Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-11 / 24. szám - Miskolczi Miklós: Színlelni boldog szeretőt (5. oldal) - Ágh István: Magyar Katalin • vers (5. oldal)

­ 1982. JÚNIUS 18. tamás pál: FAGYÁLLÓ TUDOMÁNYOK A fákón szürkéskék ég, az egész nap szemerkélő eső, a partról fújó erős szél majdnem skandináv tájjá változtatta a Balatont. Ezen az északinak álcázott vidéken tartot­ták az UNESCO tudománypoliti­kai konferenciáját. Így aztán mi lehetett alapvetően közös az indiai egyetemi rektor, a leningrádi szo­ciológus, a washingtoni tudomány­­politikus és a japán orvos között? Mindenekelőtt, hogy egyformán fá­zik Balatonszabadiban. A többiben már megoszlottak a vélemények. A téma: a nemzetközi tudományos együttműködés hatásmechanizmu­sainak elemzése. Vagyis a soknem­zetiségű szakértőcsoport azt vitat­ta, van-e értelmük az ilyen össze­­­­jöveteleknek? A kutatók létszámának évtizedek óta megfigyelhető rohamos növe­kedése világszerte megállt, a tu­dományba áramló rubelek, dollá­rok, forintok sem szaporodnak úgy, ahogy hosszú időn át megszoktuk. Pedig a hetvenes években a nem­zetközi tudományos kapcsolatok, az enyhülés eszközeként, eddig elkép­zelhetetlen mértékben kiszélesed­tek. Talán a középkori, latin nyel­vű, egységes európai magaskultúra felbomlása óta nem volt ennyire nemzetközi a szellem — minden politikai, ideológiai, gazdasági lö­vészárok ellenére —, mint a leg­utóbbi években. Most viszont eltű­nőben vannak a kiépült kapcsola­tok nagyvonalú mecénásai. Sokak szerint végéhez közeledik az eny­hülés korszaka is. Mi a teendő? Hogyan menthetők át az eredmé­nyek? Mekkora tőkét jelent a köl­csönös bizalom, egymás pozíciójá­nak, gondolkodásmódjának (nem könnyen kapott) megértése? Milyen a tapasztalatok avulási ideje? Az enyhülés éveiben számos kor­mány a tudománynak — a kultúra más szféráival együtt — valami­féle hídverő szerepet szánt. Annak idején pingpongdiplomáciának ne­vezték a kínai—amerikai kapcsola­tokat újraélesztő asztalitenisz-be­mutatókat, de beszélhetnénk fizi­kus- vagy biológusdiplomáciáról is. A látványos csúcs a hetvenes évek közös Apolló—Szojuz repü­lése volt. S bár ez idő tájt a gaz­dasági, politikai, társadalmi kap­csolatok is nagyjából a várt irány­ban fejlődtek, intenzitásukban még az adott időszak végére sem érték utol a „felderítőként” előreküldött tudományt. Még kényesebbé vált a tudományos kapcsolatok helyze­te az utolsó két-három évben: az előretolt osztagok elszakadtak a las­sabban felfejlődő, sőt megtorpanó fő erőktől. Különösen időszerűvé vált tehát két kérdés tisztázása. Milyen a tu­dományos kapcsolatok „fagyállósá­ga”? Hogyan használhatóak az elő­ző korszak felderítői most „utó­védként”, a feltételek jobbra for­dulásáig? A fagy­tűrő képesség persze te­rületenként eltérő. Az alapkutatá­sok célja legtöbbször maga a tudás. Következésképpen, eredményeik is nemzetköziek: nincs külön magyar vagy dán elektron, francia vagy orosz kólibacilus. Az együttműkö­dés tehát itt magától értetődik. Kü­lönösen fontos ez egy hozzánk ha­sonló méretű országban, amely együttműködés nélkül gyakorta nem jutna kivételesen drága ku­tatóeszközökhöz, műszerekhez. Leg­alább ennyire fontos azonban a ha­sonló témával foglalkozó külföldi laboratóriumok létéből fakadó in­tellektuális kihívás is. Csakhogy, ez a nem politikai szükségletek miatt alakult együttes munkálkodás sem teljesen védett. Sőt, ha