Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-06-17 / 24. szám - Pintér Tamás: Mit esznek az emberek Moldován? • könyvkritika • Moldova György: A beszélő disznó (Magvető) (11. oldal) - Dohnál Tibor: Faplasztika • kép (11. oldal) - Lengyel Balázs: Mozgásterek • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Gergely Ágnes: Kobaltország (Szépirodalmi) | Fodor András: A bábu vére (Szépirodalmi) (11. oldal)
Mit esznek az emberek Moldován? Moldova György: A beszélő disznó (Magvető, 203 old.) — Mit esznek az emberek ezen a Moldován? — kérdezte az ifjú prózaíró szájbiggyesztve, miután három óra hosszat álldogált az esőverte könyvsátorban s ezalatt a saját ígéretes kötetéből csak néhány darab kelt el, viszont A beszélő disznót vagy hatvanan keresték — hiába. Mert Moldova György szatirikus gyűjteménye a könyvhét első perceiben elfogyott. Sokak szerint nem is jutott el a sátrakig: jól szervezett maffia gondoskodott róla, hogy már valahol az odavezető úton hozzájussanak a protekciósok és az egyéb bennfentesek. Minden lehetséges. Még az is, hogy a kiadóból netán — véletlenül — hiányzott a bölcs előrelátás. Meglehet, hogy rosszul kalkuláltak, amikor a példányszámot megállapították? A kolofon valamiféle tartózkodó szemérmetességből elhallgatja ezt az adatot, nem marad hát más, mint a száraz tapasztalati tény, ami a piac nyelvén azt jelenti, hogy ez esetben aránytalanul kisebb volt a kínálat, mint a kereslet. De hát mit esznek az emberek Moldován? Feltétlenül van valami oka annak, hogy ilyen irigylésre méltóan népszerű. A könyveit a pult alól adják, az olvasók találkozókra ráncigálják, munkáiról az egész ország beszél. Egyetlen oka van, gondolom: az, hogy Moldova György író. Mégpedig jó író, akit veleszületett, gyógyíthatatlan kutatószenvedély hajt. Egyik könyvének kicsavart címével, akit a valóság szele megcsapott. Farmerban, pulóverben, vállán a nyűtt sporttáskával időről időre útrakel, hogy a végére járjon valaminek. S amibe belekezd, annak kíméletlenül a végére is jár. Nyomozásának eredményeit pedig az elfogultak is kénytelenek tudomásul venni. S nemcsak tudomásul venni, de el is fogadni. Nem mondható, hogy hízelgő képet festett — például — a MÁV-ról. Mégis tiszteletbeli vasutassá, törzsgárdataggá fogadták. A tiszteletbeli vasutas most gúnyolódik. Ez a hangja nem új, nem ismeretlen. Ez eredendően moldovás hang, az író „vérében van”. Nemcsak a szatírákban szólal meg, de úgyszólván mindég egyes művéből kihallható. A novellákból, tárcákból, „komoly” regényeiből, riportjaiból. A könyvheti — Várnai György kedélyes rajzaival tupírozott — kötetéből pedig töményen, gyilkosan árad. Háromkeresztes gyűjtemény ez: nagy adagokban tartalmazza a Moldova-féle biztosan ölő mérget. Az utóbbi években írott szatírák — a maguk áttételeivel — csupa halálosan veszélyes jelenséget piszkálnak. A butaságot, a rosszindulatot, a hozzá nem értést, a packázást, a karrierizmust és egyéb disznóságokat A fantasztikus történetek reális körülmények között esnek meg, a szereplőket, sajnos, kénytelenek vagyunk ismerni az életből. Ez a módszer jó alkalmat ad a szerzőnek, hogy gyakran „kiszóljon” a sorok közül és mindenféle hegyes, epés, találó megjegyzést tegyen. Külön rész szól „magáról az iparosról”: Moldova itt rutinosan, könnyedén, emelkedett öniróniával fecsegi ki személyes — bár nemegyszer közérdekű — dolgait. Ezekből a jókedvű tárcákból eléggé megbízható Moldova-kép rakható össze, amely közelről ábrázolja az írót. Egyszóval, mit esznek Moldován az emberek? Aki, ívekben sem lebecsülendő, sokműfajú munkásságát valamennyire is ismeri, tudja a választ: a sajátos moldovásságot eszik. Moldova neve: márka. Egyik jegyzetében meséli: ......egy úttörőőrs akarta felvenni a nevemet. Eljöttek küldöttségbe zászlóval, dobokkal — éppen aludtam —, és arra kértek, hadd lehessenek ők ezután a Moldova György őrs. — Nem volna jobb, ha megtartanátok a régi neveteket? Azelőtt hogy hívtak titeket? — Hiszen éppen ez az: Csizmás Kandúr őrs. Ennél még a Moldova is jobb.” Moldova György divatba jött. Dohnál Tibor: Faplasztika 1978. JÚNIUS 17. KI LENGYEL BALÁZS: Verseskönyvről — verseskönyvre Mozgásterek ■ Gergely Ágnes: Kobaltország (Szépirodalmi, 106 old.) Fodor András: A bábu vére (Szépirodalmi, 142 old.) Gergely Ágnes, a Kobaltországgal újfajta verseskötetet tett elénk. Olyat, ami részben egységesebb, részben — legalábbis műfajilag — heterogénabb a szokottnál. Egységesebb, mert nem egymástól elkülönülő versek sorozatából áll, hanem az egymásnak felelő, egymást kiegészítő versek sorát még össze is fűzi egy keretvers, mely a maga minden egyes vers előtt megjelenő részletével hozzá is kapcsol az előzményekhez. Megteremti a belső kontempláció egyes állomásainak (ezek volnának a kötetben sorjázó versek) a folyamatosságát. E naplószerűség mellett, másfelől, heterogénabb is a kötet, már ami lírai konvencióinkat illeti. A líra mellett eszmélkedés vagy éppen tollrajz, karcolat is található benne. Nem teljességgel a prózairodalom szintjén, de nem is egészen versszinten. Ez az ellentétes irányú formai eltérés tartalmi célokat szolgál. A költői világkép objektívált kifejezését kívánja elősegíteni. Az érzelmek és élettapasztalatok minél szélesebb, de mégsem direkt, mégsem vallomásos megszólaltatását. A tűnődések szilárdabb érvényességét, korlátlanabb — a költő eseményvilágához nem egy az egyből kapcsolódó — mozgását. Gergely Ágnes álomképekből, gyerekkori emlékelemekből, problémái ad abszurdum kisarkításából felépít egy képzeletbeli országot — olyasféle mozgástérül, mint ahogyan Weöres a maga számára Psychét teremtette. Ez Kobaltország, amely azonos is meg nem is a mi világunkkal. Berendezkedése más — társadalmi szempontból nem modell, nem egyfajta parabola. (A kötet legkérdésesebb pontja éppen az, ahol a kobaltudvar egy pillanatra belterjes irodalmi életünk parabolája lesz.) Az életérzésében, a léttapasztalataiban azonban nem más világ ez, hanem a mi közérzetünké, problémáinké, mérlegelő tudatunké, egy olyan állandó áttétellel, amely, mint a köd, „nőtteti a tárgyakat” és ugyanakkor sejtelmessé is teszi. Igen, egy fénytöréssel, ha már Arany Vojtina leveleinek képe ide keveredett. A dolgok fénytöréses láttatását Gergely Ágnes az egész köteten végigviszi. XVII. Enceládó, Kobaltország királya vitázik versről versre örök ellentétével az udvari bolonddal, pontosabban a bolond vitázik vele, úgy és annyira keverve szavaiba a keserű igazat, a paradoxont és az iróniát vagy a szempontváltó ötletet, ahogy egy valódi udvari bolond, persze, sohasem is tehette. S a vitába, mely a lét és a közérzet alapkérdéseiről zajlik közöttük (élet, halál, szerelem, magány, közösség és azonosulás) csupán két asszony szól még bele; s hogy ez is dialektikus legyen: a feleség és a szerető. A vita nem filozófiai jellegű, de filozofikus. Egy nemcsak a magánytól, de egykori kirekesztettségtől is tépett idegzet (tipikus huszadik századi élményekkel telítve) és egy analizátor tudat, mely a jelenségeket nemcsak önmagukban vizsgálni, de a világméret léptékeihez is arányítani képes, néz szembe itt adottságaival, vet számot a világ szerkezetével és önmagával. S ezzel csupán a vállalkozás módszerének indokához igyekszem közelíteni. Mert ha az áttételes megközelítés érzelmi és értelmi többletét lehántom, és megpróbálom lemeztelenítve kiragadni a költői mondanivaló alaptételeit, akkor kiemelhetek megfogalmazásokat, amelyek inkább tájékoztatók. Idézhetek például ilyesféle tapasztalat-sűrítő gnómákat: „Szorongok, tehát vagyok”. ..A nyájasság túlélhető”. ..