túl a szegénység szinte hivatalosan is elismert világa kezdődött. A ház, amelyben ez a régi, furcsa történet megesett, amolyan határállomás volt a két világ között, szegényes, beteg ház volt. Füstöt és kormot lehelt ki rossz tüdejéből, s tekervényes beleiben, az ócska vízvezetékcsövekben, mint üres gyomorban a sav, meg-megcsikordult a víz. Ételszag úszott a folyosókon és az udvaron; csípős, könnyeztető, hagymás ételszag, akár a külváros többi házaiban, de lakói inkább befelé sandítottak, a város felé, annak öltöztek, oda jártak moziba. Jórészt kisiparosok, pincérek és altisztek laktak a házban; a legtöbbjüknek takarékkönyve is volt, vagy telke Szentlőrincen, esetleg Rákospalotán. Egy főpincérnek, aki a második emeleten lakott, még háza is volt, majdnem ugyanilyen ház. Mégis így éltek, egy szoba-konyhában, megpácolódva az örökös hagymaszagban, mert ezt az életformát választották — óvatosságból, gyávaságból vagy megszokásból. A második emeleten, a lépcsőház mellett lakott a sikkasztó. Hivatalosan ugyan nem ez volt a foglalkozása, pénztáros volt egy „folytonjátszó“ kis moziban. De már hosszú évek óta olyan rendszerességgel sikkasztott, s olyan tekintélyes keresetre tett szert, hogy emellett a pénztárosi hivatalt nyugodtan tekinthetjük mellékfoglalkozásnak. Ő is annak tekintette. A sikkasztónak felesége és két kis fiúgyermeke volt. Közülük az egyik már iskolába járt és kitűnően tanult, ami nagy örömére és vigaszára szolgált édesanyjának. A sikkasztó ugyanis elhanyagolta feleségét és családját, s mondjuk meg kereken — bár a művészi jellemzés törvényei nem helyeslik ezt — a sikkasztó rossz ember volt. Nemcsak azért, mert sikkasztott, hanem azért, mert a pénzt nem a családjára költötte. Lóversenyen és kártyán úszott el a pénz, amit a mozi pénztárából kiemelt hosszú évek óta. Aznap is hajnalban jött haza, részegen. Délig aludt, azután dühösen, morogva felkelt, és borotválatlanul, kócosan, vörösre gyulladt szemmel ténfergett a konyha és a szoba közt. A gyerekek rémülten húzódtak félre útjából, mert tudták, hogy ilyenkor még durvább és ingerlékenyebb, mint máskor. — Ne bosszantsátok apátokat *— intette őket szüntelenül az anyjuk — tudjátok, mennyit dolgozik értetek. Ezt persze csak a békesség kedvéért mondogatta az asszony. Nagyon jól tudta, hogy a férfi semmi esetre sem értük dolgozik, hiszen alig ad haza valamit. Sokat sírt is emiatt éjszakánként, mert arra gondolt, milyen szépen élhetnének, ha a férfi nem szórná el a fizetését lovakra és éjszakai nőkre. Még szerencse, hogy a sikkasztott pénzről nem tudott, így legalább nem fájt a szíve, hogy azt is másokra költi. — Meglátja, az ördög elevenen fogja elvinni egyszer ezt az embert — vigasztalta az asszonyt özvegy Novákné, aki mellettük lakott. S Novákné szájából ez a komor jóslat nem volt puszta szólásforma. Túlvilági dolgokban senki sem volt van jártas a házban, mint ő. Napnak nagy részét a templomban és temetőben töltötte. Férjének teréskőből faragtatott sírkövet, s kő közepén, üveg alatt, férje lega utolsó arcképét is elhelyeztette. Altiszti egyenruhában, hegyesre sodort bajusszal, huncut mosollyal néz ki azóta az üveg mögül néhai Novák, de kicsit bánatosan is, mintha valami vidám dolgot tudott volna meg, amiről nem szólhat senkinek. A házban mindenki tudta, hogy Novákot felesége vitte a sírba. Annak idején, húsz év előtt, azért lett a felesége, hogy egy udvarlóján, akibe szerelmes volt, bosszút álljon. Az udvarló azonban csöppet sem vette szívére a dolgot, s rövidesen