Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-21 / 8. szám - Endrődi István: rajza (4. oldal) • kép - Bogáti Péter: Válságban van-e a nyugati filmművészet? (4. oldal) - Földeák János: Villamoson (4. oldal) • széppróza - Lukács Imre: Félév múltán (4. oldal) • vers - dr. Láczer István: Milyen nyelveket tudott Lenin? (4. oldal) - Szinetár György: A halhatatlanság varázsa (4. oldal) • széppróza

VÁLSÁGBAN VAN-E a nyugati filmművészet? Az utóbbi egy két évben ismár divatossá lett filmszakkörökben és sajtóban a nyugati filmművészet válságáról beszélni és írni. Nálunk ez először úgy jelentkezett, hogy az amerikai filmgyártás elsekélyesedéséről, és elembertelenedéséről cikkeztünk és szembeállítottuk a szovjet filmművészet humanizmusával, majd később a kibontakozó olasz neorealizmus megérdemelt sikerével. Azután pedig tanúi lettünk a neorealista filmek megfogyatkozásának és kemény bírálatok fedték fel a szovjet filmművészet megtorpanását is. A képet elemezni szándékozó szemlélődő könynyen megzavarodhat, s nem tudhatja, valóban válságjelenségekkel áll-e szemben, vagy pedig csak átmeneti nehézségekkel. Jelenleg a világ filmtermése körülbelül évi kétezer játtékfilm, s ez a Szám már önmagában is lehetetlenné teszi, hogy biztos diagnózist állapítsunk meg (ugyan ki tudna valamennyit végignézni?), hozzánk pedig ráadásul ennek maximum egyötöde jut el megtekintésre, s közülük választódik ki az a 80—120 film, mely végül a közönség elé kerül. Ennyiből és a szaksajtó vitáiból tehát nem végkövetkeztetést, hanem csak néhány gondolatot lehet levezetni. Elsőnek talán azt a félreértést kellene tisztázni, mely a filmművészet tartalmi, eszmei problémája elé helyezi formai, technikai átalakulását és ebből következtet viszszafelé. Pedig a technikai felfordulás, amely széttörte a film kialakult és megszokott megjelenési formáit, részben független a tartalmi „válságtől”, részben pedig annak következménye. Miről van SZó? Köztudomású, hogy a televízió milyen súlyos csapást mért az amerikai filmgyártásra. A filmnagyiparosok nem láttak más kiutat, mint azt, ha olyan technikai újdonságokat dobnak piacra, melyekkel a televízió nem versenyezhet, így született meg a kinemaszkóp-film. A szélesvásznú, térhanghatású filmek olyan művészi megoldásokra adnak lehetőséget, amelyet eddig a normálfilmeknél nem ismertünk. Készítőik úgy vélik, hogy e filmekkel az eddigieknél hűségesebben tudják visszaadni a valóságot. Az első kinerama filmet egy száguldó autó belsejéből vették fel és a meglepett nézőkből olyan ijedtséget váltott ki, hogy sikoltozni kezdtek és megkapaszkodtak a szák karfájában. De a széles vásznon megjelenő film csak a valóság képének lehet pontosabb tolmácsa, de nem helyettesítheti a művészi mondanivalót, a történet igazságát és a megelevenítés magasfokú művészetét akár a színészi játékban, akár a rendezésben, fényképezésben, stb. Mest nyilvánvaló, hogy a film értékét igazságtartalma határozza meg elsősorban és a megjelenési forma másodlagosain, akár megszokott az, akár új eszközökkel él. Lehet egy „normálfilm” is hazug és egy szélesvászonra vetített is igaz, avagy fordítva. Ugyanakkor az új eljárások kétségtelenül gazdagítják a filmművészet kifejezési lehetőségeit, és ebből a szempontból ostobaság volna jelentőségüket lebecsülni, de a filmművészet igazi betegségein nem segítenek. Sőt, ha nagyon a körmére nézünk annak a törekvésnek, hogy képet, hangot minden eszközzel a külső valóság pontos másolására szorítsanak, s ezt tartják a legfontosabbnak. Kimondva, kimondatlanul, a naturalizmus ismerős szimptómáira bukkanunk a legfiatalabb művészet ez újdonságában is. A széles