Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-11 / 24. szám - Miskolczi Miklós: Színlelni boldog szeretőt (5. oldal) - Ágh István: Magyar Katalin • vers (5. oldal)
1982. JÚNIUS 18. tamás pál: FAGYÁLLÓ TUDOMÁNYOK A fákón szürkéskék ég, az egész nap szemerkélő eső, a partról fújó erős szél majdnem skandináv tájjá változtatta a Balatont. Ezen az északinak álcázott vidéken tartották az UNESCO tudománypolitikai konferenciáját. Így aztán mi lehetett alapvetően közös az indiai egyetemi rektor, a leningrádi szociológus, a washingtoni tudománypolitikus és a japán orvos között? Mindenekelőtt, hogy egyformán fázik Balatonszabadiban. A többiben már megoszlottak a vélemények. A téma: a nemzetközi tudományos együttműködés hatásmechanizmusainak elemzése. Vagyis a soknemzetiségű szakértőcsoport azt vitatta, van-e értelmük az ilyen összejöveteleknek? A kutatók létszámának évtizedek óta megfigyelhető rohamos növekedése világszerte megállt, a tudományba áramló rubelek, dollárok, forintok sem szaporodnak úgy, ahogy hosszú időn át megszoktuk. Pedig a hetvenes években a nemzetközi tudományos kapcsolatok, az enyhülés eszközeként, eddig elképzelhetetlen mértékben kiszélesedtek. Talán a középkori, latin nyelvű, egységes európai magaskultúra felbomlása óta nem volt ennyire nemzetközi a szellem — minden politikai, ideológiai, gazdasági lövészárok ellenére —, mint a legutóbbi években. Most viszont eltűnőben vannak a kiépült kapcsolatok nagyvonalú mecénásai. Sokak szerint végéhez közeledik az enyhülés korszaka is. Mi a teendő? Hogyan menthetők át az eredmények? Mekkora tőkét jelent a kölcsönös bizalom, egymás pozíciójának, gondolkodásmódjának (nem könnyen kapott) megértése? Milyen a tapasztalatok avulási ideje? Az enyhülés éveiben számos kormány a tudománynak — a kultúra más szféráival együtt — valamiféle hídverő szerepet szánt. Annak idején pingpongdiplomáciának nevezték a kínai—amerikai kapcsolatokat újraélesztő asztalitenisz-bemutatókat, de beszélhetnénk fizikus- vagy biológusdiplomáciáról is. A látványos csúcs a hetvenes évek közös Apolló—Szojuz repülése volt. S bár ez idő tájt a gazdasági, politikai, társadalmi kapcsolatok is nagyjából a várt irányban fejlődtek, intenzitásukban még az adott időszak végére sem érték utol a „felderítőként” előreküldött tudományt. Még kényesebbé vált a tudományos kapcsolatok helyzete az utolsó két-három évben: az előretolt osztagok elszakadtak a lassabban felfejlődő, sőt megtorpanó fő erőktől. Különösen időszerűvé vált tehát két kérdés tisztázása. Milyen a tudományos kapcsolatok „fagyállósága”? Hogyan használhatóak az előző korszak felderítői most „utóvédként”, a feltételek jobbra fordulásáig? A fagytűrő képesség persze területenként eltérő. Az alapkutatások célja legtöbbször maga a tudás. Következésképpen, eredményeik is nemzetköziek: nincs külön magyar vagy dán elektron, francia vagy orosz kólibacilus. Az együttműködés tehát itt magától értetődik. Különösen fontos ez egy hozzánk hasonló méretű országban, amely együttműködés nélkül gyakorta nem jutna kivételesen drága kutatóeszközökhöz, műszerekhez. Legalább ennyire fontos azonban a hasonló témával foglalkozó külföldi laboratóriumok létéből fakadó intellektuális kihívás is. Csakhogy, ez a nem politikai szükségletek miatt alakult együttes munkálkodás sem teljesen védett. Sőt, ha a politikai