maga is megnősült. Novákné akkor engesztelhetetlenül meggyűlölte férjét. Olyan vad és makacs gyűlölettel, amely a férfi számára, aki igen egyszerű lélek volt, valósággal magasabbrendű, titokzatos érzésnek tűnt. Annyira izgatta ez az érthetetlen, forró gyűlölet, hogy egyre szerelmesebb lett a feleségébe. De minél fájdalmasabban és alázatosabban szerette az asszonyt, az annál elszántabban gyűlölte; az érintésétől is irtózott, és nem engedte közelébe. Végül is a férfi öngyilkosságának azt a szemérmes módját választotta, amellyel a gyöngébbek vagy a feltűnéstől irtózók olyan gyakran vetnek véget életüknek: inni kezdett. S az ital meglehetősen hamar végzett vele. Az asszony azután naponként kijárt a sírjához, és minden nap friss virágot vitt ki. Utána templomba ment, és el nem mulasztott bedobni húsz-harminc fillért Szent Antal perselyébe, majd hatalmas gyertyákat égetett el a Madonna oltára előtt. Pedig máskülönben szenvedélyesen gyűjtötte és féltette a pénzt. Tudták a házban, hogy asszony lányának, aki nyomorog, soha nem adott még egyetlen krajcárt sem. — Inkább a szenteket vesztegeti — fakadt ki rá a szomszédja, aki hirtelen haragú ember volt — pedig, ha bűn a földi hivatalnokokat lekenyerezni, mennyivel rettenetesebb bűn az, ha valaki az égi hivatalnokokat igyekszik megvesztegetni. A házban sokan egyetértettek Novákné szomszédjával, bár úgy vélték, hogy neki igazán kevés joga van más felett pálcát törni. A zsarnok — a lakók csak így említették egymásközt Novákné baloldali szomszédját — öreg ember volt már. De fiatalos szívóssággal és lendülettel kínozta családját. A ház rozoga falai sokszor megremegtek dühödt ordításától. Mélységes tiszteletet és hódolatot követelt magának családja minden tagjától, s ezt a hatalmi tébolyt mindenki fölé kiterjesztette, aki bármiképpen függött tőle vagy gyöngébb volt nála. Egyébként, pincér volt egy körúti kávéházban, s a vendégek igen kedvelték udvariassága és örökös szolgálatkészsége miatt... Még sok mindent elmondhatnánk róla és a többi lakóról is; sok érdekeset, ijesztőt vagy szomorúan szépet, de abba kell hagynunk a seregszemlét, mert időközben a házaló megérkezett e városszéli ház elé, s ezzel tulajdonképpen elkezdődik a történet. A házalónak nem volt kalapja, hosszú, fényes, fekete kabátja volt és szelíd kék szeme. Tűnődve állt a ház előtt, méregette a kopott falakat és gondolkozott. Úgy állt ott, mint egy hadvezér, akinek be kell vennie egy jól megerősített várat. Ezt a várat — úgy érezte — az emberi közöny és rosszaság védelmezi. Ezzel szemben az ő eszközei igen szerények, szinte mosolyognivalók voltak. Szentképeket árult. Helyesebben, nem is képeket, hanem kis érméket, amelyeket szentek glóriás arcmásai díszítettek. A naptárnak szinte valamennyi szentje kapható volt nála, s amikor ez az ötlete támadt és elkészíttette a kerek kis érméket, abban reménykedett, hogy mindenki megveszi majd a maga védőszentjét, akinek nevére keresztelték. Szerette ezeket a szelíd, kedves arcokat, amelyek annyira hasonlítottak egymáshoz. Komolyak voltak és valahogyan mégis vidámak, kicsit szigorúak és igen soványak. Érdekes — tűnődött néha, amikor az érméket rendezgette — úgy látszik, kövér szent nem is volt. Az embereknek azonban nem kellettek az érmék. Alig tudott egyetkettőt eladni közülük, s így újabban meglehetősen sanyarú helyzetbe került. Ezért örült annyira az ötletnek, amely néhány pillanat előtt villant fel benne. Úgy érezte, hogy ezt csak valamelyik kedves szent súghatta meg