Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

2001-03-16 / 11. szám - Forgách András: rajza • kép | illusztráció | grafika | rajz (26. oldal) - Pintér Tibor: Lánglobbantás • zenekritika • Jurij Szimonov születésnapi ünnepi hangversenye. Wagner, Dohnányi, Csajkovszkij, Mahler, Mozart, Kodály művei. Zeneakadémia (26. oldal) - Lóska Lajos: Vas és fű, föld és víz • tárlat • Varga Patrícia Minerva, Zsemlye Ildikó. Vízivárosi Galéria (26. oldal)

PINTÉR TIBOR: Lángrobbantás Talán Lamberto Gardelli óta nincs olyan gyakran visszatérő, világklasszis vendégkarmesterünk Budapesten, aki nemcsak hogy szorosan kötődik a város zenei életéhez, de annak immá­ron hosszú ideje jelentékeny, aktív részese. Szimonov több mint hetven alkalommal vezényelte az Operaház zenekarát, többek között nevéhez fű­ződik a teljes Ring előadása, s mind­eközben munkája leköti a Bolsojtól a Covent Gardenig, Hamburgtól Los Angelesig. Nemcsak a sztárok­ opera­házakban és koncerttermekben való rendszeres fellépései, de hallatlanul energikus temperamentuma és mun­kabírása is méltán legendássá tette nevét a zenei világban. Van azonban egy harmadik - érzésem szerint a külső eseményeknél, a fellépések szá­mánál, azok rangosságánál -, lénye­gesebb szempont, mely talán az elő­zők okának is tekinthető. Az, hogy Szimonov azon kevesek közé tartozik, akik a megdicsőült hagyományos, nagy formátumú karmesterek, a „ti­tánok” egyenesági leszármazottjai. Ma, amikor sokan, magamat is bele­értve, azt tapasztaljuk, hogy a tradici­onális zenei előadóművészet alkony­órái, Richard Strauss Négy utolsó éne­két lezáró dalának címével élve, ám Abendrot-színben játszanak, akkor e gondolatnak mégis csak megálljt pa­rancsol egy olyan formátumú mű­vészszemélyiség megjelenése, mint Jurij Szimonov. Úgy tűnik, a letűnt generáció spontán ereje, vérbő ener­­gikussága és a zenét az utolsó hangig uraló fejedelmi fénye még mindig fel-felcsilan korunk alkonyi óráin. A jubileumi koncert kezdetén Szinetár Miklós megnyitó beszédét lezárva egy Puskin-részletet olvasott fel, A próféta című vers végét, mikor az Úr szava zendül fel a költő felett: „Kelj föl, Próféta, akarom: / hallj s láss, utad erőm vezesse: / légy tanúm vízen, szá­razon, / s lobbants lángot az embe­rekbe!” (Szabó Lőrinc fordítása.) E sorokat hallva és olvasva­­ túl azok­nak az alkalomhoz illő, vagy éppen túlstilizált, reprezentatív ünnepi fé­nyén — mégiscsak az jut eszünkbe, hogy a XX. századi zenei előadómű­vészet hagyta ránk örökségként a le­tűnt nagyromantikát. S kétségkívül e hagyomány még mindig adekvát meg­jelenési formája csak és kizárólag a zenei előadóművészetben tapasztal­ható, elsősorban a szimfonikus ter­més és az opera interpretációiban. A zenész ugyanis - kivételes példáktól eltekintve - nem tud ironizálni. A nagy formátumú karmester nem ké­pes idézőjelben irányítani zenekarát, hogy így magát a művet tegye idéző­jelbe. Nem hiányból eredően, hanem a zene sajátosságából adódik ez. A ze­nei szöveg előadása éppen a zenemű jelentésének, ha tetszik, „jelentésé­nek” fogalmi befoghatatlansága miatt nem képes olyan alakváltozatokra, mint a színházi előadás vagy a vers­mondás, a szavalat. Megvilágítva ezt: Shakespeare-t lehet adaptálni ko­runk nyegle, hataloméhes világára, nyelvileg át lehet fordítani e más di­menzióba, de a Lohengrin előjátéká­nak fenséges, misztikus köde nem helyettesíthető városi szmoggal. Ép­pen ennek a direkt aktualizáló refe­­rencialitásnak a pozitív hiányaként is olvasható Babits sóhaja: „... ha szóta­­lan / tudnám zenémnek önteni gyógyvizét / tán elringatna / (...) Ó, szótlan, tiszta, homoktalan / zene! mért nem lettem én zenész?!” (Recita­tio). A maximálisan érvényes olvasa­tok nem a „rendezői színházzal” való megfeleltethetőséggel jönnek létre, hanem a szerzői szándékkal való kon­­geniális viszony keretében. A megfa­kult, tradicionális karmesteri szerepet a historizmus vérátömlesztése új, sok­szor kifejezetten jobb színbe hozta, ám a fájó hiány így sem feledhető egészen. Szimonov a régi tradíció le­téteményese, és őt hallva inkább mai világunk nyeglesége, szmogja kerül idézőjelbe, semmint a mű. Ki lehet hajítani ma Wagnert vagy Csajkovsz­kijt, mint kopott, unott, kabátot - de amikor ők szólalnak meg, akkor ko­pott, unott világunkat hajítja ki e mai estén Jurij Szimonov. A koncerten Szimonov négy zene­kart vezényelt. Az est csúcspontjának hangsúlyai határozottan a két Wag­­ner-nyitányra és -operarészletre, illet­ve Kodály Galántai táncok című művé­re estek. Elsőként a MÁV Szimfoni­kusokkal hangzott el A bolygó hollandi nyitánya és Dohnányi Hegedűverse­nyének harmadik tétele. A koncertet nyitó nyitány elképesztő felütés volt. Szimonov in medias res, teketória nél­kül „csapott a húrok közé”, igénye­sen kimunkált, hallatlan erejű Wag­­ner-előadással adva meg jubileumá­nak alaphangját. A Dohnányi-tétel, kissé szervetlenül hatva, remekül szólt Szabadi Vilmos szólójával, csak­hogy az est leendő forrósága éppen langyosodóban volt. A drámai hang­vétel, mely Szimonov legerősebb tu­lajdonsága és képessége, a Wagner­­interpretációkban ütött át a legna­gyobb erővel. Világosan kitűnt, hogy Szimonov elsősorban operakarmes­ter. A koncertet záró Lohengrin-előjá­­ték és -részlet, valamint A walkür Ta­vasa dala (Molnár András hőstenori kvalitásokkal rendelkező nagyszerű tolmácsolásában) azt igazolta, hogy a karmester számára elsősorban a wagneri zenedráma nyelve és világa a legotthonosabb terület. Ebben méltó partnere volt a kezdeménye­zésére létrejött Liszt-Wagner Zene­kar. Mozart G-dúr zongoraversenyének második és harmadik tétele, Vásáry Tamás karakteres, beszédes játékával „pihenősebb” pontja volt az estének. Érdekes volt tapasztalni, hogy a Szi­­monovra oly jellemző festői megoldá­sok milyen sajátos kontrasztba kerül­tek Vásáry ropogós, világos artikulá­­ciójú zongoraszólójával. Ez a festői jelleg tartózkodóbb volt Mozart mű­vében, mint egyébként, de a helyi ér­tékében karcsúbb Mozart-zongora­­verseny nem kifejezetten Szimonov világa. Csajkovszkij Vonósszerenádjá­­nak harmadik és negyedik tételét kö­vetően (Solti Kamarazenekar) a Wag­­ner-művek előadásához közel került, de mégsem érte,el azok a hőfokát Mahler A fiú csodakürtjének hat zene­kari dala, ezúttal a MATÁV Szimfoni­kusok előadásában. Wiedemann Ber­nadett a magas szólamtartományok­ban meglehetősen éles, erőltetett szó­lója és Anatolij Fokanov néhol erős torokhangja, illetve a német kiejtéssel és prozódiával kifejezetten küszködő előadása hátrányosnak bizonyult. Szi­monov jóleső melegséggel, valódi megbecsüléssel övezte vendégeit, akik bizonyára szívéhez közelállók, s ennek okán nem zárkózott el olyan művek előadásától, melyektől műso­ra többször a szervetlenség benyomá­sát keltette. A hangverseny zárószá­maként elhangzott, szintén a Liszt-Wagner Zenekarral, Galántai táncok valósággal felforralta a levegőt. Elképesztő volt látni és hallani, hogy ez­ az ízig-vérig orosz dirigens milyen magától értetődően beszéli Kodály nyelvét, s előadásában a tüzes, ro­busztus