vászon tehátt hódít, de nem gyógyít. A filmpiacot elárasztják a rossz, selejtes filmek, melyek méreteiktől függetlenül bosszantják a nézőket, vagy ami még rosszabb, elnyerik tetszésüket, de még sincs sok öröm belőle (legfeljebb a gyárosoknak), mert rontják az ízlést, félrevezetnek, becsapnak. A kétezer film zöme bizonyos sémákat ismétel, vannál több-kevesebb sikerrel. Mindezzel szemben áll az olasz neorealista filmművészet ismeretes diadalútja. Az egyszerű emberek életének, a hétköznap gondjainak, örömének, a tőkés társadalom mély kritikájának rendkívül magas művészi fokon való ábrázolása meghódította a nézőket, az egyszerű emberek millióinak szívét, csattanós válással arra az érvelésre, hogy a néző a moziban nem önmagát akarja látni, hanem feledni akar, illúziókat keres. Nem, mert minden embert önmaga, saját sorsa érdekel legjobban, s ebben a „témában” talál egymásra leghamarabb művész és közönség. Persze, abban a pillanatban, hogy az olasz film a valóság lényegéhez közeledett, politikai ellenfele lett a kapitalizmusnak. Megindult ellene a harc, egyszerre elnyomó, megtorló intézkedésekkel és — a siker láttán — a „kifogni a szelet a vitorlákból” jelszavával is. Az előbbi a haladó filmművészek meghurcolásával és munkájuk megbénításával járt, az utóbbi pedig úgy, hogy a reakció is elkezdett „neorealista" filmeket gyártani, melyekben feltalálható volt az irányzat összes külsősége és némi icipici kritikai él is, de lényegében „ártalmatlan” filmecskék lettek ezek, elszórakoztatják a nézőt, talán azt is elhitetik vele, hogy magát látja a vásznon, valójában azonban a lényeget megkerülik vagy elhallgatják. Ennyi is síép volna ahhoz, hogy megértsük, miért fogyatkoztak meg a neorealista olasz filmek, de ezzel csak az igazság felét mondanánk ki. A neorealizmus a fasizmus ellen vívott harcban született, még a negyvenes évek elején és a háború utáni esztendőkben ért felnőtté, olyan alkotásokkal, mint a Biciklitolvajok, Róma 11 óra és társai. Legutolsó, hozzánk még el nem érkezett mohikánjai: A tető és Az országút. Egy bizonyos csúcspontnál tovább azonban már nem fejlődhetett, mert útját állták a társadalmi körülmények. A továbbfejlődés vonala ugyanis csak egy lehetett: az osztálytársadalom bírálatának fokozása, az elembertelenedés folyamatának mind nyíltabb leleplezése, egyszóval hadüzenet a kapitalizmusnak — ezt parancsolták a stílus belső törvényei, melyeknek, ha gátat emelnek eléjük — és nyilvánvaló, hogy emelnek — önmagukat kell felemészteniük. Az adott társadalomban a neorealizmus nem juthatott tovább, mint eljutott, más társadalmi körülmények között pedig, ha továbbjut, neve is, tartalma is megváltozik, és a kép elszomorító is, a lélekharangot még korai volna megkongatni. Egyrészt, mert a haladó olasz filmművészek aligha fognak belenyugodni a helyzetbe és keresni fogják a harc — és ami ezzel egyet jelent — a művészi valóságábrázolás új módszereit. Másrészt pedig, mert a neorealizmus már régen nem olasz specialitás. Hatását szinte a világ valamennyi nemzetének filmművészetében fellelhetjük. A magyar film megújhodásában játszott szerepe közismert és látásmódjának egyes elemeit felfedezhetjük az újabb szovjet filmekben is (Rumjancev ügy, Az élet tanulsága, Befejezetlen elbeszélés). Sőt, hogy diadala mekkora volt, azt felmérhetjük azon is, hogy eljutott az óceán túlsó felére, betört Hollywoodba is. Az amerikai filmgyártás legnagyobb erkölcsi és nem jelentéktelen anyagi sikereit is nem a látványos monstre-filmezekel érte el, hanem azzal a néhány alkotással, amely az egyszerű amerikai ember életét, örömét, gondját mutatja be. A Cannesban méltán feltűnést