neki, hálából, mert annyit foglalkozik és fáradozik velük. Vidáman vágott neki a lépcsőnek. Először a sikkasztó ajtaján kopogott be. Előbb azonban gondosan kibetűzte a kopott névtáblát. A kopogtatásra a sikkasztó, mint tíz éve minden alkalommal, megrezzent és elsápadt. — Ideges a sok munkától — mondta mindenkinek a felesége. Most is az asszony nyitott ajtót, mert a gyerekek meg se mertek mozdulni, mikor látták, mennyire ingerült az apjuk. — X. urat keresem — mondta barátságosan, de határozott hangon a házaló. Persze, valójában nem X-et mondott, hanem nevén nevezte a sikkasztót, de ezt, tekintettel a sikkasztó kényes helyzetére, el kívánjuk hallgatni. — Mit óhajt? — kérdezte kicsit megszeppenve az asszony, mert a házaló hangja egyáltalában nem arra vallott, hogy kéregetni akar, vagy a nyakukra sózni valamit. — Az országos jótékonysági egylettől vagyok — szólt titkolt büszkeséggel a házaló és egy pillanatra el is hallgatott, hogy az asszonynak ideje legyen felmérni az ügy roppant jelentőségét. Majd barátságosabb hangon folytatta: — Az egylet ugyanis tagjává választotta asszonyom férjét... Akkor már a férfi is ott állt a konyhában, még mindig sápadtan és mindenre elszántan. — Uram, gratulálok — fordult hozzá tartózkodó mosollyal a ház aló és kezet nyújtott — ez valóban nagy kitüntetés. — Már, hogy engem? ... — dadogta a sikkasztó és egyszerre vérvörös lett — a jótékonysági egyesület? ... — Egylet — javította ki elnéző mosollyal a házaló. — És miért? — kérdezte elhülve az asszony. A házaló, anélkül, hogy bárki is szólt volna neki, bevonult a szobába. A sikkasztó és a felesége izgatottan követték. A gyerekek az egyik sarokba húzódva, bámulták a jelenetet. — Engem tulajdonképpen nem tájékoztatnak pontosan a felvétel okáról — mondta a házaló és beleereszkedett a hintaszékbe. — A jótékonysági egylet, melynek, mint bizonyára tudják, Barna kegyelmes úr az elnöke, megfigyelői vagy bármely más, megbízható ember bejelentésének alapján választja meg tagjait. Akiről megtudja az egylet elnöksége, hogy különösen példás életet él, vagy pedig valamilyen, nem mindennapi jócselekedetet vitt végbe, azt tagjává választja. Az én feladatom csak annyi — tette hozzá szerényen— hogy közlöm az új taggal a jó hírt és átnyújtom a kitüntetést. Ezzel irattáskájába nyúlt, az érmék közül találomra kiemelt egyet s két ujjal fogva, finoman és megilletődve az asztalra helyezte. — Az érem megváltási díja két pengő — mondta még mellékesen és fel is állt már — ez egyben a tagdíj is. A pénzt hanyagul zsebre tette, még egyszer gratulált és sietve búcsúzott, mert, mint mondta, még sok dolog várja az egyletben. Néhány pillanatig furcsa csend maradt utána a szobában. A sikkasztó kezében tartotta a fénylő kis érmét és tűnődve nézte. De mintha sokkal messzebbre, önmagába nézett volna. Hirtelen eszébe jutott, hogy kamaszkorában egyszer egy kutyát elrántott a villamos elől. Úgy érezte, hogyha kicsit töprengne, még sok jó cselekedete jutna az eszébe. A múltkor is tíz fillért adott egy koldusnak, mikor nyert a lóversenyen. — Nem, ebben valóban semmi hihetetlen sincs — gondolta — hogy az embereknek feltűnt, milyen jó szívem van. A zöldszínű tükör előtt állt, kipróbálta, hogy hat majd a jelvény, ha a mellére tűzi. — Gyerekek, este eljöhettek a moziba — mondta elégedetten. S hirtelen megindultságában azt is elhatározta, hogy a sikkasztott pénzből ezentúl sokkal többet költ majd a családjára ... Közben a házaló, azaz: bocsánat, a jótékonysági egylet megbízottja, már