Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-07-01 / 27. szám - Jurida Károly: Kétféle aratás • kép (1. oldal) - Tabák András: Ne csak a tanítási órákra gondoljunk… • vita • Irodalom a középiskolában (1. oldal) - Szerkesztőség: Színházi évad végén. Vita az Írószövetségben drámairodalmunk mai helyzetéről (1. oldal)
Irodalom a középiskolában NE CSAK A TANÍTÁSI ÓRÁKRA GONDOLJUNK... , Metlirsigiben, mint az Esti hírlap munkatársa, riportot írtam a mai magyar irodalom tanításának helyzetéről. Alkalmam volt elbeszélgetni tanárokkal, diákokkal. Nem vagyok tanügyi szakember, érdemben alig szólhatnék hozzá módszertani kérdésekhez, csupán néhány tapasztalatomat akarom elmondani. A kortárs irodalom tanítása alighanem minden korban oktatási probléma volt. A kortárs írók értékelése — mondjuk ki nyíltan — kissé bizonytalan, nemegyszer kényes feladat. Az irodalom oktatása, lényegében irodalomtörténet, pontosan körvonalazott, érvek és ellenérvek nyomán kikristályosodott történelem, az illető író teljes oeuvre-jének ismeretében, egy meghatározott kor legmaradandóbb irodalmi alkotásainak ismeretében. A kortárs irodalom oktatását megnehezíti, hogy élőkről van szó, nem lezárt, hanem még fejlődő, alakulóban levő alkotókról, pályákról. A tanár és a diák esetében is menthetetlenül fellép az olvasó szubjektivizmusa, amely például sokkal kevésbé differenciált régebbi korok íróiról, alkotásairól. Egy középiskolai tanár — fiatalember — elmondta, hogy nem szereti a ,,népi” írók könyveit, ma már provinciálisnak érzi mondanivalójukat, művészi eszközeiket. Szavaiban volt igazság is, igazságtalanság is, de az világosan kiderült, hogy viszolyog ennek az írói csoportnak a bemutatásától. A rákosszentmihályi gimnázium tanárnője viszont éppen ezeket az írókat tartja mai irodalmunk legkiemelkedőbb alakjainak, művészetüket az egyedül üdvözítőnek. Természetesen nem az önálló vélemény, az önálló ízlés a hiba, hanem az, hogy a kevésbé kedvelt írók és művek meglehetősen hiányosan, vagy torz beállításban jelennek meg a tanár előadásában. [ a Ilinős valamelyest generációs jellegű. Úgy tapasztaltam, hogy az idősebb korosztály többsyire a ,,népi’ írók bűvöletében él, a fiatalabb tanárok egy része a kommunista írókat helyezi a mai irodalom középpontjába, egy másik rész pedig a polgári-urbánus irodalmat értékeli legmagasabbra. Kevés az olyan tanár, aki teljes összefüggésben, valódi keresztmetszetében látná a mai magyar irodalmat. Ennek oka elsősorban az olvasottság hiánya. Folyóiratot, irodalmi lapot még néha a kezükbe visznek, de új magyar regényt vagy verseskötetet csak a legritkább esetben, véletlenszerűen olvasnak. A diákoknál hasonló a helyzet. Betéve tudják Apáti Feddő énekét, ismerik a Balassi Menyhárt árultatását, hallottak Gyöngyösi énekeiről, de Gergely Sándornak vagy Veres Péternek egyetlen művét sem olvasták. Tökéletesen igaza van azoknak a tanároknak, akik új irodalmunk tanításakor mindenekelőtt olvasásra ösztönzik diákjaikat. A Hámán Kató Leánygimnáziumban például az évvégi jutalomkönyveket mai írók műveiből válogatják össze, felhívják a lányok figyelmét néhány jelentős könyvre, színdarabra. Nem véletlen, hogy a lányok között komoly érdeklődést keltett egy-egy olyan kitűnő könyv, mint Thury Zsuzsa Jó fiúja, Fejes Endre Hazudósa, vagy Győre Imre verseskötete. Mint ahogy az sem véletlen, hogy az idei tanulmányi versenyen részvevő tíz tanuló közül ketten mai líránkról szóló dolgozattal pályáztak. Ha a tanár ismeri és szereti új irodalmunkat, hatással lehet diákjaira, éppen mert szinte teljesen ismeretlen világban kalauzolhatjaőket . . A másik fájó probléma az óraszám. Kivétel nélkül mindenki — tanár, diák egyaránt — panaszkodik a magyar irodalmi órák szűkre szabottságára. Okvetlenül egyet kell értenünk Hegedűs Andrással, aki radikális reformot követel ezen a téren. Súlyosbítja a körülményeket az is, hogy a mai irodalomra kiszabott hat óra a negyedik osztályban, év végén szerepel. Vagyis az érettségire való felkészülés, a „matura-drukk” idején, amikor a tanuló már sem időt, sem figyelmet nem szentelhet olvasásra, kisebb-nagyobb kutatásra. És végül, de korántsem utolsósorban: a világnézeti