Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-01 / 224. szám
224-ik sz. Szombat, október 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere "7. sz. Első évfolyam 1864 .17. FŐVÁROSI LAPOK. Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 krB pokat kivéve mindenn.p. ko- „ trelyegdíj mindenigronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tetáskor • • • 30 . Előfizetési felhívás „FŐVÁROSI LAPOK“ című, irodalmi napilapra. A folyó félév eleje, mely annyi lapvállalatot megrengetett, reánk nézve kedvezőleg nyílt meg. Lapunkat, mely a legterjedelmesebb s legtöbbször megjelenő irodalmi lap, a közönség folytonos részvéttel kiséri, s mi e részvétnek megfelelni iparkodunk. A közönség látja, hogy mi egész tömegdolgozatot adtunk, folyvást a legismertebb íróktól, hogy a költői rész mellett mindennap közlünk egy vagy két ismeretterjesztő cikket, hogy a tárcai rovat egy lapban sem változatosabb, mint nálunk, s újdonságaink száma naponkint 70—80-ra megy, s hogy irányunk becsületes, hangunk higgadt s rovatainkban minden szépnek, jónak szeretete nyilatkozik. Kérjük a közönséget, hogy részvétével jövőre is támogasson bennünket; mi e részvétet legkevésbé zsákmányoljuk ki, s mig lapunknál három négy iró állandó foglalkozást nyer, más felöl is mondhatjuk, hogy irói díjazásokra folyvást jelentékeny öszveget fordítunk s az irói munkálkodást ez által is lehetőleg iparkodunk elősegíteni. Pest, September 15. 1864. Tulajdonos és felelős szerkesztő: Tóth Kálmán. Főmunkatárs: Vadnai Károly. A „Fővárosi lapok“ ezután is egy napilaphoz képest szép kiállításban fog megjelenni s minden nap pontosan szétküldetni. Tekintettel a női közönségre, intézkedtem, hogy a nagy saison divatkép (7—8 alakkal) ezután mindig színezve jelenjen meg a lap mellett, mindig a megnyíló saisonok előtt. Előfizetési dij októbertől december végéig: 4 ft. helyben úgy, mint vidékre. A gyűjtők 8 p. után egy t. példányban részesülnek. Emich Gusztáv, akad. nyomdász, s a „Fővárosi Lapok“ kiadója. PÉTER DIÁK BIBLIÁJA. Beszély, népmonda alapján, P. Szathmnáry Károlytól. I. Péter diák derék legény volt, bevallotta azt a városnak minden leánya; még a menyecskék sem erősen tagadták. Ha karcsú derekát és szép termetét feltüntető tógájában végig ment az utcán, a leányok még a rántáskavarást is félbehagyták, s a mit az alsóbb rendűek nyilván tettek, titokban az előkelők is utána mondották : „jaj de szép az eszem adta!“ Ha nagy tiszteletű Szántay uram helyett, kit egyébiránt egész város népe tisztelt becsült, esetleg Péter diák vette fel a palástot: a leányfélét nem lehetett visszatartani a templomból; s bár azon vélekedésnek, hogy az öreg tiszteletes épületesebb dolgoikat beszél, mindnyájan helyet adtak, — de bizony csak örömestebb hallgatták ők Péter diák predikátióját, kinek „virág volt beszédje s virág volt maga is.“ Az öreg ur az észhez, Péter diák a szívhez tudott szólni. Hangja pediglen az új orgona háta mögöl is gyönyörűen szólott, úgy, hogy jobban esett a leányok lelkének, ha olyankor, midőn Péter diák az orgona ablakon keresztül azt nézte, felment-e már a kathedrába a pap, legalább orra hegyét és szép szemeit megpillanthatták. De mi haszna minden kandiság és kacérkodás ? Péter diáknak két nagy hibája volt. Egyik a természettől, a másik a sorstól. Péter diák igen nagyralátó volt. Köszönt az igaz tisztességesen mindenkinek , ha megszólították nyájasan felelt, de ő ugyan