Életben lenni annyi, mint feliratkozni kannibálnak”, „Szerelmet elveszteni, légszomj, barátot fulladás” stb. De mindez csak tartalmi irányjelző. Gergely Ágnes azért helyezte el megállapításait úgy a versben, ahogy elhelyezte, azért írta meg a kötetet oly módon, ahogyan megírta, mert felmérte az igazságok érvényességének a korlátait. Természetesen az érzelmi evidenciákért is — hiszen költő lévén, róluk beszél. Nincs idegenebb tőle, mint a kétely nélküli kinyilatkoztatás. Gazdag és keservesen szerzett tapasztalatait szántszándékkal szerényen közli. Lefogottan, inkább hűtött, mint túlforrósított fogalmazással. Szerencsés példaképe ebben a temperamentumunktól némileg távoli angolszász kijelentőmód vagy versbeszéd, mely tartalékot hagy az érzelmekből és a tényekből a kifejezés utánra is. De Gergely Ágnes nem hagyatkozik pusztán erre az újabb keletű hagyományra, amely azért már nálunk is érvényt szerzett magának, hanem hogy az olvasót kifejezésmódjához hozzáízelítse, két utolsó versében még külön magyarázatot is ad módszerére. Az egyik egy költői esszé, egy verselemzés (Madárcsapda), amely a versmondatok szünetjeleiből mintegy novellát kerekít, s arra biztat — nagyon is találóan —, hogy közelítsünk kissé másként a mai vershez, esszé- és regényolvasói képességünket is mozgatva. A másik, a záró vers — megintcsak a kötet nagy vállalkozásai közül való — most már minden áttétel nélkül eleveníti meg azt a gyerekkort, azt a házat, azt a fantáziajátékot, amelyben Kobakország előképe létrejött. S ha az olvasó eddig nem ébredt volna rá a transzponált érzelmek és eszmék erős alanyi fogantatására, a motívumok kristályosulásának forró érzelmi alapjára, úgy itt a költő maga siet a segítségére. Bármi erős, nagy vers is ez önmagában — segítségére nincs szükség. Hiszen az érzelmeknek és tudattartalmaknak olyasféle kivetítése, áthelyezése, amellyel a Kobaltország él, a líra újabb keletű törekvései közt fel-felbukkan. És a költők mindig is azért teremtenek maguknak Kobaltországot, hogy személyiségükből minél nagyobb tartományokat csatolhassanak művükhöz. Gergely Ágnes esetében nemcsak az emóció,, a gondolat, hanem a humor és az irónia tartományát is. A költő a mesekeretbe belerakta a kételyt, a vers mellé odatette a prózát — versfogalmunkat fanyarabbá igazította. Úgy gondolom, ez a kiigazítás nemcsak a Kobaktország egyedi értéke, hanem magyar versfogalmunk gazdagodása is. ★ Fodor András kötete, A bábu vére is naplószerű. És szintúgy megtalálni benne a költői alakítás átformálását. Naplószerű olyképpen, hogy — mint az eddigiekben is — termő biztonsággal folyamatosan írja közvetlen élményeit. Ezekből az élményekből aztán nemcsak a költő életének sorsfordulói, hanem a mindennapok véletlen eseményei (utazások, találkozások) is kirajzolódnak. Rokonszenvesen kikerekedik a költő életmenete. Vállalt, hagyományos alanyiság ez, melyet az új kötet szerkezete még hangsúlyoz is; nemhiába „Sors” a három részre osztott könyv első ciklusának címe, a másodiknak pedig az útiverseket egybegyűjtő: „Tanúvallomások”. Ez a két rész csaknem családias közelségbe vonja az olvasót, létrehozza a költő személyiségének külső vonzáskörét, kirajzolva a dunántúli tájat, mely a költőt felnevelte, szerelmét, akiért megküzdött, megpróbáltatásait, amelyek megedzették, barátait és példaképeit, akikhez vonzódik, akik hatottak rá. Érzékelteti emberségét, közösségi tudatát. Fodor Andrásról jó ideje tudjuk, hogy magatartása férfiasan nyílt, s hogy kötetei az egyenes, magát nem féltő ember kézszorításának melegét kínálják. S most mégis ez az új bemutatkozás? Csakhogy más pillanat ez, mint a fiatalkori köteteké. Más, belsőbb kör az, ahova olvasóit bevonja. „Csavarodik velem az út —, emel az égi geometriákba”, „Visznek csak olyan vonatok —, melyeknek nincsen állomása” — az idézetekből kikövetkeztetheti az