Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-09-04 / 25. szám - Hámos György: Egy régi ház • széppróza | elbeszélés (4. oldal) - Bónus István: Nagykabát • vers (4. oldal) - Berendi Tamás: Olcsó Petőfi kiadást kérünk • levél (4. oldal) - Gyárfás Miklós: Görög éj • vers | Nagyvilág (4. oldal)

4 Irodalmi Ujság 1954 szeptember 4. A napokban újra láttam a régi házat. Ma sem látszott öregebbnek, mint tizenöt évvel ezelőtt. Sem a há­ború, sem az idő nem hagyott nyo­mot rajta. Azokra az emberekre em­lékeztet, akik fiatalon is öregeknek látszanak már, azután évtizedekig semmit sem változnak. A ház ott állt régen, ahol a város végződött, és a külváros elkezdődött. Persze, ma is ugyanott áll, ahol azelőtt, csak a vá­rosnak és a „külvárosnak“ tűnt el a határa; ez a sorompókkal s határkö­vekkel ki nem rajzolt, láthatatlan, de éles határ, amelyen túl a szegénység szinte hivatalosan is elismert világa kezdődött. A ház, amelyben ez a ré­gi, furcsa történet megesett, amolyan határállomás volt a két világ között, szegényes, beteg ház volt. Füstöt és kormot lehelt ki rossz tüdejéből, s te­­kervényes beleiben, az ócska vízve­­zetékcsövekben, mint üres gyomor­ban a sav, meg-megcsikordult a víz. Ételszag úszott a folyosókon és az ud­varon; csípős, könnyeztető, hagymás ételszag, akár a külváros többi há­zaiban, de lakói inkább befelé sandí­tottak, a város felé, annak öltöztek,­­ oda jártak moziba. Jórészt kisipa­rosok, pincérek és altisztek laktak a házban; a legtöbbjüknek takarék­­könyve is volt, vagy telke Szentlő­­rincen, esetleg Rákospalotán. Egy fő­pincérnek, aki a második emeleten lakott, még háza is volt, majdnem ugyanilyen ház. Mégis így éltek, egy szoba-konyhában, megpácolódva az örökös hagymaszagban, mert ezt az életformát választották — óvatosság­ból, gyávaságból vagy megszokásból. A második emeleten, a lépcső­ház mellett lakott a sikkasztó. Hiva­talosan ugyan nem ez volt a foglal­kozása, pénztáros volt egy „folyton­­játszó“ kis moziban. De már hosszú évek óta olyan rendszerességgel sik­kasztott, s olyan tekintélyes kere­setre tett szert, hogy emellett a pénz­tárosi hivatalt nyugodtan tekinthet­jük mellékfoglalkozásnak. Ő is an­nak tekintette. A sikkasztónak fele­sége és két kis fiúgyermeke volt. Kö­zülük az egyik már iskolába járt és kitűnően tanult, ami nagy örömére és vigaszára szolgált édesanyjának. A sikkasztó ugyanis elhanyagolta fele­ségét és családját, s mondjuk meg kereken — bár a művészi jellemzés törvényei nem helyeslik ezt — a sik­kasztó rossz ember volt. Nemcsak azért, mert sikkasztott, hanem azért, mert a pénzt nem a családjára köl­tötte. Lóversenyen és kártyán úszott el a pénz, amit a mozi pénztárából kiemelt hosszú évek óta. Aznap is hajnalban jött haza, ré­szegen. Délig aludt, azután dühösen, morogva felkelt, és borotválatlanul, kócosan, vörösre gyulladt szemmel ténfergett a konyha és a szoba közt. A gyerekek rémülten húzódtak félre útjából, mert tudták, hogy ilyenkor még durvább és ingerlékenyebb, mint máskor. — Ne bosszantsátok apátokat *— intette őket szüntelenül az anyjuk — tudjátok, mennyit dolgozik