Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-07-01 / 27. szám - Ágh István: Boldogság-hátraúszások | A kaukázusi vénséghez • vers (1. oldal) - Breuer János: Bartóktól Bartókig • vezércikk (1. oldal)
I ÉLET ÉS I •] I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXXII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM VH iíz évig dobozban (interjú) Rothschild-szalon (riport) ♦ Tamás Pál: Aknák a veteményesben ♦ Szaniszló József: Két oldalról épülő falak 1988. JÚLIUS 1. Ágh Istváns Boldogság-hátráuszások Hová úszik a bodzabokor? virágosan autó-dögtemetőbe tempózik, fehérillatú kéz nyúlik belőle, megfogja a rozsdát, mint célban az úszó, szellőt liheg, lerogy a száguldás roncsülésére, bodzabokrok habzásuk fröcskölik szülőhelyemtől városi vasdögökig, álcázott nimfák, fél évszázadom csodanői, leveles meztelenek, féltékeny vagyok a szélre, ők hátra, én előre, én hátra, ők előre, előre-hátra szakadatlanul. Hová úszik a mák-huga-pipacs? ellobbant láng, amire odaérne, rozsdás gumócska a vázak alatt, még perc-gyertyás örömömnek, az ötvenedik pipacspír is lehagy, ahogy vonatom vörös mozdonya húzza az üregem ellenirányban, oda, hol mindenem kihalt, talán jobb soha is leszállnom, a zöld műbőrön oda-vissza leélnem hátralékomat, ők hátra, én előre, én hátra, ők előre, előre-hátra szakadatlanul. A kaukázusi vénséghez Maga nem koldus! rá se néz kopejkámra, megél a kő kóróiból, mint a hegység tehenei, meg aláncolta sas, ki éhségére büszke, s az alanti hiúságot megveti, ott áldozat a bárány és égre bégetüszke. Sziklacsúcs-állásból fölcsapó repülésbe dermedt fekete egyenes, mintha csak földig-szoknya volna, mintha varjúszárny-kendő volna, csőr-orra épp olyan hegyes, szája sír szobor-mozdulatlan, szárazfa-nyikorgással könyörög könyörtelenül csontjával, maradék húsával tűzcsempész keselyű-martalék fiáért, Európa-Georgiáért, és Hadi útra hajtatott vonulásunkért Perzsiáig s vissza, könyörög, átkoz, jósol, hálálkodik. Te Kaukázus anyja, elapadt nedvű nőstény, a Pantheonnal szemben nem halhatsz meg soha! könyörögj azért, hogy ne csak azt átkozzad el, ki... jósold meg nekünk, hogy mi'...', ha meghálálni van mit, hálálkodj, szent banya! — 1*11, BREUER JÁNOS: BARTÓKTÓL BARTÓKIG 1940. október 12-én, amikor Bartók Béla a Déli pályaudvaron vonatra szállt („Elindultam szép hazámbul, Híres kis Magyarországból...”), hogy a 48 esztendeig tartó száműzetésbe induljon a Rákóczik, Mikes Kelemenek, Kossuthok sorsában osztozva, sem ő, sem más nem sejthette: szellemi, tehát valóságos hazatérése aznap kezdődött el, midőn az a vonat átgördült a határon. Hogyan is sejthette volna, hisz búcsúhangversenyének sem akadt hivatásos rendezője, azt az október 8-i estét egy alkalmi — pontosabban szólva: erre az egyetlen alkalomra összeállt a társulás, a Hangversenyrendező Kft. szervezte meg, amely azután , több Bartók szerzői estet, más nevezetes eseményt jegyzett, míg 1943-ban, az általa meghirdetett, s betiltott József Attila emlékműsor után kényszerűen meg nem szűnt. „Híres kis Magyarország" Bartók születésnapját ünneppé, míg közöttünk élt, soha nem avatta; az ötvenéves zeneszerző „ajándéka” A csodálatos mandarin proskribálása volt. 1941 márciusában, a hatvanadik születésnap köszöntésében — fennállása óta első ízben — vett részt. A kékszakállú herceg vára és A fából faragott királyfi színre vitelével az Operaház, amely 1942 őszén — szintén első ízben — Bartókkal, a Kékszakállúval nyitja évadját. Jelképértékű