olvasó, mi készteti Fodor Andrást az új öszszegezésre. Ez itt már az érett férfikor lírája. Az, amelyben Kosztolányi a Boldog szomorú dalt írta. Fodor András itthon van itt e világban, de sejti már — egy másik nagy költő szavait idézve —, hogy fordul a világ, kiborul alóla. A közérzete változott. S ha a lét végső kérdései előtt az eddigiek során se hunyta le a szemét — mindnyájunknak feledhetetlen például kettős rekvieme —, itt most a lírai mondanivaló lényegéig ért a szembenézés. Nem riadt ugyan ez, de átértékelő, sorsát s dolgát tudó emberé, aki „az egyetlen igazi úrvacsorán, a közös időn” azért cselekszik, hogy „végre kiteljesedjen legalább egy pillanat, amért vagyunk”. S ez már egy megnyílt, felszakadt belsőbb kör törekvése, amely a maga mélyebb, meditatívabb anyagával telítette A bábu vére verseit, némileg a hangon és a költői eszközökön is változtatva, úgy, hogy ha a versek indítása kötődik is a mindennapokhoz, mégis kifejtésükben a létezés egészét érintő általános érvényűhöz érkeznek el. S ahogy ez már a jó költőknél lenni szokott, a megidézett pillanat csak, kiindulópont volt, csak trambulin. Persze, a pillanat hatását a költészetben, hogy is lehetne lebecsülni. Kivált annak a költőnek, aki jó megfigyelő. És Fodor András igazándiból az. A látvány, ami belétapad, ami megejti, pontosan és szuggesztívan éled újjá versében. Ezért érzi azt az olvasó, hogy vele együtt bolyongja be a világot, hogy a költő napi útjának a tanúja. Vele van a Badacsony oldalán, s máris jön szembe — a versből kilépve — az ifjú gazda, ingben, csizmásán, s „viszi szőlők, gyümölcsök, pincék, vízmosások lépcsőin át”, vagy vele, a költővel nézi a kőbe faragott Édent az indiai templomban, hol „az asszonyágyék dombja, a harangos — kebel két ékes kúpja mindenütt — becéző, simító tenyér — nyomától fekete-fényes”. S vele éli át az agrai várban a kibomló képet, ahogy a sziklás gyönggyel, fülbevalóval ékes lányok ..keskenyen úszva lépcsők * kártyajában. ..fölkapaszkodnak a torony fokára —, ruháik sárga, kék, piros —, ingerkedőn verődő röpke nyelve — a torkáztátó időtlen időbe — vidáman kilobog”. De bármily vidáman lobog is a látvány, a torka-tátó időben lobog. Vagyishogy Fodor András képalkotását is áthatja az újabbkeletű meditáció. Sőt nemcsak áthatja, de általában szikárabbá és elvontabbá teszi, mintha az impresszió felől ebben is — egy másfajta költői gyakorlat felé haladva — a filozófikusabb, az általános érvényű felé törekedne. Nem tudom megtartóztatni magam, hogy a példának erre a címadó vers záró szakaszát ide ne idézzem: „Feküdt a földön, forgott benne minden: zuhatag álom, gyönyörű hiány,/ Veszendő sorsunk pezsgett a fejében/ a szorongás a., m f agykéreg moziján.” Mindez a változás nem annyira elkomoruláss, inkább elmélyülés, A pontos, feszes formák tartalmasabb kitöltése. A vers nem látható, de annál fontosabb tőkesúlyának a megnövelése. Fodor András számvetése a megállíthatatlan, felgyorsult idővel, férfias nyugalmú. Küzdésre kész, józanul mértéktudó. Hogy a szén kötetzáró verset idézzem, a Tovább-ot, hiába fogta, mint szűkre mért kalap, fejét abroncsba a világ, tudja, hogy ..a működés több, mint a lét” s a költő ..működésével” emberséges törvényeket tölt be és ad tovább másoknak, ahogy elrendeltetett, további betöltésre. Fodor András teszi, amit kell a mindennap újra és újra létrehozandó ember folyamatosságért. Hogy visszafordítsam rá másokról írt szavait: vállal valami öröktől valót, nem kérdezve mivégre, meddig. Költőként magát az emberség és a magyarság hagyományos letéteményesének tudva, s a hagyományt folytatva — a szükséges újatkeresésen át. Az ilyen alkat az élet örvényléseit egyenletes karcsapással szelve, fokozatosan, impozánsan tud előre jutni, mint ahogyan azt ez a szép kötete bizonyítja. ELET ÉS A BIRODALOM K.A