nehézségek a sorompók leeresztését okozzák, a csak hazai erőktől várt eredmények is elmaradhatnak. Más a helyzet a gyakorlatiasabb műszaki vagy a különösen politikaérzékeny társadalomtudományokban. Az együttműködés alapja, hogy mindkét partner adjon és kapjon is. A nyugati partner pedig többnyire úgy gondolja, hogy a mi tájékainkon keveset kaphat. Az utolsó évek nemzetközi hitelpolitikája ráadásul a szocialista államokat egyre kevésbé kívánatos kereskedelmi partnerré teszi az — elvben — közös kutatásokkal járó technológiai importban. A társadalomtudományokban az elmúlt negyedszázad sok magyarországi gazdasági és társadalmi eredménye, meg a szomszédos országok többségéhez képest nyitottabb adatszolgáltatási rendszerünk — értelmes „adok-kapok” együttműködést tesz lehetővé. A társadalmi reformokba is beépülő közgazdaságtani és szociológiai eredményeink egyik forrása is épp ez a kapcsolat volt. A „kimaradás” rövid távon talán nem vezet a természettudományokéhoz hasonló következményekhez, az irányítás, a társadalmi gyakorlat azonban — megfelelő nemzetközi összehasonlítások híján — nagymértékben károsodhat. Kérdés, mi lesz a periférián levőkkel? A további haladáshoz több ismeret kell, a szükséges tudástartályok csapjait pedig még mindig, sőt, paradox módon, egyre inkább, a felhasználás helyétől messze kezelik. A központban még a perifériákról is több információ van, mint magukon az érintett helyeken. Kutatásunk, műszaki fejlesztésünk pedig a világtudomány szélein helyezkedik el. Mindez hoszszú időre megnehezíti nemcsak a kiegyenlített szellemi mozgást, hanem a korszerűbb technikák átültetését is. Szabadiban több fordulós döntési játékkal kísérleteztünk: az együttműködés fő tényezőit próbáltuk felrajzolni. Másfél napos agytornával majd’ kettőszáz elemet értékeltünk. Végül kiderült: két dolgot, egymás megértésének vágyát és a kapcsolatok fenntartásához elengedhetetlen pénzt tartjuk valamennyien kiemelkedően fontosnak. E nem nagyon eredeti megállapításon túl sikerült egyetértésre jutnunk a nemzetközi együttműködés „hogyan”-jának egész sereg kérdésében is. Persze, összeállítottunk ajánlásokat az UNESCO számára, javaslatainkat a nemzetközi szervezetek bürokráciája feltehetően elnyeli majd. Az előadások szövegeiből összeálló tanulmánykötetet átlapozzák néhány egyetemen, kutatóközpontban, kultuszminisztériumi elemző részlegben. A résztvevő számára azonban más tanulságok is kínálkoznak. Egyrészt ismét érezhette, hogy a világ legkülönfélébb részein a fő kérdések menynyire azonosak. Ez ideiglenes eufóriával töltheti el: az emberiség valóban létezik, ha tetszik, megragadható, s nem puszta absztrakció. Másrészt a problémák exportfogyasztásra szánt adagjaiból sokszor eltűnik a lényeg, s marad az uniformizált csomagolás. Ennek persze oka maga a nyelv. S nem is annyira a résztvevők többségének korlátozott angol és francia tudására, hanem a „jaj-csak-meg-nebántsuk-egymást” érzékenységeket kerülgető, a létező különbségeket is elmosó fogalmazásokra gondolok. Így gyakran az egymásnak szánt gyógyító, de keserű pirulák ostyába csomagolásából nehezen emészthető gombóc marad — orvosság nélkül. Létezik végül egy társadalmitechnológiai kérdés is. Mi a fontosabb, mi jellemzi jobban az adott jelenséget: az, amit össze tudunk hasonlítani belőle, vagy amit nem? A válasz nem lehet