a zenei magas- és tömegkultúra kézfogása a „Kft” rendezte születésnapi hangversenyen, amelyen Basilides Mária, a Waldbauer-vonósnégyes meg a vasasszakszervezet kórusa szerepelt. A háborús években szinte soha nem hiányzott Bartók-zene a szakszervezetek politikailag teljesen egyértelmű kulturális manifesztációin, sem a Hont Ferenc, Barcs Sándor, vagy éppen Ságvári Endre szervezte irodalmi-zenei műsorokon. Annyi jelentős Bartók-mű egy-egy évadban soha korábban el nem hangzott, amennyit a világháború évadjaiban hallhatott Budapest közönsége. A Divertimentót az OMIKE zenekarának élén Sándor Frigyes 1941. december elején mutatta be; ötször hangzott el, utoljára 1944. február 13-án. Ez a gyakoriság példátlan a hazai Bartókrecepció , addigi történetében, aminthogy példátlan a teljes Bartók-esték sorozata is. Összekötő kapocs a mozgalmi és a hivatásos zenekultúra között az a Mihály András által létrehozott házihangverseny-sorozat, amelyen — KMP kasszája javára — századunk a jelentős zeneműveit, közöttük számos Bartók-opuszt szólaltattak meg. _Mi változott meg hát 1940. október 12-én? A kompromisszumot nem ismerő gránitkemény Bartók-zene semmit sem változott, konzervatív uralkodó közízlés sem fordulhatott önnön ellentétébe. siratok, éjszakai magányvíziók, jövőben reménykedő népi körtáncok jelentése fokozódott fel oly korban, amikor volt kit és mit siratni, a valóság a legvadabb látomásokra is rácáfolt, a remény pedig éppúgy a jövőbe utaltatott, akár a Bartók-finálék" hangjaiban. S nem csupán mi éreztünk így. Bartók életében egyetlen országban sem játszották annyiszor — nyolc alkalommal, rádióban is! — a húros ütőhangszerekre írott zenét, mint a Harmadik Birodalomban, jóllehet Herbert Gerigk, náci Zenei Kamara hivatalos folyóiratának toll helyett markoló kritikus-hóhéra a bárdot maga szempontjából hibátlan érzékkel végezte ki a remekművet. Mégis akadtak karmesterek-zenekarok, akik-amelyek szintén pontosan olvasták a kotta szövegét, s kihallották belőle az ellenállás hangját, a népét, nem a náci „völkisch”-ideológia értelmében. „Történelmünk legsötétebb éjszakája után most itt állunk fényben és villogásban.’’ — Kállai Gyula szavai az MKP 1945. január 28-án, a Magyar Színházban rendezett „Szabadság”-matinéján. Budán még lőttek, Pesten Székely Mihály énekelt, Solymos Péter zongorázott Bartókot („Elindultam szép hazámbul...” Allegro barbaro). Művei, az antifasiszta ellenállás’ jelképei — a Magyar Tanácsköztársaság leverése óta — most váltak ismét a hivatalos zenekultúra integráns részeivé. Miközben a nagybeteg a hazatérés lehetőségeit latolgatta, gyötörve rémhírek és a pusztulás valóságos hírei által, életműve véglegesen hazatért, vagy legalábbis egy időre hazatérni látszott. Villámcsapásként ért bennünket 1945 szeptemberében Bartók Béla halálának híre. Tán még a virágok sem hervadtak el a Ferncliff temető Szent Péter szekciójának 470. sírhelyén, amikor — elsőnek — az MKP rendezett, 1945. október 3- án, Bartók-emlékhangversenyt. A gyászbeszédet a párt zenei bizottságának elnöke, Veress Sándor tartotta, az eltávozott zeneszerző legközvetlenebb népdalkutató munkatársainak egyike. Október 17-én, az Egyesült Államok ajándékozta hanglemezről európai bemutatóként sugározza a Magyar Rádió a Concertót. December 9-én az Operaházban végre színre kerül A csodálatos mandarin, amelynek bemutatása háromszor hiúsult meg korábban, miként a címszereplőt is hasztalan gyilkolják meg háromszor a pantomimbéli csavargók. December 7-én alakult a Bartók Akadémia — ma egyesületnek hívnak —, célja: „Bartók Béla emlékének ápolása, műveinek közkinccsé tétele, a hazai zeneművészetnek, zenetudománynak és zenei oktatásnak haladó szellemben való fejlesztése, a Bartók-nagydíj időszaki odaítélése, pályadíjak, ösztöndíjak, jutalmak kiosztása.’’ (Szabad Nép, 1945. december 8.) Az Akadémia aktivitásáról semmit nem tudni; mindenesetre, az MDP zenei bizottsága, mint nem működő egyesületet, feloszlatásra javasolta 1948. július 19-ei ülésén. Az 1848-as szabadságharc centenáriumára a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezete programjába vette: „Állítsuk fel minél előbb Kossuth Lajos és Bartók Béla szellemében Budapesten az összehasonlító népzenekutatás rendszeres művelésére hivatott Keleteurópai Népzenekutató Intézetet.” Az intézet részletes munkatervét Bartha Dénes már 1947-ben kidolgozta; a programot pártfogolta az MDP zenei bizottsága 1948 nyarán, zenetudományi intézetté terebélyesítette a Kultuszminisztérium az év decemberében. Ez lett volna a legméltóbb emlékműve Bartóknak, kinél többet századunkban senki nem tett a román, szlovák népzene megmentéséért, tudományos feldolgozásáért s egyáltalán, a kelet-európai népzenekutatásért. A terv papíron maradt; nem tudom, hol futott aknára. Az ok talán az érintett országok irántunk megnyilvánuló bizalmatlansága volt, vagy a kiszemelt vezetők iránti hazai bizalmatlanság. Mert a Zenetudományi Intézet zenetörténeti munkáit Bartha Dénes, a népzenei munkálatokat Lajtha László irányította volna a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium javaslata szerint, de hamarosan mindketten persona non gratává váltak. Történt közben, hogy a szovjet művészeti életben való, A. A. Zsdanovra bízott, úgynevezett „rendcsinálás” egyik állomásaként 1948. február 10-én zenei határozatot hozott az SZKP Központi Bizottsága. Igaz, a határozat „csak” a szovjet zeneszerzés legnagyobb mestereit marasztalta el a formalizmus, a dekadencia bűnében s a népben gyökerező zenét állította követendő példának. Így hát azt a magyar muzsikusok értetlenül bár, de megvitatták, ám a nagy ország belügyének tekintették. Az első Kossuth-díj osztásakor a három posztumusz kitüntetett alkotó egyike Bartók Béla volt (a másik kettő: Derkovits Gyula, József Attila). 1948 őszén még megrendezhettük a Nemzetközi Bartók-versenyt, s a hozzá csatlakozott modern zenei fesztivált, melyeknek Kassák Lajos volt az egyik iniciátora, hamarosan Bartók Szövetségnek kereszteltük a kórusmozgalom szervezetét. Ám mindez szomorú záróakkordja volt a bartóki életmű oly tiszta szándékkal óhajtott honfoglalásának. Nemcsak a gyapot, a gumipitypang meg a vas és az acél, a formalista művészet országává is kellett (volna) válnunk. Gyanússá lett mindhárom posztumusz Kossuth-díjasunk — és még hány alkotónk! Ahol zene van, ott formalizmus, burzsoá dekadencia is van, mint a szocializmus, a nép muzsikájának ellentéte — véltük (illetve, mielőtt megrónának, vélték eleink) hamis dialektikával. S mivel a tétel bizonyításához jelentékeny alkotóra volt szükség, erre a bartóki életmű találtatott alkalmasnak. Újsütetű zeneideológusaink háromfelől kaptak támogatást. 1947-ben, a még fel sem épült vasfüggöny másik oldalán a modern zene szószólói a korszerűséget kérték számon a halott Bartókon, a rossz kompromisszumokat kárhoztatták, a népzenei inspirációt (amely utóbbit a náci (Folytatás a 4. oldalon.)