a politikai nehézségek a sorompók leereszté­sét okozzák, a csak hazai erőktől várt eredmények is elmaradhatnak. Más a helyzet a gyakorlatiasabb műszaki vagy a különösen politi­kaérzékeny társadalomtudomá­nyokban. Az együttműködés alapja, hogy mindkét partner adjon és kapjon is. A nyugati partner pe­dig többnyire úgy gondolja, hogy a mi tájékainkon keveset kaphat. Az utolsó évek nemzetközi hitel­­politikája ráadásul a szocialista ál­lamokat egyre kevésbé kívánatos kereskedelmi partnerré teszi az — elvben — közös kutatásokkal járó technológiai importban. A társadalomtudományokban az elmúlt negyedszázad sok magyar­­országi gazdasági és társadalmi eredménye, meg a szomszédos or­szágok többségéhez képest nyitot­tabb adatszolgáltatási rendszerünk — értelmes „adok-kapok” együtt­működést tesz lehetővé. A társa­dalmi reformokba is beépülő köz­gazdaságtani és szociológiai ered­ményeink egyik forrása is épp ez a kapcsolat volt. A „kimaradás” rövid távon talán nem vezet a ter­mészettudományokéhoz hasonló következményekhez, az irányítás, a társadalmi gyakorlat azonban — megfelelő nemzetközi összehasonlí­tások híján — nagymértékben ká­rosodhat. Kérdés, mi lesz a periférián le­vőkkel? A további haladáshoz több ismeret kell, a szükséges tudástar­­tály­ok csapjait pedig még mindig, sőt, paradox módon, egyre inkább, a felhasználás helyétől messze ke­zelik. A központban még a peri­fériákról is több információ van, mint magukon az érintett helye­ken. Kutatásunk, műszaki fejlesz­tésünk pedig a világtudomány szé­lein helyezkedik el. Mindez hosz­­szú időre megnehezíti nemcsak a kiegyenlített szellemi mozgást, ha­nem a korszerűbb technikák átül­tetését is. Szabadiban több fordulós dönté­si játékkal kísérleteztünk: az együttműködés fő tényezőit próbál­tuk felrajzolni. Másfél napos agy­tornával majd’ kettőszáz elemet ér­tékeltünk. Végül kiderült: két dol­got, egymás megértésének vágyát és a kapcsolatok fenntartásához el­engedhetetlen pénzt tartjuk vala­mennyien kiemelkedően fontosnak. E nem nagyon eredeti megállapí­táson túl sikerült egyetértésre jut­nunk a nemzetközi együttműködés „hogyan”-jának egész sereg kér­désében is. Persze, összeállítottunk ajánlásokat az UNESCO számára, javaslatainkat a nemzetközi szer­vezetek bürokráciája feltehetően el­nyeli majd. Az előadások szövegei­ből összeálló tanulmánykötetet át­lapozzák néhány egyetemen, kuta­tóközpontban, kultuszminisztériu­mi elemző részlegben. A résztvevő számára azonban más tanulságok is kínálkoznak. Egyrészt ismét érezhette, hogy a világ legkülön­félébb részein a fő kérdések meny­nyire azonosak. Ez ideiglenes eufó­riával töltheti el: az emberiség va­lóban létezik, ha tetszik, megra­gadható, s nem puszta absztrakció. Másrészt a problémák exportfo­gyasztásra szánt adagjaiból sokszor eltűnik a lényeg, s marad az uni­formizált csomagolás. Ennek per­sze oka maga a nyelv. S nem is annyira a résztvevők többségének korlátozott angol és francia tudá­sára, hanem a „jaj-csak-meg-ne­­bántsuk-egymást” érzékenységeket kerülgető, a létező különbségeket is elmosó fogalmazásokra gondolok. Így gyakran az egymásnak szánt gyógyító, de keserű pirulák ostyá­ba csomagolásából nehezen emészt­hető gombóc marad — orvosság nélkül. Létezik végül egy társadalmi­technológiai kérdés is. Mi a fonto­sabb, mi jellemzi jobban az adott jelenséget: az, amit össze tudunk hasonlítani belőle, vagy amit nem? A