Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
2001-03-16 / 11. szám - Forgách András: rajza • kép | illusztráció | grafika | rajz (26. oldal) - Pintér Tibor: Lánglobbantás • zenekritika • Jurij Szimonov születésnapi ünnepi hangversenye. Wagner, Dohnányi, Csajkovszkij, Mahler, Mozart, Kodály művei. Zeneakadémia (26. oldal) - Lóska Lajos: Vas és fű, föld és víz • tárlat • Varga Patrícia Minerva, Zsemlye Ildikó. Vízivárosi Galéria (26. oldal)
PINTÉR TIBOR: Lángrobbantás Talán Lamberto Gardelli óta nincs olyan gyakran visszatérő, világklasszis vendégkarmesterünk Budapesten, aki nemcsak hogy szorosan kötődik a város zenei életéhez, de annak immáron hosszú ideje jelentékeny, aktív részese. Szimonov több mint hetven alkalommal vezényelte az Operaház zenekarát, többek között nevéhez fűződik a teljes Ring előadása, s mindeközben munkája leköti a Bolsojtól a Covent Gardenig, Hamburgtól Los Angelesig. Nemcsak a sztárok operaházakban és koncerttermekben való rendszeres fellépései, de hallatlanul energikus temperamentuma és munkabírása is méltán legendássá tette nevét a zenei világban. Van azonban egy harmadik - érzésem szerint a külső eseményeknél, a fellépések számánál, azok rangosságánál -, lényegesebb szempont, mely talán az előzők okának is tekinthető. Az, hogy Szimonov azon kevesek közé tartozik, akik a megdicsőült hagyományos, nagy formátumú karmesterek, a „titánok” egyenesági leszármazottjai. Ma, amikor sokan, magamat is beleértve, azt tapasztaljuk, hogy a tradicionális zenei előadóművészet alkonyórái, Richard Strauss Négy utolsó énekét lezáró dalának címével élve, ám Abendrot-színben játszanak, akkor e gondolatnak mégis csak megálljt parancsol egy olyan formátumú művészszemélyiség megjelenése, mint Jurij Szimonov. Úgy tűnik, a letűnt generáció spontán ereje, vérbő energikussága és a zenét az utolsó hangig uraló fejedelmi fénye még mindig fel-felcsilan korunk alkonyi óráin. A jubileumi koncert kezdetén Szinetár Miklós megnyitó beszédét lezárva egy Puskin-részletet olvasott fel, A próféta című vers végét, mikor az Úr szava zendül fel a költő felett: „Kelj föl, Próféta, akarom: / hallj s láss, utad erőm vezesse: / légy tanúm vízen, szárazon, / s lobbants lángot az emberekbe!” (Szabó Lőrinc fordítása.) E sorokat hallva és olvasva túl azoknak az alkalomhoz illő, vagy éppen túlstilizált, reprezentatív ünnepi fényén — mégiscsak az jut eszünkbe, hogy a XX. századi zenei előadóművészet hagyta ránk örökségként a letűnt nagyromantikát. S kétségkívül e hagyomány még mindig adekvát megjelenési formája csak és kizárólag a zenei előadóművészetben tapasztalható, elsősorban a szimfonikus termés és az opera interpretációiban. A zenész ugyanis - kivételes példáktól eltekintve - nem tud ironizálni. A nagy formátumú karmester nem képes idézőjelben irányítani zenekarát, hogy így magát a művet tegye idézőjelbe. Nem hiányból eredően, hanem a zene sajátosságából adódik ez. A zenei szöveg előadása éppen a zenemű jelentésének, ha tetszik, „jelentésének” fogalmi befoghatatlansága miatt nem képes olyan alakváltozatokra, mint a színházi előadás vagy a versmondás, a szavalat. Megvilágítva ezt: Shakespeare-t lehet adaptálni korunk nyegle, hataloméhes világára, nyelvileg át lehet fordítani e más dimenzióba, de a Lohengrin előjátékának fenséges, misztikus köde nem helyettesíthető városi szmoggal. Éppen ennek a direkt aktualizáló referencialitásnak a pozitív hiányaként is olvasható Babits sóhaja: „... ha szótalan / tudnám zenémnek önteni gyógyvizét / tán elringatna / (...) Ó, szótlan, tiszta, homoktalan / zene! mért nem lettem én zenész?!” (Recitatio). A maximálisan érvényes olvasatok nem a „rendezői színházzal” való megfeleltethetőséggel jönnek létre, hanem a szerzői szándékkal való kongeniális viszony keretében. A megfakult, tradicionális karmesteri szerepet a historizmus vérátömlesztése új, sokszor kifejezetten jobb színbe hozta, ám a fájó hiány így sem feledhető egészen. Szimonov a régi tradíció letéteményese, és őt hallva inkább mai világunk nyeglesége, szmogja kerül idézőjelbe, semmint a mű. Ki lehet hajítani ma Wagnert vagy Csajkovszkijt, mint kopott, unott, kabátot - de amikor ők szólalnak meg, akkor kopott, unott világunkat hajítja ki e mai estén Jurij Szimonov. A koncerten Szimonov négy zenekart vezényelt. Az est csúcspontjának hangsúlyai határozottan a két Wagner-nyitányra és -operarészletre, illetve Kodály Galántai táncok című művére estek. Elsőként a MÁV Szimfonikusokkal hangzott el A bolygó hollandi nyitánya és Dohnányi Hegedűversenyének harmadik tétele. A koncertet nyitó nyitány elképesztő felütés volt. Szimonov in medias res, teketória nélkül „csapott a húrok közé”, igényesen kimunkált, hallatlan erejű Wagner-előadással adva meg jubileumának alaphangját. A Dohnányi-tétel, kissé szervetlenül hatva, remekül szólt Szabadi Vilmos szólójával, csakhogy az est leendő forrósága éppen langyosodóban volt. A drámai hangvétel, mely Szimonov legerősebb tulajdonsága és képessége, a Wagnerinterpretációkban ütött át a legnagyobb erővel. Világosan kitűnt, hogy Szimonov elsősorban operakarmester. A koncertet záró Lohengrin-előjáték és -részlet, valamint A walkür Tavasa dala (Molnár András hőstenori kvalitásokkal rendelkező nagyszerű tolmácsolásában) azt igazolta, hogy a karmester számára elsősorban a wagneri zenedráma nyelve és világa a legotthonosabb terület. Ebben méltó partnere volt a kezdeményezésére létrejött Liszt-Wagner Zenekar. Mozart G-dúr zongoraversenyének második és harmadik tétele, Vásáry Tamás karakteres, beszédes játékával „pihenősebb” pontja volt az estének. Érdekes volt tapasztalni, hogy a Szimonovra oly jellemző festői megoldások milyen sajátos kontrasztba kerültek Vásáry ropogós, világos artikulációjú zongoraszólójával. Ez a festői jelleg tartózkodóbb volt Mozart művében, mint egyébként, de a helyi értékében karcsúbb Mozart-zongoraverseny nem kifejezetten Szimonov világa. Csajkovszkij Vonósszerenádjának harmadik és negyedik tételét követően (Solti Kamarazenekar) a Wagner-művek előadásához közel került, de mégsem érte,el azok a hőfokát Mahler A fiú csodakürtjének hat zenekari dala, ezúttal a MATÁV Szimfonikusok előadásában. Wiedemann Bernadett a magas szólamtartományokban meglehetősen éles, erőltetett szólója és Anatolij Fokanov néhol erős torokhangja, illetve a német kiejtéssel és prozódiával kifejezetten küszködő előadása hátrányosnak bizonyult. Szimonov jóleső melegséggel, valódi megbecsüléssel övezte vendégeit, akik bizonyára szívéhez közelállók, s ennek okán nem zárkózott el olyan művek előadásától, melyektől műsora többször a szervetlenség benyomását keltette. A hangverseny zárószámaként elhangzott, szintén a Liszt-Wagner Zenekarral, Galántai táncok valósággal felforralta a levegőt. Elképesztő volt látni és hallani, hogy ez az ízig-vérig orosz dirigens milyen magától értetődően beszéli Kodály nyelvét, s előadásában a tüzes, robusztus