egyértelmű. Furcsa módon, a kanadai nagyvárosba költözött indiánok és eszkimók gyerekeinek iskolai problémái sok szempontból meglepően hasonlítanak a mi cigánygyerekeink nehézségeire. A párhuzamok, legalábbis iskolapolitikai szinten, sokkal erősebbek, mint hinni szeretnénk. Az ipari társadalmakba csak a részlegesen integrálódott, a már kialakult munkamegosztásból következően, csak alacsony presztízsű munkákhoz jutó, saját autonóm kultúrájukat részben már elveszítő etnikai csoportok tényleg hasonló társadalmi csapdákba kerülnek. Gondjaik megoldásához, „a gyógyítási stratégiák” kidolgozásához az összehasonlítás is szükséges, de korántsem elégséges. Nemzetközi szervezetek rendezvényeinek vitathatatlanul hasznos csevegése csak ritkán lép túl az absztrakciókon. Szélesebben vett társadalmi fagyállóságunk, reformjaink folytatásának érdekében azonban itt is tovább kellene már jutnunk. Darvas József ifjúkori költeményei íróféle többnyire versekkel kezdi. Az ifjú Dumitrás József, a későbbi Darvas József, a kiskunfélegyházi tanítóképző harmadéves növendéke szintén szerelmes versekkel indította írói pályáját. Ha ezek nem dicsekedhetnek is túlságos művészi eredményekkel, többek, mint életrajzi adalékok világnézeti fejlődésének útjelzői. A Dévánszky Erzsihez, Boros Sárihoz, Horváth Terézhez írott költeményekben már megmutatkoznak a csírák, amelyek 1931/32. fordulóján Új bibliát írok címmel tervezett, de a tanári testület tiltakozása miatt meg nem jelent verseskötetének érettebb alkotásaiban nyilvánvalóvá lettek. „Én tudok és akarok lenni a kisemmizettek, a kenyértelenek, az elpanamázott életnek acélizmú, lángoló vérű harcosa, és figyeljetek majd rám: én még föl fogom húzni a magyar égre a héroszok nagyszerű lángolását” — írta a letiltott kötet utószavában. Ebből is, ifjúkori verseiből is kiérezni még Szabó Dezső stílushatását (Ibolyaálmokról, tűzszárnyakról, vágygolgotákról ír), Trianonnak is áldoz még. Ám a két változatban is olvasható Téli szemle már a költői valóságábrázolás szinte társadalomrajzi hitelű képe az orosházi pusztáról: a hóhullásban fehérlő tájon „elbúsult varjú” árnyéka alatt templomi csöngettyűre emlékeztető hang töri meg a végtelen csöndet: „bábaasszonyt visznek az egyik tanyára..." Aratni megyünk című verséről, szintén Szabó Dezső igézettségében, így lelkendezik: „Ez a legkedvesebb versem, mert ebben ujjongott föl utoljára — és talán legteljesebben — a lelkem roppant egészséggel egy igazi himnuszt a napokkal vívódó, robotoló és mégis szép millió életért. Most elhallgattam, mert belém fojtották brutálisan a szót: talán soha nem is fog már ajkamra találni csibeáhítatú, igazi zsoltár, döngetőöklű követelés az életért, és én magtalan cinizmussal tördelem majd le a bennem ki-kihajtó buja rügyeket: minek a mag, ha úgysem lehet soha életadó kenyér. ..” Darvas József ifjúkori költeményei a Békés megyei könyvtár kiadásában — Lipták Pál szerkesztésében — megjelenő bibliofil sorozatban láttak napvilágot, mindössze kétszázötven példányban. A verseket túlnyomórészt kéziratokból, ritka kiadványokból öszszegyűjtötte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Beck Zoltán, Darvas életművének egyik legjobb ismerője, ő az, aki 1978-ban közzétette az író fiatalkori leveleit és elkészült már Darvas-bibliográfiájával is. Nagyon tanulságosan írja meg a fiatal költő