érte­tek. Ezt persze csak a békesség kedvé­ért mondogatta az asszony. Nagyon jól tudta, hogy a férfi semmi esetre sem értük dolgozik, hiszen alig ad haza valamit. Sokat sírt is emiatt éj­szakánként, mert arra gondolt, mi­lyen szépen élhetnének, ha a férfi nem szórná el a fizetését lovakra és éjszakai nőkre. Még szerencse, hogy a sikkasztott pénzről nem tudott, így legalább nem fájt a szíve, hogy azt is másokra költi. — Meglátja, az ördög elevenen fog­ja elvinni egyszer ezt az embert — vigasztalta az asszonyt özvegy No­­vákné, aki mellettük lakott. S Novákné szájából ez a komor jóslat nem volt puszta szólásforma. Túlvilági dolgokban senki sem volt van jártas a házban, mint ő. Nap­nak nagy részét a templomban és temetőben töltötte. Férjének ter­­éskőből faragta­tott sírkövet, s kő közepén, üveg alatt, férje leg­a utolsó arcképét is elhelyeztette. Al­tiszti egyenruhában, hegyesre sodort bajusszal, huncut mosollyal néz ki azóta az üveg mögül néhai Novák, de kicsit bánatosan is, mintha valami vidám dolgot tudott volna meg, ami­ről nem szólhat senkinek. A házban mindenki tudta, hogy Novákot felesége vitte a sírba. An­nak idején, húsz év előtt, azért lett a felesége, hogy egy udvarlóján, akibe szerelmes volt, bosszút álljon. Az udvarló azonban csöppet sem vette szívére a dolgot, s rövidesen maga is megnősült. Novákné akkor en­gesztelhetetlenül meggyűlölte férjét. Olyan vad és makacs gyűlölettel, amely a férfi számára, aki igen egy­szerű lélek volt, valósággal maga­­sabbrendű, titokzatos érzésnek tűnt. Annyira izgatta ez az érthetetlen, forró gyűlölet, hogy egyre szerelme­sebb lett a feleségébe. De minél fáj­dalmasabban és alázatosabban sze­rette az asszonyt, az annál elszántab­­ban gyűlölte; az érintésétől is irtó­zott, és nem engedte közelébe. Végül is a férfi öngyilkosságának azt a sze­mérmes módját választotta, amellyel a gyöngébbek vagy a feltűnéstől ir­tózók olyan gyakran vetnek véget életüknek: inni kezdett. S az ital meglehetősen hamar végzett vele. Az asszony azután naponként ki­járt a sírjához, és minden nap friss virágot vitt ki. Utána templomba ment, és el nem mulasztott bedobni húsz-harminc fillért Szent Antal perselyébe, majd hatalmas gyertyá­kat égetett el a Madonna oltára előtt. Pedig máskülönben szenvedé­lyesen gyűjtötte és féltette a pénzt. Tudták a házban, hogy asszony lá­nyának, aki nyomorog, soha nem adott még egyetlen krajcárt sem. — Inkább a szenteket vesztegeti — fakadt ki rá a szomszédja, aki hirte­len haragú ember volt — pedig, ha bűn a földi hivatalnokokat lekenye­­rezni, mennyivel rettenetesebb bűn az, ha valaki az égi hivatalnokokat igyekszik megvesztegetni. A házban sokan egyetértettek No­vákné szomszédjával, bár úgy vélték, hogy neki igazán kevés joga van más felett pálcát törni. A zsarnok — a lakók csak így említették egymás­közt Novákné baloldali szomszédját — öreg ember volt már. De fiatalos szívóssággal és lendülettel kínozta családját. A ház rozoga falai sokszor megremegtek dühödt ordításától. Mélységes tiszteletet és hódolatot kö­vetelt magának családja minden tag­jától, s ezt a hatalmi tébolyt min­denki fölé kiterjesztette, aki bármi­képpen függött tőle vagy gyöngébb volt nála. Egyébként, pincér volt egy körúti kávéházban, s a vendégek igen kedvelték udvariassága és örö­kös szolgálatkészsége miatt..