Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-06 / 27. szám - Veszprémi Miklós: Fórum, mai módra • Ifjúsági Kulturális Fórum, Budapest (1. oldal) - Sáros András Miklós: Fej • kép (1. oldal) - Boldizsár Iván: Európa Leningrádban (1. oldal)
IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP VESZPRÉMI MIKLÓS: Fórum, mai módra KÜLSŐLEG. A kapuban egyenruhás ifjúgárdisták. A lépcsőknél, kanyaroknál, emeleti ajtóknál úgyszintén. A tanácsterem bejáratánál letépik a meghívók csücskét, cserébe mindenki fekete műanyag jegyzettömböt kap, tetején ezüstnyomású KISZ-emblémával, alatta évszámmal. A mappa egyik sarkában tízórai, ebéd, s két feketekávé utalvány, valamint hozzászólási jegy. A terem minden egyes ülőhelyén sokszorosított papírköteg: „Az Ifjúsági Kulturális Fórum budapesti tanácskozásának ajánlásai”. Pontokba foglalt javaslatok az ősszel összeülő országos tanácskozásnak, a Fővárosi Népművelési Tanácsnak és a KISZ Budapesti Bizottságának. A színpadszerű emelvényen az elnökségi asztal magaslik, az elmaradhatatlan vizeskancsókkal, poharakkal. Középütt az elnöki mikrofon, jobbszélen egy másik, a fölszólalók számára. A háttérben vörös drapériás dekoráció, rajta az ezüstösen csillogó felirat: „Üdvözöljük az Ifjúsági Kulturális Fórum résztvevőit”. (Jól tudom, nem sok szellemi izgalmat ígér e gyorsfénykép. Manapság nemcsak a gépek, dobozok, szögek és füzetek uniformizálódtak előírásos szabvány szerint, hanem a tanácskozások is. — Nem gondolod, hogy tévútra vezet, ha a konzervatív külsőségek keltette elfogultsággal próbálsz véleményt alkotni? — Nem. Az ifjúságra mindig az volt a jellemző, hogy legalább ebben a tekintetben igyekezett szakítani a megszokottal. — Azt mondod: „az volt a jellemző”. Tehát elismered, ma más a jellemző. Mert a mai ifjúság nem azonos a tegnapival. Miért pont a külsőségek elleni lázadás tekintetében kellene ugyanolyan avantgárdnak lennie, mint régebben? — Azaz a konzervatív külső mögött is lehet új? — Miért ne? Csak észre kell venni. Előítéletektől mentesen és tárgyilagosan. Vitatkozom önmagammal, mert szeretném kiirtani elfogultságaimat. Másként aligha tudom kiolvasni ezekből a fiatalokból: vajon 5—10— 15 év múlva — amikor már nem a saját szabad idejükről, hanem az ország sorsáról döntenek! — mi fogja jellemezni tanácskozásaikat? ...) BESZÁMOLÓ. Hivatalos hangvétel, tárgyilagosságra törekvés, bizonyos fokú tartózkodás mind a sötétes-pesszimista, mind a rózsaszínű túlzásoktól. A realitásokkal való számvetést az immár nélkülözhetetlen szociográfiai pillanatfelvétel jelzi. 1500 kérdőívre kapott válaszok alapján igyekszik fölmérni: mit tettek az 1964-ben elfogadott „szabadidős” határozat megvalósításáért a KISZ-szervezetek? Az adatok — ha nem is mindig a kérdésre felelnek — érdekesek. A fővárosban egy kamasz átlagosan heti 5—6 órát ül a televízió előtt, és heti 1—2 órát olvas; a Szabó Ervin Könyvtár tagjainak 60 százaléka KISZ-korosztályhoz tartozó; ugyanilyen arányban vesznek részt a fiatalok az öntevékeny művészeti csoportok munkájában is; a „legtöbbet olvasott írók” versenyében 540 szavazattal Berkesi vezet, őt kétszáz körüli szavazattal Jókai és Howard követi, negyedik-ötödik 108, illetve 105 szavazattal Hemingway és Passuth; évente 15—16 ezer ifjúsági színházbérlet fogy el