és sikert aratott Marty meséje és dramaturgiája, sőt, kiállítása isigen egyszerű, de a mondanivaló embersége, az érzelmek gazdagsága megejti a nézőt és forró rokonszenvre ébreszti a bumfordi henteslegény félszeg szerelme iránt. S ilyen a többi, bátran mondhatjuk, realista amerikai film is, ilyen a Dzsungel az iskolában, a Nem mind idegen és ilyen a hírek szerint a Legény búcsú, az idei fesztiválon bemutatott filmjük is. Ezek után már csak az a „nagy kérdés", hogy e filmek feltűnésében mennyi része van a „divat előtti behódolásnak", azaz a jól felfogott üzleti érdeknek. Múló fellángolás, vagy megújhodás kezdete — ez majd elválik. Annyi bizonyos, ezt a látott filmek tanúsítják, az amerikai művészekben, is megvan a tudás, tehetség és szándék, hogy jobbat, igazabbat produkáljanak, de nem rajtuk múlik, hogy megtehetik-e ezt. Nem szabad azonban a nyugati filmművészet problémáit csak a neorealizmus alakulására és hatására leszűkíteni; íme, itt van például a nálunk kedvelt francia filmművészet, mely szoros kapcsolatot és rokonságot tart az olasz filmművészettel és sok kedves vígjáték mellett megrázó erejű realista filmeket is készített, hogy csak az özönvíz előtt vádoló képeit, vagy a Ha a világon mindenki ilyen volna mély humanizmusát idézzük. S melléjük helyezhetjük a Zola regényből készült Gervaise-t, melyben alkotói — ■ közöttük egy csodálatos színésznő, Maria Schell — az életet, minden szépségével és gyalázatával, szélesvászon és technikai trükkök nélkül is szinte kézzelfogható közelségbe hozzák. Nem láttuk még, de ugyanez hírlik a cannes-i fesztivál idei francia ígéretéről, az Egy halálraítélt megszököttről is. Merőben, másfelé is kísérletezik azonban néhány francia filmművész. Csak egy példa erre is: Autant Lara szimbolikus mesével és kifejező eszközökkel készült Faust filmje, az Éjszaka Margitja, Michel Morgannal és Yves Montanddal (mint Mefisztó)a főszerepekben. A film a szerelem legyőzhetetlenségéről szól és első benyomásra lenyűgöz hatásos szimbolikájával, melyben a rendező a legkisebb részletnek is külön kifejeznivalót szánt. Azonban hamarosan rájövünk, hogy mindaz, amit láttunk, bár megragadó, nem valami soha nem látott újdonság, hanem a weimari idők késői gyermeke, s legfeljebb annyi újdonság van benne, hogy a színeknek is elsőrendű szerep jutott, feketefehér változatban a film elképzelhetetlen. Ennyit lehet elmondani vázlatosan a nyugati filmművészet haladó törekvéseinek jelenlegi állapotáról, legfeljebb a filmcímeket lehetne még néhánnyal kiegészíteni. Valamennyi azonban szinte elvesz abban a kommersz áradatban, mellyel versenyeznünk , kell. Mert az olasz filmipar a néhány realista alkotást körülönzi a Fabiola-féle háromórás, tömegjelenetekkel és borzalmakkal megspékelt történelemhamisításokkal. Franciaországban a Gervaiseval egyidőben tucatjával készülnek a semitmondó, vagy ostoba kis vígjátékocskák, mint a Paris canaille, vagy Az ország ahonnan jövök és a látványosságra törekvés olyan sajnálatos tévedéseket is eredményez, mint Philipe Gérard Till Eulenspiegelje, melyben a hosszú szónoklatokat a komikusságig abszurd akrobatamutatványok váltogatják. A látványosság elkápráztató szándéka szülte az amerikai szélesvászonra készült olyan történelmi filmek sorozatát, mint a Nagy Sándor például, melyben a történelemhamisítás is unalomba fullad. És végül a tematikai kimerülés egy másik tünete: a sikeres témák újrafeldolgozása. A három testőr viszi talán a rekordot de a Monte Christót ezúttal az amerikaiak is megint megcsinálták. A Robinson Crusoe-t dél-amerikai változatban láttuk utoljára és a reklám már régen dobraverte a legújabb Notre Dame-i