­­. Még sok mindent elmondhatnánk róla és a többi lakóról is; sok érde­keset, ijesztőt vagy szomorúan szé­pet, de abba kell hagynunk a sereg­szemlét, mert időközben a házaló megérkezett e városszéli ház elé, s ezzel tulajdonképpen elkezdődik a történet. A házalónak nem volt kalapja, hosszú, fényes, fekete kabátja volt és szelíd kék szeme. Tűnődve állt a ház előtt, méregette a kopott fala­kat és gondolkozott. Úgy állt ott, mint egy hadvezér, akinek be kell vennie egy jól megerősített várat. Ezt a várat — úgy érezte — az em­beri közöny és rosszaság védelmezi. Ezzel szemben az ő eszközei igen szerények, szinte mosolyognivalók voltak. Szentképeket árult. Helye­sebben, nem is képeket, hanem kis érméket, amelyeket szentek glóriás arcmásai díszítettek. A naptárnak szinte valamennyi szentje kapható volt nála, s amikor ez az ötlete tá­madt és elkészíttette a kerek kis érméket, abban reménykedett, hogy mindenki megveszi majd a maga védőszentjét, akinek nevére keresz­telték. Szerette ezeket a szelíd, ked­ves arcokat, amelyek annyira­­ hason­lítottak egymáshoz. Komolyak voltak és valahogyan mégis vidámak, kicsit szigorúak és igen soványak. Érdekes — tűnődött néha, amikor az érméket rendezgette — úgy látszik, kövér szent nem is volt. Az embereknek azonban nem kel­lettek az érmék. Alig tudott egyet­­kettőt eladni közülük, s így újabban meglehetősen sanyarú helyzetbe ke­rült. Ezért örült annyira az ötletnek, amely néhány pillanat előtt villant fel benne. Úgy érezte, hogy ezt csak valamelyik kedves szent súghatta meg neki, hálából, mert annyit fog­lalkozik és fáradozik velük. Vidáman vágott neki a lépcsőnek. Először a sikkasztó ajtaján kopo­gott be. Előbb azonban gondosan ki­betűzte a kopott névtáblát. A kopog­tatásra a sikkasztó, mint tíz éve min­den alkalommal, megrezzent és el­sápadt. — Ideges a sok munkától — mondta mindenkinek a felesége. Most is az asszony nyitott ajtót, mert a gyerekek meg se mertek mozdulni, mikor látták, mennyire ingerült az apjuk. — X. urat keresem — mondta ba­rátságosan, de határozott hangon a házaló. Persze, valójában nem X-et mon­dott, hanem nevén nevezte a sik­­kasztót, de ezt, tekintettel a sik­kasztó kényes helyzetére, el kíván­juk hallgatni. — Mit óhajt? — kérdezte kicsit megszeppenve az asszony, mert a há­zaló hangja egyáltalában nem arra vallott, hogy kéregetni akar, vagy a nyakukra sózni valamit. — Az országos jótékonysági egy­lettől vagyok — szólt titkolt büsz­keséggel a házaló és egy pillanatra el is hallgatott, hogy az asszonynak ideje legyen felmérni az ügy rop­pant jelentőségét. Majd barátságo­sabb hangon folytatta: — Az egylet ugyanis tagjává választotta as­­­szonyom férjét... Akkor már a férfi is ott állt a konyhában, még mindig sápadtan és mindenre elszántan. — Uram, gratulálok — fordult hoz­zá tartózkodó mosollyal a ház aló és kezet nyújtott — ez valóban nagy kitüntetés. — Már, hogy