maga, ha csak hivatalos ügyben nem — beszédet soha sem kezdett. Legkivált asszony és leány félével nem hallotta öt beszédet űzni fűzni senki. Disznó torokba, névnapra mindhiában hívogatták. Ha épen ki nem kerülhette, elment ugyan, de a mint szerit tehette elosont a mulató társaságból, s ha távozását szemére vetették, olyan mentséget mondott, melyet minden jámbor léleknek el kellett fogadni: „szegény öreg édes anyám nem tud addig alulni, mig haza nem térek, csak nem várakoztathatom szegényt éjfélig magamra.“ S pedig Péter diák távozása nagy hiány volt a társaságban. A jó magyar nótákhoz ö adott hangot, ő is vezette, ügyesen kisérve gitárjával; a legszebb pohárköszöntő is ö tőle került ki, ami pedig a táncot illette, — örült az a leány a kit ö felhívott, mert az ő táncát nézte az egész kompánia. Fájdalom ily alkalmakkal sem,tüntetett ki senkit, s aki csak a házban volt, szépjét rútját sorra táncoltatta; még csak huzamosabban sem táncolt egyikkel, mint a másikkal. A másik hibája, mit sorsának köszönhetett: az ő szegénysége volt. Péter diák nemes szülőktől származott ugyan, sőt aki leveles ládájába beletekintett volna, oly öreg levelet is láthatott vala ott, mely leányágon a hajdani hires Lorándffy familiával is összekötötte, de az örökség apáról fiúra mindegyre apadt, úgy, hogy Péter diákja már nem maradt egyéb egy öreg ezüst kapcsos és türkisen bibliánál, melyet mint szent ereklyét őrzött, csak sok kérésre mutatván meg annak belső tábláján, hogy szülőnagyanyja azt egyenesen I-s. Rákóczy György fejedelmimétől, a kegyes Lorándffy Zsuzsánától, mint édes nénjétől kapta, melynek valóságát a fejedelem asszony saját keze írása nyilván bizonyítja. Elég, hogy Péter diáknak már iskoláztatására is kevés segély jutott. Sáros-Patakon sok nélkülözéssel, tudományok másolgatásával s tanítgatással tartotta fenn magát, s amit később összekaparhatott,azonkívül, hogy szegény öreg anyját tartogatta belőle, a felső országi akadémiai útjára kellett fordítania. Mikor aztán innen hazakerült, s a távol lévő kis bányavárosba rectornak kinevezték, nagyon kevés batyuval kellett megterhelni azt a szekeret, mely Edelényből őt és anyját F. Bányára szállítja. Ennek s az épen nem fényes állomásnak dacára, Szecsődy Péter, vagy mint közönségesen hívták, Péter diák anyját igen tisztességesen járatta ; házát — volt faképen a nemes és szent egyház épületét — nagy csinossággal ékesitgette; e kis kertet valóságos paradicsommá változtatta, de ő maga is oly csinosan és tisztán járt, hogyha egy kevéssel több gondot fordított volna ruhájára, könnyen a nyalkaság vádja alá eshetik vala. Minthogy pedig mindez a rectori fizetésből ki nem telhetett, Péter diák nem restelte nemzetes Sárréty uramnál, kinek a szerencse, bányái után , nagy gazdagságot, hivatalt és méltóságot adott, lévén akkoriban a leggazdagabb bányamivelőknek (Werkesek) első és fölé sáfárjok — a kis fiuk nevelését is átvenni. És pedig nem mi, de maga Sárréty uram mondá, hogy soha nagyobb szerencse a házát nem érte, mint midőn Péter diák küszöbét átlépte. Ő kegyelme ugyanis a korisius gyermekekből, valódi szófogadó báránykákat mivele; Rozália kisasszonyt gyönyörűen megtanító énekelni és gitározni; a nagy terjedelmű körtét, a családi levéltárt rendbe hozta s ebből olyan Sárréty családfát készített, hogy Sárréty uram indíttatva érezte magát a kegyelmének a kialkudott tanítási díjon kívül két arany forintot fizetni