toronyőrt. Ugyanakkor csupán a kontraszt kedvéért: a svéd filmművészek Zelma Lagerlöf egyetlen regényét sem tudják megfilmesíteni, mert a jogot az amerikaiak megvásárolták és fektetik. Mint ahogyan kitűnő forgatókönyvek százai fekszenek és porosodnak a legtöbb nagyvállalkozó szekrényében, olyanok, amelyeket megvettek, de nem azért, hogy leforgassák őket, hanem, hogy más ne tehesse meg ugyanezt. Válságban van hát a nyugati filmművészet? Ha azt nézzük, hogy a sűrűsödő nehézségek ellenére mégis minden esztendőben kikerül a műtermekből néhány jelentős alkotás, — mint a legújabb cannes-i jelentések szerint Fellini filmje a Cabiriai éjszakák, vagy az Akinek meg kell halnia —, akkor nem felelhetünk egyértelműen igennel. Ám ha a kétezres számhoz arányosítjuk őket, valamint azt is számításba vesszük, hogy egyre kevesebbel találkozunk, el kell ismernünk a hanyatlást, vagy legalább is a súlyos és veszedelmes megtorpanást. Bogáti Péter FÖLDEÁK JÁNOS* VILLAMOSON Először a nevetős szemű csöppségre figyeltünk föl. Kedves nyugtalansággal fészkelődött az anyja karján, hol a lábacskáját feszítgette, hol az anyja feje felé kapkodott. A mama fiatal volt és csinos, de lárvaszerű mosolyával idegennek tűnt. Ezzel a merev mosollyal csavargatta nyakát a kislánya eleven kalimpálása elöl. Hogy mi érdekelte annyira a csöppséget, hamar kiderült. A mama fülében akkora karika himbálódzott, amekkorát bikák orrába fűznek a hajcsárok, hogy láncra fogva, fegyelmezhessék.■ Persze, a mama fülbenfüggője nemesebb kivitelű: fényes és aranyhoz hasonló. De az is lehet, hogy tiszta arany. Ezt a fényes karikát akarta a csöppség elérni, de hasztalan A harmadik villamosmegállónál megszakadt a „küzdelem". Egyszerűen öltözött fiatalasszony telepedett melléjük, s a csöppség érdeklődését rögtön magára vonta. A kölcsönös üdvözlésekből az is kiderült, hogy a két asszony ismeri egymást. — Hová megy az Évike? — fordult a fiatalasszony a repeső kezű csöppséghez. Évike helyett, aki még innen lehet az egy éven, a mama felelt: — Mondd, aranyom, orvoshoz. — Orvoshoz? Mi baja a kicsinek? — Ki kell furatni a fülét! — Szegényke — sajnálkozott a másik asszony. — Nem csoda, ha megfázott ezekben a szeles időkben. — Dehogy fázott —nevetett a mama büszkén —, csak újra kell furatni a fülét... — Nem értem. — A jobb fülén öszszenőtt a lyuk — magyarázta és mutatta a mama. — Nem tudom a fülbevalóját majd bekapcsolni. » Igaz, Éviké? — Rettenetes —* sajnálkozott a másik őszintén. — Á, dehogy, csekélység az egész. Annyi se, mint egy bolhacsípés. —■ De hát minek az a fülbevaló? Mi szükség van rá? A mama csodálkozva nézett a méltatlankodó asszonyra. — Éviké nem kisfiú, Éviké kislány! — mondta, s szinte oktatás érződött a hangján. — Ezért kell fülbevalót viselnie? • *— Nemcsak ezért ! •— Hanem? Feszült szünet támadt. A mama Évikét babusgatta, talán, hogy elodázza a feleletet. — Miért kell fülbevalót viselnie? Mi a gyakorlati haszna? — Nem tudom — mondta a mama kényszeredetten, s belepirult. — Nekem tetszik. Megszoktam. — És Évikének is tetszik? Vagy majd ő is megszokja? — faggatta a másik, némi éllel a hangjában. — Ha majd felnő és nem tetszik neki, nem viseli — hangzott az ideges válasz, és átnyalábolta fickándozó kislányát, mert utazásuk céljához értek. — Micsoda barbárság! — nézett utánuk a fiatalasszony. Közelünkben mindenki bólintott. Lukács Imre: Még visszanéz göröngyös életére: száraz kenyérért szikkadt ki a vére a messzi múltban, egykoron. Rémlik a múlt, jótékony moslékkonyha, édesanyjának százezernyi gondja, mely minden résen beosont. Érdes napok sorjáztak rendületlen. Tüntettek elszántan, izzó szívekben