válasz nem lehet egyértelmű. Furcsa módon, a kanadai nagyvá­rosba költözött indiánok és eszki­mók gyerekeinek iskolai problémái sok szempontból meglepően hason­lítanak a mi cigánygyerekeink ne­hézségeire. A párhuzamok, leg­alábbis iskolapolitikai szinten, sokkal erősebbek, mint hinni sze­retnénk. Az ipari társadalmakba csak a részlegesen integrálódott, a már kialakult munkamegosztásból következően, csak alacsony presztí­zsű munkákhoz jutó, saját autonóm kultúrájukat részben már elveszítő etnikai csoportok tényleg hasonló társadalmi csapdákba kerülnek. Gondjaik megoldásához, „a gyó­gyítási stratégiák” kidolgozásához az összehasonlítás is szükséges, de korántsem elégséges. Nemzetközi szervezetek rendezvényeinek vitat­hatatlanul hasznos csevegése csak ritkán lép túl az absztrakciókon. Szélesebben vett társadalmi fagy­­állóságunk, reformjaink folytatásá­nak érdekében azonban itt is to­vább kellene már jutnunk. Darvas József ifjúkori költeményei íróféle többnyire versekkel kezdi. Az ifjú Dumitrás Jó­zsef, a későbbi Darvas József, a kiskunfélegyházi tanítókép­ző harmadéves növendéke szintén szerelmes versekkel indította írói pályáját. Ha ezek nem dicsekedhetnek is túlsá­gos művészi eredményekkel, többek, mint életrajzi ada­lékok­ világnézeti fejlődésének útjelzői. A Dévánszky Erzsihez, Boros Sárihoz, Horváth Teréz­­hez írott költeményekben már megmutatkoznak a csírák, amelyek 1931/32. fordulóján Új bibliát írok címmel terve­zett, de a tanári testület tilta­kozása miatt meg nem jelent verseskötetének érettebb alko­tásaiban nyilvánvalóvá lettek. „Én tudok és akarok lenni a kisemmizettek, a kenyértele­­nek, az elpanamázott életnek acélizmú, lángoló vérű harco­sa, és figyeljetek majd rám: én még föl fogom húzni a ma­gyar égre a héroszok nagysze­rű lángolását” — írta a letil­tott kötet utószavában. Ebből is, ifjúkori verseiből is kiérezni még Szabó Dezső stílushatását (Ibolyaálmokról, tűzszárnyakról, vágygolgoták­ról ír), Trianonnak is áldoz még. Ám a két változatban is olvasható Téli szemle már a költői valóságábrázolás szinte társadalomrajzi hitelű képe az orosházi pusztáról: a hóhullás­ban fehérlő tájon „elbúsult varjú” árnyéka alatt templo­mi csöngettyűre emlékeztető hang töri meg a végtelen csön­det: „bábaasszonyt visznek az egyik tanyára..." Aratni megyünk című ver­séről, szintén Szabó Dezső igé­­zettségében, így lelkendezik: „Ez a legkedvesebb versem, mert ebben ujjongott föl utol­jára — és talán legteljeseb­ben — a lelkem roppant egészséggel egy igazi himnuszt a napokkal vívódó, robotoló és mégis szép millió életért. Most elhallgattam, mert belém foj­tották brutálisan a szót: talán soha nem is fog már ajkamra találni csibeáhítatú, igazi zsol­tár, döngetőöklű követelés az életért, és én magtalan ciniz­mussal tördelem majd le a bennem ki-kihajtó buja rü­gyeket: minek a mag, ha úgy­sem lehet soha életadó ke­nyér. ..” Darvas József ifjúkori köl­teményei a Békés megyei könyvtár kiadásában — Lip­­ták Pál szerkesztésében — meg­jelenő bibliofil sorozatban lát­tak napvilágot, mindössze két­százötven példányban. A ver­seket túlnyomórészt kéziratok­ból, ritka kiadványokból ösz­­szegyűjtötte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Beck Zoltán, Darvas életművének egyik legjobb ismerője, ő az, aki 1978-ban közzétette az író fia­talkori leveleit és elkészült már Darvas-bibliográfiájával is. Nagyon