ajándékul, melyetPéter diák nagy örömmel vitt haza édesanyjának, útközben azon határozathoz jutván, hogy azzal menten be fog állani valami szegényebb wetkestársaságba szerencsét próbálni. Nem kevesebb, sőt mondhatnók több grátiában állott Péter diák nemzetes Sárrétiné asszonyomnál, ki bár közel a negyven évhez, még mindig csinos barna menyecske volt, s annak is tartá magát. A nemzetes asszony valójában soha sem mulasztotta el, ahol csak alkalom akadt, Péter diák iránt kegyességét és bőkezű voltát kimutatni, hol egy szép mellénynek valóval, vagy nyakravalóval, hol egy pár szekér télire való veteménynyel lepvén meg az anyát és fiút, kik hasztalan mentegetőztek, hogy ők bizony ezt a ritka szerencsét meg nem érdemlik. A rosz világ már nyelvére is vette a kegyeskedő asszonyt Péter diákkal, melynek előrevételére ez utóbbi azt találta ki, hogy a kiszabott órán túl egy perccel sem maradt tovább a Sárréty háznál, akármiként marasztotta házi úr és házi asszony, sőt maga Rozália kisasszony is. És pedig hiában ötölünk, hatolunk, csak meg kell leiz azt vallanunk utoljára is, hogy ha lehetett e földön marasztás, mely Péter diákot maradásra birhatja vala, ha Rozália kisasszonyé lett volna az. Rozália kisasszony akkoriban mintegy 17 éves lehetett,gazdag világos szőke fürtökkel s nagyranyilt fekete szemekkel, melyek oly ártatlan nyiltsággal néztek szembe az emberrel, hogy Péter diák valahányszor azok reá szögezve állottak, mindannyiszor eszébe jutott, hogy egykor diák korában a pataki szöllőhegyben ifjúi pajkosságból cseresznyét szerzett volt, s közel volt ahhoz, hogy közelebbi prédikációjában indítványt tegyen a képek tiszteletének célszerű voltáról. Mindezekből nehogy azt gondolja a jámbor olvasó, mintha Péter diák valaha akár a kisasszony — akár más halandó előtt erről szót tett volna : mélyen eltemetve feküd ez az ő szivének fenekén s ugyan csak derék hyénának kellett volna lennie annak, mely azt e mély sírból felásni képes legyen. Őszintén meg kell azonban vallanunk,hogy Péter diák a Rózába kisasszonyt, vagy rövidebben Rózát illető ábrándjaihoz kötött reménységet végképen fel nem adta. (Folyt. köv.) CORALIE, A VIDÉKI SZÍNÉSZNŐ. — Beszély. —Egy angol színész naplójából.) „No more her sorrows I bewail, Yet this will be a mournful tale. And they who listen may beliewe. „The Giaur.“ I. T i t o k z a t. „ O Desdemona ! meghalt! meghalt 1 Othello.“ „Az erény, mielőtt a kísérleteket kiáltotta, nem nevezhető erénynek!“ — Így ír Mistresz Jamieson, egy mindenben, mi nemét illeti, kitűnő irónő. Hány büszkélkedő erény van, melyek a világban szilárd léptekkel haladnak előre, fölemelt fővel és összeszorított ajakkal, melyek a liliom-koronát elnyerők, anélkül, hogy a vértanúi küzdelmet, mely által nyugalmas pályafutásokról elszakittatnak, kiállották, anélkül, hogy a kisértés hozzájuk férkőzve, mosolylyal vezettettek volna le, virágfödte ösvényükről. Ezek boldogok és szelídeknek is kellene lenniök, nem volna szabad szigorúan itélniök azok felett, kiknek életútját vihar és láng lepte el; nem volna szabad ajkaikat megvetéssel összevonniok, ha a szerencsétlenek a szenvedély által megtámadtatva, elsikamlanak és erejüket elvesztik ... és az áldozat elesik ! — Legyetek résztvevők azok iránt... de ne dobjatok reájuk követ.... Legyetek résztvevők és szégyenitsétek meg a költőnek eme szavait: „A nő siratni kész mindig idegen fájdalmat, de nem a testvér bukását.“