dobolt a vér — s kardlap suhant. Hát visszanéz küzdelmes életére ■— ha dolgozott, széjjelmállott a bére, ■ nyomorba, szennybe hogy zuhant. Átölelné a füstös, szürke várost — gyermekkora szép álmait — megáll most: rongyos falak, szeméthalom, Véres sebét városának ha látja, káromkodásra nyílik ki a szája, gyűlöletre lobbant a rom. Széjjelverné a súlyos keze a végzet!mm kormos hadát a settenkedő éjnek s szégyenkezik, mert gyenge volt akkor, midőn októberi szél lengett és fáinkból akasztófát teremtett, veszett kutyánk, a halál csaholt. Szovjet harcosok jönnek vele szembe Tavaszi szellő fuvallata enyhe és úgy cirógat, mint a vágy. Lázas szeme villan a katonákra — orosz, ukrán, nem itt van a hazája és mégis —, ők adtak hazát. Kétszer adtak hazát neki s fiának. Nézi őket. Elgondolkozva állnak ifjan, erősen !—* szikla, vas ! Fölzeng szívében, ajkán is, kicsattan „Föl, föl, ti rabjai.s.“ a harci dallam. És , tavasz van, magyar tavasz, 1957. március, FÉLÉV MÚLTÁN SZINETÁR GYÖRGY: „A romlás virágai” új magyar kiadásának megjelenése alkalmából. Micsoda virtuóz ötlet egy füstös, szálkás padozatú lebújnak, a civilizáció csaknem minden vívmányát megtagadó butiknak ilyen rangos nevet adni: „A SZELLEMI ÖRÖMÖK HÁZA"! Ilyesmire csak a franciák képesek. Az előkelő nevet viselő bisztró ott állott a boulevard Blanche-on, egy időrágta emeletes ház pinceszerű földszintjén. Valószínűleg ott áll még ma is. Kopott falai, egymásba kapaszkodó boltívei a nagy francia irodalmi múlt egyik érdekes korszakának emlékeit, őrzik. A rangos nevű kis bisztró oly szerényen fonynyadozik a nagyforgalmú és modern szabású Boulevard Blanche gomblyukában, mint egy ottfelejtett, és régi szerelemre emlékeztető virág. Körülötte, mellette, alatta, felette zsibong a XX-ik század. A házak homlokán kivalgó neonlények szikráznak s elhomályosítják a csillagokat. A „Szellemi Örömök Háza” ajtaja felett sápadt kis gázlángocska pislog s a helyiség is, mint egy múltszázadi színjáték, szegényszagú, naturalista díszlete: kopott, sivár, szúette, dolos. Ha a tapéta hiányosságait nem is fedné el itt-ott néhány absztrakt plakát, mely éppen közérthetetlenségével vonja magára a figyelmet, az ajtó mellett nem függne egy jókora nagyságú Metró-térkép, és a bárpult mögött nem szorgoskodna Eugenie kisasszony a legmodernebb frizurával alacsony homloka felett, az utcáról belépő idegen joggal hihetné, hogy véletlenül a múlt századba tévedt. Az asztalok öregek, a falhoz támaszkodó fapadok már akkor is recsegnek, ha nem ül rajtuk senki, a tükrök homályosak, a megfeketedett egyszárnyú ajtók alacsonyak, az ablakok szűkek és embernél magasabbra másztak a falon, majdnem a mennyezet alá. Füst, gőz kávé és alkohol kevert szaga terjeszkedik, mint nehéz gomolyfelhő az asztalok fölött. A helyiség egyetlen dísze egy tálca nagyságú olajfestmény, mely széles, repedezett, aranyrámába foglalva ott függ mire. Eugenie frizurája mögött, féligmeddig eltakarva a rumos, konyakos és borosüvegek által. A festmény sápadt arcú férfi ábrázol. A vendégek közül nagyon kevesen tudják, hogy e sápadt arcú fiatalembert Baudelaire-nak hívták, s valamikor itt írta legszebb verseit, ebben a füstös butikban, amely annak idején bizonyosan előkelőbb helynek számított s hogy éppen az ő emlékezetére maradt itt minden ilyen hervadt, roskatag, mozdulatlan.. Mondják, e különös, rangos, dicsekvő nevet: „A szellemi Örömök Háza” maga Baudelaire akasztotta az ártatlan kocsma nyakába. De lehet, hogy ez már csak reklám. Persze, e nagyigényű cégér alapján ne következtessen senki holmi unalmas és szürke irodalmi eltökéltségre. Nem! Ebben a bisztróban éppen úgy nem ifjú