a fővárosban; a jelenlegi Ki mit tud?Ha több mint 20 ezer fiatal jelentkezett; a KISZ-korosztályhoz tartozók 22 százaléka tanul napi munkája után. (A beszámoló tárgyilagos megjegyzése: ez utóbbi adat csökkenő tendenciát jelez, pedig, sajnos, növekszik az általános iskolát be sem fejezők száma...) A statisztika természetesen csak kiindulópont. Ezután következik az egyes területek helyzetének vázlatos értékelése. Eredmények—problémák—tennivalók. Körülbelül ez a séma. A „tennivalók” különben ott sorakoznak mindenki előtt pontokba szedve a sokszorosított papírlapokon ... (Az egyik szomszédom szorgalmasan jegyzetel. A másik szemmel láthatóan csinos partnerével van elfoglalva. Húsz év körüliek, tehát aligha tűnhet föl nekik, hogy a beszámolóban nemigen fordul elő a hibák ideiglenességét groteszkül hangsúlyozó „még” szócska, a kedvező-kedvezőtlen egyensúlyát feironyító „ugyanakkor”. Számukra valószínűleg az is természetes, hogy az előadó szociográfiai tényekből indul ki, s nem föltételezésekből. A szociográfia különben gyors karriert csinált az ifjúsági mozgalomban. 1964-ben épp a szabad idő fölhasználásáról hozott határozat volt az első, amely országos fölmérésen alapult. Azóta alig készül lényegesebb jelentés, előadás, sőt hozzászólás valamilyen szociográfiai vizsgálat nélkül. Tudom, ami „divatos”, azt hajlamosak vagyunk tüstént elítélni felületessége, formálissága miatt. Ebben az esetben azonban a felnövekvőkről van szó, akiknek értékesebbje nagyon hamar túl fog lépni a divaton. S akiknek szigorú tárgyilagossága, realitások iránti fogékonysága, józan kritikussága kitűnő összhangban van a szociografikus valóságszemlélettel!) HOZZÁSZÓLÁSOK. Sorrendben néhány, típus szerint: (I.) Pontosan olyan, mint a beszámoló, csupán a helyi kérdésekkel foglalkozik. Ugyanaz a stílus, ugyanaz a hivatalos hang, ugyanaz a gondolatmenet, ugyanaz a sorrend. Az egyetlen eltérés: biztos, ami biztos alapon az eredmények kapnak nagyobb hangsúlyt. (II.) Mintha az előbbi sajátos ellentéte volna: szerény, szinte szégyenlős hang, jól-rosszul palástolt zavartság. Valószínűleg azért, mert látványos sikerek helyett a textilgyári fiatalok „kulturális szennyesét” teregeti ki. Nyíltan, leplezetlen őszinteséggel mondja: „Gondolatban néha az asztalt verni, s aztán menni és újra kilincselni — nemvalami fölemelő dolog.” Mire mondandója végére ér, izgatottsága elmúlik: mintha megsejtené a szavaival ébresztett rokonszenvet ... (III.) „Közönség nélkül nem lehet új művészetet csinálni” — hangzik az első mondat, amely után zavaros eszmefuttatás következik az új művészet kibontakozását akadályozó konzervatív értetlenségről. Ez utóbbit a KISZ-nek kellene megszüntetnie. A félreértések elkerülése végett a sztereotip befejezés: „A beszámolóval természetesen egyetértek”. (IV.) Tendenciák, elvi kérdések, magasröptű megállapítások a hoz(Folytatás a 2. oldalon.) XII ÉVFOLYAM 27. SZÁM Sáros András Miklós: Fej BOLDIZSÁR IVÁN: Európa Leningrádban (Leningrád, június 1.) Leningrádba természetesen korán reggel érkeztünk. Természetesen azért, mert a Vörös Nyíl nevű híres éjszakai, csak hálókocsi-vonatonutaztunk Moszkvából. És érkeztünk, többes számban azért, mert nem delegáció voltunk, nem is házaspár, vagy együttes, hanem Társaság, nagy T-vel, az Európai Kultúra