zenekari anyagok éppoly ter­mészetesen, kifejezően szólnak, mint a bánatos, klarinétszólós szakasz. A magyaros „sírva vigadásnak” e töké­letes stilizációja Szimonov kezén mintha egy Csehov-hős karakterét­­idézte volna fel. E muzsikálás látott és láttatott, kollektív és individuális ka­raktert adott a műnek, kimunkáltsá­gában és erejében oly hőfokon, mely­re manapság kevés példa akad. (Jurij Szimonov születésnapi ünnepi hangversenye. Wagner, Dohnányi, Csaj­kovszkij, Mahler, Mozart, Kodály művei. Zeneakadémia, 2001. március 4.) Forgách András rajza Zene ÉLET ÉS­# IRODALOM] a TALLÓZÓ legfrissebb számának tartalmából: TALLÓZÓ 1135 BUDAPEST, CSATA U. 32. 3500452 A HÉT TÉMÁJA: GÁTSZAKADÁS - Hit a gátban SZABADI CÉLKERESZTBEN? - Magyarország Kft. PARLAMENTÁCIÓ - Közszolgák STADLER VISSZAKÉR - Formanyomtatvány ZÁMOLYI ROMÁK - Vándorút BAKASORS - Katonaság? Oh! MELLÉKLETBEN: KERESSÜK PETŐFIT - Széfben pihen a forradalmár költő? Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg telefonon! 350-0452 9R LÓSKA LAJOS: Tárlat Vas és fű, föld és víz Két nagyjából azonos generáció­hoz tartozó művész, egy festő, Varga Patrícia Minerva, és egy szobrász, Zsemlye Ildikó alkotása­it láthattuk a télután a Vízivárosi Galériában. A közös generációhoz való tar­tozáson túl más rokon vonásokat is megfigyelhetünk a két alkotó pályáján, nevezetesen ragaszkodá­sukat a természethez, a tájhoz, az élet nélkülözhetetlen elemeihez, földhöz és a vízhez. Ha azonban a látogatók közül valaki plein air táj­képekre vagy impresszionisztikus szobrokra gondol, nagyot csaló­dik. A new wave és az újkoncept művészet után a kilencvenes évek közepén fellépő generációnak van ugyan tájélménye, sőt zömmel fi­gurális munkákat készítenek a fia­tal művészek. Ez a táj- és termé­szetélmény ellenben áttételes, má­sodlagos, vagy fotó alapján készí­tik festményeiket - így dolgozik például Baranyai Levente -, vagy fiktív tájakat festenek pasztellel és olajjal. Ezzel a módszerrel alkot a jelenleg a Vízivárosban bemutat­kozó egyik művész, Varga Patrícia Minerva. A festő repertoárjából a tárlaton kétféle felfogásban ké­szült, pontosabban installált mun­kákkal találkozunk: egyrészt klas­szikus, vakkeretre feszített vász­nakra olajfestékkel festett képek­kel, illetve elegánsan bekeretezett, fixált pasztellkompozíciókkal. Az anyag másik része a teret kihasz­náló, szervező képinstallációkból áll, olyan képekből, melyek hosszú csíkban felfutnak a mennyezetig vagy a fallal együtt derékszögben elfordulnak. Műveinek témáját nézve Varga Patrícia következetes, egy témát variáló, kiteljesítő alkotó. Ha ala­posabban szemrevételezzük olaj­­festményeit, gondosan bekerete­zett és üveg alá helyezett vagy ép­pen a falra lazán felrakott pasztell­­jeit, mindegyiken az élet nélkülöz­hetetlen elemeivel, a vízzel és a földdel - náddal, fűvel - találko­zunk. A felülnézetre komponált sárgásbarna-okker partok között tintakék folyók folynak, olykor deltává szélesedve behálózzák a földet. Megint más alkotásokon sötétkék tengerszemek ülnek a sárgásbarna hegyek oldalában és a csúcsokon, sajátos rálátásos térél­ményt nyújtva. A tájképek egy­szerre figuratívak és elvontak, egyszerre fogalmiak és konkrétak. Ezért primer jelentésükön túl ér­demes belegondolnunk a szimbo­likus tartalmukba is. A tintakék víz utalhat minden élet forrására, az ősfolyóra, ugyanakkor a pusztulás (özönvíz) jelképe is lehet. Ám ahogy eddig a felismerésig eljutot­tunk, máris felötlik bennünk a víz­nek egy másik, a keresztény