költők rágják a tollat hajnaltól éjfélig, ahogy Párizs többi bisztróiban is általában a sofőrök, fodrászlányok, egyetemi hallgatók, kereskedősegédek, iparosok és mindenféle külföldi alakok vannak túlsúlyban a költőkkel és ifjú filozófusokkal szemben. „A Szellemi örömök Házában” éppen olyan szürkén folyt az élet, mint bármely hasonló jellegű bisztróban a Montmartre-on, vagy a Montparnasse-on. Néha betévedt egy hangosabb vendég. Az ilyent mile. Eugenie rejtélyes zsenialitással pillanatok alatt lecsendesítette. Olykor behúzódott valamelyik sarokba, a történelmi pókhálók alá, egy, ifjú szerelmes pár is. Ezek sem zavarták meg mire, Eugenie nyugalmát. Igaz, ő sem háborgatta azokat. Nesztelenül rakta elébük a feketét, vagy a limonádéval hígított sört és boldog reménykedéssel gondolt saját kislányára, aki néhány év múlva talán éppen ilyen pironkodva engedi majd szorongatni kezét az asztal alatt, valamelyik bisztró homályos sarkában, ahogy ez Párizsban minden korban, minden leánnyal, minden bisztróban történni szokott. „A Szellemi örömök Háza” nem tartozott a divatos helyiségek közé. Egyetlen idegenforgalmi vállalat sem iktatta különlegességi lajstromába és nem szerepelt az idegenvezetők bizalmas műsorában sem. Nem volt túlságosan látogatott és túlságosan elhanyagolt. Általában az ilyen forgalmú helyekről szokták a szakértők megállapítani hogy nyugodt kis üzlet. Ennek a csendes kis üzletnek poshadó nyugalmát csak a kormányválságok, valamilyen nagyobbszabású panamát előkészítő politikai esemény, vagy sztrájk alkalmával rendezett razzia zavarta meg néha és a csütörtök délutánok. A razziákról nincs mit mondani. Azt olybá vélték, mint a nagy állami ünnepek kísérőjelenségét, ami nélkül nincs királylátogatás, elnökválasztás, új kormányprogram és sorozás. A razzia úgy jött, hirtelen és mégsem váratlanul, mint a nyári jégeső, mely megtizedeli ugyan a beérő gyümölcsöt, de a javát mégis csak a gazda szüreteli le. A razzia okozta károkat bőségesen kiegyenlítette a csütörtök délutánok felduzzadt forgalma s így mindkettőt már eleve belekalkulálta költségvetésébe a bisztró tulajdonosa. Mit jelentett a csütörtök délután „A Szellemi Örömök Háza” életében? Az emlékezést. Csütörtök délután hat órakor megváltozott a homályos bisztró komor hangulata. Mile Eugenie csütörtök délután öt órakor leszedte a borosüvegek mögül Baudelaire portréját, gondosan leporolta a repedezett, aranyos fakeretet, forró leheletével az üvegre száradt piszkot is fellazította és kötényével gondosan letörülgette, majd a nagy hagyományok iránt érzett áhítattal felfüggesztette a képet a bisztró legszebb helyére, az ajtóval szemközti üres falra úgy, hogy aki az alacsony ajtón belépett, akaratlanul is kénytelen volt fejet hajtani a költő előtt, ha nem akarta beütni homlokát az alacsony szemöldökfába. Háromnegyed hatkor monsieur Armand, „A Szellemi Örömök Háza" lángvörös hajú szolgalegénye, egy négyzetméternyi terjedelmű, egy lépcső magas dobogót cipelt fel a pincéből, és elhelyezte azt a bárpult előtt. Gondosan lesöpörte a pódiumot s a felkavart port részint a vendégek nyelték le, részben egy pohártörlő ronggyal kergette ki a helyiségből. Ezalatt mire, Eugenie felszedte a küszöb elé fektetett parkettmintás linóleumot és ráterítette a dobogóra. Hat óra előtt néhány perccel „A Szellemi Örömök Háza” technikailag készen állott a megemlékezés lebonyolítására. Csütörtök délután hat órakor Franciaország Baudelaire-re emlékezett a kopott kis párizsi bisztróban, ott, ahol a költő egykor legszebb verseit írta. Csütörtök délután pontosan hat órakor megjelent egy úr, vagy egy hölgy a dobogón és elmondott néhány