Társaságának a SEC-nek végrehajtó tanácsa, amelynek Kardos Tibor professzorral tagjai vagyunk. (Elnökünk, a lábadozó Sík Endre még nem tudott eljönni.) Ha szovjet vendéglátóink ismernék Petőfit, többször felkiáltottak volna: Szent Kleofás, milyen karaván! — mert egyáltalán nem viselkedtünk úgy, mint a szokásos delegációk. Nem is csoda: a SEC egyik jellemzője és egyszersmind létjogosultsága s értéke is, hogy tagjai egyének, sokszor egyéniségek, nem képviselnek hivatalosan senkit, csak önmagukat, mindenkinek egyéni vágyai, tervei, beszélgetni, vitatkozni, és látnivalói voltak. Ha még hozzáteszem azt, hogy e végrehajtó tanácsnak e sorok írója majdnem a benjáminja, csak a megfigyelőként meghívott Hubay Miklós és egy belga irodalomtörténész fiatalabb, akkor természetes, hogy a Társaság hatvan résztvevője hatvanfelé szaladt és olykor kissé nyűgös is volt. Az értekezlet elején, szervezési vagy inkább antiszervezési okokból néha nem is alaptalanul. (Vendég és házigazda.) Bosszankodtam például azon, hogy négy leningrádi napból csak egy órát szántak az Ermitázsra s ez is úgy kezdődött, hogy az igazgatóhelyettes beinvitált bennünket a szobájába és a múzeum történetét mondta el, miközben mi tűkön álltunk, mert a remekműveket szerettük volna megnézni. Nemcsak azért bosszankodtam, mert én is a képekre vágytam, hanem azért is, mert valamit rosszul szerveztünk. Ez a mostani többesszám első személy kicsúszott a tollam alól, de úgy érzem, ráhibáztam. Felelősnek éreztem magam azért, hogy egy másik szocialista országból jó benyomásokkal távozzanak a vendégek. Magam is vendég voltam s az orosz vendégszeretet minden túláradását élveztem is, de ugyanakkor házigazdának is éreztem magam. Ezért az Ermitázsban azon kaptam magam, hogy magyarázom SEC-társaimnak: orosz hagyomány és szovjet gyakorlat, hogy szeretik a ceremóniát, hogy mindennek megadják a módját. Ez a múzeumigazgató úgy véli, udvariatlan lenne kedves és nagyra becsült vendégei iránt, ha csak úgy beküldené őket a festmények közé. Azután odasurrantam a SEC egyik leningrádi tagjához és arra kértem, gyorsan hagyják abba a szertartást és menjünk már a képtárba. „Nem akarják megismerni az Ermitázs történetét?” — kérdezte suttogva. Határozott nemmel feleltem. Fejét csóválta, de szólt az igazgatóhelyettesnek és egy perc múlva indultunk. (Emberi lépték.) Jól előreszaladtam ebben a naplóban, amely különbözik minden eddigi külföldi naplómtól. Hogy miben, éppen azt kíséreltem meg kifejezni az iménti időbeli előreugrásban. Ha nem számítom azt a négy napot, amelyet 1962-ben Moszkvában töltöttem, csaknem kizárólag a Kongresszusi Palotába!? a leszerelési béke-világértekezleten, akkor tulajdonképpen 1917 tavasza, a „Fortocska” óta nem jártam a Szovjetunióban. Amikor 1947 februárjában egy napon átmentem Moszkvából ugyancsak a „Vörös Nyá”-on Leningrádba, a sokat szenvedett város még magán viselte a történelem leghosszabb és leghősiesebben viselt ostromának jeleit épületekben, utcákban, emberekben. Tél is volt akkor, köd is; úgy érzem, hogy ma érkezem meg először Leningrádba. Mégis örültem, hogy abban az állapotban is láttam, mert különben úgy jártam volna, mint nyugati útitársaim. Alig hitték el, hogy Nagy Péter egykori palotái vakon, ablaktalanul, golyó marta és akna tépte