kérdés. A tanár marxista koncepciója talán egyik kor tanításánál sem olyan döntő, mint a mi korunknál. Azt hiszem, nem kell különösebben bizonygatni, hogy mai irodalmunk tanítása marxista felkészültség nélkül elképzelhetetlen, de legalábbis hamis, hiányos. Bár arra is akad példa, hogy a legjobb szándékú tanár is zavarba ,egy ha diákyjai az írószövetség ötvenhatos magatartásáról vagy némelyik súlyosan kompromittált író munkásságáról faggatják. Kétségtelen, a párt irodalomról szóló tézisei, a „népi” írókról és a „modernizmusról” folytatott viták tisztázták a frontokat, de egyes írók és egyes művek értékelésében még mindig akad kétértelműség, bizonytalanság. Ez pedig aligha segíti elő a tanárok helyes előadását és a tanulók tisztánlátását. Vészharamgokat honozni, „huszonnegyedik óráról” beszélni azért alighanem túlzás lenne. Az idén megjelent irodalmi szöveggyűjtemény — első lépésként — jelentős eredmény a régebbiekhez viszonyítva. Az is örvendetes jelenség, hogy van érdeklődés a mai irodalom iránt. A helyes utat elsősorban mégis a tanítási órákon kívül a szabadabb formákban kellene keresni. Lehetséges, hogy az évi hat óra helyett tíz vagy tizenkettő jut majd kortárs irodalmunk bemutatására — egy alakulóban levő, problémákkal inaskiadó irodalom bemutatására ez is kevés idő. A nagy lehetőségek az igazi, elmélyült munka elsősorban a szakkörökre, irodalmi körökre hárul. Itt kötetlenebb viszony alakul ki a tanár és a diák között, több idő jut bizonyos irodalmi kérdések megvitatására. A László Gimnázium irodalmi köre például meghívta Illés Bélát, és elbeszélgettek vele irodalmi kérdésekről. Más gimnáziumokba fiatal írókat hívtak meg. Ebben az irányban kellene szélesíteni mai irodalmunk oktatását. Ami pedig a tanárképzést illeti, itt a Pedagógiai Továbbképző Intézetre vár nagy feladat: írókat, kritikusokat, esztétákat kellene felkérni egy-egy előadás megtartására. Mert a tanárok modern irodalmi műveltségének gyarapítása, irodalompolitikai nevelése , a mai magyar irodalom tanításának legfontosabb kérdése. TABÁK ANDRÁS f Jurida Károly: Kétféle aratás A TARTALOMBÓL: Aradi Nóra: Utólagos megjegyzések a Vili. Képzőművészeti Kiállításról Bodó Béla, Feleki László és Ignácz Rózsa tárcája Sánta Ferenc: Föld Tatay Sándor: Kora tavasz a Bakonyban (II.) Urbán Ernő munkájáról Garai Gábor, László Ibolya, Lator László, Nádass József, Nemes Nagy Ágnes, Polgár István versei V________________________________________ SZÍNHÁZI ÉVAD VÉGÉN Vita az írószövetségben drámairodalmunk mai helyzetéről Június 25-én az Írószövetségben megvitatták a mai magyar dráma főbb kérdéseit. Pándi Pál vitaindító téziseihez, melyek az elmúlt színházi évad mérlegét igyekeztek felállítani, többen hozzászóltak. A felszólalók — Benkő Gyula, Darvas József, Demeter Imre, Dobozy Imre, Fodor Imre, Földes Mihály, Hont Ferenc, Koczkás Sándor, Marton Endre, Meruk Vilmos, Mesterházi lajos, Rényi Péter, Simon Zsuzsa — drámairodalmunk mai helyzetével kapcsolatban kitértek a színjátszás, a dramaturgia, a kritika kérdéseire is. A legtöbb hozzászóló általában egyetértett a téziseknek azzal a megállapításával, hogy az 1959—60-as színházi évad magyar drámai termése színvonal-csökkenést mutat az előző egy-két év új magyar drámáihoz képest. A Kormos ég, a Szélvihar, a Pesti emberek eszmei-művészi színvonalát újabb darabjaink nem érték el. Drámaíróink egyelőre még jobban tudják ábrázolni az ellenforradalmat, mint az utána következett utat. Ha megtorpanásról nem beszélhetünk is, bizonyos, hogy kevés a merész kísérletezés, a kérdések bátor felvetése. A vita során számos felszólaló tette szóvá kritikánk fogyatékosságait. Színházi kritikánk nem nyújt segítséget az íróknak, sokszor türelmetlen, következetlen, nem egy esetben hiányzik belőle az elemzőkészség. Természetesen a kritika hiányosságai is összefüggnek drámaírásunk általános helyzetével. Drámairodalmunk és a kritika között jelenleg párharc folyik. A magyar szocialista dráma még csak születőben van, s nemcsak viták, hanem elsősorban művek fogják formálni, s a művek szükségesek ahhoz is, hogy kritikánk megfelelő mércével rendelkezzék. Abban a vita legtöbb részvevője