engem? ... — dadog­ta a sikkasztó és egyszerre vérvörös lett — a jótékonysági egyesület? ... — Egylet — javította ki elnéző mosollyal a házaló. — És miért? — kérdezte elhülve az asszony. A házaló, anélkül, hogy bárki is szólt volna neki, bevonult a szobá­ba. A sikkasztó és a felesége iz­gatottan követték. A gyerekek az egyik sarokba húzódva, bámulták a jelenetet. — Engem tulajdonképpen nem tájékoztatnak pontosan a felvétel okáról — mondta a házaló és bele­ereszkedett a hintaszékbe. — A jó­tékonysági egylet, melynek, mint bi­zonyára tudják, Barna kegyelmes úr az elnöke, megfigyelői vagy bármely más, megbízható ember bejelentésé­nek alapján választja meg tagjait. Akiről megtudja az egylet elnöksé­ge, hogy különösen példás életet él, vagy pedig valamilyen, nem minden­napi jócselekedetet vitt végbe, azt tagjává választja. Az én feladatom csak annyi — tette hozzá szerényen­­— hogy közlöm az új taggal a jó hírt és átnyújtom a kitüntetést. Ezzel irattáskájába nyúlt, az ér­mék közül találomra kiemelt egyet s két ujjal fogva, finoman és meg­­illetődve az asztalra helyezte. — Az érem megváltási díja két pengő — mondta még mellékesen és fel is állt már — ez egyben a tag­díj is. A pénzt hanyagul zsebre tette, még egyszer gratulált és sietve bú­csúzott, mert, mint mondta, még sok dolog várja az egyletben.­­ Néhány pillanatig furcsa csend maradt utána a szobában. A sikkasz­tó kezében tartotta a fénylő kis ér­mét és tűnődve nézte. De mintha sokkal messzebbre, önmagába nézett volna. Hirtelen eszébe jutott, hogy kamaszkorában egyszer egy kutyát elrántott a villamos elől. Úgy érez­te, hogyha kicsit töprengne, még sok jó cselekedete jutna az eszébe. A múltkor is tíz fillért adott egy kol­dusnak, mikor nyert a lóversenyen. — Nem, ebben valóban semmi hihe­tetlen sincs — gondolta — hogy az embereknek feltűnt, milyen jó szí­vem van. A zöldszínű tükör előtt állt, kipró­bálta, hogy hat majd a jelvény, ha a mellére tűzi. — Gyerekek, este eljöhettek a mo­ziba — mondta elégedetten. S hirtelen megindultságában azt is elhatározta, hogy a sikkasztott pénz­ből ezentúl sokkal többet költ majd a családjára ... Közben­ a házaló, azaz: bocsánat, a jótékonysági egylet megbízottja, már özvegy Nováknéval is közölte az örvendetes hírt, hogy az orszá­gos jótékonysági egylet közismert jó­szívűsége jutalmául tagjává válasz­totta. Novákné még annyira sem csodál­kozott, mint a sikkasztó. Inkább jól­eső elégtételt érzett. —­ Mindig mondtam — szólt kön­­­nyeítve, míg átnyújtotta a pénzt. — hogy a jószívűség még a földön el­nyeri jutalmát. Szegény, jó uram, ha élne, mennyire örülne neki. — Bizonyára — hajolt meg búcsú­zóul a házaló — asszonyom férjének nagy örömére szolgálna asszonyom jósága. Kár, hogy már nem él. Novákné, mikor magára maradt, elhatározta, hogy ezentúl segíteni fogja a lányát, aki három gyerme­kével nyomorog. A házaló pedig, miután óvatosan körülnézett, hogy a sikkasztótól, vagy Nováknétól nem látják­-e, bekopog­tatott a zsarnok ajtaján. A zsarnok ebben az időben ép­pen a feleségét kergette az asztal körül egy konyhakéssel. Közben hö­rögve hajtogatta, hogy