zenekari anyagok éppoly természetesen, kifejezően szólnak, mint a bánatos, klarinétszólós szakasz. A magyaros „sírva vigadásnak” e tökéletes stilizációja Szimonov kezén mintha egy Csehov-hős karakterétidézte volna fel. E muzsikálás látott és láttatott, kollektív és individuális karaktert adott a műnek, kimunkáltságában és erejében oly hőfokon, melyre manapság kevés példa akad. (Jurij Szimonov születésnapi ünnepi hangversenye. Wagner, Dohnányi, Csajkovszkij, Mahler, Mozart, Kodály művei. Zeneakadémia, 2001. március 4.) Forgách András rajza Zene ÉLET ÉS# IRODALOM] a TALLÓZÓ legfrissebb számának tartalmából: TALLÓZÓ 1135 BUDAPEST, CSATA U. 32. 3500452 A HÉT TÉMÁJA: GÁTSZAKADÁS - Hit a gátban SZABADI CÉLKERESZTBEN? - Magyarország Kft. PARLAMENTÁCIÓ - Közszolgák STADLER VISSZAKÉR - Formanyomtatvány ZÁMOLYI ROMÁK - Vándorút BAKASORS - Katonaság? Oh! MELLÉKLETBEN: KERESSÜK PETŐFIT - Széfben pihen a forradalmár költő? Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg telefonon! 350-0452 9R LÓSKA LAJOS: Tárlat Vas és fű, föld és víz Két nagyjából azonos generációhoz tartozó művész, egy festő, Varga Patrícia Minerva, és egy szobrász, Zsemlye Ildikó alkotásait láthattuk a télután a Vízivárosi Galériában. A közös generációhoz való tartozáson túl más rokon vonásokat is megfigyelhetünk a két alkotó pályáján, nevezetesen ragaszkodásukat a természethez, a tájhoz, az élet nélkülözhetetlen elemeihez, földhöz és a vízhez. Ha azonban a látogatók közül valaki plein air tájképekre vagy impresszionisztikus szobrokra gondol, nagyot csalódik. A new wave és az újkoncept művészet után a kilencvenes évek közepén fellépő generációnak van ugyan tájélménye, sőt zömmel figurális munkákat készítenek a fiatal művészek. Ez a táj- és természetélmény ellenben áttételes, másodlagos, vagy fotó alapján készítik festményeiket - így dolgozik például Baranyai Levente -, vagy fiktív tájakat festenek pasztellel és olajjal. Ezzel a módszerrel alkot a jelenleg a Vízivárosban bemutatkozó egyik művész, Varga Patrícia Minerva. A festő repertoárjából a tárlaton kétféle felfogásban készült, pontosabban installált munkákkal találkozunk: egyrészt klasszikus, vakkeretre feszített vásznakra olajfestékkel festett képekkel, illetve elegánsan bekeretezett, fixált pasztellkompozíciókkal. Az anyag másik része a teret kihasználó, szervező képinstallációkból áll, olyan képekből, melyek hosszú csíkban felfutnak a mennyezetig vagy a fallal együtt derékszögben elfordulnak. Műveinek témáját nézve Varga Patrícia következetes, egy témát variáló, kiteljesítő alkotó. Ha alaposabban szemrevételezzük olajfestményeit, gondosan bekeretezett és üveg alá helyezett vagy éppen a falra lazán felrakott pasztelljeit, mindegyiken az élet nélkülözhetetlen elemeivel, a vízzel és a földdel - náddal, fűvel - találkozunk. A felülnézetre komponált sárgásbarna-okker partok között tintakék folyók folynak, olykor deltává szélesedve behálózzák a földet. Megint más alkotásokon sötétkék tengerszemek ülnek a sárgásbarna hegyek oldalában és a csúcsokon, sajátos rálátásos térélményt nyújtva. A tájképek egyszerre figuratívak és elvontak, egyszerre fogalmiak és konkrétak. Ezért primer jelentésükön túl érdemes belegondolnunk a szimbolikus tartalmukba is. A tintakék víz utalhat minden élet forrására, az ősfolyóra, ugyanakkor a pusztulás (özönvíz) jelképe is lehet. Ám ahogy eddig a felismerésig eljutottunk, máris felötlik bennünk a víznek egy másik, a keresztény