özvegy Nováknéval is közölte az örvendetes hírt, hogy az országos jótékonysági egylet közismert jószívűsége jutalmául tagjává választotta. Novákné még annyira sem csodálkozott, mint a sikkasztó. Inkább jóleső elégtételt érzett. — Mindig mondtam — szólt könnyeítve, míg átnyújtotta a pénzt. — hogy a jószívűség még a földön elnyeri jutalmát. Szegény, jó uram, ha élne, mennyire örülne neki. — Bizonyára — hajolt meg búcsúzóul a házaló — asszonyom férjének nagy örömére szolgálna asszonyom jósága. Kár, hogy már nem él. Novákné, mikor magára maradt, elhatározta, hogy ezentúl segíteni fogja a lányát, aki három gyermekével nyomorog. A házaló pedig, miután óvatosan körülnézett, hogy a sikkasztótól, vagy Nováknétól nem látják-e, bekopogtatott a zsarnok ajtaján. A zsarnok ebben az időben éppen a feleségét kergette az asztal körül egy konyhakéssel. Közben hörögve hajtogatta, hogy az egész családot ki fogja irtani, mert krumplilevest főztek ebédre, pedig jól tudják, hogy ő nem szereti. Az erélyes kopogtatásra azonban abbahagyta az üldözést. Az olvasó valószínűleg fellélegzik erre a fordulatra, meg kell nyugtatnunk azonban, hogy a zsarnok különben sem érte volna utól az asszonyt. Még egyszer sem érte utól. Sokkal gyávább volt annál. Viszont most minden dühe a házaló felé fordult, különösen, mikor meglátta, hogy a belépő gyönge, törékeny embernek látszik és szelíd, kék szeme van. — Mit akar? — förmedt rá a méregtől rekedt hangon. A házaló alig észrevehetően meghajolt: — Az országos jótékonysági egylet küldött, önt keresem. A zsarnok közelebb lépett,, keze ökölbe szorult. Még fenyegetőbbé vált a hangja: — Szóval kéregetni akar, vagy valami vackot árul? A házaló megbocsátóan mosolygott. — Szó sincs róla. Az egylet, melynek Barna kegyelmes úr az elnöke, tagjává választotta önt. — Engem? — kérdezte gyanakodva a zsarnok. — Miért ér engem? — Mert az elnökség olyan információkat kapott megfigyelőitől, hogy ön több figyelemreméltó jócselekedetet vitt már végbe. Az egylet ugyanis, Barna kegyelmes úrral az élén, arra törekszik, hogy ebben a gyűlölködő, zavaros világban egy tömbbe egyesítse a jó embereket. — Egy tömbbe, érdekes — szólt tűnődve a zsarnok, s közben eszeveszett gyorsasággal peregtek homloka mögött az emlékek. Több cselekedete is felvillant közöttük.jó— Talán látta valaki az urak közül — kérdezte csendesen — mikor a napokban átvezettem azt a vak embert a kocsiúton? — Valószínűleg meglátta valamelyik megfigyelőnk — mosolygott a házaló — igen jó szemük van. Már az asztalnál ültek és meghitten beszélgettek. Mikor az érmékre és a tagdíjra került a sor az asszony gyanakodni kezdett, hogy férjét talán mégsem jósága miatt választották be ebbe a különös egyesületbe. férfi azonban olyan sokatmondó tekintetet vetett rá és az asztalon heverő konyhakésre, hogy jobbnak látta nem kételkedni. — Jó ember az én uram — zonogatta — csak kicsit hirtelen.KiA zsarnok megenyhülten nézett rá, talán meg is sajnálta. Elhatározta, hogy ezentúl máskép bánik vele. — Maris fiam — szólt a lányának a saját jóságától meghatott hangon — vidd ki ezt a kést a konyhába.. A házaló búcsúzott már, és még egyszer szerencsét kívánt a kitüntetéshez, mikor hirtelen suttogás, majd izgatott vita hallatszott be a konyhából. Az asszony kiment, de néhány pillanat múlva visszajött. Arcán piros foltok égtek az izgalomtól és a felháborodástól. Rá sem nézett a házalóra, csak az urához beszélt: — Sose hallgatsz rám; most hallottam, hogy a Nováknét is beválasztották ebbe a