az egész csa­ládot ki fogja irtani, mert krumpli­levest főztek ebédre, pedig jól tudják, hogy ő nem szereti. Az erélyes ko­pogtatásra azonban abbahagyta az üldözést. Az olvasó valószínűleg felléleg­­zik erre a fordulatra, meg kell nyug­tatnunk azonban, hogy a zsarnok kü­lönben sem érte volna utól az as­­­szonyt. Még egyszer sem érte utól. Sokkal gyávább volt annál. Viszont most minden dühe a házaló felé for­dult, különösen, mikor meglátta, hogy a belépő gyönge, törékeny embernek látszik és szelíd, kék szeme van. — Mit akar? — förmedt rá a mé­regtől rekedt hangon. A házaló alig észrevehetően meg­hajolt: — Az országos jótékonysági­­ egylet küldött, önt keresem. A zsarnok közelebb lépett,, keze ökölbe szorult. Még fenyegetőbbé vált a hangja: — Szóval kéregetni akar, vagy va­lami vackot árul? A házaló megbocsátóan mosoly­gott. — Szó sincs róla. Az egylet, mely­nek Barna kegyelmes úr az elnöke, tagjává választotta önt. — Engem? — kérdezte gyanakod­va a zsarnok. — Miért ér engem? — Mert az elnökség olyan infor­mációkat kapott megfigyelőitől, hogy ön több figyelemreméltó jócselekede­tet vitt már végbe. Az egylet ugyan­is, Barna kegyelmes úrral az élén, arra törekszik, hogy ebben a gyűlöl­ködő, zavaros világban egy tömbbe egyesítse a jó embereket. — Egy tömbbe, érdekes — szólt tűnődve a zsarnok, s közben esze­veszett gyorsasággal peregtek hom­loka mögött az emlékek. Több cselekedete is felvillant közöttük.jó­— Talán látta valaki az urak kö­zül — kérdezte csendesen — mikor a napokban átvezettem azt a vak em­bert a kocsiúton? — Valószínűleg meglátta valame­lyik megfigyelőnk — mosolygott a házaló — igen jó szemük van. Már az asztalnál ültek és meghit­ten beszélgettek. Mikor az érmékre és a tagdíjra került a sor az asszony gyanakodni kezdett, hogy férjét ta­lán mégsem jósága miatt választották be ebbe a különös egyesületbe. férfi azonban olyan sokatmondó te­­­kintetet vetett rá és az asztalon he­verő konyhakésre, hogy jobbnak látta nem kételkedni. — Jó ember az én uram — zonogatta — csak kicsit hirtelen.Ki­A zsarnok megenyhülten nézett rá, talán meg is sajnálta. Elhatároz­ta, hogy ezentúl máskép bánik vele. — Maris fiam — szólt a lányának a saját jóságától meghatott hangon — vidd ki ezt a kést a konyhába..­ A házaló búcsúzott már, és még egyszer szerencsét kívánt a ki­tüntetéshez, mikor hirtelen suttogás, majd izgatott vita hallatszott be a konyhából. Az asszony kiment, de né­hány pillanat múlva visszajött. Ar­cán piros foltok égtek az izgalomtól és a felháborodástól. Rá sem nézett a házalóra, csak az urához beszélt: — Sose hallgatsz rám; most hallot­tam, hogy a Nováknét is beválasztot­ták ebbe a vacak egyletbe, amivel úgy odavagy. — Nováknét?! — ordított fel a zsarnok — azt a boszorkányt, aki sírba vitte a férjét és éhezteti a lá­nyát?! A jótékonysági egyletbe, mi?! A házaló sápadtan hátrált a kony­hába, majd onnan a folyosóra. A folyosón már Novákné várta, — Vegye vissza az érmét — visí­totta — én nem lépek be olyan egye­sületbe, ahová ilyen vadállatokat is felvesznek — és a zsarnokra muta­tott. A lármára a sikkasztó is kijött