ikonográfiából ismert jelentése, amely szerint a megtisztulást is megjelenítheti. Nos, ha csak e szimbólumot, a vizet ragadjuk ki a kompozíció gazdag jelentésegyütteséből, már joggal állapíthatjuk meg, hogy Varga Patrícia Minerva létre kérdező képeket fest, amelyeken az első jelentésréteg alatt egy szinte ontologikusan mély tartalom húzódik meg. De akárcsak a víz, ősi és általános szimbólum a föld is. A vizeket körbefogó part egyfajta ősi anyaszimbólum, gondoljunk csak Déméter istennőre, sőt az antik mitológia után a Bibliában is termékenységszimbólum, hiszen agyagból-porból teremtette az Úr Ádámot, az első embert. A kora középkorban, a XII. században élt Hildegard von Bingent szabadon idézve, az agyagos és vizes földből a lélek tüze húst és vért főzött. Nos, akár a jelképek felől, akár a látvány oldaláról közelítünk Varga Patrícia Minerva olajképeihez és pasztelljeihez, kijelenthetjük, hogy érdekes, tartalmas, kontrasztos és színes festői alkotásokkal találkozunk. A másik kiállító, Zsemlye Ildikó pályája első periódusában készült szobrait ugyancsak elsődleges természetélmény ösztönözte: különböző természeti formákról, ágakról, kórókról, kukoricalevélről készített lenyomatokat, majd ezekről negatív formát, amibe aztán a bronzot öntötte, így keletkezett a légies, könnyed Erdő-sorozata. E viaszveszejtéses technikával életre hívott finom, törékeny, légies plasztikák után a földbe süllyesztett tér, a negatív szobor kezdte foglalkoztatni. A lapos, kinyíló, kivágott, üreges fémlap konstrukcióira peremet hegesztett és a peremmel ellátott fémlapokat befedte földdel, beültette fűvel, búzával, sőt némelyik mélyedésébe vizet töltött. Ekképp születtek a zömmel felülnézetre komponált, a land art természetalakító módszerét és a minimál szikár, szófukar geometriáját ötvöző, az állandóságot és az elmúlást egyszerre hangsúlyozó fű-fém plasztikái, például az 1995-ben készült Föld-víz. Szobrainak harmadik, legújabb csoportját, térproblémákat felvető, hosszú lábakra állított, tehát a posztamenssel egybekomponált, bronzba öntött, különböző geometrikus alakzatok közé helyezett (játék) vasút kocsi emlékművei alkotják. Két más-más műfajban dolgozó, mégis rokon szellemiségű és hasonló tematikával foglalkozó alkotó legújabb munkáit - szobrát, festményét, pasztelljét - tekinthetjük meg a Vízivárosi Galériában. A felvonultatott ötletes kollekciók ékesen bizonyítják az ezredforduló magyar képzőművészetének gazdagságát, sokrétűségét. (Vízivárosi Galéria, február 20.-március 10.) v *> >CEU Ψ* A V C O N T ROVER-St ES Λ public debate at Central European University W HAT’S LEFT OF MARX? Agnes Heller István Mészáros Member of the I lungarian . \cademy of Sciences ,\lumber of the 1 I ungarian Academy of Sciences 'Ilie New School University, NewTbrk University of Sussex, Lingknd Moderated by G. M. Tamás Visiting Professor, CEU Both Professor Heller and Professor Mészáros were students and friends of perhaps the greatest Marxist thinker of the twentieth century. Georg Lukács Professor Mészáros was forced to emigrate to the West in 1956, Professor Heller in 1977. Both were opposed to "re.ilh existing socialism"; nonetheless their paths diverged: Ms. Heller abandoned one of the most influential Marxists now living. The two grand emigres are coming back to tell you what’s news about the revolution. Wednesday March 21, 2001,6:00 p.m, CEU Auditorium, Nádor u. 9., Budapest V ALL ARE WELCOME V/2001. MÁRCIUS 16.