iko­nográfiából ismert jelentése, amely szerint a megtisztulást is megjelenítheti. Nos, ha csak e szimbólumot, a vizet ragadjuk ki a kompozíció gazdag jelentésegyüt­teséből, már joggal állapíthatjuk meg, hogy Varga Patrícia Minerva létre kérdező képeket fest, ame­lyeken az első jelentésréteg alatt egy szinte ontologikusan mély tar­talom húzódik meg. De akárcsak a víz, ősi és általános szimbólum a föld is. A vizeket körbefogó part egyfajta ősi anyaszimbólum, gon­doljunk csak Déméter istennőre, sőt az antik mitológia után a Bibli­ában is termékenységszimbólum, hiszen agyagból-porból teremtette az Úr Ádámot, az első embert. A kora középkorban, a XII. század­ban élt Hildegard von Bingent szabadon idézve, az agyagos és vi­zes földből a lélek tüze húst és vért főzött. Nos, akár a jelképek felől, akár a látvány oldaláról közelítünk Varga Patrícia Minerva olajképei­hez és pasztelljeihez, kijelenthet­jük, hogy érdekes, tartalmas, kontrasztos és színes festői alkotá­sokkal találkozunk. A másik kiállító, Zsemlye Ildikó pályája első periódusában készült szobrait ugyancsak elsődleges ter­mészetélmény ösztönözte: külön­böző természeti formákról, ágak­ról, kórókról, kukoricalevélről ké­szített lenyomatokat, majd ezekről negatív formát, amibe aztán a bronzot öntötte, így keletkezett a légies, könnyed Erdő-sorozata. E vi­­aszveszejtéses technikával életre hí­vott finom, törékeny, légies plaszti­kák után a földbe süllyesztett tér, a negatív szobor kezdte foglalkoztat­ni. A lapos, kinyíló, kivágott, üre­ges fémlap konstrukcióira peremet hegesztett és a peremmel ellátott fémlapokat befedte földdel, beül­tette fűvel, búzával, sőt némelyik mélyedésébe vizet töltött. Ekképp születtek a zömmel felülnézetre komponált, a land art természet­alakító módszerét és a minimál szi­kár, szófukar geometriáját ötvöző, az állandóságot és az elmúlást egy­szerre hangsúlyozó fű-fém plaszti­­kái, például az 1995-ben készült Föld-víz. Szobrainak harmadik, leg­újabb csoportját, térproblémákat felvető, hosszú lábakra állított, te­hát a posztamenssel egybekompo­nált, bronzba öntött, különböző geometrikus alakzatok közé helye­zett (játék) vasút kocsi emlékművei alkotják. Két más-más műfajban dolgo­zó, mégis rokon szellemiségű és hasonló tematikával foglalkozó al­kotó legújabb munkáit - szobrát, festményét, pasztelljét - tekinthet­jük meg a Vízivárosi Galériában. A felvonultatott ötletes kollekciók ékesen bizonyítják az ezredfordu­ló magyar képzőművészetének gazdagságát, sokrétűségét. (Vízivárosi Galéria, február 20.-március 10.) v *> >CEU Ψ* A V C O N T ROVER-St ES Λ public debate at Central European University W HAT’S LEFT OF MARX? Agnes Heller István Mészáros Member of the I lungarian . \cademy of Sciences ,\lumber of the 1 I ungarian Academy of Sciences 'Ilie New School University, NewTbrk University of Sussex, Lingknd Moderated by G. M. Tamás Visiting Professor, CEU Both Professor Heller and Professor Mészáros were students and friends of perhaps the greatest Marxist thinker of the twentieth century. Georg Lukács Professor Mészáros was forced to emigrate to the West in 1956, Professor Heller in 1977. Both were opposed to "re.ilh existing socialism"; nonetheless their paths diverged: Ms. Heller abandoned one of the most influential Marxists now liv­ing. The two grand emigres are coming back to tell you what’s news about the revolution. Wednesday March 21, 2001,6:00 p.m, CEU Auditorium, Nádor u. 9., Budapest V ALL ARE WELCOME V/2001. MÁRCIUS 16.

Next