kálváriáját a félegyházi tanítóképzőben: esküre kényszerítették, hogy „többé olyan szélsőséges dolgokat egész tanítói működése alatt” nem ír. Talán ez is arra szorította, hogy egy percig se legyen tanító, így ezt a kényszeresküt is megtarthatta, írt meggyőződése szerint mint újságíró, mint független író. Egyik nyilatkozata szerint első nyomtatásban megjelent versét a Szegeden kiadott Tanítójelöltek Lapja közölte. Kár, hogy ez a vers nem szerepel a gyűjteményben. Péter László Mitsui Sen: Cynami TANDORI DEZSŐt ' ' '' v d ... Sz. E. szívnehezék bacilusoktól, bársony virágoktól, és durcás fák, taknyos bugák, ideges nádak, pucér gombák, birkózó gyökerek elnézését mind kéri, üldözött inda, álmos moha, holtas bodzabél, mézes borostyán, csókos méz, meghűlt nyirok, fegyenc salétrom, ellágyult penész, félős pókháló, mind figyelme tárgya így, s a brüsszeli zúzmara, calcit, apatit idegen mosolya, szél s nedv, és ami csak létezik s létezhetne, figyelmét felkelti, ekképp: már nem megfelelő ő maga az ős-létezők körében, nem tud örökösen úszni, se repkedni nem tud, se rétegződni, ragyogni, lesni, nem csurom bámulat, nem szüntelen merengés, és szíve nem süt nap és hold közt, a szünetet nem tartó idő teljességével: gyarló lény; s az vagy, leesett a szíve(d) ide az emberek közé, zsugorult, így rövidlátó, ekképp nagyot hall, „össze vagyok butulva”, mondja, s belátó, mert bőrét testszín mázolta be, s váza megrakódott emberhússal, foglyul ejtették eme lények, örökös elítélt lett, halálig, feltörték s beléhatoltak, száján és orrán, fülén és szemén, valamennyi pórusán át folyton tódulnak belé(m) ezek a megfoghatatlan apró véglény-formák, az emberek, és rekvirálják a szívét (a szívemet), a telhetetlenek, s oly népes nép, hogy feszül velük bármi része(m) — s akkor nekem még nem csak ők, hanem „csak” oly semmibe vett lények, mint verebek (kiket egyebek közt Sz. E. is kérlelt) a meghatározóim: hát hol tartok én Sz. E.-hez képest is! Jaj, mint ne mondanám: a szívem romlás és romlatlanság közt úgy súlyosul, hogy lehúzná, ha volna hová s mit. (Szép Ernőnek, 1992) Egy elütött gerléért kockakövet hajítani az úttestre?! — Autósok földgolyóján élsz! S fogalmaik nem határoznak meg, akkor épp most ? Előbb könnyülj meg. Kockakövedet vedd vissza az úttest legszéléről is, nem kell lemosnod, hogy odaköptél, ebből nincs köztörvényes baleset. Feledd az elütött gerlét. Gondold meg, a gerlék nem kedveltjeid. Hát akkor? Vannak, akikért úgy kell élned, keresd, értük a legjobb megoldást. Gondold meg hányan jártak így rossz szívvel önmaguk iránt, s járnak, gyengeségük bánják, gyengeségüket élik, s barom erőd épp egy gyengeséged. összjátékról így tudsz; csak használnod kell a fegyelem s belátás képességét; dühít a néptelen úttesten száguldó? mégis: temesd el újra az áldozatot, és ha a pontosság keresése lett dolgod, áta-botán ne avatkozz egyébbe, hagyd azt jövő-menőkre, majd jönnek s mennek. Ha nehezéknek — szatyrodba — megvetted Sz. E. kötetét, legyen ott kavicsok s parasztkolbász és paprika közt, bor alatt, kenyérhez súrlódva, nézd, mint kétezerszer bocsánatot bármi természeti létezőtől, a bundás vadállatoktól, mind a tollat madaraktól, s a pénzes halaktól, s fagyos kígyóktól, békáktól, s a nyúzott gilisztáktól, poros pillangóktól, és lakkos bogaraktól, a bolyhos hernyóktól, havas férgektől, semmi