homlokzatokkal, sokszor kiégett belsővel meredtek a cár kedves csatornáira. Amikor autóbuszunk a pályaudvar felől jövet elhaladt a Gribojedov-kanális mellett és a sötétzöld víz tükrében, mintha egy népmeséből készült bábjáték díszlete volna, megpillantottunk egy száz színű, tíz tornyú hagymakupolás templomot; azután néhány utcával és csatornával odébb, a Mojka partján megláttuk a sötétzöld és a tejfehér színeiben összhangzó Sztroganov-palotát, valóban elképzelni is nehéz volt, hogy a város 765 műemléképülete közül 765 a használhatatlanságig megsérült. Könnyű volt viszont elképzelni, hogy Nagy Péter Amszterdamban tanult hajóácsságot és a holland város lebegett szeme előtt, a csatornák és a föléjük boruló fák, a hidak, a hidak, a hidak, kis szobrokkal, kandeláberekkel, bronz lovakkal és lovasokkal, és főképpen a vízben tükröződő palotákkal Leningrádban, az újjászületettben az a legszebb, hogy megtartotta és újra megtalálta azt az arányt, azt az emberi léptéket, amely a világ egyik legeurópaibb városává teszi. Az Európa-szállóban mindenki otthonosan érezte magát. Ellentétben a moszkvai Ukrajnával, amely antihotel, az Európa azt a meghittséget árasztja, amelyért a külföldiek úgy szerették a mi Dunánkat is: barna fényű bútorok, csiszolt tükör, a falon régi metszet, az éjjeliszekrényben alul az az alkalmatosság, melyet az ember nem használ, de jólesik, ha ott van, mert gyermekkorára emlékezteti. (A személyes kapcsolatok.) A SEC délelőtti ülésén ismerkedtünk az új szovjet tagokkal. Borisz Polevojnak, a szovjet csoport elnökének, és az egész SEC alelnökének a javaslatára beválasztották a végrehajtó tanácsba az Ermitázs igazgatóját, egy moszkvai művészettörténész, egy történettudóst, és egy szép, fiatal leningrádi színésznőt. A hivatalos napirendnél érdekesebb volt az új tagokkal és más, az ülésre meghívott leningrádi értelmiségiekkel beszélgetni. Emlékszem, a tavaly őszi velencei ülésen, ahol a leningrádi találkozó részleteit beszéltük meg, nyugati kollégáim főgondja az volt: vajon beszélgethet-e ki-ki orosz megfelelőjével, tanár a tanárral, tudós a tudóssal, festő a fesével, író az íróval úgy, mint a többi találkozón, például a tavalyelőtti budapestin? Az aggódó kérdésben benne volt korunk egyik nyavalyája, a kölcsönös, fortélyos félelem. Már tegnap, Moszkvában, a Kreml-beli kongresszusi palota egyik fogadótermében ötven-hatvan moszkvai értelmiségivel beszélgethettünk, sokan tudtak angolul, franciául, németül és tolmácsban sem volt hiány Nemigen hallgattam bele mások beszélgetéseibe, de itt is, ott is hallottam azt a két nevet, amely egy szerencsétlen per kapcsán annyira közszájon forog nyugati értelmiségi körökben. Este a vonaton, ma a szállóban az ebédnél a SEC nyugati tagjai bizonyos meglepetéssel állapították meg, hogy kényes kérdésekről is beszélgettek. Az, hogy ezen ilyen értelmes és világlátott emberek, mint a SEC vezetőségi tagjai kissé csodálkoztak, kettőt bizonyít. Egyrészt azt, hogy a hidegháborús emlékek még nem olvadtak fel egészen a tudatban. Másrészt azt, hogy a személyes érintkezést semmi más nem pótolja és ezért a szociális(Folytatás a 2. oldalon.) ARA: 2 Ft Major Tamás: A klasszikusokról (3. old.) Vita a szellemi tőkéről (5. old.)és Perneczky Géza: Képaukció és környéke (12. old.) 1968. JÚLIUS 6.