vacak egyletbe, amivel úgy odavagy. — Nováknét?! — ordított fel a zsarnok — azt a boszorkányt, aki sírba vitte a férjét és éhezteti a lányát?! A jótékonysági egyletbe, mi?! A házaló sápadtan hátrált a konyhába, majd onnan a folyosóra. A folyosón már Novákné várta, — Vegye vissza az érmét — visította — én nem lépek be olyan egyesületbe, ahová ilyen vadállatokat is felvesznek — és a zsarnokra mutatott. A lármára a sikkasztó is kijött a folyosóra. Mikor meghallotta, miről van szó, alig bírt magával. — Csalás — ordított a feleségének — csalás az egész! Milyen jótékonysági egylet az, ahová ezeket is beeresztik?! — Ezt énrám mondta7 — kérdezte vésztjóslóan a zsarnok és behúzott nyakkal indult meg a sikkasztó felé. A házalóval néhány pillanatig senki sem törődött. Szótlanul állt a folyosón, zavarában a szakállát simogatta és nézte a veszekedőket világos, kék szemével. Azután, egy kedvező pillanatban besurrant a hátsó lépcsőházba. Szomorúan, de gyorsan futott le a homályos, tekervényes lépcsőn, mert tudta, ha a kezükbe kerül, megverik, talán meg is ölik. Táskájában a gyors futástól ezüstös csengéssel koccantak össze a szentek, mintha szelíden nevetgélnének fényes égi hangjukon. R.€ GJ HÁZ — ELBESZELÉS — írta: Hámos György fib*« .v ,A , ...A . .J nriSl Hincz Gyula rajza Bonus István Nagykabát Hogyha kint zimankó Duruzsol az éjnek, Sok takaró kell ám öt kis csemetének. Zsíros birkabunda S anyánk nagykendője Volt a legmelegebb S nem jutott belőle. Mert a kisebbiket Kisemmizi bátyja, így nekem maradt meg Apám nagykabátja. Sárnál is nehezebb Foltozás volt rajta. Mozdulni sem bírtam Reggelig alatta. Úgy féltem már tőle Ha leszállt az este. De a bátyám mégis Énrám terítette. Lassanként megszoktam Nehéz nagykabátom, Fülledt melegében Könnyű lett az álom. S oly könnyű azóta Az élet bármit ád. Az volt a nehezebb: Az a vén nagykabát. —---- ^ Olcsó Petőfi kiadást kérünk Kedves Szerkesztőségt Sürgős és azonnali intézkedést várva írom ezt a levelet. Petőfi Sándor műveit sokezer példányban jelentetik meg szerte a világban. Mindenütt, mint a világirodalom egyik legnagyobb alakját szeretik és becsülik. Nálunk — leírni is szégyen — nincs a könyvesboltokban olcsó Petőfi-kötet. Ha egy magyar fiatal meg akarja ismerni Petőfit és saját Petőfi-kötetet akar vásárolni, akkor csak 160— forintért vehet egy négykötetes, akadémiai kiadású kritikai összeállítást. Kiadtak 1950-ben az akkori kiadók közösen egy olcsó Petőfi-kötetet , de ez már több éve teljesen elfogyott. A Szépirodalmi Könyvkiadó Kolozsvárott kinyomatott egy kétkötetes Petőfiösszeset, de ez annak ellenére, hogy 350 forint volt az ára, napok alatt elfogyott. Nemrégiben bibliofil kiadásban jelent meg egy kétkötetes Petőfiösszes, szintén a Sz. K. kiadásában, 600 forintba került, mégis napok alatt elfogyott. A magyar fiataloknak Petőfi versein kell felnőniök. Hol van az ifjúsági, olcsó Petőfi-kötet? Ne mondják, hogy nincs papirost Erre kell papiros! Levelemnek az adott közvetlen indító okot, hogy a DISZ oktatás ősszel Petőfi nevével és szellemében indul. Petőfi-iskola — Petőfi versei nélkül! Van még könyvkiadásunk területén rengeteg hiba — melynek szenvedő alanyai a vásárlókon kívül mi, könyvesbolti dolgozók vagyunk — de szerintem ez a legsúlyosabb. Zárom levelem és sokezer magyar fiatal nevében és velük együtt várom a Petőfi-kötet mielőbbi sürgős megjelenését, de nem 5000, hanem 100.000 példányban, olcsó áron. BERENDI TAMÁS Szabad Ifjúság könyvesbolt dolgozója. XIV., Lőcsei út 58., I. 1.