tanulságosan írja meg a fiatal költő kálváriáját a félegyházi tanítóképzőben: esküre kényszerítették, hogy „többé olyan szélsőséges dol­gokat egész tanítói működése alatt” nem ír. Talán ez is arra szorította, hogy egy percig se legyen tanító, így ezt a­ kény­szeresküt is megtarthatta, írt meggyőződése szerint mint újságíró, mint független író. Egyik nyilatkozata szerint el­ső nyomtatásban megjelent versét a Szegeden kiadott Ta­nítójelöltek Lapja közölte. Kár, hogy ez a vers nem sze­repel a gyűjteményben. Péter László Mitsui Sen: Cynami TANDORI DEZSŐt ' ' '' v d ... Sz. E. szívnehezék bacilusoktól, bársony virágoktól, és durcás fák, taknyos bugák, ideges nádak, pucér gombák, birkózó gyökerek elnézését mind kéri,­­ üldözött inda, álmos moha, holtas bodzabél, mézes borostyán, csókos méz, meghűlt nyirok, fegyenc salétrom, ellágyult penész, félős pókháló, mind figyelme tárgya így, s a brüsszeli zúzmara, calcit, apatit idegen mosolya, szél s nedv, és ami csak létezik s létezhetne, figyelmét felkelti, ekképp: már nem megfelelő ő maga az ős-létezők körében, nem tud örökösen úszni, se repkedni nem tud, se rétegződni, ragyogni, lesni, nem csurom bámulat, nem szüntelen merengés, és szíve nem süt nap és hold közt, a s­zünetet nem tartó idő teljességével: gyarló lény; s az vagy, leesett a szíve(d) ide az emberek közé, zsugorult, így rövidlátó, ekképp nagyot hall, „össze vagyok butulva”, mondja, s belátó, mert bőrét testszín mázolta be, s váza megrakódott emberhússal, foglyul ejtették eme lények, örökös elítélt lett, halálig, feltörték s beléhatoltak, száján és orrán, fülén és szemén, valamennyi pórusán át folyton tódulnak belé(m) ezek a megfoghatatlan apró vég­lény-formák, az emberek, és rekvirálják a szívét (a szívemet), a telhetetlenek, s oly népes nép, hogy feszül velük bármi része(m) — s akkor nekem még nem csak ők, hanem „csak” oly semmibe vett lények, mint verebek (kiket egyebek közt Sz. E. is kérlelt) a meghatározóim: hát hol tartok én Sz. E.-hez képest is! Jaj, mint ne mondanám: a szívem romlás és romlatlanság közt úgy súlyosul, hogy lehúzná, ha volna hová s mit. (Szép Ernőnek, 1992) Egy elütött gerléért kockakövet hajítani az úttestre?! — Autósok földgolyóján élsz! S fogalmaik nem határoznak meg, akkor épp most­­ ? Előbb könnyülj meg. Kockakövedet vedd vissza az úttest legszéléről is, nem kell lemosnod, hogy odaköptél, ebből nincs köztörvényes baleset. Feledd az elütött gerlét. Gondold meg, a gerlék nem kedveltjeid. Hát akkor? Vannak, akikért úgy kell élned, keresd, értük a legjobb megoldást. Gondold meg hányan jártak így rossz szívvel önmaguk iránt, s járnak, gyengeségük bánják, gyengeségüket élik, s barom­ erőd épp egy gyengeséged. összjátékról így tudsz; csak használnod kell a fegyelem s belátás képességét; dühít a néptelen úttesten száguldó? mégis: temesd el újra az áldozatot, és ha a pontosság keresése lett dolgod, áta-botán ne avatkozz egyébbe, hagyd azt jövő-menőkre, majd jönnek s mennek. Ha nehezéknek — szatyrodba — megvetted Sz. E. kötetét, legyen ott kavicsok s parasztkolbász és paprika közt, bor alatt, kenyérhez súrlódva, nézd, mint két­ezerszer bocsánatot bármi természeti létezőtől, a bundás vadállatoktól, mind a tollat madaraktól, s a pénzes halaktól, s fagyos kígyóktól, békáktól, s a nyúzott gilisztáktól, poros pillangóktól, és lakkos bogaraktól, a bolyhos hernyóktól, havas férgektől, semmi

Next