egyetértett, hogy drámaíróinknak gyarapítaniuk kell a mesterségbeli tudást. Mint az egyik legtöbbet vitatott problémáról, sok szó esett a polgári és kispolgári befolyásról. Az elmúlt években számos nyugati polgári darabot mutattak be nálunk, köztük olyan vitatható értékűeket is, mint például Max Frisch Biedermannja. Az értékes, haladó szellemű polgári darabokra viszont akkor is szükség lesz, amikor a szocialista dráma már elfoglalta méltó helyét színpadjainkon. S nem szabad mereven elutasítanunk az olyanfajta műveket sem, mint például a Türelmetlen szeretők, a Kígyómarás, vagy a Varjú doktor. Ezeket s a hasonló becsületes törekvésű darabokat nem kiszorítani kell, hanem elemzően bírálni, s engedni, hogy íróik tovább fejlődjenek. A kritika ezen a téren nem mindig teljesítette hivatását, még kevésbé a drámairodalom alvilága, a giccses kispolgári dráma behatolási kísérleteinek leleplezésében. Színjátszásunk és drámaírásunk fő veszélye nem a „harmadik utasság”, hanem a városias színezetű kispolgáriasság. A polgári, kispolgári szellem nemcsak nyugatról hatol be — vannak „belső forrásai” is: rendezők, színészek polgári kötöttségei, íróink természetesen tanulhatnak s tanulniok is kell a polgári dramaturgiától, de mindig annak tudatában, hogy a szocialista drámát kell kialakítaniuk. Az írók és a színházak együttműködése nem kielégítő — állapították meg a vita folyamán. A színház nem segíti a magyar szocialista dráma ügyét. Szűken foglalkozik az írókkal, nem elég bátor a kísérletezésben. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a dramaturgia fontosságát. A dramaturgia kötelessége volna segíteni az írót a szakmabeli tudás elsajátításában, bátrabban és alaposabban hozzányúlni egyes színművekhez. Íróink természetszerűen járatlanok még a színpad, a komponálás egyes területein, elkerülhetetlenül szükséges tehát a termékeny együttműködés. Nagy mulasztásokat követ el a színház a fiatalok foglalkoztatásával kapcsolatban. Fiatal drámaíró-tehetségeink nem tudnak hova fordulni. A vita folyamán elhangzott az a kívánság, hogy ösztöndíjjal, tanulmányutakkal támogassák a fiatal tehetségeket. Itt is szükséges volna ,az írószövetség és a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének szorosabb, rendszeres együttműködése a jövőben. Sok esztendő kell, míg egy kimagasló mű megszületik. Az Írószövetség drámai szakosztályának a segítségére is nagy szükség van a cél elérése érdekében. Nyolc-tíz év alatt el kell érnünk, hogy a szocialista dráma uralkodjék a magyar színpadon. Az eszmeiség és a művészi színvonal kérdése rr.r.i drámairodalmunk központi problémája. A kettő egysége a marxista esztétika követelménye. Ez még nem valósult meg nálunk s itt mutatkozik meg szocialista íróink gyengéje a dramaturgia területén. Sokszor annak vagyunk tanúi, hogy nem konkrét alakokban, helyzetekben, konfliktusokban nyilatkozik meg a szocializmus igaza, hanem sokszor az alakra, a cselekményekre mintegy ráaggatott külsőségek formájában. Pedig a világnézeti állásfoglalásnak csak akkor van szuggesztív, nevelő ereje, ha az valóságos típusokban, életből vett konfliktusokban jelentkezik. A vita kiemelte azt az igazságot, hogy drámairodalmunk kérdései nem választhatók el irodalmunk egészének problémáitól. A drámával kapcsolatban pedig azt kell néznünk, hogy a színház mint nevelőeszköz mit ad a magyar népnek. Még jó sok elvi kérdést kell tisztázni, sok gyakorlati feladatot (írók és színház szorosabb együttműködése, fiatalok foglalkoztatása stb.) megoldani. Az utóbbi években nagy sikert aratott magyar darabok problematikáját, konfliktusait a történelem adta az íróknak. De túl kell jutni az ellenforradalmi tematikán s most már mai változó életünk ábrázolása a közvetlen feladat. A megbeszélésen még számos kérdés felvetődött, így a vidéki színházak munkája, a Faluszínház működése, egyes rendezési kérdések. Mindezeknek széleskörű megvitatását az Írószövetség és a Művészeti Dolgozók Szakszervezete őszre tervezi. Ezen az őszi konferencián bevonják az írókat, színészeket, dramaturgokat, kulturális funkcionáriusokat stb. Az Írószövetség mostani vitája volt hivatott előkészíteni az őszi konferenciát. ARA 1,50 Ft