költeményt Baudelaire-től. Az ifjú úrnak, vagy ifjú hölgynek — általában színésznövendékek voltak — senki sem fizetett a megható versmondásért. Jöttek, mert szokás volt jönni. Jöttek, mert közel 100 esztendővel ezelőtt Baudelaire néhány ismeretlen színészbarátja minden csütörtökön megemlékezett e helyen az elhunyt költőről. Jöttek, mert a. baráti hűségből forró és örök megemlékezés, ilyen különös emlékmű lett. _ A kis ünnepség propaganda nélkül, véletlenül összeverődött ingyenes közönsége, azok, akik éppen ott voltak: sofőrök, egyetemi hallgatók, fodrászlányok, boltossegédek, csóklesre betévedt szerelmesek, az eső elől bemenekült nőik és férfiak, makrók és utcalányok, a nagy pillanatokat megillető tisztelettel hallgatták végig a rögtönzött műsort. Mintha megállt volna az idő néhány percre a füstös falak között. Szünetelt a kiszolgálás és mozdulatlanná merevedve mindenki az előadót figyelte. A költőnek a XIX. századból idecsengő sorai újjászülettek e vegyes összetételű hallgatóságban, s ha pillanatokra is, de a mindennapok szürkeségéből kiemelve a poézis, az ünnepi érzés tiszta légkörébe ragadták őket. Éppen az volt a szép és nagyszerű e felemelkedésben, hogy senki sem készült repülni itt, hanem a váratlan élmény szépsége kapta szárnyaira. Éppenaz formálta ennek az egyszerű versmondásnak szépségét kegyeletes szertartássá, hogy a hallgatók közül senki sem készült szándékosan a költővel való ünnepélyes találkozásra, hanem úgy ütköztek bele véletlenül, ahogy a Metrón vagy az után kerül szembe váratlanul és csak futó pillanatra egy régi ismerőssel. A versmondás nem tartott tovább húsz-huszonöt percnél. Az előadó ifjú művész, vagy művésznő oly észrevétlenül távozott, amilyen észrevétlenül érkezett. A lángoló hajú Armand úr visszacipelte a kis dobogót a pincébe, visszaterítette a parkettmintás linóleumot a küszöb elé és ezzel a maga részéről kielégítette irodalomigényét a legközelebbi csütörtökig. Szinte pillanatok alatt oldódott fel az emlékezés áhítata a gyors áramlással felfokozódó zsifpongásban. Egyszerre ismét „csak” csütörtök délután lett. A sofőr gyorsan felhajtotta maradék kávéját és ment tovább a dolga után. Az utcalány, akinek szeme talán nem is a füsttől volt könnyes még az imént, már zsákmányra lesve hordozta körül hiéna tekintetét. A boltossegéd gyorsam kiitta sörét és rohant vissza az üzletbe, ahonnan csak egy pillanatra szökött ki egy pohár frissítőre, s a szerelmes ifjú az asztal alatt tovább szorongatta a pironkodó imádottja kezét. Az élet egyetlen pillanat alatt visszazökkent régi, unalmas kerékvágásába és Baudelairennek a bisztró díszhelyén függő olajportréja éppen olyan érdektelenné vált, mint az érthetetlen absztrakt plakátok, vagy a Metró-térkép. Mile Eugenie magasra emelt tálcáján a frissem habzó sörökkel, kis talpas poharakba töltött méregzöld perode és egyéb italokkal már ismét ott keringett az asztalok között. Elmúltak az emlékezés percei. A párizsi utca népe nem csinált nagy ügyet a dologból, de megemlékezett költőjéről olyan egyszerűen, természetesen és bensőségesen, ahogy egy szelíd megnyugvással hervadó szép asszony emlékezik régi hódolójára, ha egy csendes és magános estén régi kincsei között kutatva, kezébe kerül egy véletlenül megmaradt, sárguló levél, mely lángoló szavakkal egykori szépségét dicséri. Nem halt meg az, akire emlékeznek. Van valami rejtelmes varázslat az emlékezésben. Talán éppen a halhatatlanság varázsa. (Endrodi István rajza) Milyennyelvehet Lenin? A világtörténelem első szocialista államának gyakorlati megteremtője, Vlagyimir Iljics Lenin hatalmas méretű elméleti tudományos munkássága során forrásanyagát, ha