a folyosóra. Mikor meghallotta, miről van szó, alig bírt magával. — Csalás — ordított a feleségének — csalás az egész! Milyen jótékony­sági egylet az, ahová ezeket is be­eresztik?! — Ezt énrám mondta7 — kérdezte vésztjóslóan a zsarnok és behúzott nyakkal indult meg a sikkasztó felé. A házalóval néhány pillanatig sen­ki sem törődött. Szótlanul állt a fo­lyosón, zavarában a szakállát simo­gatta és nézte a veszekedőket világos, kék szemével. Azután, egy kedvező pillanatban besurrant a hátsó lépcső­házba. Szomorúan, de gyorsan futott le a homályos, tekervényes lépcsőn, mert tudta, ha a kezükbe kerül, megverik, talán meg is ölik. Táská­jában a gyors futástól ezüstös csen­géssel koccantak össze a szentek, mintha szelíden nevetgélnének fé­nyes égi hangjukon. R.€­ GJ HÁZ — ELBESZELÉS — írta: Hámos György fib*« .v ,A , ...A . .J nriSl Hincz Gyula rajza Bonus István Nagykabát Hogyha kint zimankó Duruzsol az éjnek, Sok takaró kell ám öt kis csemetének. Zsíros birkabunda S anyánk nagykendője Volt a legmelegebb S nem jutott belőle. Mert a kisebbiket Kisemmizi bátyja, így nekem maradt meg Apám nagykabátja. Sárnál is nehezebb Foltozás volt rajta. Mozdulni sem bírtam Reggelig alatta. Úgy féltem már tőle Ha leszállt az este. De a bátyám mégis Énrám terítette. Lassanként megszoktam Nehéz nagykabátom, Fülledt melegében Könnyű lett az álom. S oly könnyű azóta Az élet bármit ád. Az volt a nehezebb: Az a vén nagykabát. —---- ^ Olcsó Petőfi kiadást kérünk Kedves Szerkesztőségt Sürgős és azonnali intézkedést várva írom ezt a levelet. Petőfi Sándor mű­veit sokeze­r példányban jelentetik meg szerte a világban. Mindenütt, mint a világirodalom egyik legnagyobb alak­ját szeretik és becsülik. Nálunk — leírni is szégyen — nincs a könyvesboltokban olcsó Petőfi-kötet. Ha egy magyar fiatal meg akarja is­merni Petőfit és saját Petőfi-kötetet akar vásárolni, akkor csak 160­— fo­rintért vehet egy négykötetes, akadé­miai kiadású kritikai összeállítást. Kiadtak 1950-ben az akkori kiadók közösen egy olcsó Petőfi-kötetet , de ez már több éve teljesen elfogyott. A Szépirodalmi Könyvkiadó Kolozsvárott kinyomatott egy kétkötetes Petőfi­­összeset, de ez annak ellenére, hogy 35­0 forint volt az ára, napok alatt elfogyott. Nemrégiben bibliofil kiadás­ban jelent meg egy kétkötetes Petőfi­­összes, szintén a Sz. K. kiadásában, 60­0 forintba került, mégis napok alatt elfogyott. A magyar fiataloknak Petőfi versein kell felnőniök. Hol van az ifjúsági, olcsó Petőfi-kötet? Ne mondják, hogy nincs papirost Erre kell papiros! Levelemnek az adott közvetlen in­dító okot, hogy a DISZ oktatás ősszel Petőfi nevével és szellemében indul. Petőfi-iskola — Petőfi versei nélkül! Van még könyvkiadásunk területén rengeteg hiba — melynek szenvedő alanyai a vásárlókon kívül mi, köny­vesbolti dolgozók vagyunk — de sze­rintem ez a legsúlyosabb. Zárom levelem és sokezer magyar fiatal nevében és velük együtt várom a Petőfi-kötet mielőbbi sürgős megje­lenését, de nem 5000, hanem 100.000 példányban, olcsó áron. BERENDI TAMÁS Szabad Ifjúság könyvesbolt dolgozója. XIV., Lőcsei­ út 58., I. 1.

Next