csak lehetett, nem fordításokból gyűjtötte össze, hanem eredeti művekből merítette. Milyen nyelveken írt, olvasott, beszélt Lenin? Krupszkaja aszszony, Lenin felesége és harcostársa egy cikkében elmondja, hogy Lenin jól tudott németül, franciául és angolul. De ezenkívül értett és olvasott lengyelül, olaszul, csehül, meg svédül is. Ilyenformán nyolc nyelv gondolatvilágába tudott belemerülni, ami még nyelvészek körében is ritka teljesítmény. Széles skálájú nyelvtudásának alapja kétségtelenül az ógörög és latin nyelvi mag volt, amelyet még a klasszikus gimnázium falai közt vetettek el benne. A németet otthon a családon belül eleget gyakorolhatta, mivel anyja jól beszélt ezen a nyelven. Német nyelvtani készségét középiskolai tanára többször megdicsérte, ő maga azonban a későbbi években sem volt teljesen megelégedve vele. Mikor 1895-ben, tehát 25 éves korában elkerült Berlinbe, harmadnap megnézte a színházban Gerhart Hauptmann „Takácsok” című drámáját, amely megrázó jelenetekben tükrözi a sziléziai szövők tömegnyomorát a múlt Század 40-es éveiben. Bár az előadás előtt Lenin végigolvasta az egész művet, hogy majd annál jobban megértse a színpadi játékot, a színészek párbeszédeiből sok minden homályban maradt előtte. „Szokatlan a kiejtésük — jegyzi meg édesanyjához intézett levelében. —■ Még a mindennapi nyelvhasználatuknak sem bírom mindig kihámozni a lényegét. Holott a franciáknak csaknem minden egyes szavát rögtön megértettem, mikor kint jártam. No de ez nem csüggeszt. Csupán azt sajnálom, roppant kevés a szabad időm a német nyelv alapos elsajátításéra.” Vasakarata később e téren is legyűrte az akadályokat. 1899- ben arra kéri Anna nővérét, --------------------------------------------------------------------------*-.........— -------------------------------------------|fTHTHN111 TTTITH INHHIi tudott hogy juttassa el száműzetése helyére Turgenyev néhány művét kifogástalan német áttételben — jó német szótárral és grammatikával. Ezeket böngészi éjjel-nappal. Eredeti orosz Turgenyev-példányainak egész fejezeteit fordítja németre, és a maga fordításait szorgosan egybeveti az imént kapott német áttételű Turgenyev-kiadványok szövegeivel, hogy munkája hibáiról egyedül győződhessék meg. Ugyancsak számkivetése idején fog hozzá Sidney Webb angol szocialista író egy kisebb művének oroszra fordításához. Krupszkaja megjegyzi, hogy angolul férje jobban tudott, mint ő, bár a kiejtéssel eléggé küszködött. Amikor pár év múlva elvetődtek Londonba, senkivel nem tudták megértetni magukat, annak ellenére, hogy már rég túl voltak a nyelvtani nehézségeken. Utolérte őket az Angliába először kijutó legtöbb idegenajkúnak sorsa. Elölről kellett kezdeni, ők az igazi angolos ejtés elsajátítását. Gyűlésekre jártak. Gyakran megfordultak az angol népszónokok világszerte ismert londoni tanyáján, a Hyde Park-ban, ahol bőven volt alkalmuk tőről metszett angol kiejtést hallani. Rendkívül érdekelte Vlagyimir Iljicset az a módszer, ahogyan Krupszkaja, — aki egyébként francia nyelvtanárnő volt — 1908 Genfben külföldi pedagógusok részére szervezett nyári tanfolyamon a franciát gyakorolta. A tanórák színesebbé tevésére gyakran szólaltak meg neves művészek hanglemezei, amelyek a tervszerű társalgás menetébe beékelődve, szolgáltattak a hallgatóknak példát a tökéletes ■hangsúlyozású kiejtésre. Utóbb Lenin lelkesen ajánlotta e metódus mentős nagyobb arányú alkalmazását a Szovjetunióban. Krupszkaja asszony cikkében végezetül kiemeli még azt, hogy férje mélyreható, sokrétű, , nyelvismerete mennyire növelte stáusa hajlékonyságát és gazdagította, színezte a szókincsét. dr. Láczer István